Az ember hajlamos azt hinni, hogy a Bolero a legegyszerűbb zene a világon. Van egy ritmus, azt ismételgetik végig, van egy dallam, azt kezdik el újból és újból, negyed órán keresztül, mintha az egész valami meditációs gyakorlat volna, amikor kilépünk a testünkből, akkor vége a műnek is. Kellett hozzá a kísérletező kedvű 20. század, és kellett hozzá Ravel, a kor, vagy a zenetörténet legjobb hangszerelője. Persze ez is olyan kérdés, amit lehet vitatni: vajon jobban hangszerelt Ravel, aki mindenféle csodás hangszíneket talált, ki, csak a Bolerónál maradva, együtt játszik kürt, cseleszta és piccolo, vagy Haydn volt a nagyobb mester, mert neki semmi ilyesmit nem kellett előhúzni, mégis mindig az szól, aminek szólnia kell?

Nem tudom a választ, de nem nagy baj, most úgyis csak a Boleróról van szó, ami valószínűleg a legkényelmesebb bejárat a klasszikus zene világába, mindenki szereti, mindenki érti. Vagy senkise, mert ezt sem könnyű eldönteni, van, aki szerint a Bolero fülledt, erotikus, buja és érzéki, van, aki szerint motorikus, egy zenei problémát akar megoldani, hogy a látszólagos változatlanság ellenére hogyan jutunk mindig előrébb, egészen… - meddig is? Halálig? Csúcspontig? Beteljesedésig? A lehulló függönyig? A probléma az, hogy nemcsak én nem tudom a választ, hanem az előadók sem mindig. Esetleg ők is változtatják a koncepciójukat, akár menet közben is. Tegnap Claudio Abbadóval hallgattam a Bolerót, és ahogy azt az ember előre elképzeli, ez egy józan Bolero, nagyon szép, nagyon tiszta, csodálatos a London Symphony, de szó sincs semmiféle bujaságról, hangszerelési gyakorlat, nagyszerűen megoldva. Élmény. És akkor eljutunk a darab legvégéig, óriási zajongás, minden hangszer ordít, mégis csodálatos a rend. Csakhogy nem egyszerűen minden hangszer ordít, hanem a zenekar maga is ordít. Nyilván csak aki teheti, akinek tele a szája a hangszerével, az csak fúj. De maguk az emberek ráénekelnek a szólamokra, a saját hangjukat is hozzáadják a nagy egészhez, ettől a Bolero 20. századi Kilencedik szimfóniává válik, mintha a teljességhez ezek a sóhajok vagy jajongások vagy hurrák is hozzátartoznának.

1985-ös a felvétel, ki lehet már mondani, hogy nem lett ebből általános gyakorlat, de egy próbát megért. 

Örülök, hogy találtam olyan fényképet is Jakub Józef Orlinskiről, amelyen nem félmeztelenül látható, úgy látszik, tényleg ez az idő jön el, az ember tőkés récévé változása. Már úgy értem, hogy most már nálunk is a hímek a díszesebbek, a szexuális üzenet hordozói, egyelőre nincs szó arról, hogy az új, tehetséges énekesnőket vetkőztetnék, most a férfiakon a sor. De, amint a mellékelt ábra mutatja, Orlinskinak van még egy érdekes és operán kívüli tulajdonsága is, utcai táncol, fejen pörög, meg kézen áll, az egész elég jópofa dolog, amikor színpadon adja elő, valamelyik barokk opera keretében. Hogy mindez lemezen hogyan érvényesül, arról is lesz majd szó, mellettem pihen az új Orlinski-album, de még rajta van a celofán. Így a legutóbbi élményem vele kapcsolatban a Xerxes a Mezzón, a Rouen-i Opera előadása.  

