Kíváncsi vagyok, hogy a szuperhősös mozik mintájára lesz-e szupertudósos film is, amikor együtt keres valamit Langdon professzor és Indiana Jones. Ez az utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones már majdnem az, a történetet akár Dan Brown is írhatta volna, álkulturális események és néhány félreértés. A film maga sem csinál titkot a két tudós rokon voltából, van egy kifejezett idézet az Angyalok és démonokból, ahogy dominószerűen dőlnek egymásra a szekrények.  Az ember nem is tudja, hogy örüljön vagy aggódjon emiatt. Úgy értem, azt saját füllel hallottam, amikor valaki az Utolsó vacsorát nézte, nem az eredeti Leonardót, csak egy falvédőre hímzett változatát, és azon töprengett, hogy tényleg, ki is volt az a nő az utolsó vacsorán? Ami nyilván Dan Brown és A da Vinci-kód hatása. Ha most majd valaki azon agyal, hogy Arkhimédész melyik törvénye is volt az időugrással kapcsolatos, akkor győzött a hülyeség.

Utolsó vagy legutóbbi Indiana Jones-film, az majd kiderül. Még az sem egészen biztos, hogy az utolsó vagy legutóbbi John Williams filmzene, a komponista el sem akarta vállalni, aztán azt mondta, ír néhány témát hozzá, aztán csak végigkomponálta a két és fél órát. Kilencvenegy évesen. Lehet rá mindent mondani, hogy végigrabolta a klasszikus zene történetét pályája során, vagy bármit. De hogy van egy ember, aki ennyire bízik a szimfonikus zenekarban, aki tudja, hogy Arkhimédésztől a nácikig és a hatvanas évek végéig mindent ki lehet fejezni hegedűkkel és rézfúvókkal, és nemcsak bízik benne, de meg is csinálja, az előtt kalapot le. Vagy legalább Indiana Jones kalapját le.

Van egy általánosnak mondható félreértés, amely szerint zenét hallgatni megyünk el a koncertekre. Ez, természetesen nincs így, a zene csak ürügy, a szerző csak alibi, azért megyünk, hogy megmerítkezzünk a nagy előadói személyiség napsugarában. Nem panaszként vagy önleleplezésként mondom, élők élőt szeretnek (örülj, amíg a főítész levág), csak magyarázat. Talán. Arra magyarázat, miért kell most, a halálhír címsorába odaírni: meghalt Jandó Jenő zongoraművész. Ha csak a zene számítana, mindenki tudná, hogy kicsoda Jandó Jenő.

Lehet aztán magyarázkodni, hogy hány nagy zongoristát tud eltartani, befogadni a tízmilliós ország, legfeljebb kettőt, már Schiff András is a szabadságot választotta, Jandó Jenő meg az itthon maradást. Igazából ez már régen nem probléma, kinyílt a világ, Jandót is fölfedezték, lemezre vette szinte a teljes zongorairodalmat, Haydntól Bartókig. Ehhez persze az is kellett, hogy mindent tudjon, de hát tudott. Nem kell nagyon gyakorlott fül ahhoz, hogy valaki fölismerje Jandó Jenő játékát, azt a csodálatos fürgeséget, csilingelést, amin valahogy mégis rajta volt valami finom, matt fátyol. Kiváló és eredeti hangú pianista volt. Hogy ez miért nem volt köztudott, ahhoz csak rá kell nézni. Nehéz volt őt piacosítani. Talán ha övig növeszti a szakállát, és néha beleakad az ujja játék közben, akkor tudta volna a szélesebb nyilvánosság is, hogy kiről van szó. De ő mintha mindig rejtőzött volna, a szemüvege és az ápolt szakálla mögé. Nem nyilatkozott látványosan és hangosan, talán abból indult ki, hogy ő zongorista, amit mondani akar, azt a hangszer segítségével mondja el.

Olyan nyelven beszélt, amit kevesen értenek.

