Kilencre jönnek a csótányirtók, nem mintha olyan vészhelyzet volna a lakásban, csak irtanak az egész házban, és az ember nem mer kimaradni az általános mérgezésből, nehogy a hatlábúak fölfedezzék maguknak ezt a kis virányt, és szorult helyzetükben ide vonuljanak vissza. De hát miért viszolygunk annyira ettől az állattól? És nemcsak egyéni szinten, mert arra biztosan van magyarázat, főleg, ha rálép valaki, és kijön a csótányból az a fehér valami, de mintha művészetileg is közellenség volna, minden képzelt atomtámadás után ők a túlélők. Nem is beszélve Gregor Samsáról, aki nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában.

Akár szerethetnénk is a csótányt, végül is szegről-végről rokonunk, és ő is olyan sikeres faj, mint az ember, sőt, még sikeresebb, ha jól tudom, már a dinoszauruszok idején is így néztek ki, mint ma, ügyesek, ellenállók, mindent megesznek, majdnem mindent kibírnak. Mégsem szeretjük. Én sem, nem azt állítom, hogy szeretettel nézném őket, inkább csak elvi a rokonszenv.

Furcsa módon a zene nem osztozik a világ csótányellenességében. A leghíresebb csótánydal a La cucaracha, vidám mexikói népi ének a csótányról, amely nem tud járni, mert hiányzik a két hátsó lába. Azon még lehet vitatkozni, hogy ezt pozitívan értik-e, mert egyes magyarázatok szerint cucarachának a mexikói forradalomban megbuktatandó Victoriano Huerta elnököt nevezték. A napokban viszont hallottam egy igazi csótánybarát dalt, az előadó Miya Folick, aki keserűen, de határozottan állítja, hogy csótány, akit nem tud megölni (feltehetően) a szerelme.

Most már mindegy, kilencre jönnek a gyilkosok.

Nem első-, nem másod-, de valahányadik sorban azért is szeretem az operát, mert csodálatosan a lényegre tud koncentrálni. Úgy értem, ha hang van, akkor minden van, de, persze, hangon nem pusztán a hangszínt és hangerőt kell érteni, hanem mindent, amit egy hang ki tud fejezni. De ha az megvan, akkor lehet kövér, lehet sovány, ügyes vagy színpad ellen beoltott, lehet mozgáskorlátozott, tartozhat bármelyik rasszhoz, ott a helye, a színpadon.

Tudom, hogy nem mindig volt így, följegyezték, ki volt az első afro-amerikai a Metropolitanben, ki volt az első Bayreuth-ban, de jelenleg körülbelül ez a helyzet. Ami a múltat illeti, még Rudolf Bing is, a Metropolitan intendánsa, aki büszke volt arra, hogy a déli államokban mindig maga mellé ültette a színház fekete csillagait a luxus éttermekben, egyszer közbeavatkozott, mert nem találta illendőnek, hogy egy bécsi arisztokrata özvegynek két fehér gyereke legyen és egy fekete. Ma ez tényleg senkinek föl se tűnne. (Az opera egyébként A rózsalovag.) Van egy anekdota a hatvanas évekből, amikor a Metropolitannek két afro-amerikai dívája is volt, Leontyne Price és Martina Arroyo. Arroyo érkezik a próbára, kicsit késik, már mindenki bent van, a beengedő ember kinyitja a terem ajtaját, és bekonferálja az új csillagot: Miss Leontyne Price. Mire Arroyo csöndben odasúgja: én a másik vagyok.

Az éjszaka közepén, nem a számtani közepén, de úgy éjféltájt rám jött, hogy meg szeretném hallgatni Richard Strauss Don Quixote című szimfonikus költeményét, Bernard Haitink vezényletével. Nem is akármelyik felvételt, hanem a Concertgebouw zenekarral fölvett, valaha Philips–lemezt, mert azon a szólót Tibor de Machula játssza. Körülbelül semmit sem tudtam róla, csak amennyit mindenki sejt a nevét hallva: feltehetően magyar. Én legalábbis nem ismerek nem magyar Tibort, ami már csak azért is érdekes, mert a név egyáltalán nem olyan, mint az Árpád, a Gyula vagy a Jenő, hogy speciálisan magyar múltja volna, Szent Tiburtiust Rómában végezték ki a diocletianusi keresztényüldözések idején, valamiért mégis mintha csak mi, magyarok emlékeznénk rá.

