Itt van a nyár, itt van újra, itt vannak a Wagnerek, a Ring a Müpában, gondolom, mindannyian hálásak vagyunk, hogy van. Besötétedik, feldereng az a furcsa, piros fény az árokból (ha jól látom, a sötétben azzal a fénnyel vezényel Fischer Ádám), elindul a mormogás a zenekarból, és akkor megszólal egy mobiltelefon.

Nem öröm, nem azt mondom, de vannak, akik ezen annyira föl tudják bosszantani magukat, hogy azt hiszem, kifejezetten ezért járnak koncertre, kiborulni embertársaik köhögésén és feledékenységén. Tényleg nem öröm, de nekem Lang Györgyi jut az eszembe, az ő búcsúztatása az Állatkertben. Bejátszottak egy interjút az eseményen, hangszórókból hallgattuk, hogy milyen temetést szeretne magának, „süssék meg”, mert viszolyog a kukacoktól, jöjjenek az emberek színes ruhában, és mindenki szigorúan kapcsolja be a mobiltelefonját. Ha megszólal, vegye föl, és mondja bele, hogy ne haragudj, most nem tudok beszélni, épp a Lang Györgyi temetésén vagyok.

Biztosan voltak hibái, de nem volt félős kislány.

Mint azt körülbelül mindenki tudja, háromrészes Arnold Schwarzenegger-portré megy a Netflixen, epizódonként mutatva be a háromszoros sikertörténetet, Arnold a sportoló, a filmszínész és a hazafi. Jó, tulajdonképpen jó. De körülbelül az első rész felénél egyre inkább piszkálja a nézőt valami: mit akarnak itt megetetni velünk? Hogy van egy ilyen ürge, aki ha kitalálja, hogy ezt vagy azt akarja csinálni, akkor az úgy is lesz? Arnoldnak minden sikerül? (Épp valami hasonló címmel megy a Friderikusz-podcast: Akinek minden sikerül. Ez viszont Náray Tamásról szól, így ha valaki arra a gondolatra jut, hogy Náray Tamás a magyar Schwarzenegger, az szép, messze ívelő eszmefuttatásba kezdhet.) Nem lehet, hogy egy Schwarzenegger-sorozatot akarnak most ránk sózni, csak már azzal sem fáradtak, hogy a Schwarzenegger játszotta főhősnek kitaláljanak egy másik nevet, se nem Conan, se nem Terminator, hanem maga Schwarzenegger?

De, lehet. Attól, persze, még érdekes a három rész, Schwarzeneggert egyáltalán nem ejtették a fejére, mondja, fölmondja a szöveget saját magáról, hogy igen, nekiláttam, csináltam, nem adtam föl, és tessék megnézni, mire jutottam. A dolgokat el kell adni, és végül mindennek kiderül az értéke, az enyém, mármint Schwarzeneggeré elég magas, sok száz millió dollár.

Minden ember egyenlő? Haha.

Engem persze jobban foglalkoztat az, hogy miképpen lett egy ilyen ember, aki se nem szép, se nem tehetséges (legalábbis a szó hagyományos értelmében) világjelenség, szép is és tehetséges is. A keserűek nyilván azt mondanák, hogy pénzkérdés az egész, ha valaki azt gondolja, hogy Arnoldba fektet tízmillió dollárt, és a végén kivehet belőle százmilliót, akkor az el tudja érni, hogy a világnak megváltozzon a véleménye arról, hogy mi a szépség és mi a tehetség. Lehet. De kell, hogy valami mélyebben fekvő oka is legyen annak, hogy eljönnek a nyolcvanas évek, és egy ilyen eltúlzott lény válhasson példaképpé. Arnold Schwarzenegger mintha nem az erő kultusza volna, hanem a fogyasztásé, vagy inkább a túlfogyasztásé, rengeteget eszel, hogy ekkorára nőj, (persze, rengeteget súlyzózol is hozzá), akkora darabot hasítasz ki a világból már a puszta lényeddel, amekkorát mások nem tudnak, hozzá hatalmas autóval jársz, hogy egyáltalán beleférj, a hatalmas autó száz kilométerenként negyven litert fogyaszt, akkora házban laksz, hogy biciklivel kell elmenni a vécére, és így tovább és tovább. Azt még Schwarzenegger is idézi a filmben, hogy előtte Al Pacino meg Dustin Hoffman volt a filmsztár, csupa kicsi, törékeny férfiú.

Máig nyögjük ezeket a vidám nyolcvanas éveket. Eszemben sincs azt mondani, hogy minderről Arnold Schwarzenegger tehet, de szimbólumnak megteszi. Viszont ha nem szimbólum, hanem példakép…

Mondok mást. Schwarzenegger nem az erő kultusza, hanem a mutatott erőé, az erő látszatáé. A testépítő nem verekedőművész, hanem izomtömeg, nem üt, hanem feszít. Mondhatni, hogy az erőszak fékje, nem érdemes odaállni vele vitézkedni, mert ha az ember győz is a végén, elég súlyos csapásokat kell elszenvedni. De ha túl sokan feszegetik az izmaikat egy szobában, abból előbb vagy utóbb mégis verekedés lesz, nézzük, mit érnek ezek az izmok valójában.

