Éger, csillagok

Éger, csillagok

eger.jpg

Az volna az igazi menőség, ha az ember már egy hónappal a bemutató előtt bejelenthetné, hogy meg vagyunk mentve, van új magyar film, és ez most tényleg új, tényleg győztes és magyar. Ehelyett csak azt tudom mondani az Éger című filmről, hogy egyre kevésbé szenvedés menet közben. Teljesen kilátástalannak indul, még kilátástalanabbul folytatódik, aztán valahogy megnyugszik. Nem tudom, mi nyugszik meg, a film maga megtalálja a tempóját, vagy a néző találja meg a film tempóját, hogy ez ilyen, monológok sorozata, nem nagyon jól megírt szöveget mondanak el nem nagyon jó színészek. Aztán ez is árnyalódik, nem úgy, hogy nagyon jók lesznek a színészek, hanem… na, ezt inkább nem mondom el, mert akkor már tényleg mi marad.

Így se tudom, mi marad. Rejtély, de nem nagy rejtélyek. Hogy lehet az, hogy Péterfy Bori elviselhetetlen, ha valakivel beszélget, és nahát, nem is olyan rossz, amikor egyedül van, festett kalapácsütés-nyommal a fején. Hogy lehet az, hogy Szilágyi Csenge a színpadon inkább csinos, a vásznon meg tökéletesen érdektelen jelenség. Vagy hogy ha az Éger nem független film, hanem csak annyi pénz van mögötte, mint a Hadik mögött, akkor is ilyen volna, ez lenne a megfilmesítés módja, vagy akkor mindent látnánk is, amit most mondanak? És vajon jobb volna-e ha mindent látnánk is, amit mondanak?

Víz alatti Bach

Víz alatti Bach

kocsisrichter.jpg

Egyik este a Magyar Mozi Tv-n ment az Intim megvilágításban, portréfilm Kocsis Zoltánról, nem jó, de mégis ő, betegen, összegezve, vagy nem is tudom. Összegezni akaróan, körülményesen mondva ki időnként egyáltalán nem annyira körülményes gondolatokat, és nem lehet, nyilván akkor sem lehetett szólni, hogy figyelj, Zoli, nem kell. Nincs rá szükség, hogy szóban mondd el, elmondtad hangokkal, zenével, azok pontosabbak, tartósabbak…

Itt egy kicsit el is akadtam. Mennyivel tartósabbak? És előkerestem a régi Bach-zongoraversenyeket, a lemezeket, kazettákat, amelyekre úgy emlékeztem, hogy ezeknek lejárt az idejük. Mikor megjelentek, a hetvenes évek második felében, akkor is mintha a hiánypótlás lett volna a legfőbb feladatuk, aki Bach-zongoraversenyre vágyott, nem tudta ezt az igényét kielégíteni. Én vágytam, mert Az ötös számú vágóhíd zenéje (elsősorban) az f-moll zongoraverseny lassú tétele volt. Az sem volt egyébként kiírva, csak hogy Glenn Gould, de emlékszem, amikor a lemez hátlapján a szöveget olvasva rájöttem, hogy ez lesz az. Az is volt. Meg nem is. Nem Gould, de Kocsis elég gouldiánus formában, csak még szikárabban, keményebben, még jobban láncra verve az érzelmeket. Hogy lehetne ez (és a többi zongoraverseny) ma érvényes? Ezzel a zenekari játékkal? A háromzongorás versenyben az embernek az az érzése, hogy egy csapat skót dudás játssza a kíséretet. Mi értelme volna ezt összevetni, nem is Goulddal, de mondjuk Murray Perahia végsőkig kidolgozott, elegáns és mély, és szépen szóló zongorahangjával, a St.Martin-in--the-Fields (azóta talán már kötőjelek nélkül írják) játékával? Mintha egy színes és egy fekete-fehér képet tennék egymás mellé ugyanarról a tájról.  

Tényleg. De ahogy a fekete-fehér képnek is megvannak a maga előnyei, a színek helyett a forma, a fény érvényesül, úgy itt is… hogy is mondjam. Ha csak egy lemez maradhatna, nyilván Perahia lenne, de így Perahia a közel-tökély, Kocsis itt és most (úgy értem: ott és akkor) közel sem tökély, de ezek a hosszú dallamok, ahogy elindulnak, amilyen végtelenek. Ez is Bach, ez az orgonista-zenélés, hogy nem kell félni, nem fogy ki a levegő, valakik mindig fújtatnak. Az egészben van valami kíméleten, mintha azt mondanák valakinek, ússzad át az ötvenméteres medencét egy levegővel, és amikor a végén feljönne, közölnék vele, hogy nem, nem, még visszafelé is meg kell tenni az utat, ott jöhetsz a felszínre levegőért. És megcsinálja, visszaér. Akkor is, most is.