Akárhogy is, Tibor de Machula vagyis Machula Tibor tényleg magyar, Kolozsváron született 1912-ben, csodagyerekként kezdte, az első nagy koncertjét 12 évesen adta, aztán, még mindig gyerekként Amerikában tanult. A II. világháború után tért vissza Európába, először a Berlini Filharmonikusok első csellistája volt Furtwängler alatt, van is közös lemezük, azt, persze, megtaláltam, Schumann Csellóverseny, aztán a Concertgebouw-hoz szerződött, és ott játszott egészen a nyugdíjig, 1977-ig. Nem sokkal a nyugdíjazása előtt készült a Don Quixote, de ugyan hol, hol találhatnám meg? Végignéztem az elérhető szolgáltatókat, sehol nem leltem nyomára. Mintha nem is létezne. Azt tudom, hogy rajta van a Haitink-összesen, nagy-nagy doboz, száztizenhárom lemez, pedig nem is az összes Haitink, csak a Concertgebouw-felvételek.

Az ilyen keresgélésben az a csodálatos, hogy elég hamar az értelmét veszíti, mégis mi van, ha megtalálom Machulát, nem fogok háromkor Don Quixotét hallgatni, de hát meg se találtam, így aztán kísértés se volt, hogy az éjszakai házat bevonjam a zenés kalandokba. Reggel már valószínűnek látszik, hogy a felvételt át sem tették CD-formátumba, csak most, az összkiadás alkalmával, így aztán vagy várok, amíg valahol meg nem találom eladó LP-ként, vagy az egy szem Machuláért beszerzem mind a száztizenhárom CD-t, plusz a négy DVD-t. Vagy megpróbálok nélküle élni, végül is lehúztam így is néhány évtizedet.

Tudom, hogy most is vannak, akik fenntartásokkal élnek a lemezek, vagy bármiféle rögzített zenei előadással kapcsolatban, pont a lényeg hiányzik belőlük, az élet, a pillanat, a mindig más. Van egy elég élénk emlékem, még pályakezdő koromból, Bächer Iván akart lebeszélni a lemezkritikákról, nem érdemes foglalkozni velük. El is mondta, hogy miért. Az apja, Bächer Mihály zongoraművész kínlódott a stúdióban valamelyik Beethoven-szonátával, nem jött össze, nem jött össze, újra és újra nekifutott egy résznek, de csak nem sikerült hibátlanul, amíg aztán közbe nem szólt a zenei rendező: hagyja, művész úr, ennyiből már megcsináljuk.

Engem ez igazán soha nem zavart, ha egy interpretáció érvényes, akkor végeredményben teljesen mindegy, hogy egyben vették föl, vagy 252 darabból állították össze, inkább csodálatom, hogy a test legyőzhető, az ujjak fáradása kivédhető. Nyilván jönnek aztán csalódások, kiderül a nagyszerű lemezlovagról, hogy élőben használhatatlan, de ez nem tipikus. Vannak persze példák, a karmester Wolfgang Gönnenwein meg sem közelítette önmagát a pesti koncertjein, Mitsuko Uchida is meglepte a Müpa-közönséget, hogy ja, ez ennyire halk, Bocellire is emlékszem az Erkel Színházban, kellett kis idő, amíg megjöttek a tapsok.

