Csilicsala

Csilicsala

beczala1.jpg

A szokottnál egy kicsit most jobban értem, miért vagyunk ennyire kevesen Piotr Beczala koncertjén az Operaházban: a műsor ránézésre nem elég kívánatos. Ez, persze, menő dolog, ha az Operába operát hozna, áriákat és olasz dalokat, akkor talán nem volnának üres székek és üres páholyok, de ő arra használja az ismertségét, amire a hasonló kaliberű énekesnek használnia kell: népnevel. Nemcsak olaszokat és németeket lehet énekelni, de Rachmaninovot és Csajkovszkijt.

Nem példátlan, amit tesz, Anna Netrebko is hasonló programmal jött, de ő a jelek szerint a vonal fölött van, mindegy, csak ő legyen. Beczala meg nem mindegy, ha jól látom.  

Peches, aki nem hallgatta meg. Persze, az emberben dolgozik a képmutatás, bevallja, hogy ő is jobban örült volna valami népszerűbb programnak, vagy játssza azt, hogy én már annyiszor hallottam mindenféle Levéláriát, hogy sokkal szívesebben hallgatok egy csokor Karlowicz-dalt. Azt se tudom, ki az a Karlowicz, pedig egyébként nagyon érdekes figura, talán az egyetlen zeneszerző, aki síelés közben halt meg, eltemette egy lavina.

Igazából aztán nincsen semmi belső lelki tusára szükség, tényleg szívesebben hallgatom a Karlowicz-dalokat, mint a Levéláriát, nem a dalirodalom gyöngyszemei, de ez csak akkor derül ki, amikor Beczala Dvořákra vált: ez tényleg más kategória, izgalmasabb zongoraszólam, súlyosabb szöveg, vagy legalábbis súlyosabbnak tűnik, ha ezt kell énekelni hozzá. De Piotr Beczala lelkesedéssel és odaadással énekli Karlowiczot is, Moniuszkót is, pedig ott a szöveg… „Anyám, árván hagytál, amikor meghaltál.” Ez majdnem olyan, mint Troppauer Hümér verse: Anyám, te vagy árva fiad csillaga.

Egyébként is: ki jár azért dalestre, hogy a szöveget figyelje?

Még van min lelkendezni, a második rész Csajkovszkij- és Rachmaninov-románcain, meg azon, mennyire másképp énekel Beczala operát, mint dalokat, mert azért becsúszik egy Anyegin-ária, egy Ruszalka, a ráadásban meg a Carmen, hogy mennyire szép és jó állapotban van a hangja, mennyire vigyáz a hangképzésre, rakosgatja a torkában a megszólaló magasságokat, de szépen és tisztán szól minden. Szép az este és nagyszerű az énekes, és ha van kifogás, csak ezen túl kezdődik, hogy miért nem elsöprő a zenei személyiség, miért ennyire visszafogott – de mintha ez volna a Beczala-jelenség lényege. Hogy nem jelenség, hanem énekes. Első osztály. De inkább szuperior.   

Angéla és a telefon

Angéla és a telefon

stefanovics.jpg

Senki nem tudja pontosan, mi a jó reklám és mi a rossz, illetve van ezer szempont, mi az, amit szeret a néző, mi az, amit jó elkészíteni, mi az, ami hat is. A három nem feltétlenül esik egybe. De azon néha elgondolkodom, hogy tényleg nagyon meg kell-e fizetni a reklámban szereplő színészt, amikor ő esetleg nem csak azt kapja a fellépéséért, hogy ég a nagyvilág előtt, vagy „pénzért mindent” és „van annyi, amennyiért korpásodik a hajam” hírbe hozza magát, hanem valódi és széleskörű ismertségre tesz szert. Mindenki tudta, aki szerette a jó színházat, mekkora kincs Stefanovics Angéla, de a legszélesebb közönséghez az arca meg a hangja csak a Budapest Bank hirdetésével jutott el. Aki esetleg elfeledte volna, ő volt „köszönjük, Emese”, aki szerelmes volt a banki alkalmazott Zoltánba. Ott voltam az egyik bankfiókban, amikor az ügyfél odament az ügyintézőhöz, és melegen gratulált neki a hirdetéshez, mintha bármi köze is lett volna a pult mögött ülőnek Emeséhez.  