Survivor

Survivor

kaufmann.JPG

Nem tudok mindenki nevében nyilatkozni, lehet, hogy van, aki jobban szereti az élet-drámákat, mint a színpadiakat, én maradnék inkább az utóbbinál, így a rég várt, régről halasztott Jonas Kaufmann-koncert nem volt épp elsőrangú élmény.

De dráma volt benne.

Drámai volt a műsor, mintha arra menne ki a játék, hogy lehetne a lehető legkevesebbet énekelni anélkül, hogy a közönség idegesen visszakövetelné a pénzét. Jó hosszú zenekari betétek, de mintha még az áriáknál is figyeltek volna arra, hogy a zenekari bevezetőket végigjátsszák. Ha az volt a cél, hogy a láthatóan ideges tenor egy kicsit megnyugodjon, aligha érték el, Kaufmann így percekig vagy félpercekig állt szemben velünk, a félelmetes közönséggel, a több mint ezerfejű cézárral, aki (szerintem) nem ítélkezni akart, csak élvezkedni.

Reménytelen helyzet. A végzet hatalma-áriával kezdett, sok fejhanggal, ami a mostanra kialakult di Stefano –hagyomány alapján többé-kevésbé elfogadott. Itt-ott hamis is volt, és nem tudok róla, hogy volna ilyen hagyomány is. Aztán Az órák tánca, hosszan, és a Nemzeti Filharmonikusoktól, nem a legjobb leosztás, és Enzo, szintén a Giocondából. Tényleg iszonyat hamisan, de ez nem amolyan kellemetlen hamisság, hogy na, tessék egy kicsit még feljebb mászni, hanem a teljes összevisszaság, amikor az énekes hangszálai nem engedelmeskednek, vagy nem úgy reagálnak, ahogy trenírozva vannak.

Kaufmann. Jelenség, szerencsés csillagzat, szép férfi, és ahogy idősödik, rendületlenül szép férfi, szép a hangja is, de mintha agyonnyomnák az adottságai, mintha az egészet nem úgy élné meg, hogy engem mindenki imád, és meg is érdemlem, hanem hogy jaj, egy szép nap rájönnek, hogy nem is vagyok olyan jó. Lehetne ez éppenséggel módszer is, így is kelthet valaki rokonszenvet maga iránt, ő szorong, mi meg drukkolunk neki, de nem úgy látom, hogy ravaszságból szorongana. Csak úgy szorong, miközben a legalapvetőbb áriákat is kottából, pontosabban számítógépből énekli, nyomkodja az ipadet, fél, hogy hibázik. Ettől hibázik is, a Giocondánál csak a szövegben (ha a hamisságot nem számítjuk), a Bajazzók viszont szerintem úgy volt elképzelve, hogy az intermezzo alatt már bejön és aztán dalra fakad, de lekéste a csatlakozást, így a közönség nem tapsolta meg a zenekari darabot, csak a beólálkodó énekest.

És ennyi, ennyi az első rész, szinte rövidebb, mint elolvasni róla a tudósítást.

 Lélekben készen álltam az összeomlásra. De Kaufmann szerencsére nem, a második rész Wagnerjei sokkal nyugodtabban és megbízhatóbban sikerültek, a közönség is fölengedett, Kaufmann is kezdett megnyugodni, megy ez, tényleg megy, nem tudom, hogy ez a német nyelv áldásos hatása, vagy igazából neki ez a világa. A walkürök lovaglása (a Nemzeti Filharmonikusok értelmezése szerint settenkedése) után részlet az operából, de nem a Tavaszi dal, az majd ráadásnak, Mesterdalnokok és Lohengrin, az utóbbinál nem rontotta el az érkezést, így a nyitányból rögtön az opera végére ugrottunk. És tényleg voltak ráadások, zenei vagy interpretációs értelemben a Wesendonck-dal volt a koncert csúcsa, ez illett legjobban Kaufmann hangi és lelki állapotához, nem kell hangosnak lenni, nem kell nagynak lenni, nem is volt se hangos, se nagy. Aztán a Vágyom egy nő után, a zenekar még lapozott utána a kották között, ami arra utal, hogy lett volna még ötlet. Hang már nem volt, tényleg nem voltunk messze az erők végétől, de nagy taps, nagy öröm, nagy megkönnyebbülés Kaufmann részéről. Nem vagyok biztos benne, hogy lesz még hasonló közös kalandunk, de lehet, hogy csak átvettem az ő szorongását.

