Azt mondta Szujó Zoltán a Sztárbox című műsorban, hogy Schobert Norbert, az ifjabb „kőkemény férfiassággal” készült föl az Istenes Bencével való összecsapásra. Amire azt mondja magában az ember, hogy ha nem is teljes képtelenség, de nyilván megnehezítette az ifjabb Schobert dolgát, ha valóban ez történt. De hát az is lehet, hogy csak egy kicsit félrebeszélt Szujó, nem ezt akarta mondani, sportriporter, mondja némi lenézéssel (ok nélküli lenézéssel) az ember.

Annál is inkább ok nélküli a lenézés, mert a tegnapi Requiem kapcsán rákerestem Kováts Kolosra az MMA oldalán, ahol a munkássága címszó alatt a következő gondolatot találtam: „Csendben szolgálta, szolgálja a magyar kultúrát Moszkvától New Yorkig.” Tekintve, hogy Kováts Kolos operaénekes, elég különös ötlet volna tőle, ha valóban csöndben szolgálná a magyar kultúrát, tehát az MMA munkatársai sem nagyon tudják, hogy mit beszélnek. Ráadásul ők írásba is adják az ilyesmit.  

Ma van hét éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán, és remélem, szuper koncertet adnak este a tiszteletére a  Müpában, még ha a Verdi Requiem is lesz műsoron, olyan zenemű, amelyet emlékeim szerint ő maga soha nem vezényelt. Változnak az idők, az a dolguk, de azért elgondolkodtam, maga Kocsis mit vezényelt volna, ha neki kellett volna döntenie. Talán Berliozt, a Grande messe des morts-t, de hát ki tudja. Zene legyen.

Nem erről akartam mesélni, csak amit mondok, az nem biztos, hogy közlésre lett szánva, Takács-Nagy Gábortól hallottam, interjúhelyzetben, szóval talán nem titok. Együtt koncerteztek, hét év és néhány hónapja, Pécsett, utána együtt jöttek Pestre, Kocsis tudta, mennyire súlyos beteg, azt számolgatták az úton, mikor fog meghalni, ha napra pontosan annyit él, mint Bartók. Az embert a hideg leli és (értelmetlenül) bosszankodik, ebben a kérdésben nem Bartókot kellett volna példaképnek tekinteni, hanem… akár Verdit. Vagy, hogy egy Kocsishoz közelebbi szerzőt mondjak, Kurtágot.

Jaj.

Még csak nem is ezt akartam mesélni, hanem azt, ahogy jöttek haza, a két zenész, az út a temető mellett vitt el, és akkor azt mondta Kocsis Takács-Nagy Gábornak: te, vidd haza az autót. Én már itt maradok.  

De hülye vicceid voltak, Zoltán. De nagy lelkierőd.

Fricsay-portrét adtak a Mezzón, nagyon szép film, és az ember csak akkor jön rá, mennyire régi, amikor a Fricsayról beszélőket látja. Dietrich Fischer-Dieskau meg Antonio Pappano, még barna hajjal. Húszéves a film.

Ha már a korról beszélünk. voltaképpen felfoghatatlan, hogy Fricsay hogyan tudott ekkora életművet hátrahagyni, a nyáron megjelent piros dobozban, az összes Deutsche Grammophon-felvétele 87 CD-t jelent. Volt rá mindösszesen nem egész 49 éve, nyugati karmesterként 12.

Lehet mondani, hogy végre egyszer a politika valami jót is tett, Fricsay egy ideig a RIAS szimfonikusokat igazgatta. A RIAS-ról én elég sokáig nem tudtam, hogy mit jelent, Rundfunk im amerikanischen Sektor a megoldás.

A filmben megszólal Vásáry Tamás is, aki elmondja (angolul) hogy két Fricsay volt, egy tehetséges karmester (hiszen nem véletlenül került ki a szabad világba, Klemperer helyett ugrott be Salzburgban), és a súlyos műtét után a pódiumra visszatérő, aki valami olyasmit látott, hallott, tapasztalt, amit tovább kellett adnia a hallgatóságnak. Hogy ez valószínűleg tényleg így volt, azt talán megerősíti Breuer János, aki nagyon-nagyon régen fölhívott egy Fricsayról szóló kritika után, és elmondta, hogy többször is látta-hallotta őt az Operaházban, és senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ebből a jó kezű, de kicsit szögletes karmesterből ekkora muzsikus lesz majd. Ha igazuk van, és miért ne volna, akkor tehát a 12 év is kevesebb, pokolra kellett menni, és minden csak azután kezdődött.

