Nem tudok mindenki nevében nyilatkozni, lehet, hogy van, aki jobban szereti az élet-drámákat, mint a színpadiakat, én maradnék inkább az utóbbinál, így a rég várt, régről halasztott Jonas Kaufmann-koncert nem volt épp elsőrangú élmény.
De dráma volt benne.
Drámai volt a műsor, mintha arra menne ki a játék, hogy lehetne a lehető legkevesebbet énekelni anélkül, hogy a közönség idegesen visszakövetelné a pénzét. Jó hosszú zenekari betétek, de mintha még az áriáknál is figyeltek volna arra, hogy a zenekari bevezetőket végigjátsszák. Ha az volt a cél, hogy a láthatóan ideges tenor egy kicsit megnyugodjon, aligha érték el, Kaufmann így percekig vagy félpercekig állt szemben velünk, a félelmetes közönséggel, a több mint ezerfejű cézárral, aki (szerintem) nem ítélkezni akart, csak élvezkedni.
Reménytelen helyzet. A végzet hatalma-áriával kezdett, sok fejhanggal, ami a mostanra kialakult di Stefano –hagyomány alapján többé-kevésbé elfogadott. Itt-ott hamis is volt, és nem tudok róla, hogy volna ilyen hagyomány is. Aztán Az órák tánca, hosszan, és a Nemzeti Filharmonikusoktól, nem a legjobb leosztás, és Enzo, szintén a Giocondából. Tényleg iszonyat hamisan, de ez nem amolyan kellemetlen hamisság, hogy na, tessék egy kicsit még feljebb mászni, hanem a teljes összevisszaság, amikor az énekes hangszálai nem engedelmeskednek, vagy nem úgy reagálnak, ahogy trenírozva vannak.
Kaufmann. Jelenség, szerencsés csillagzat, szép férfi, és ahogy idősödik, rendületlenül szép férfi, szép a hangja is, de mintha agyonnyomnák az adottságai, mintha az egészet nem úgy élné meg, hogy engem mindenki imád, és meg is érdemlem, hanem hogy jaj, egy szép nap rájönnek, hogy nem is vagyok olyan jó. Lehetne ez éppenséggel módszer is, így is kelthet valaki rokonszenvet maga iránt, ő szorong, mi meg drukkolunk neki, de nem úgy látom, hogy ravaszságból szorongana. Csak úgy szorong, miközben a legalapvetőbb áriákat is kottából, pontosabban számítógépből énekli, nyomkodja az ipadet, fél, hogy hibázik. Ettől hibázik is, a Giocondánál csak a szövegben (ha a hamisságot nem számítjuk), a Bajazzók viszont szerintem úgy volt elképzelve, hogy az intermezzo alatt már bejön és aztán dalra fakad, de lekéste a csatlakozást, így a közönség nem tapsolta meg a zenekari darabot, csak a beólálkodó énekest.
És ennyi, ennyi az első rész, szinte rövidebb, mint elolvasni róla a tudósítást.
Lélekben készen álltam az összeomlásra. De Kaufmann szerencsére nem, a második rész Wagnerjei sokkal nyugodtabban és megbízhatóbban sikerültek, a közönség is fölengedett, Kaufmann is kezdett megnyugodni, megy ez, tényleg megy, nem tudom, hogy ez a német nyelv áldásos hatása, vagy igazából neki ez a világa. A walkürök lovaglása (a Nemzeti Filharmonikusok értelmezése szerint settenkedése) után részlet az operából, de nem a Tavaszi dal, az majd ráadásnak, Mesterdalnokok és Lohengrin, az utóbbinál nem rontotta el az érkezést, így a nyitányból rögtön az opera végére ugrottunk. És tényleg voltak ráadások, zenei vagy interpretációs értelemben a Wesendonck-dal volt a koncert csúcsa, ez illett legjobban Kaufmann hangi és lelki állapotához, nem kell hangosnak lenni, nem kell nagynak lenni, nem is volt se hangos, se nagy. Aztán a Vágyom egy nő után, a zenekar még lapozott utána a kották között, ami arra utal, hogy lett volna még ötlet. Hang már nem volt, tényleg nem voltunk messze az erők végétől, de nagy taps, nagy öröm, nagy megkönnyebbülés Kaufmann részéről. Nem vagyok biztos benne, hogy lesz még hasonló közös kalandunk, de lehet, hogy csak átvettem az ő szorongását.