Régi viccek

Régi viccek

joyce-didonatobarber.jpg

Nagyon kevés híján láttam tegnap a válogatott meccset, de eltántorított egy sevillai borbély. Pedig régi az előadás a Mezzo tévén, 2009-es a Covent Gardenben, a karmester Antonio Pappano haja még barna volt. Azért lehetett jól látni a színét, mert vele kezdődött a közvetítés, a függöny előtt mondta, hogy Joyce DiDonato lába megsérült, gipszelni kellett, és nem szabad terhelnie, ezért kerekes székből fogja elénekelni (és eljátszani – tette hozzá) Rosina szerepét. És tényleg így volt, jól játszott Joyce, és még fantasztikusabban énekelt, de a többiek is, talán az egy Figarót leszámítva, de hát nem kell minden előadásnak a címszereplőről szólnia.

De miről is kell szólnia? Nem állítom, hogy mindenki úgy ül be egy operára, hogy tudja előre, mi lesz a történet vége, de a közönség nagyobb hányada vagy visszatérő vendég, vagy tájékozódik előre az Operák könyvéből, de legalábbis az internetről. Vígoperánál még nehezebb a helyzet, mert nemcsak a történet ugyanaz, de a poénok is, most részegnek tetteti magát, most meg lebukik az álöltözete miatt. Mintha egy vígoperánál az előadások nagy hányada arról szólna, hogyan sikerül rásózni a közönségre a régi poénokat, ha nevetnek, akkor rendben van, ha tapsolnak, még nagyobb rendben van. A sevillai borbély esetében is csak egy olyan előadásra emlékszem, amely alapvetően új dolgokkal próbálkozott volna, a Kovalik Balázs által rendezett Se kanál, se villa címet viselő szegedi produkció, ott a zenemester egy dobszerkót húzott be maga után, ütni tanította Rosinát, és hasonló poénok mentek, teljes döbbenet volt, hogy ez is belefér, hogy ettől még az egész A sevillai borbély maradt. De a Covent Gardenben is nagyon nevettek tegnap, illetve tizennégy éve, és végül nem is tudom, hogy van ez. Az operai közönség eleve jóindulatú? Vagy az énekesek nyerik meg az előadásnak az embereket, ha szépek a hangok, akkor tetszenek a poénok? Vagy ez a nevetni vágyás voltaképpen a konzervativizmus, tudjuk, hogy jön a poén, és tényleg? Tudjuk, hogy nevettetni szeretnének, hát hadd örüljenek?

Báthory Ödönke

Báthory Ödönke

tunderkert.jpg

Akár jó hír is lehet, hogy a Tündérkert sorozat nincs olyan végtelenül messze a jól sikerül televíziós sorozattól, mint mondjuk a Kossuthkifli - ha még emlékszik rá valaki. De a rossz hír az, hogy mégis messze van a jóságtól, hogy bár azt ígérték, aki végignéz egy részt, alig várja a következőt, ehhez képest a dupla első rész második felében már álomba szenderültem. De hát se forgatókönyv, se főszereplő, akkor nem nagyon tudja az ember, hogy mit nézzen a sorozatban. Parti Nórát, mert buja szexnő. Szamosi Zsófiát, mert Szörnyella de Frász?

Tényleg erősebbek nőben, mint férfiban. A fiúk eleve inkább reformkori legényeknek néznek ki, akik konflisszerű kocsiban édelegnek a rámenősebb nőkkel, a Báthory Gábort alakító Katona Péter Dániel amolyan magyar Timothée Chalamet, de ő is messze van az eredetitől, pont a lényeget nem érezni benne, a személyiség erejét, hogy valaki öngyilkos lendülettel száguld át az életén, és ránt magával mindent és mindenkit. Hol itt a (Karinthy szavával) félliterköpő? Helyette egy Báthory Ödönkét kapunk az Éjféli operabemutató című réges-régi kabaréjelenetből. Az akciójelenetek profibbak a szokásosnál, de most már leszokhatnának arról, hogy egy kaszkadőr hosszan-hosszan ég, ezt valahogy a hetvenes években találhatták ki, akkor hatott is, most az ember rögtön egy forgatási helyszínen érzi magát, ahol pokróccal-poroltókkal fölszerelt munkatársak várják, hogy közbeavatkozhassanak. Nemes anyagból dolgoznak, jó a szándék, mindenki szeretné szeretni a Tündérkertet, de nem tudom, kinek fog sikerülni.  