Furcsa ilyet mondani, de akármilyen látványos volt az előadás, nyomába sem ér az operaházinak, sem díszletben, sem elmeélben, sem platánban. Az utóbbi a Xerxesben úgy fontos, hogy nem fontos, a leghíresebb áriát Xerxes a platánnak énekli, de ezzel meg is szűnik a fa lényegessége. Ennél bonyolultabban nehéz lett volna elmagyarázni, pedig a színpadon egyszerű volt, az ária után egy nyitott sportkocsi nekihajtott a fának, és az kidőlt.

A roueni előadás díszlete egy félcső, amiben a gördeszkázók és társaik szoktak kunsztokat bemutatni, a történet a perzsa királyi udvar helyett az extrém sportolók bandái között játszódik. Az ember, persze, kaján, tudja, amit tud, akármennyire fejlődnek is fizikumban az operaénekesek, azért nem fognak kerekeken gördülni a darab kedvéért, eltörik a kezüket, kitörik a nyakukat, így aztán hiába a rendezői fantázia, meg kell osztani a szerepeket énekesek és deszkások között. Aki repül, nem énekel, aki énekel, nem repül. Hehe, látom, amit látok.

Hehe, Orlinski meg fogja a deszkát, rááll, és szépen végigmegy a félcsövön, oda meg vissza. Lehet, hogy túl van hájpolva, de dolgozik is.

Scarlatti-szonátákat hallgattam Schiff Andrással. Már úgy értem, az ő előadásában. Nem ezt, a klasszikus felvételét,

hanem ezt, amit még Budapesten vettek föl. Csak azért mutatom mindkét borítót, mert bár világok választják el őket egymástól, furcsa módon a póz majdnem ugyanaz a két fényképen, mintha volna Schiff Andrásnak egy hivatalos Scarlatti-arca.

El se kezdtem összehasonlítani a két felvételt, eltérő a két program, beértem most a korábbi lemezzel, meg magával Scarlattival, akinek valószínűleg nincs más baja, mint a termékenység. Az embereknek gyanús, ami sok, hátha nem is annyira jó. Vagy csak feldolgozhatatlan, ötszáz szonáta, ahogy feldolgozhatatlan Vivaldi az ötszáz concertóval, vagy Haydn a száz szimfóniával, Bach a kétszázakárhány kantátával, de amíg az utóbbiaknál mégis lettek kiválasztott művek, A négy évszak meg az Üstdob szimfónia, Scarlatti inkább úgy, ahogy van, ajtón kívül maradt. Ebben csak az a furcsa, hogy közben mégis nagy zongoristák és egyéb billentyűsök foglalkoztak vele, Schiff András is mintha Horowitzcal vitatkozna ezen a korai lemezén, hogy mégse csak pörgettyű és firlefranc ez a zene, hanem súlya is van, meg elnehezültebb pillanatai. Csak hát Horowitzcal elég nehéz vitatkozni. A legenda szerint amikor Glenn Gouldnak javasolták, hogy foglalkozzék többet Scarlattival, ő is csak azt mondta, minek, amikor ott vannak a Horowitz-felvételek.

Nem tudom, általánosságban is igaz-e, hogy minél többet tud valamiről az ember, annál kevésbé érti, de Mozartra például elég jól áll a tétel. A sok, lehetséges dolog közül most épp a Linzi szimfóniára gondolok, ami elég jól dokumentált mű. Már ami a keletkezését illeti. Mozart 1783 őszén Salzburgba utazott feleségestül, hogy kiengesztelje az apját, aki ellenezte a házasságát. Talán ha meglátja az asszonyt, megenyhül – bár Mozart maga írta róla, hogy nem szép. Nem is járt teljes sikerrel, mindenesetre október végén elindult vissza, Bécsbe. Útközben megálltak Linzben, ahol néhány napig elidőzött. Itt tartottak egy koncertet a műveiből, ezt a jó hírt az apjával is megosztotta egy október 30-án írt levélben. Megírja azt is, hogy mi a baj, szimfóniát kérnek tőle, de nincs nála egy sem, kénytelen írni egy újat. A koncert november 4-én lesz.