Sajnos nincs meg nekem a doboz, az ember mégsem vehet meg 87 CD-t, ha körülbelül hetven már megvan, ez a mostani, dobozolt CD-forgalmazások egyik nagy hátránya, de a lényeg az, hogy az a hetven az tényleg mind jó. Vannak azért ilyen zenészek a világban, akik nem hibáznak. Nem érnek rá.

Az élet bent van, Pintér Béla színházában. Olyasmire gondolok, hogy ha az ember maga írja a darabját, akkor éppenséggel annyi Rékát írhat bele, amennyit csak akar, de ezerből ezren azért beérik maximum eggyel. Legyen mindenkinek más a keresztneve, hogy a néző jobban tudjon tájékozódni a színpadon. Pintér Bélának meg két Rékája van, egy régi, meg egy új. Ahogy az életben is előfordul, hogy két Rékával kell beszélgetni egy társaságban.

Nem ez a legfontosabb kérdés a Réka és az oltatlanokban, bár nem vagyok biztos abban, hogy mi is volna a legfontosabb. Ez egy politikai darab? Ráadásul egy-két róla szóló kritika még azt is megpendíti, hogy dühös darab, de hát pintér Bélának minden oka megvan a dühösségre, hiszen megvonták tőle a támogatásokat. Tényleg? Szóval ha nem vonták volna meg a támogatásokat, akkor most egy derűs vígjátékot látnánk, boldogító végkifejlettel?

Az a benyomásom, hogy Pintér Béla szereti az orránál fogva vezetni a közönséget. Még a törzsközönséget is. Elhiteti, hogy ez egy politikai darab, holott nem, csak épp ez az, amihez mindenki viszonyulni tud, elhiteti, hogy a Réka és a stb. az Imádkozó folytatása, mert ugyanaz a díszlet és ugyanúgy hívják a szereplőket, de egészen másról van szó, a névazonosság körülbelül annyira számít, mint a két Rékánál.

Nem győzök csodálkozni azon, hogy Pintér Béla mekkora anti-artista. Hogy még véletlenül sem történik az, hogy ki lehet találni, mi következik. Ha megtapsolták a duplaszaltót, akkor ő nem fog másnap is duplaszaltót ugrani. De triplát sem. Akkor inkább leugrik a Gellérthegyről. Vagy bármi más, csak szaltó ne. Ha holtbiztos tipp volna egy politikai darab (pláne, ha megvonták a támogatásokat), akkor nem politikai darabot látunk. Talán közéletit, ijesztő tanulsággal, ordításokkal, lövöldözésekkel, halottakkal, azzal a furcsa érzéssel, hogy nemcsak be vagyunk zárva a bolondok közé, de a bolondoknál fegyver is van. És mi magunk sem vagyunk normálisak.  

Ez nem dühös darab. Inkább félős. Nem annyira félős, hogy ne volna rendesen színre vive, hogy Gálvölgyi János ne legyen egészen parádés benne, hadd lássuk, az a múltkori Pintér-parádé nem a véletlen műve volt, vagy a többiek, megszokott és még mindig szokatlan Pintér-színészek ne fussák a legjobb formájukat. Ha Péter Kata még így sem tűnik jó színésznőnek, az alighanem azt jelenti, hogy ő menthetetlen.

Mindenféle érzelmes végkövetkeztetésekre jutottam, nem is győzöm leinteni magamat, (mert néha azért leintem magam), hogy figyelj (mert ilyenkor tegezni szoktam magam), ez csak a Meseautó, tudod, a film, egy a párna, egy a részvény, nem valami őrületesen magasrendű komédia, de még csak nem is a Liliom. Néha hasonlít rá, legalábbis a kecskeméti előadás, de nem az, csak Kovács Vera kisasszony az irattárból, meg a vezérigazgató úr kalandjai. Nem is miattuk jöttem, hanem Járai Máté miatt, hogy mit kezd a nagy Kabos Gyula emlékével, de pont azt teszi, amit kell, megőrzi a megőrzendőket, hozzáadja a maga színeit, tudja ő, hogy kell ezt csinálni.