Reiner Goldberg

Reiner Goldberg

Néhány nappal ezelőtt meghalt Reiner Goldberg, akinek annyit néztem az árialemezét az NDK Centrumban, de aztán soha nem vettem meg a korongot. Talán erről lehetne egy sorozatot indítani, muzsikusok, akiknek a megjelenése a lehető legjobban félrevezeti az embert. Ivan Moravec, aki kifinomult és nagyszerű zongorista volt, de ránézésre leginkább úgy festett, mint aki lakások bérbeadásával foglalkozik Prága központi kerületeiben. Reiner Goldberg is gond nélkül befért volna a keretbe, szemüveges, keresztbe álló szemű, de szépen zengő hőstenor, bár valamiért Solti (vagy ha nem ő, akkor a rendező Peter Hall) kitette Bayreuth-ból. Pár év múlva visszatért, megmenteni a Tannhäusert, és akkor már maradt is tíz évig.  

Semmi bizonyítékom nincs rá, de mindig azt gondoltam, hogy ő a modellje Szabó István filmjében, a Találkozás Vénusszalban a keletnémet tenoristának, aki az éneklés mellett autóalkatrész-kereskedelemmel is foglalkozik, de aztán felnő feladatához az Opera Europában.

Nem csodálatos, hogy azelőtt ilyen filmeket lehetett forgatni?

A mű és a csarnok

A mű és a csarnok

reigljudit.jpg

Tudom, hogy van ezer dolog, ami vitatható a Műcsarnokban látható Reigl Judit kiállítás körül. Nagy, de talán túl nagy, sok, de talán túl sok, változatos, de talán túl változatos. Hogy az egymás mellé lógatott kisebb méretű képek kioltják egymást, és az ember hirtelen úgy érzi magát, mintha el akarnák neki adni ezeket a képeket. Sétál bent a látogató, és eljátszik a gondolattal, minek örülne a legjobban, ha otthon nézegethetné, mondjuk ötven éven keresztül. Én A fúga művészete sorozatból választanék, de talán csak azért, mert ezek nemcsak fogantatásukban zeneiek, (Reigl Judit A fúga művészetét hallgatta, arra sétált és közben festett a műteremben, amikor a képek készültek), hanem mert a végeredmény is zenei, mintha valami kotta-titkosírással készültek volna a művek. Mire megfejteném, le is telne az ötven év.

pa110312.JPG

A terminátor és a király

A terminátor és a király

Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de nekem Maiwenn elég nyomasztóan néz ki. Amivel nem volna semmi baj, de pont ő játssza a maga rendezte Jeanne du Barry címszerepét. Így aztán meg is van a válasz, hogy vajon miért nem találtak dubarrysabb megjelenésű főszereplőt – nem erről van szó. A film elszánt csatakiáltás a kurtizánok mellett, akiknek csak a testük maradt eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsák önmagukat. Nem tudom, szebb lett-e azóta a világ, legalább ebből a szempontból, mindenesetre nem árt, ha látjuk az éremnek ezt az oldalát is. Van néhány lehetőség rá, Traviata, Nana, és ez a csodálatos történet.

Mert amúgy tényleg csodálatos, hogy milyen utat járt be Madame du Barry. A film nem pontos, itt-ott egyszerűsít, nem az a du Barry gróf vette feleségül Jeanne-t, akivel szerelmi viszonya volt, hanem az öccse, és a történet egy idő után véget ér, mondhatni éppen ott, ahol du Barry kalandjai még fantasztikusabb fordulatokat vettek. Ellopják az ékszereit, Angliába utazik, hogy előkerítse azokat, emiatt megvádolják, hogy kémkedik és összejátszik a forradalom ellenségeivel, aztán tisztázzák, visszakapja az ékszereket, végül mégis guillotine, két hónappal XVI. Lajos és a főellenség, Marie Antoinette után.