Igazából most az foglalkoztat, hogy ez az egész visszafelé is működik-e. Tönkreteheti-e a színészi pályát egy rosszul megválasztott reklám. Mert most éppen ez megy a tévében, Telekom (ugye?) Stefanovics Angélával és egyebekkel, a magam részéről sokszor nem is nagyon értem, miről van szó, mert nézni kellene hozzá a Marsra, magyar című sorozatot, tudod, ki. Az abban lévő karakterek tűnnek föl, elég utálatos népség, és köztük van Stefanovics Angéla is, hogy csapjon már valaki az asztalra, meg ötkilós telefon, és ehhez hasonló jól megírt sorok. Borzadok, borzadok, de egyébként is, Stefanovics Angéla különlegesen rosszul mondja a magáét, nem tudom, hogy így tiltakozik-e a világ ellen, amely ilyen munkákra kényszeríti, vagy valami elállítódott benne. Mindenesetre érdekel, hogy van-e innét visszaút.   

Műnózi

Műnózi

golda.png

Ez lesz a decemberi intellektuális mozik sorsa és főtémája: a műorr. Vagy hogy mondják:  orrprotézis?  A Bernstein-filmben (Maestro) Bradley Cooper visel műnózit, a Golda Meir-filmben (Golda) Helen Mirren. Mirren egyébként pechesebb, neki mindenféle egyebet is a fejére meg a testére szereltek, álpofazacskót, pulykanyakat, csípőtágulatot és oszloplábakat, hogy hasonlítson a volt izraeli miniszterelnökre. Tényleg eljut az ember addig, hogy ha ennyire sokat kell dolgozni a sminkeseknek, akkor nem lett volna egyszerűbb egy született vastaglábút alkalmazni? Judi Dench?

Lehet, hogy megkeresték őt is, csak neki jobb volt a szimata. Mert a Golda nem jó film, valószínűleg politikai szempontból sem, de nézői szempontból semmiképpen. A szerep nagy benne, de a színésznő folyton takarásban van, a sok műtestrész mellett még állandóan cigarettázik is, nem függetlenül a megformált alaktól és a megformált korszaktól. Szinte csak a szeme játszik, a szeme él – az persze tényleg él. De a film igazi izgalmai a stáblistával kezdődnek. Mert hogy megnéztük, drukkoltunk, minden össze is jött, megértük Camp Davidet, és akkor azt írják ki, hogy Golda Meir megmentette a népét, de megítélése hazájában ellentmondásos. Az hogy lehet? Mi az, ami nincs benne a filmben? Mi az, amit nem tudunk?

Semmit. Rendben van, de néha azért megyünk moziba, hogy ezen változtassunk.

Postán jött

Postán jött

Levelet kaptam, igazit, postán, ami már eleve annyira ritka dolog, hogy érdemes megemlékezni róla. De a lényeg nem ez, hanem ami benne van, egy kedves olvasó írta, és egy Bernstein-történetet mesél el benne. Akinek továbbadtam, mind nevetett rajta, így arra gondoltam, közkinccsé teszem. 

Bernsteinről köztudott, hogy amolyan csókos huszár volt, akit lehetett, átölelt és megcsókolt és majdnem mindenkit lehetett, megvolt neki Jacqueline Kennedy (elnökné korában), és Grace Kelly is. Az angol királynő nem, nagyon figyeltek rá. Így aztán, amikor a pápánál volt audiencián, egy tréfás kedvű barátja táviratot küldött neki a fogadás reggelén. Remember: the ring, not the lips. A gyűrűt, ne a száját. Amit egyébként, a fénykép tanúsága szerint Bernstein be is tartott.  

A pápa VI. Pál volt. Bernstein meg Bernstein. 

popeberns.png

Nem hal meg

Nem hal meg

einspach.jpg

Jó nagy csend van a vetítés végén, a nézők egymás után mennek ki, nem nevetgélnek, nem is beszélnek, törik a fejüket, nyilván azon, hogy mi a tanulság, meg velük hogy történne, ők vajon túlélnék-e, amit nem szokás túlélni, száz emberből öt. Vagy ha ez így túl szép arány, húsz emberből egy.