A lemez ebben tényleg becsapós. A hangerő tekintetében. Egy régi Ghiaurov-lemezt hallgattam mostanában, szédület és bődület, és nagyszerű, és érett, pedig a borítón azt írják róla, hogy „a fiatal bolgár basszista”, de mintha a művészete egyik fontos összetevőjét, hogy milyen káprázatos erejű a hangja, nem lehetne lemezre venni. A hangfelvételen mindenki körülbelül egyforma erővel szól, de Ghiaurovnál a lényeg mégis az, hogy mennyire nem egyforma az ereje a környezettel. Egy zürichi Sevillai borbély-előadásban énekelte Basiliót, van az ötös a második felvonásban, Buona sera, mio signore, mindenki elénekli egymás után ugyanazt, De amikor Ghiaurovra került a sor, mintha valaki feltekerte volna a színházban az általános hangerő-gombot, összerezzent az ember, hogy emberi testből ilyesmi természetes körülmények között is előtörhet. Amiben, persze, nem az volt a lényeg, hogy mekkorát tud ordítani a vén maestro, hanem hogy ezzel a hatalmas hanggal is úgy tud bánni, mint más a maga kicsi orgánumával. Nagy dolog beállni a füredi mólóhoz, de vitorlással könnyebb, mint egy anyahajóval.  

Megnéztem másodszor is, és van még benne, van még minimum egy megnézés az Asteroid Cityben, mert szép is, és azt sem állítom, hogy értem minden mozzanatát, de közben azon is gondolkodtam, hogy miért jutott mindkétszer az eszembe Pintér Béla neve.

Talán Jeff Goldblum miatt, akinek hozzávetőlegesen húsz másodperc jut a filmben (remélem, ezzel még nem vettem el senki kedvét), és mégis boldog örömmel mocorog a vásznon. Hogy van ilyen, amikor a legmenőbb színészek is tudják, hogy Wes Andersonnal (vagy valakivel) érdemes együtt dolgozni, mert a munka is érdekes, a szakmai életrajzban is jól mutat, meg az emberi léptékű halhatatlanság is biztosítva van, ezt a filmet elő-előveszik majd az unokák is. És mintha a színházban nálunk Pintér Béla volna ilyen, hogy ha ő meghív valakit az előadásba, az tudja, hogy érdemes elmenni, Gálvölgyi vagy Szabó-Kimmel Tamás mást és máshogy játszhat egy Pintér–darabban, mint egyebütt. És akkor az ember már átmegy a tudományos-fantasztikum mezejére: annyira képtelen dolog volna, hogy Pintér Béla rendezzen filmet? Nem tudom, hogy ő akarna-e, meg vannak sejtéseim arról, hogy kapna-e rá lehetőséget, de úgy álomvilág szinten ez teljes hülyeség?

A beszéd célja a közmegegyezés szerint az, hogy az emberek megértsék egymást, össze tudjanak fogni, egyesíthessék az erejüket. Ezért is lett ideges Isten, amikor látta, hogy az egynyelvű emberek közösen kezdenek el építeni egy nagy tornyot, amelynek a csúcsa az égig ér, így aztán összezavarta a nyelvüket, hogy ne tudja a kőműves, mit mond a vályogvető.

Erre persze sokan mondják, hogy már a kiindulás is téves, a beszéd célja éppen az, hogy az emberek félrevezessék egymást, hogy ne tudja a balfácán, mit akar a jobbfácán, vagy legfeljebb két fácán tudjon összefogni a pulykák ellen. Ezért alakul ki a tolvajnyelv, vagy a nyelven belüli alnyelvek, ha érthető a kifejezés, valami szaknyelv, amelyet megérteni nem lehet, vagy nagyon fárasztó, így az ember elunja, aláírja a papírt, és utána döbben rá, hogy az a saját halálos ítélete volt. A probléma az, hogy ennek az alnyelvnek nem szabad teljesen elszakadnia a főnyelvtől, tehát valahogy mégis azt a benyomást kell kelteni, hogy egy nyelvet beszélünk. Kezdem azt érezni, hogy én is tolvajul beszélek.