Ehelyett szerelmi történetet kapunk, még ha az embernek vannak is kétségei Madame du Barry önzetlen és lángoló érzelmei felől. Igaz, Johnny Depp a király, akinek viszont úgy írták meg a szerepét, mint annak idején Arnold Schwarzeneggernek a Terminátort, lehetőleg minél kevesebbet kelljen beszélnie, mégis furcsa, hogy a francia király akcentussal beszéli az anyanyelvét. Depp így is jól vágja a pofákat, dühösen villámlik a szeme, és fáradtan az égre néz. Ha mégsem neki örül a legjobban az ember, az csak azért van, mert egy kisebb szerepben feltűnik Pierre Richard is, a magas szőke férfi. Nem szőke, és nem felemás a cipője.

dubarry1.jpg

Ádám bátyám

Ádám bátyám

pa080004.JPG

Van az a nem is tudom, mi ez. Nem nyelvtörő, mert nem nehéz kimondani, csak az értelem tud elveszni mondás közben: Ádám bátyám lábát rántván, pávát látván, pávává vált. Tudok hasonlót angolul is: how much wood would a woodchuck chuck if a woodchuck would chuck wood.

Maradjunk Ádámnál. Hogy talán meg kellett volna kérdezni Nádasdy Ádámtól, változtat-e az ember, irodalmi ember viszonyán Az ember tragédiájához, ha őt magát is Ádámnak hívják. Szerintem egy kicsit igen, én jobban bírtam Toldli Miklóst, mint János vitézt, de biztosat csak Nádasdy tudna mondani. Öt sorral ült előttem az Embtrag bemutatóján, de az ember ilyen hülyeséggel nem támad le valakit.  Viszont elhagyva pávát és mormotát (woodchuck), még mindig megmarad a fóka. Az ember tragédiájában valahogy a fóka válik az ember végcéljává, és ez voltaképpen nagyon különös. Úgy értem, ha ma írták volna a darabot, akkor nyilván nem kihűlt volna a Föld, hanem túlmelegszik, de Madách még a kihűléstől tartott. Van egy Vonnegut-regény, talán a Galapágos, de nem vagyok egészen biztos benne, amelyben az emberek szépen visszaszoknak a tengerre, egy genetikai hiba miatt visszanövesztik a bundát, alá a zsírréteget, és a vízben élnek, nyers hallal táplálkoznak. Ember voltukra már csupán az emlékeztet, hogy amikor szép sorban, egymás mellett fekszenek a szárazföldön, süttetik magukat a nappal, és valamelyik szellent egyet, akkor többiek valami nevetésszerű hangot hallatnak. Mint régen.

Ádám bátyám fókává vált.

A küzdés maga

A küzdés maga

pa080006.JPG

Kicsit jobban kellene szeretni az Embtragot, a Katona József Színház kísérletét, hogy maivá, élővé, frissé tegye a klasszikust, Nádasdy Ádám kiegészítéseivel és átírásával. Viszonylag hamar kiderül, mennyire Madách az, amit játszanak. Eléggé, de valahol a harmadik perc táján azt mondják, hogy „ugyanazt a lemezt játsszák”, ezt biztos nem Madách írta. És ha nem volna vinil-megújhodás, akkor lehetne éppenséggel ez is a múltból behívott kép. Szinte-klasszikus

Kicsit kevésbé kellene szeretni az Embtragot, mert túlkényezteti a közönséget. Tényleg, már Madáchot is nehéz volna követni? Érdemes azt, hogy „űrt érzek, mondhatatlan űrt” arra cserélni, hogy ürességet érzek? Hamarosan Petőfi következik, a tél dere már megüté fejemet le lesz cserélve arra, hogy őszülök?

Ezek csak az elméleti, vagy lelkiállapot hozzáállások, teljesen mellékesek ahhoz képest, ami a színpadon látható. Meg ahhoz a fontos rendezői (Székely Kriszta) felismeréshez képest, hogy Az ember tragédiájának nem kell feltétlenül történelmi tablóvá válnia, ahol a néző valahol a középtájon elkezd visszaszámlálni, hogy mennyi van még hátra, mikor lesz végre sok az eszkimó, hanem egy korba belefér mindegyik, vagy majdnem mindegyik kép, demokrácia és jó szándékú zsarnokság, kéjelgés és vallási düh, kiábrándultság. Főleg a kiábrándultság, ez is lett a legjobban sikerült szín, a prágai. Ami meg nem fér bele az egyetlen korba, az ki is marad, mint a párizsi szín.

Jobban szeretném, ha mindennek ellenére nem unnám mégis, nem érezném, hogy sokat énekelnek, hosszan táncolnak, nem minőségi a csere, szöveg helyett Fender gitár. Kevésbé szeretném, ha nem látnám a vagányságát, meg a nagy léptéket, a szép díszletet, a három Ádámot és két Évát, egy Lucifert. Zavarban vagyok az egész előadással kapcsolatban, de lehet, hogy az egyáltalán nem baj.  

süti beállítások módosítása