Október szerencsére 31 napos, így nem négy, hanem öt nap állt a rendelkezésére. A hangverseny nem maradt el, a Linzi szimfóniát eljátszották. Mind a négy tételt. Ha nem kellett kitalálni a semmiből az egészet, akkor is képtelenség, mert fennmaradtak a szólamok, Mozart keze írásával. Partitúra nem került elő, de az sem biztos, hogy az elkészült, végül is Mozart tudta, hogy mi a mű, minek azt le is írni. De azt a rengeteg hangjegyet, mind a négy tételt leírta. Hogy volt-e idő próbára vagy legalább főpróbára, azt nem lehet tudni, agyon azért nem próbálhatták a darabot, de nem volt botrány a bemutatón. Ha valami furcsa van a műben, akkor az a trombiták és az üstdob. Csak a második tételtől kezdve játszanak. De hogy ez pontosan mit jelent, mégis előre elkészült anyagokat használt föl a szerző, vagy ez így jó, akkor jött el az üstdob ideje, pont a csöndes lassú tételben. Vagy nem emlékezett pontosan a nagy rohanásban, mit is írt addig? Vagy menet közben derült ki, hogy van a zenekarnak trombitása és üstdobosa? De minden kérdés mellékes ahhoz képest, hogy: ez hogyan lehetséges?

Valahogy minden olyan nemréginek tűnik, de lehet, hogy voltaképpen már régen volt Ákos Stefi második virágzása, amikor a Mariguana cha-cha-cha újra siker lett. Voltaképpen nem is tudom, hogy ennek a dalnak volt-e első virágkora, vagy csak egy szám volt a sok közül, és csak a rejtélyes szöveg miatt lett váratlan mondanivalója az ifjúság számára. A szerző egy NDK-slágergyáros, René Dubianski, nem sokat tudok róla, csak hogy Lengyelországban született, és ki tudja, miért talált barátságosabb otthonra Lipcsében. Ennek megfelelően a szöveg fordítás, de az amúgy is gyanús volt, hiszen többé-kevésbé értelmetlen sorok követik egymást. Vagy lehet, hogy csak én nem értem, mit jelent az, hogy „tudják már, Mariguana cha-cha-cha”. Az eredeti előadót Helga Brauernek hívták, de a dal eredeti formájában nem érhető el, én legalábbis nem értem el, így lehet, hogy aki Mariguanára vágyik, Ákos Stefihez kell fordulnia.

Emlékeztem szép, meleg színű altjára a Slágermúzeumokból, meg hogy elég sokat küzd az s hangokkal. Azt nem tudtam, hogy igazából Szűcs Stefi volt, a férje nevét olyan eredeti módon vette föl, hogy nem a vezeték-, hanem a keresztneve lett az ő vezetékneve. Ez most így bonyolultan hangzik, de nem az, a férj Holéczy Ákos zenekarvezető volt.

Voltaképpen az a furcsa, hogy volt itt egy majdnem teljes generáció, amelyik zokszó nélkül (lehet, hogy zokszóval) visszavonult, amikor jöttek a fiatalok, és elfoglalták a pályát. Ami az utánuk jövőknek megadatott, hogy mindenféle nosztalgiahullámokra felülhettek, és Kordára táncolnak a szigeten, István, a királyt játszanak az Operában, az nekik elmaradt. Taníthattak vagy kisebb helyeken fölléphettek, de aki nem kereste őket, azoknak nem voltak jelen. Leszámítva a Záray-Vámosi házaspárt. Meg a Mariguana cha-cha-chát.

Kern Andrást hamarosan letartóztatják, elítélik, és hajnalban agyonlövik a vár fokán tilosban parkolásért, szóval sietni kell nekem is, és már napok óta halasztgatom, hogy helyreigazítsam önmagam a Rejtő-hangoskönyveivel kapcsolatban. Őszintén mondtam, hogy rossz, erőltetetten virtuóz, ahogy próbál tízféle hangon beszélni, Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Buzgó Mócsing, Vadsuhanc, Vöröskarom és a többiek.