Ez egy híres felvétel, Haydn 88. szimfóniáját vezényli Leonard Bernstein Bécsben. Ez a ráadás, megismétlik az utolsó tételt, Bernstein csak int, aztán leereszti a kezét, és csak szemmel, arccal irányítja a zenekart. Nálunk is csinált ilyet az Erkel Színházban, csak nem Haydnnal, hanem saját művével, a Divertimento Turkey-trot tételét ismételték így. Rá lehet akadni, ha megnézem, akkor megnézem újra és újra és újra. Most viszont előkerestem a szimfónia teljes felvételét otthon, és rájöttem, hogy a lényeg nem is itt van. Még csak nem is ott, hogy mennyire csodálatos a teljes darab, és valahogy egyre döbbenetesebb lesz, ahogy haladunk benne, az elsőtől az utolsó tételig, és közben ott a harmadik a szimfonikus dudaszóval, hanem hogy van egy út, amin normális esetben csak a hallgató jár, de itt mintha a karmester is velünk jönne. Nemcsak irányítja, de át is éli, hallgatja Haydnt.

Tudja Bernstein, hogy mit akar, sütkérezzünk kicsit együtt a más lángelméjének fényében, de közben ő épp nincs nagy hangulatban. Mosolyog, mosolyog már az első tétel alatt is, de nem úgy. Nem őszintén. Nem tisztán. Szinte kényszeresen. Talán nincs jól, vagy nem tudom, mintha volna valami baja. Az első őszinte és elégedett gesztusra a második tételig várni kell, akkor sem a karmesteren, hanem az első csellistán látszik, hogy „na, ez sikerült”, úgy mutatták be a témát az oboával, hogy az még ezen a Wiener Philharmoniker-szinten is rendben van. És szép lassan tisztul föl, vagy derül föl Bernstein is. Talán a harmadik tétel felhőtlen. A negyedik boldog, és az ismétlés meg ilyen.

Van az a mondás, hogy orvos, gyógyítsd magad. Itt látszik, hogy Bernsteinre is olyan hatással van a zene, amilyennel ő maga is hatni akar a hallgatóra. Jó kezekben vagyunk. Vagyis a keze most pont nem számít, jó szempillantásokban vagyunk.

Megnéztem tegnap Az Opera Café című műsort, ami elég érdekes valami, egyrészt mert nyilvánvalóan olyan emberek készítették, akiknek nincs sok fogalmuk arról, hogy milyennek kellene lennie egy tévéműsornak. Nem találják el a hangot a nézővel, illetve párhuzamosan többféle hangon beszélnek, van az unalmas hang, átadták, kitüntették, és kétszer is elmondjuk műsorunk tartalmát, meg van valami vállveregetős bratyizás az elbúcsúzásban, hogy mihez is kezdjünk magunkkal a nyári szünet idején. A műsorvezető próbálja baki nélkül elmondani a szöveget, de közben mennie is kell előre, ez láthatóan lefoglalja a gondolatai nagy hányadát, már az, hogy lehetőleg ne törje ki a bokáját műsorvezetés közben, így aztán ahelyett, hogy a szövegre figyelne a néző, inkább vele izgulunk végtelennek látszó útján. Páratlan lehetőséghez jut a műsorral a színház, de nem kell minden páratlan lehetőséggel élni is.

Mindez tényleg nem érdekes, de éppen beharangozzák a nyári Pillangókisasszony-előadásokat, megszólaltatják a főszereplőket és a karmestert. Persze, ekkor is a figyelemzavaros nézőkre számítanak, egy vagy két mondat jut mindenkinek, így aztán lehet, hogy tévedek, mindenki sokkal beljebb van, mint azt a tévé előtt képzelem, de lehet, hogy nem. Arról van szó, hogy a Pinkertont éneklő Brickner Szabolcs azt mondja, ez a Pinkerton nem valami rendes ember, mondhatni, elég nagy szemétláda, de időnként mégis a legőszintébb és legszebb szerelmes dallamokat énekli. Kovács János meg azt mondja, hogy Puccininál a színpad és a zene így van. Mutatja is, hogyan, egymásba fűzi a két mutatóujját. (Anna kisasszony, figyelje a kezem: ezek így vannak. Ezt Kabos Gyula mondja a Meseautóban.)