Csak azt akartam mondani, hogy reklámok mennek a tévében, és azt érzi az ember, hogy itt is van valami saját szókincs, állandóan a zamatos gyümölcslevekről beszélnek, miközben a való életben én még nem találkoztam olyan emberrel, aki teljes komolysággal használta volna a „zamat” szót. Valaki, valamikor elkezdte, hogy a gyümölcs zamatos, és azóta ez a szó másodvirágzik a reklámokban. A telefonokat meg nulla forintért lehet megvásárolni. Értem, hogy miért, mert ami ingyen van, az annyit is ér, míg ami nulla forintba kerül, annak mégis van valami ára, csak épp sikerült kifogni valami rendkívül kedvezményekkel járó akciót. Ja, persze, és akciónak nevezik az árengedményt, a reakció akkor nyilván áremelés. Igazából az az érdekes, hogy mikor kezd el keveredni a reklámnyelv és a közbeszéd. Az akciót illetően már biztosan megkezdődött vagy befejeződött a jelenség, a zamat egyelőre ellenáll.  

Akik meg akarják magyarázni, hogy miért is nem szeretik az operát, többnyire a szöveget okolják. Vagy az életszerűtlenséget. Az ember nem énekel el egy áriát, miután szíven szúrták. Ha majd szíven szúrnak, meglátjuk. De ezek az operai szövegek, (főleg, amikor még magyarul énekeltek), hogy mennyi marhaságot kell kimondani, és jön a szokott elmésség: ami olyan ostoba, hogy színpadon nem lehet elmondani, azt eléneklik.

Ami azt illeti, én épp ezt szeretem. Nem csak ezt, de ezt is. Ha van valami életszerű az operában, az pont az, hogy az embernek egyszerre szakad meg a szíve és csiklandozzák közben. A klasszikus példa, nemzeti operánk átdolgozott változatában Melinda agya már bomlóban van, amikor azt énekli: „mint ősszel a gerle, ha búcsúzik párjától, én tőled búcsúzom, Bánk”. Először is: a gerle nem költöző madár, nincs különösebb oka, hogy ősszel búcsúzzék párjától. Másodszor: ha költöző madár is volna, olyan nincs, hogy a madaraknak csak a tojója költözik, a hím itt marad búsulni.

Az egész Udvardy Tiborról jutott az eszembe, egy kazettán hallgattam válogatott áriákat vele, köztük az Anyeginből Lenszkijt. Készül a költő a halálra, és épp barátja keze által fog halni, mondhatni, hogy elég szorongató a helyzet, de Lenszkij azt énekli: „szívemet sebzi meg a fegyver, vagy fejem mellett messze száll…” Ez ilyen párbaj? Lőnek és utána meg is dobálják egymást a pisztolyokkal?

Mikor én jártam magyar nyelvű Anyeginre, a „fejem mellett” részt kicserélték gyilkos tüzére.

Gondolom, ez is a korral függ össze, hogy az ember nem ott van, ahol éppen van, úgy értem, más jut eszébe, régi élmény, amely szinte olyan erős, mint az új, az aktuális. Nézem a Metropolitan előadását, és Gregor József jut az eszembe, hogy ő ezt hogyan csinálta. Nem azért, mintha ő lett volna a legnagyobb vagy legjelentősebb Sarastro, akit életemben láttam, hanem… - nem tudom. Másnap Julia Lezhneva énekelt az Operában, többek között egy Händel-motettát, és megint Gregor jutott az eszembe, pedig a két énekes között nagyobb különbséget nehéz volna elképzelni, az egyik nő, a másik férfi, az egyik csöppnyi, a másik elég méretes, az egyik szoprán, a másik basszus, és így tovább. Mondjuk, amit énekelnek, az ugyanaz, Händel szokásos takarékosságával újrahasznosította az Agrippinából Claudius császár áriáját a motettában (vagy fordítva, nem tudom, melyik mű volt előbb készen), ami itt Ó, édes éjjel, az harminc éve a Zichy kastély udvarán Jöjj, te drága volt. Kevesen (?) sejtették, hogy a statisztaként közreműködő fecskefészek frizurás legényből valamikor az Operaház igazgatója lesz. Egyszer majd ezt is megírja valaki operának, csak sajnos nem Händel.