Most viszont őszintén mondom, hogy jó. Ebben most biztosabb vagyok, mint az előző véleményemben, mert szorgalmasan hallgatom, és ő szorgalmasan örömet okoz vele. Nyilván Rejtő is részese az örömnek, de ahogy Kern felolvassa, az is. Azt persze nem értem, hogy Colombót, Sri Lanka fővárosát miért mondja úgy, mint a hadnagyot a Los Angeles-i rendőrségről, de ez a szerkesztő hibája is.

Te tényleg hat hamburgert ettél meg, amikor megnyitott Pesten az első McDonald’s?

Elpirultam, és bevallottam az igazat: Nem hatot. Nyolcat.

És tényleg így volt. Fogalmam sincs ma már, hogyan csináltam, és csak annyit tudok mentségemre fölhozni, hogy nem egyszerre tettem, de mégis egyetlen nap leforgása alatt. Délelőtt még hosszú sort kellett állni az adagért, délután már csak rövid sort, este aligsort.

De hát muszáj volt. A McDonald’s az Aranykéz utca sarkán körülbelül azt jelentette, mintha a bécsi opera költözött volna Pestre. Ne mentem volna el az előadásokra? Hát ez volt az élet, a nagybetűs élet, vagy ennyire nagybetűs: ÉLET. Ha kijutottunk, ezt ettük, és bámultuk a kirakatban a lemezeket, ábrándoztunk, mennyi minden volna meg, ha csak a legeslegeslegszükségesebbeket megvehetnénk. Volt, hogy ezt kaptam ajándékba a kiutazóktól, hoztak egy BigMacet. Persze, kihűlt, még a mikró se volt akkoriban föltalálva, betettük a sütőbe, az akkor még egyáltalán nem környezetbarát műanyag dobozban, azzal együtt melengettem a sütőben. Csodálatos módon túléltem a gasztronómiai kalandot.

Tegnap újranyitották az Aranykéz utcai Mekit. Harmincöt évvel az akkori csodálatos események után. Akkor még nem is hívták Mekinek, ez is későbbi szó. Nem hittem volna, hogy látom még, ahogy sorban állnak az üzleten kívül, de tessék, csak várni kellett. Nem is ez a lényeg, hanem hogy harmincöt évvel ezelőtt az ember tudta, hogy most már nem kell sokáig várni. Az a szó, persze, nem motoszkált a fejben, hogy rendszerváltás, de tudtam: már nem kell sokáig várni, és minden lemezt meg lehet majd kapni itthon is.  

A Magyar Mozi Tv-n ment egy fekete-fehér film, Fábri Zoltán Utószezon. Épp csak belenéztem, túl érdekesnek látszott ahhoz, hogy a közepétől kezdjem, öregfiúk nagy szerepei, Páger, Básti, Kőmíves Sándor, Szendrő József. Eljön az ideje. De amíg néztem, egy patikában valamit csinált Tolnay Klári és Koltai János, és utána megszólalt egy kis dallam. Szinte csak egy füttyszó, egy fiúfitty, de mi is ez? Mi is ez?

Az ember gyötrődik, hogy ezt ismeri, nyilván valami régi magyar dalra utalnak vele, ha megvolna a szövege, eszembe jutna, ha eszembe jutna, megvolna a szövege, mindjárt megvan, és tényleg. De nem lehet. Ta-ra-ra-rara-rara. Ahol tiszta kék az ég. Ennyi volt a dallam. Megy aztán tovább: élni jó, élni szép. De hogy kerül ide? Ez A kutya, akit Bozzi úrnak hívtakból való. Ez meg egy 1966-os film, körülbelül tíz évvel a Bozzi bemutatója előttről. De hát az. Megnéztem a zeneszerzőt, és valóban: Fényes Szabolcs.