Tényleg tudja. Tudja Szente Vajk is, a rendező, gyors, feszes, vicces az előadás, néha följebb lép, ekkor jut az ember eszébe a Liliom, megnő Sári szerepe, aki őrangyallá válik, szárnyakat kap, meg fehér ruhás, szárnyas táncosokat maga mögé.

Musicallé erősítették vagy gyengítették a kilencvenéves forgatókönyvet, egyfelől erősítették, mert itt is él a régi mondás: ami olyan ostoba, hogy nem lehet elmondani, azt eléneklik, ezúttal Bolba Tamás dallamokra, másfelől gyengítették, mert a zene néha megállít mindent, jaj, de sokat énekeltek, és voltaképp minek, ha a jelenet prózában erősebb volna. A stempli-jelenet is, a vezérigazgató önmarcangolása is, hogy miért hazudik, miért nem mondja meg az igazat, meg Vera dala is, hogy jaj, de fáj. Ha kell, tudok sorolni még hibákat, miért néz ki minden nő egyformán a Marcell hullámos paróka alatt, és hogy mégis kellene egy igazi férfi főszereplő, és nem úgy osztani szerepet, hogy „még mindig ő énekel a legjobban”.

De nem kell. Nem kell kifogásokat meg hibákat keresni, mert alapvetően mégis hat az előadás, múltba merül, és még a pillanathoz is van köze, ráismer az ember a kéköltönyös bonvivánokra, akik talán autót is küldenek a szívük választottjának, az meg el is fogadja, és valahogy a szívük nincs már sehol, nem úgy, mint valami filmes aranykorban.

Mindegy, elmondom azért az érzelmes végkövetkeztetést, ami miatt próbálom leinteni magam: a kilencedik boldogság. Boldogok, akik megnevettetnek másokat, mert a Jóisten rájuk mosolyog.

Meghallgattam az összes Nelson-misét, ami föllelhető volt a háztartásban, nem olyan eszelős nagy számú felvétel, mint amilyennek lenni illene, a karmestereket tekintve Pinnock, Willcocks, Swarowsky, Hickox és Gardiner. Közben rájöttem, hogy talán egy lemezritkaság birtokosa vagyok, mert a Gardiner CD kísérőfüzetén azt írják, hogy a mise után a Te Deum is rajta van a lemezen, az enyémen viszont nincs, mindössze 38 percnyi zene van a korongon. Lehet, hogy ez olyan lemez, mint a hibás fogazatú bélyegek, különleges érték. Megnéztem a nemzetközi fogadtatást, sehol nem említik ezt a hiányt, inkább annak örülnek, mennyire jó, hogy ott a Te Deum, ami elhangzott Nelson és Lady Hamilton kismartoni látogatása alkalmából, 1800-ban.

Egy pillanatra elakadtam Lady Hamiltonnál, aki tényleg fantasztikus életutat futott be, most épp Kismartonban bókolnak neki a hercegék, de bókoltak királynék is, miközben elég lent kezdte, színházi öltöztetőnőként. A nagy fej Lady Hamilton történetében Lord Hamilton volt, aki feleségül vette a rossz hírű, már egy gyermekkel bíró nőt, így lett belőle nápolyi követné. Aztán a harmincöt évvel idősebb lord elviselte, hogy választottja Nelson admirálissal boldog, jó száz évvel az Ady – Léda – Diósy Ödön háromszög előtt. Persze, Lady Hamiltonban is volt jó adag rettenthetetlenség, amikor egymásra találtak Lord Nelsonnal, az utóbbinak már nem volt jobb karja, elvesztette a jobb szemét és a fogai nagy részét.

A kortársak elviselték a szokatlan életvitelt, nem tehettek mást, Nelson admirálisra szüksége volt a hazának. Az utókor, mármint Nelson utókora viszont nem volt kedves Lady Hamiltonhoz, aki kétszeres özvegyként élte mindennapjait. A kegydíjak és megbecsülések Nelson törvényes hitvesének jutottak, Lady Hamilton elszegényedett, megjárta az adósok börtönét, aztán Franciaországba költözött, alkoholba fojtotta emlékeit, és tíz évvel Nelson halála után elhunyt.