Épp ezt az egyet látjuk, Einspach Gábort, de hát ő sem tudta, a filmesek sem, hogy ő lesz az egy. Rosszabbul is végződhetett volna.

A Nem halok meg mégsem egyszerű rákos film, amelynek a végén vagy meghal vagy életben marad a hős, nem is erre megy ki a történet, már úgy a kétharmadánál van egy csodálatos jelenet, amikor a beteg összecsomagolja a cuccot, beteszi a szemeteszsákba a hányós tálat, és kidobja az egészet a szemétbe, és a néző, ha tehetné, égbe lökné a két karját, hogy igen, igen, nem hal meg. Akkor még ő, mármint Einspach sem tudja, még hátra van a kontrollvizsgálat. De hát címe is van a filmnek, ami jelzi, hogy nem csak ennyit akartak mondani.

Akkor hát szerelmesfilm, hogy a szerelem mentével megjön a rák, és ha a szerelem visszajön, elmegy a rák. Igen, kicsit tényleg ez, amiről tudjuk, hogy nem teljesen igaz, lehet találni szerelmetlen ráktalanokat és szerelmes rákosokat is a világban. Még ők is találnak, van egy telefonbeszélgetés a filmben, egy asszony hívja a már gyógyult Einspach Gábort, hogy a férjének hasonló a baja, de van áttéte is, és igaz-e, hogy Heidelbergben… Nem, akinek áttéte van, azt Heidelbergben sem operálják.

Akkor hát életmód-film, változtatás-film, azt mondja, hogy a rák jelzés, és ha észrevesszük a jelzést, és cselekszünk, akkor talán nem késő. Ezzel a résszel vagyok a leginkább zavarban, mert hát Einspach Gábor nem festékgyári alkalmazott, nem szövőnő, nem éjjeliőr és még csak nem is banki alkalmazott, hanem galériatulajdonos, igazságügyi szakértő, folyóirat-alapító, járja a nagyvilágot. Változtatni kell? Mégis mire? Nyilván minden életet lehet javítani, igazságosabbá, szebbé, hasznosabbá, gazdagabbá tenni, de Einspach onnét indul, ahová mások változtatnának. Körbeveszi szépség és minőség, még a hányós tálja sem egyszerű lavór vagy műanyag vödör, valaki biztos ki is kukázta. Lehet, hogy a sportkocsit előbb kellett volna megvennie magának, nem akkor, amikor már a kórházba megy vele, de ez a nagy életmódváltási vonal, legalábbis a film alapján, nem áll meg a lábán.  

Mindegy. A lényeg, hogy ő maga megáll a lábán.  

Goldberg-napok

Goldberg-napok

fazil.JPG

Az a baj a Goldberg-variációkkal, hogy mindenki azt hiszi, itt végre lehet egy kicsit őrültnek lenni. Vagy talán ez is a közönség elvárása: tessék megőrülni. Ez egy ilyen darab, sokáig senki nem hallott róla, aztán 1955-ben az ifjú Glenn Gould elkészítette az első lemezét, és programnak pont a Goldberget választotta. Utóbb az idős (majdnem ötvenéves) Glenn Gould elkészítette a majdnem utolsó lemezét, és szintén a Goldberget választotta, és mindkét felvételen legalábbis furcsa, ahogy játszik, és nemcsak játszik, de dúdol is. Azóta, ha nem is mindenki, de sokan gouldabbak szeretnének lenni Gouldnál, még furcsábban játszanak, és lehetőleg dúdolnak is, meg kitalálnak még néhány érdekességet, néhány éve David Fray folyton a kezét törölgette a variációk között, most meg Fazil Say…

Nem is tudom. Furcsának furcsa, dúdolni is dúdol, meg vezényli is magát Gould stílusában. És jelzi, hogy ez nem valami elvarázsolt mű, hanem igenis közönségbarát, Fazil Say folyton kommunikál, balra fordul, jobbra fordul, mutatja a mindkét oldalán ülőknek, hogy ez hogy is van.