Az embernek nincs olyan sok élete, ennek megfelelően nincs olyan sok „életem Varázsfuvolája” sem. Lehet, hogy ez volt az, amit tegnap adtak a Metripolitan Operából.

Pedig nem volt könnyű helyzetben a rendező, Julie Taymor szépséges produkcióját kellett helyettesíteni vagy pótolni, szép legyen, jó legyen, okos legyen. Szép, jó, okos, és még valamit hozzáad ez a változat, ezt az egyszerre régi és új benyomást. Vetített díszleteket, de hozzá rengeteg klasszikus eszközt, high-tec és low-tec egyszerre. A vetítést ott helyben készítik, úgy értem, egy táblára írják föl a mű címét, és a nyitány alatt az a vetítés. Die Zauberflöte. Aztán 1791. Aztán W.A. Mozart, és amikor azt hinnénk, hogy kifogytak a felírható dolgokból, még kiírják, hogy első felvonás. És madarak jönnek, madáremberek, nem Papageno, hanem madarakat játszók, kezükben papírral. Van melléjük egy zajművész is, aki a madarak röptét zörgeti, viszonylag egyszerű eszközzel, gumikesztyűk kuttyogtatásával. És így végig, két felvonáson át.

A varázsfuvola szöveg által terhelt opera, ami régebben felvilágosultnak hatott, az ma nőellenes duma, diktatúra, de legalábbis egyszemélyi vezető-barát történet. És még ott van Monostatos is, aki mór és gonosz, ez egyelőre tényleg megoldhatatlan még itt is, New Yorkban is bele kellett nyúlni a szövegbe. Monostatos természetesen fehér, (Tamino egyébként Lawrence Brownlee) de ettől értelmetlenné válnának a színproblémái, hogy az emberek utálják a feketét, és őt épp egy fehér lány vonzza, így ennyit változtattak a szövegen: schwarz helyett bösét énekel az áriában, weiss helyett reinét.

Az embernek óhatatlanul Gregor József jut eszébe, amikor eltévesztette a prózát, (ha ugyan eltévesztette), az arcodnál csak a lelked feketébb helyett azt mondta sarastrói méltósággal, hogy az arcodnál csak a segged feketébb. Mai füllel ez tulajdonképpen enyhébb.   

Azt szokták mondani, hogy van egy jól érzékelhető generációs különbség abban, ahogy az emberek a fényképezésre utaló mozdulatot imitálják. A 2000 előtt születettek úgy tesznek, mintha valamilyen tárgyat (fényképezőgépet) emelnének a szemükhöz, és belenéznének. Az újabbak viszont nem a szemükhöz emelik a képzeletbeli tárgyat (telefont), hanem az arcuk elé, mintha kis képernyőn néznék, hogy mi lesz majd a képen.

A szóhasználatban érthető módon sokkal könnyebb felismerni a generációs különbséget. Számomra például az ikon szó még mindig a keleti keresztény egyházakban használatos liturgikus képet jelenti, az ifjabbaknak és még ifjabbaknak viszont az ikon olyasmi, mint a bálvány. Vagy ez talán túl negatív, de valami vagy valaki jelentős és jellegzetes. A legikonikusabb ikon Rubljov Szentháromsága. Jamaica a jamaicaiaké, ikonjaim a legikonikusabbaké. Ami azt illeti, elég furcsa szó ez a legikonikusabb, rondának találom, nehéznek és túlhasználtnak, de nyilván nem lehet küzdeni a nyelv saját élete és változásai ellen. Majd kiderül, hogy egyszerű nyelvi divatról van szó, vagy szépen és tartósan szivárog majd be a magyar nyelvbe – különös kitérővel az angolból. És még el sem kezdtük, vagy épp elkezdtük a legendás helyett az epikus használatát…