Próbálok valami tanulságot levonni, de nehezen megy. Talán az, hogy ez a társadalmi belső nyugtalanság, mocorgási vágy, amely Napóleont a trónig röpítette, amiről a 19. századi francia regények nagy százaléka szól, ugyanúgy megvolt Angliában is? Vagy, csak a regényeknél maradva, voltak, akik ilyen életeket éltek, regénybe illőt? És ha voltak, mára hová lettek?

Csak azt tudtam biztosan, hogy ezt rosszul tudom. Valamiért az volt bennem, hogy Haydn a Nelson-misét a trafalgari csata emlékére írta, hogy azért szólalnak meg a fanfárok viszonylag váratlanul és teljesen szokatlanul a Benedictus tételben, mert akkor (mármint a mise írásakor) jött a hír, hogy az angolok győztek. De azt is tudtam, hogy Nelson járt Fertődön, és akkor a tiszteletére a Nelson-misét játszották el, márpedig a kettő együtt lehetetlen, tekintve, hogy az admirális az életét adta a győzelemért.

A megoldás nem végtelenül bonyolult, és most, hogy újra a Nelson-mise bűvöletébe estem, utánanéztem. Haydn az abukiri csata hírét vette komponálás közben. Ezt is vitatják, hiszen akkoriban a távkommunikáció nem volt kifejezetten gyorsléptű. A tengeri csaták is úgy zajlottak, hogy hajórajok keresgélték egymást a Földközi-tengeren, és ha egymásba botlottak, akkor megküzdöttek. Az abukiri csata augusztus 1-jén volt, azt lehet tudni, hogy a hírek két hét múlva jutottak el Bécsbe, és hogy onnét még mennyi volt az út Haydnig, azt csak tippelni lehet. A bemutatóra 1798 szeptember 15-én került sor.

Végül is van egy elmélet, hogy az egész abukirozás csak téveszme, utólagos érdekeskedés, a Nelson-mise csak azért viseli a nevét, mert tényleg eljátszották Lord Nelson jelenlétében. Haydn csak annyit írt a partitúrára, hogy Missa in angustiis, mise szorongás idején, de Nelsont nem említi. Lehet, de akkor miért vannak benne a fanfárok? Szokás szerint a művészek megsejtették a jövőt?

Rosszabbra számítottam, ha ez jelent valamit, mert elég értelmetlen akciónak látszott színházban bemutatni a Még egy kört mindenkinek című filmet. Még akkor is, ha eredetileg tényleg színház volt, négyszemélyes darab, pasidarab az alkohol csáberejéről és ártalmas hatásairól, meg az ezerszer látott életközepi válságról, hogy semmi sem lesz a végén olyan, amilyennek az ember elképzeli az életkezdetkor. Nagy bölcsesség.

De a filmnek valami sikerült. Mondjuk az, hogy a pasidarabot uniszexszé tette, mert volt hozzá egy Mads Mikkelsen, az ő életközepi válságához pedig nyilván sok hölgynéző gondolta, hogy de megoldaná. De ha most az egész visszamegy a színházba, ha újra fölveszi ezt a kissé klausztrofób élményt, hogy jaj, menjünk már ki az utcára, legyenek női szereplők, akkor abból mit nyerhetünk? Egy mély bölcsességet, hogy a film és a magyar színházi változat között körülbelül annyi a különbség, mint Mads Mikkelsen és Epres Attila között.

Csakhogy nem Epres Attila játssza Mikkelsen szerepét, hanem Király Attila. Így aztán a darab közepéig azzal voltam elfoglalva, hogy tényleg ez-e a siker titka, mármint annyi, hogy a szerző maga sem okosabb, mint a közönsége, arról tud darabot írni, hogy az alkohol veszélyes dolog, mert eleinte segít, segíteni látszik, de aztán függőséget okoz, öl, butít és nyomorba dönt. A darab közepétől meg az izgatott, hogy mi lesz Mikkelsen filmvégi nagy táncával, mert valami lesz, nem véletlen, hogy a táncos múlttal rendelkező Király Attila kapta a szerepet.

Nem lövöm le a poént. Vagy már lelőttem?