Látszólag ez két egymásnak ellentmondó állítás: a karmester a zene és a színpad egységét hangsúlyozza, a tenor meg a kettő eltérését. Ha a két gondolatot megpróbáljuk összefésülni, vagyis arra jutunk, hogy történik valami változás Pinkertonban, ő azt gondolja, hogy ez csak szex, de aztán ránéz a nőre, leszáll az este, elkezd énekelni, és tényleg, tényleg, tényleg teljes szívéből beleszeret, akkor lehet, hogy megoldottunk egy Pillangókisasszony-problémát.

Már csak az kell, hogy ezt karmester és tenor megbeszélje, lehetőleg az előadás előtt.

Annak ellenére, hogy nyolcvanhárom éves… Biztosan ilyen mondatokkal kezdődnek az élménybeszámolók a Tom Jones-koncertről, pedig a lényeg nem az annak ellenére, hanem az éppen azért. Azért volt jó, mert nyolcvanhárom éves. Meg, persze, azért is, mert a hangja megmaradt, vagy legalábbis jó sok megmaradt belőle. Ami meg elment, azért, ha nem is mondom, hogy nem kár, de kiegyensúlyozza, kiügyeskedi. Szóval a felső tartományban van egy kis vinnyogás, egy kis óvatoskodás, néha hamis, na jó, nem is néha, a levegő fogyóban, de ő az. Ő énekel.

Nem egyszerűen egy kivételesen hosszú pálya, amire visszanézünk és visszahallgatunk, az első nagy slágert 1964-ban vette föl, a legutóbbi album 2021-ben jelent meg, és listavezető lett, így ő lett minden idők legidősebb listavezető albuménekese Angliában. Nem én vagyok ennyire tájékozott, ezt mind elmondta a koncerten.

Ezért mondom, hogy nem annak ellenére, hanem éppen ezért.

Végigszaladunk az elmúlt hatvan éven, és nemcsak attól esik le az ember álla, amit és ahogy énekel. De attól is, ez tényleg zenei koncert, jól játszanak, a feldolgozások azért nem feltétlenül jobbak az eredetinél, vagy vannak hiányzó hangszerek, mint a Delilah-ban a trombita, de nem vendéglátói az előadás. És közben olyanokat mesél, hogy amikor Elvisszel együtt (egy időben) léptünk fel Las Vegasban, kitalálta, hogy menjünk el valami koncertre. Ki játszik, aha Chuck Berry. Mondom, oké. Chuck Berry nyomta, Elvis meg rám nézett. Mutatja, hogyan, ez az, amit a Latabárok úgy hívtak, hogy nagy rököny. Aztán Elvis azt mondta, hogy figyelj, ő a rock and roll királya.

Elvis és Chuck Berry már nem jöhet, de Tom Jones itt volt.

Ez még a régi típusú operarajongás, szerintem ez nálunk már nincs is meg, ez a tömeges ácsorgás a művészbejáró előtt, előadás utáni csevegések, és ahogy jönnek egymás után a szereplők. Előbb a statiszták, aztán a kóristák, a végén a főhősök. A legvégén Anna Netrebko, neki az utcán is fölcsattan a taps. Pedig hát nem volt olyan nagy dolog, ahogy énekelt, ami bocsánatos, azt sem lehet mondani, hogy apait-anyait beleadott volna, öreg profiként megnyomta az utolsó öt percet, és mindenki ezzel az élménnyel mehet haza. De hát mindegy, akkor is ő Anna Netrebko, az utolsó díva. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy tényleg ő az utolsó díva, de nincs  kizárva. Mindenesetre egyszerre tud régi típusú lenni, és teljesen mai. Anélkül, hogy nagyon figyeltem volna, szerintem el tudnék tájékozódni a bécsi otthonában, tudom, hol vette ezt a ruhát, ami rajta van, és kikkel csónakázott a Lago di Comón. A lényeget persze nem értem. Azelőtt a primadonna maga volt a titok, ha az ember elindult a Mennyországba, félúton találkozhatott Maria Callasszal, Tebaldival vagy Tokody Ilonával. Most meg minden nyilvános, minden nap új posztok jelennek meg a megfelelő oldalakon, itt vagyok, itt voltam, itt leszek. Tudom, hogy a minden egyáltalán nem minden, de sok, mégsem válik érdektelenné.