Ezek szerint ő is úgy dolgozott, ahogy a zeneszerzők szoktak, voltak neki a fiókban leírt dallamai, amelyeket aztán elővett, ha szükség volt rá, vagy elfogyott az ihlet. Ezt a foszlányt itt is használta, aztán a Bozziban igazi olasz melódia lett belőle.

Amennyire tudom, voltak Fényes Szabolcsnak kedvenc saját dalai, csak néha nem tudta befuttatni őket. A Fuss, hogy utolérjenekben például kétszer is eléneklik a Gyermekkori álmok című (vagy kezdetű) dalt, egyszer Koós János, és egyszer, a film legvégén Pécsi Sándor, de hiába, mert mindent vitt a Félteni kell. A Bozziban is ez egy jól bemutatott, visszatérő dallam (és ezek szerint már volt egy filmes előélete is), de hiába, a nagy sláger mégis az lett, hogy Küldök néked egy nápolyi dalt. Mondjuk érthető, míg nem láttam a Bozzit, meg voltam győződve róla, hogy az egy igazi nápolyi dal, Pavarotti is énekelhette volna.

Csak meg kellett volna tanulnia magyarul.

Szó sincs róla, hogy a Kronos Quartet csellistája, Paul Wiancko váratlanul telefont kapott volna a koncert alatt, ha kapott volna, akkor is nyilván mobilon kapja, nem ezen a divatból kiment készüléken. Ez volt maga a darab, húzták-vonták, és akkor telefoncsörgés, és belekiabálták a kagylóba, hogy hazugság.

Voltaképpen csodálatos, hogy ötven év után sem tudja pontosan az ember, hogy mit is várjon egy Kronos Quartet koncerten. Egyrészt nincs hivatalos program, pontosabban keresni kell, a vonósnégyes honlapján azért meg lehetett találni, másrészt mert a hivatalos programmal sem megy sokra az ember. Ha valaki csak beül a hangversenyre, nem tudja, milyen zenét fog hallani, ha a komponista Peni Candra Rini. És ha tudja, ki a komponista, Sun Ra vagy Bob Dylan, akkor is vonósnégyes fogja játszani az All Along The Watchtowert.

Ötven év, az tényleg ötven év, a koncert első fele erre emlékezett, a második fele ment tovább, a következő ötven év felé, egy szépséges hangú iráni énekesnővel, Mahsa Vahdattal. Mit lehet csinálni, az avantgarde-ból előbb vagy utóbb hagyomány válik, ma már egyáltalán nem tűnik nagy tettnek, hogy egy klasszikus zenei koncerten A felkelő nap házát adják elő, ami, persze, nem jelenti azt, hogy ne adják elő, de a csata meg van nyerve, a közönség jól érzi magát. A Kronos meg csak azt adja, amit mindannyian tapasztalunk, ha most élünk, a különböző zenék keverednek, mi magunk is többnyire keverjük őket, mást hallgatunk a kocsiban és mást a Concertgebouw hangversenyén. Hogy ez tényleg azt jelenti-e, amit mondanak, hogy csak jó és rossz zene van, és nincs komoly meg könnyű, azt nem tudom. De azt sem, hogy ebben (az utóbbi) a felosztásban hová is tegyem a Kronost. 

Nem jöttem rá, hogy Márton András Robert De Niro magyar hangja a Megfojtott virágokban. De annyira nem, hogy mikor már tudtam, és visszahallgattam, akkor is maradtak kételyeim, ami elég bravúros dolog, mármint hogy valaki ennyire el tudjon tűnni az eredeti színész mögött. De persze, így is nagyon furcsa az egész, mintha De Niro volna, de mégsem volna ő, furcsa, elidegenítő effekt. Hogy is volt a Psychében? Cserhalmi hangja volt Garas Dezső, Cserhalmi viszont Udo Kier hangja volt, annak, persze, volt egyéb jelentése is. Nem akarok hálátlan lenni, de Robert De Niro magyarországi karrierje egy okkal több, hogy Reviczky Gábor sürgősen meggyógyuljon.