Irigylem azokat, akiknek az ötvenes évek nem azt jelentette, mint nekünk: szürkeség és Rákosi, forradalom és megtorlás, felvonulások és kivégzések, hanem a háború utáni világot, amikor egy kicsit nekilendült az élet, felvirágzott az érzékek birodalma, mert az emberek látták, hogy nem kell és nem lehet feltétlenül jól élni. 1956 nem csak a forradalom éve, de a Newport Jazz Festivalé is, amikor júniusban Duke Ellington és zenekara eljátszotta a Diminuendo and Crescendo in Blue-t.

Kicsit rátekeredtem most Paul Gonsalves szólójára, Diminuendo és Crescendo között, 3'50 körül elkezdi fújni a szaxofont, és tíz percnél még mindig ő fújja. Nem tudom, hogy meg volt-e előre beszélve, vagy egyszerűen csak elindult a dolog, és Duke Ellington nagyszerűségének ez az egyik bizonyítéka, hogy nem állította le, látta, hogy van még benne, van még benne, még mindig van benne és még mindig van benne. Amikor már nincs benne, akkor jönnek a többiek. Újra és újra lejátszom, ami nyilván jazz-ellenesség, mert már tudom, mi fog történni, nincs váratlanság, de hát mit csinálhat a hallgató, neki legalább tíz alkalom kell ahhoz, hogy követni tudja a muzsikus ötleteit. Inkább több.

Állítólag jazztörténeti jelentőségű maga a szóló, akkor már sokan hitték, hogy Ellington ideje lejárt, nem arra fejlődik a jazz tovább, amerre ő keresgél és akkor jött ez a szóló, és Ellington újra érdekes lett a legprogresszívebb hallgatóságnak is. Lehet, bár ha így volna, akkor inkább Paul Gonsalves lett volna érdekes, nem Ellington. És hát maga a mű, valahol és valahogy el kellett helyezni ezt a nagy szólót is, és az a Diminuendo azért nagyon menő darab a furcsa hangnemváltásaival, nem egyszerűen arról van szó, hogy most halkulunk, a szám végére meg hangoskodunk.  

Persze, amikor azt mondom, irigylem azokat, akiknek felvillanyozó időszak volt az ötvenes évek, tudom, hogy vannak, akik irigylik azokat, akiket felvillanyoz a húszas évek, mármint a kétezerhúszas évek, amikor nem volt fontosabb dolguk az embereknek, mint hogy régi jazz-lemezeket hallgattak.

Befutott a Maestro második előzetese, körülbelül azzal a tanulsággal, amivel az első, hogy Bradley Cooper elképesztő hasonulóművész, úgy mozog, úgy cigarettázik, úgy tartja a fejét, mint Bernstein. Nem tudom, lesz-e a filmnek mozis forgalmazása, de a Netflixen menni fog. Furcsa érzés, hogy alig várom, miközben alig remélek tőle valamit, de mégis, annyira jó, hogy Bernsteinből mozihős lesz, mint Nagy Sándorból. (Nem abból a Nagy Sándorból, úgy értem, nem a színészből. Nekifutok még egyszer.) Annyira jó, hogy Bernsteinből mozihős lesz, mint Julius Caesarból. De mikor készült utoljára Caesar-film? Bernsteinből mozihős lesz, mint a zodiákus gyilkosból… Feladom. Bernsteinből mozihős lesz.

Amíg mozihős nem lesz, beéri az ember Bernsteinnel magával, tegnap nagy örömömben a Candide-nyitányt hallgattam és néztem meg vele. Nehéz sorsú darab, megbukott, átírták, nem bukott meg, de azért átírták, és a folyamat talán ma is tart, pedig elvben van belőle végleges szerzői változat. De a nyitány mindig siker volt, mert jó is, egyszerre rajzfilm-zene, és viszonylag bonyolult szimfonikus darab. Az ember földerül tőle napkezdetkor és napvégekor egyaránt, hogy ilyen van, Bernstein is elég jót táncikál rá a karmesteri emelvényen. Bernstein halála után az emlékkoncerten a New York Philharmonic karmester nélkül játszotta el a darabot, jelezve, hogy Lenny pótolhatatlan. Azóta is. Úgy értem, néha karmester nélkül játssza el a zenekar a darabot, de főleg: azóta is pótolhatatlan.