Benne van a menekülés, amíg az ő életüket nézzük, nem kell élnünk a sajátunkat, mert az bezzeg unalmas és titoktalan, de képtelen vagyok az operát a valóságtól való menekülésnek felfogni. Nem azért megyünk el az előadásra, mert nincs életünk, hanem mert ez az életünk, ezek a fontos pillanatai, ezek a nagy kérdései.

Az egy kicsit kellemetlen kérdés, hogy vajon meddig

Mind úgy gondoljuk, hogy a portréfotós első feladata az, hogy az alany jól érezze magát. Mert hogy többnyire a kamerának a rossz oldalán állunk, azok vagyunk, akik rosszul érzik magukat, ha ránk mered a cső, szenvedünk, hogy a végén olyan kép készüljön rólunk, mi nem is tetszik. Akkor legalább a szenvedés ne legyen végtelen, feledtessék el velünk, hogy mi vagyunk a modellek.

Erre mondja azt Annie Leibovitz, hogy már miért kellene a modellnek jól éreznie magát? Amiben van igazság, mert melyik képen van az igazibb arcunk, amikor otthon pöffeszkedünk a kényelmes karosszékben, vagy amikor kidobnak egy repülőgépről akaratunk ellenére, és épp földet érünk ejtőernyővel a dzsungel közepén? Talán mindkettő igaz.

Helmut Newton mindenesetre az első változat híve volt, legalábbis úgy tűnik. Egy filmet néztem róla, a film maga is szerencsés dolog, amikor bejöttek a videókamerák, Newton felesége, akit igazából June-nak hívtak, de Alice Springs néven maga is fotográfus volt, elvitte a férjét egy boltba, válasszanak kamerát. Nem megy, mondta Newton, én fotós vagyok, nem filmes. Mire June mégis megvette a kamerát, de magának, ezzel fogja dokumentálni a férje munkáit. Mikor a milánói Helmut Newton kiállításon a vetítéshez értem, épp Pavarotti énekelte az Una furtiva lagrimát. És a mozgóképen épp Pavarottit fényképezte Helmut Newton. Szenvedtek mindketten. Pavarotti frakkban, gyere be, tárd ki a karod, de közben legyen zord az arcod, mégis ez valami operai jelenet. Jó lett, de Pavarotti nem érezte kényelmesen magán. A következő képsorokon már saját ruhában volt, az azt követőn már nála volt a fényképezőgép, látszik, hogy dolgozik Newton, oldja a hangulatot, beszél, kérdez, válaszol. A végén aztán vesz egy nagy levegőt, és leveszi az ingét. Ha ez kell, hát legyen.

Mit meg nem tesz az ember egy jó képért. Ámbár ezt a képet már nem is Helmut Newton készítette.  

Csak jövő heti filmbemutató lesz a Caravaggio árnyéka, így talán korán kezdem a lebeszélést, de valószínűleg nem is lesz akkora roham a pénztáraknál. Tulajdonképpen furcsa, mert a történetekre volna igény, és Caravaggiónak elég regényes volt az élete, nem is először viszik filmre. Derek Jarman persze filmebb változat volt, még ha elég különös, hogy Caravaggio a saját nevét sem tudta rendesen kimondani, és mindig karavádzsiónak nevezte magát.

Legalább a kiejtéssel nincs most baj, hiszen olasz a film. Igaz, én szinkronizálva láttam, de annyira szinkronizálták, hogy még a Santa Maria del Popolót is a nép Szűz Mária templomának mondták benne.

Legalább informatív vagy valamennyire az, körülbelül lehet látni, hogy nem volt könnyű Caravaggio élete, ha ez valami. A rendező Michele Placido, kicsit úgy dolgozott, mint a Jókai-filmekben Várkonyi Zoltán, fenntartott magának egy finom mellékszerepet, amellyel megmutathatta színészi kvalitásait, de ő még felléptette fiúgyermekét, ő Ranuccio Tomassoni, akit megöl Caravaggio. (A fiú anyja, nem a filmben, hanem az életben az az Apollonia, akit felrobbantanak A keresztapa első részében.)

Meg nem nézném még egyszer, de ki lehet bírni. Aki nem szereti Caravaggiót, ettől sem fogja megszeretni, aki szereti, ettől sem fogja megutálni. És biztosan vannak néhányan a két véglet között.