Nem tudom, hogy is van, de nem így. Egy ideig az ember azt érzi, hogy miért is ne, legyen ilyen, furcsa hangsúllyal, táncos jelleggel, harsányan, mivel kísérletezzen egy zongorista, ha nem a Goldberggel. Vagy ne kísérletezzen? Játssza el, szépen, tisztán, okosan?

Eljátszani nehéz, időnként nagyon nehéz, és ez elég vicces következményekkel jár. Amikor nagyon firkás részekhez érünk, akkor Fazil Sayban is alábbhagy a kommunikációs kedv, örül, ha el tudja pöntyögni, és nem ér rá pofákat vágni hozzá. De ahogy haladunk előre a műben, egyre hervasztóbb lesz minden, hiába érdekeskedik a művész, valahogy minden egyformának hat, megkönnyebbülés a 16. variációnál, hogy most már kifelé megyünk a Goldberg-erdőből, aztán eljön a quodlibet, hála néked, Szent Johann Sebastian, most már csak a téma, újra a téma, és mehetünk.   

Nem mehetünk. A nagy sikerre (tényleg) való tekintettel Say ráadást is ad, saját művét, ballal benyúl a hangszerbe, lefogja a húrokat, jobbal meg pengeti, pengeti sírván. Ha Havasi Balázs látná, azonnal fölvenné a darabot a repertoárjába. És ez a ráadás a Goldberg után?

Goldberg-napokat élünk, jövő kedden ugyanitt, a Müpában Vikingur Olafsson fogja játszani a darabot, december 5-én meg a Zeneakadémián Jevgenyij Koroljov. Szívből remélem, hogy ez volt a leggyengébb kísérlet.

Csomós Mari

Csomós Mari

csomosmari_2.JPG

Mindig ugyanaz jut az eszembe. Nem ez, ami képen van, a Kakukkfészek a Radnótiban, ennek is már négy éve. Csomós Mari játszotta az Indiánt, ami csodásan bátor ötlet volt Zsótértól is, tőle is, de alighanem kinyírta  az előadást a szélesebb közönség számára, ha nem egy emberhegy az Indián, akkor köszi, nem érdekel.

Nem ez jut róla elsőnek az eszembe, hanem egy majdnem harmincéves szereplése, a Csongor és Tünde az Új Színházban. Szép volt, jó volt, fiatal volt, mármint az előadás, Csomós Marinak nem kellett annak lennie, ő volt Mirigy, aztán kiderült, hogy ő az Éj is, szájához emelte a mikrofont, és mint valami dizőz, az izgalmas, rekedtes hangján belekezdett: Sötét és semmi voltak, én valék.

Aléltunk. Hogy van egy ilyen színésznő, aki igazi, nagy színésznő, de eszében sincs azt játszani, hogy ő egy igazi, nagy, csak ha kell, akkor látni-hallani, hogy tényleg az.

Amennyire látom, ez a királynőség később sem izgatta különösebben. A szerepek izgatták meg a színház, így aztán lehet, hogy épp félrebeszélek, amikor az Éjről beszélek, mert nem az volt ő, vagy nem az volt a legigazibb Csomós Mari. Egy színházi igazságtalansággal több. De hát ez szól bennem most is: Sötét és semmi lesznek, én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

 

Munka után, estefelé

Munka után, estefelé

Egyre nehezebben lépek meg előadásokról (valószínűleg még így is túl könnyen), és nemcsak azért, mert ha már elkezdte az ember, fejezze is be, vagy mert lehetőséget kell adni a fellépőknek, hogy magukra találjanak, hanem mert az esetek túlnyomó többségében az ember nem használja értelmesebben föl a felszabadult időt, mintha ottmaradt volna a koncerten vagy színházban. Kicsit olyan, mint amikor a hétvégi hazafelé száguldókat nézem az autópályán, rendben van, hazaérsz tíz perccel hamarabb, de mit csinálsz azzal a tíz perceddel?

Mit csinálok azzal a felszabadult két wagneri felvonással Az istenek alkonya első része után? Mert menni kell, az biztos, ezt a furcsa brünnhildei szirénázást nem bírom elviselni még három és fél órán keresztül, mintha folyamatos vészhelyzetben lennék. Ráadásul azt sem értem, hogy mit nem értek, én úgy látom, hogy különféle kacsaembriók táncolnak a háttérben, de az mondják, hogy azok inkább teletubbik. Nem fogom megérteni az üzenetet, ha nem tudom, ki üzen, és nem ismerem a nyelvet sem.

