Kicsit talán megnyugtatóbb volna, ha a Magyarázat mindenre volna Reisz Gábor első filmje, az ember felhőtlenebbül örülne, hogy feltűnt egy új tehetség, még nem tudja egészen pontosan, hogy mitől jó, vagy mitől profi egy film, nem érzi, mennyit bír el a története és a mondanivalója, de megható elsőfilmes bajai vannak. Hosszú, hosszúcska, mert mindent el akar mondani a szereplőiről, átmenetileg elengedi a főhőst, hogy másokat is megmutasson, mások történetét is befejezze, vagy egyformán ne fejezze be mindenki történetét. Például kimaradhatott volna Fodor Tamás jelenete, de hogy mondták volna meg Fodor Tamásnak, hogy sajnos…
Első filmek jutnak az eszembe a Magyarázatról, de jó első filmek, Az én XX. századom és az Álmodozások kora.
Majdnem tele a mozi péntek este, ami nagyon megdobja az élményt, akkor nevetnek, amikor kell, és nevetnek, amikor kell, hálásak a nézők, hogy arról van szó, amiről szó van, olyan párbeszédeket hallanak a vászonról, amilyeneket ők maguk is folytatnak, amiből, legalábbis hivatalosan, már elegük van. Nem hivatalosan persze senkinek sincs elege a politikából, mert akkor miről beszélgetnénk, a Fradiról? Reigl Judit ecsetkezeléséről? Reisz Gábor filmjeiről?
Színészes film, sőt, új színészes film, és mindenki jó benne, ez tényleg nagy csoda, Znamenák István és Sodró Eliza nagyon, de az Ábelt játszó Adonyi-Walsh Gáspár is, akit én eddig csak reklámban láttam.
A csúnyaság szeretete. Azt hiszem, ez tetszik a legjobban a filmben. Hogy nem az égi mását látjuk, hanem a valót, mindenki, vagy majdnem mindenki elég bénán néz ki, nemcsak a lúzerek, de a vinnerek is. Ámbár itt szinte mindenki lúzer, csak a jövő szép. Amit meg nem szeretek, az a Képzelt riport-effektus, hogy elvben valami ellen beszélek, de épp azt használom. Látszólag az élet átpolitizáltsága a bajom, de azért nézik a filmet, mert át van politizálva. Vagy ha nem ezért nézik, akkor talán ezért tapsolnak a végén. Mert tapsolnak.