Már bezárt a milánói Bill Viola-kiállítás, amúgy sem volt könnyű feladat, meleg, levegőtlen, sötét szobákban nézegette az ember a videókat, sokan voltunk, csöndben voltunk, nem nagyon lepődtem volna meg, ha valamelyik sarokban ájult vendéget találok. De csak képletes volt az ájuldozás. Igaz, nem néztem végig mindent alaposan. Csak ezt a képet, ahol két nő beszélget. Vagyis három. Eleinte kettőnek látszott, szépen komponált, finoman világított társalgás. Szuperlassítás, így tényleg képnek látszott, és csak egy idő után derült ki róla, hogy mozgókép, meglibbent egy ruha, nagyon lassan elváltozott a jobb oldali nő arca, és aztán érkezett a piros ruhás, egymás nyakába borultak, és hárman beszélgettek tovább. A beállítás, a lassítás és a fények miatt mintha mégsem egy mozdulatsort, egy videót néztünk volna, hanem sok-sok egyenértékű kép egymásutánját, ja, hogy így is lehet érteni ezt a műfajt, ezerszeres (csak mondtam egy számot) sokszorozás, bármikor megállítható lenne a sorozat, de ha nem állítjuk meg, akkor egy kép helyett ezret kapunk.

Közben végig Piero della Francesca járt az eszemben, az urbinói Jézus megostorozása, három tudós, aki részvétlenül társalog a világ dolgairól, miközben mellettük-mögöttük zajlik a világ dolga. De rögtön helyesbítettem magam, semmi ok az asszociációra, nem úgy vannak öltözve, nem ugyanaz a póz, nem fiúk, hanem lányok, csak azért, mert Itália, nem kell mindig reneszánszra gondolni.

Hanem a szomszéd szobában két asszony kuporgott egy márvány kút mellett. Ugyanaz a szuperlassítás, ugyanaz a megkomponáltság, a minden pillanat érvényessége, de itt az akció látványosabb. A kútból egy meztelen férfi bukkan föl, ömlik a víz, a férfi egy pillanatra megáll, majd eldől oldalra, a két asszony lepellel borítja be a testet, megcsókolja a kezet, és siratja a férfit. Megint Piero della Francesca, a sansepolcrói Feltámadás, csak mintha minden fordítva történne, Krisztus feltámad, és rögtön meg is hal. Lehet, hogy jó irány ez is, de mégsem, őrök sincsenek sehol, az ihlet az Empoliban látható Masolino-kép. Persze, ott a sír sír, nem kút, nincs benne víz, nem tör ki belőle Jézus. Ebből kitör. és rögtön meg is hal. El kellene dönteni, melyikben van több remény.

Leandro Erlich művei láthatóak Milánóban, meg se néztem, kidöglésre hivatkozva (önmagam előtt), de egy alkotás szinte elkerülhetetlen. Egyrészt mert akkora, másrészt mert annyira népszerű, az emberek sorban állnak, és részesei lehetnek a művészetnek.

A trükk viszonylag egyszerű, az épület maga, vagyis a homlokzat a földön van megépítve, azon lehet viccesen és ijesztően elhelyezkedni. A homlokzat fölött 45 fokban egy hatalmas tükör van, a néző azt látja, és nevet vagy ijedezik, hogy miket csinálnak. Nyilván agyon lehet magyarázni, mert tényleg készül közönség, sorban áll, amikor letelik az előző csoport három perce, megszólal a síp, akkor nagy rohanást rendeznek az előre kiválasztott helyért. Amennyire meg tudtam ítélni, a legnépszerűbb a ház középső erkélye, de mindenféle módon el lehet viccesen helyezkedni. Igazi csapatmunka, ha valaki elrontja a pózt, a többiekkel is kiszúr, leleplezi a trükköt, szóval nem hülyeség ez a kollektív alkotás. Az emberek viszik a mobiltelefonjaikat, és szelfiznek, de ez önzetlen művészet, jobb nézni, mint csinálni, könnyű ottfeledkezni a bámulásban, csoportok jönnek, az idő múlik, és szinte észre sem vettem, mennyivel jobb ember lettem fél óra elteltével.