Mondtam, hogy máig nyögjük.

Ismerik és szeretik azt az Ady-verset, hogy A ló kérdez. Nem annyira ismerik és szeretik, mint a Góg és Magógot, bár szerintem az emberek elsöprő többségének fogalma sincs arról, ki az a Góg és Magóg, akiket Ady éppúgy a felmenői közé sorol, mint utóbb Dózsa Györgyöt, de ez most mindegy. A ló kérdez is népszerű, jól szavalható, emiatt szeretik a színészek is, rövid is, emiatt is szeretik a színészek. Annak ellenére, hogy rövid, mégis van benne egy bizonytalan szó, a harmadik sor elsője, hol döcögöknek, hol kocogoknak írják, nem olyan nagy a különbség, de azért furcsa. Viszont van benne még egy fontos szó, az ellovan, az embernek az az érzése, hogy a rímkényszer szülte, erre aztán tényleg illik a következő sor végén a lovam, de hát így könnyű verset írni.

Már ha tehetséges az ember, és ilyen szavak szaladnak ki a tollán, mert nekem ez pont olyan, mint az eliramlik a Szeptember végénből. A lényeg, persze a ló kérdése, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr, mindig föltehető, ha az embernek balsejtelmei vannak, és az embernek többnyire mindig vannak balsejtelmei.

A vers épp a Szépművészeti Múzeumban jutott eszembe, az újralátogatott Csontváry-kiállításon, az utolsó Csontváry-kép előtt. Tengerparti sétalovaglás vagy Lovasok a tengerparton a kép címe, az van rajta, ami a címe, lovasok a tengerparton. Csakhogy a bal alsó lovas nem fért föl a vászonra, a ló patája már nincs a képen, viszont a ló éppen kérdez. Úgy értem, hátrafordul nyakból, lehet vitatkozni, hogy a lovasa felé, vagy inkább a nézőre néz, és éppenséggel azt is mondhatná, hogy mi lesz ebből, tekintetes úr.

Meg is néztem, hogy olvashatta-e Csontváry Adyt, ezt az Adyt. Éppenséggel olvashatta volna, de már későn. Az Ady-vers 1913-ban jelent meg, a Nyugat 4. számában. Csontváry élt, de már évek óta nem festett, a Tengerparti sétalovaglás 1909-ben készült el.

Pedig mekkora fölfedezés lehetett volna!   

Tudom, hogy nem nagy felismerés, még számomra sem az, csak megint rácsodálkozás, hogy mennyire bele vagyunk szorulva a saját történelmünkbe. Gyászos pillanat, meghalt Treat Williams, és az ember arra gondol, hogy ő számunkra nem csak egy színész volt, hanem valahogy a szabadság angyala. Nem angyala, de jelképe. Az osztályunkban egy padba volt vésve a Hair végéről a sírkő, George Berger, és az évszám. Kit érdekelt, hogy „ez csak egy musical”, még csak nem is az eredeti történettel, hogy Treat Williams a Hairrel párhuzamosan a Grease-ben játszott a színházban, ilyen ember volt, tudott énekelni, táncolni. Meg jó masszív állkapcsa is volt, ezért bízták rá a bokszoló Jack Dempsey szerepét egy másik filmben. A Hairben a haja nem is a sajátja volt.

A rendszerváltás egyik csalhatatlan jele volt, hogy Treat Williams Magyarországon forgatott. Igaz, nem mozit, csak tévét, a Max és Helen című Simon Wiesenthal-könyv adaptációját. Alig emlékszem valamire belőle, csak arra a csodás, jóléti problémára, hogy Williams túl izmos volt a lágerben, véznásítani kellett, de megoldották a szakemberek, két számmal nagyobb ruhát adtak rá. Nem lett a filmből nagy, nemzetközi siker, de nem rajta múlott. Játszott még egy sereg más filmben, kisebbet is, nagyobbat is, de nekünk, megfelelő korú és megfelelő helyen születésű embereknek alighanem Berger marad. Ha nem is mindörökre, de egy ideig.

Kilencre jönnek a csótányirtók, nem mintha olyan vészhelyzet volna a lakásban, csak irtanak az egész házban, és az ember nem mer kimaradni az általános mérgezésből, nehogy a hatlábúak fölfedezzék maguknak ezt a kis virányt, és szorult helyzetükben ide vonuljanak vissza. De hát miért viszolygunk annyira ettől az állattól? És nemcsak egyéni szinten, mert arra biztosan van magyarázat, főleg, ha rálép valaki, és kijön a csótányból az a fehér valami, de mintha művészetileg is közellenség volna, minden képzelt atomtámadás után ők a túlélők. Nem is beszélve Gregor Samsáról, aki nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé változva találta magát az ágyában.