Ehhez jön még egy dolog, amit soha nem értek, de nem most nem értem, hanem amióta operába járok. Miért nincs minden este tele az igazgatói páholy igazgatókkal, helyettesekkel, főrendezőkkel és zeneigazgatókkal? Telítődnek napközben az Operaházzal? Érdekes, Rudolf Bing ott tudott lenni minden este a Metropolitanben. Igaz, az a Metropolitan volt, és nem most, hanem az ötvenes-hatvanas években, de akkor is. Így olyan, mintha a szakács nem enné meg a saját főztjét. Hogy is enné, amikor pontosan tudja, hogy mi van benne.  

bingcallas.jpg

X

X

malcolmx_2.jpg

Mondhatni: kortárs opera, hiszen az alkotók mind ott vannak a színházban. Anthony Davis, a zeneszerző, a testvére, aki a drámát írta, és az unokatestvére, aki a librettót. De mégsem egészen kortárs, 1986-ban volt a bemutató, és mintha a történelem csak azért bonyolódott volna az elmúlt években, hogy megmentse az X: Malcolm X élete és kora című operát a világnak. Kellett hozzá nemcsak a Black Lives Matter mozgalom, de covid is, ami után nem tértek vissza a nézők az operába, a Metropolitannek is új közönséget kell építeni, be kell csábítani azokat, akik úgy érzik, hogy A sevillai borbély kalandjai nem érinti őket. Az ember nem tart népszámlálást, de ha csak a Müpa vendégeit nézem, láthatóan sokkal több afrikai származású néző jött el, mint egyébként.

Ez, persze, csak a mellékszál, bár lehet, hogy a mellékszál ugyanolyan érdekes, mint a főszál, vagyis maga az opera, ami hosszú és eklektikus, van benne minden, klasszikus opera, szving, bebop, cool, musical, ének és tánc, teljesen hihetetlen hanghatások, mármint az hihetetlen, hogy mindez a Metropolitanben történik, de hát ott van, valamit talán megért az ember. Talán, bár biztos, hogy a világot nem az opera szokta megmagyarázni az embereknek. A bemutató előtt volt Malcolm X-maraton, tizenhat órán keresztül olvastak föl az önéletrajzából, nálunk talán lesz utóélet. Nyilván nem vagyok egyedül, aki elhatározta, hogy megnézi a Malcolm X-filmet, az abban Malcolm Xnét játszó Angela Bassett volt a közvetítés háziasszonya, kerek a világ.

Szent neveink

Szent neveink

uvegtigris.jpg

Valahol és valamikor az Üvegtigris ment a tévében, (Horváth Lajos Ottónak mielőbbi felgyógyulást kívánok), és nem is bírtam ki, megvártam az utolsó jelenetet, ami, azt hiszem, speciálisan magyar. Egy baráti társaság, amelyben a barátok nem is tudják, a másiknak mi a polgári neve, és amikor kiderül, röhögnek, egyre jobban röhögnek, Zsíros Ferenc meg Kakszi Lajos. Tényleg így vagyunk a nevünkkel, pláne barátaink nevével, nem feltétlenül vagyunk jóban velük. Sokszor persze ez csak annyit jelent, az ember magával nincs jóban, esetleg dühös kicsit a szüleire, miért ezt a hülyeséget adták tovább. Nem mintha a választott név feltétlenül jobb volna, a Szerelem bolondjaiban az ifjabb Harter a Szívós Elemér nevet választja magának. Ez most mennyivel jobb?

Molnár Gál Péter volt ennek nagy mestere, mindenkinek tudta az eredeti nevét, főleg annak, aki nem akarta, hogy tudják. Az? A sánta Krausz bácsi fia? Még Polcz Alaine-ről (akit rendíthetetlenül és következetesen alainénak mondott) tudta, hogy alapjában véve Ibolya. Mit tudták a régi szülők, ki lesz majd a gyermekből?

süti beállítások módosítása