Akár szerethetnénk is a csótányt, végül is szegről-végről rokonunk, és ő is olyan sikeres faj, mint az ember, sőt, még sikeresebb, ha jól tudom, már a dinoszauruszok idején is így néztek ki, mint ma, ügyesek, ellenállók, mindent megesznek, majdnem mindent kibírnak. Mégsem szeretjük. Én sem, nem azt állítom, hogy szeretettel nézném őket, inkább csak elvi a rokonszenv.

Furcsa módon a zene nem osztozik a világ csótányellenességében. A leghíresebb csótánydal a La cucaracha, vidám mexikói népi ének a csótányról, amely nem tud járni, mert hiányzik a két hátsó lába. Azon még lehet vitatkozni, hogy ezt pozitívan értik-e, mert egyes magyarázatok szerint cucarachának a mexikói forradalomban megbuktatandó Victoriano Huerta elnököt nevezték. A napokban viszont hallottam egy igazi csótánybarát dalt, az előadó Miya Folick, aki keserűen, de határozottan állítja, hogy csótány, akit nem tud megölni (feltehetően) a szerelme.

Most már mindegy, kilencre jönnek a gyilkosok.

Nem első-, nem másod-, de valahányadik sorban azért is szeretem az operát, mert csodálatosan a lényegre tud koncentrálni. Úgy értem, ha hang van, akkor minden van, de, persze, hangon nem pusztán a hangszínt és hangerőt kell érteni, hanem mindent, amit egy hang ki tud fejezni. De ha az megvan, akkor lehet kövér, lehet sovány, ügyes vagy színpad ellen beoltott, lehet mozgáskorlátozott, tartozhat bármelyik rasszhoz, ott a helye, a színpadon.

Tudom, hogy nem mindig volt így, följegyezték, ki volt az első afro-amerikai a Metropolitanben, ki volt az első Bayreuth-ban, de jelenleg körülbelül ez a helyzet. Ami a múltat illeti, még Rudolf Bing is, a Metropolitan intendánsa, aki büszke volt arra, hogy a déli államokban mindig maga mellé ültette a színház fekete csillagait a luxus éttermekben, egyszer közbeavatkozott, mert nem találta illendőnek, hogy egy bécsi arisztokrata özvegynek két fehér gyereke legyen és egy fekete. Ma ez tényleg senkinek föl se tűnne. (Az opera egyébként A rózsalovag.) Van egy anekdota a hatvanas évekből, amikor a Metropolitannek két afro-amerikai dívája is volt, Leontyne Price és Martina Arroyo. Arroyo érkezik a próbára, kicsit késik, már mindenki bent van, a beengedő ember kinyitja a terem ajtaját, és bekonferálja az új csillagot: Miss Leontyne Price. Mire Arroyo csöndben odasúgja: én a másik vagyok.

Az éjszaka közepén, nem a számtani közepén, de úgy éjféltájt rám jött, hogy meg szeretném hallgatni Richard Strauss Don Quixote című szimfonikus költeményét, Bernard Haitink vezényletével. Nem is akármelyik felvételt, hanem a Concertgebouw zenekarral fölvett, valaha Philips–lemezt, mert azon a szólót Tibor de Machula játssza. Körülbelül semmit sem tudtam róla, csak amennyit mindenki sejt a nevét hallva: feltehetően magyar. Én legalábbis nem ismerek nem magyar Tibort, ami már csak azért is érdekes, mert a név egyáltalán nem olyan, mint az Árpád, a Gyula vagy a Jenő, hogy speciálisan magyar múltja volna, Szent Tiburtiust Rómában végezték ki a diocletianusi keresztényüldözések idején, valamiért mégis mintha csak mi, magyarok emlékeznénk rá.

Akárhogy is, Tibor de Machula vagyis Machula Tibor tényleg magyar, Kolozsváron született 1912-ben, csodagyerekként kezdte, az első nagy koncertjét 12 évesen adta, aztán, még mindig gyerekként Amerikában tanult. A II. világháború után tért vissza Európába, először a Berlini Filharmonikusok első csellistája volt Furtwängler alatt, van is közös lemezük, azt, persze, megtaláltam, Schumann Csellóverseny, aztán a Concertgebouw-hoz szerződött, és ott játszott egészen a nyugdíjig, 1977-ig. Nem sokkal a nyugdíjazása előtt készült a Don Quixote, de ugyan hol, hol találhatnám meg? Végignéztem az elérhető szolgáltatókat, sehol nem leltem nyomára. Mintha nem is létezne. Azt tudom, hogy rajta van a Haitink-összesen, nagy-nagy doboz, száztizenhárom lemez, pedig nem is az összes Haitink, csak a Concertgebouw-felvételek.

Az ilyen keresgélésben az a csodálatos, hogy elég hamar az értelmét veszíti, mégis mi van, ha megtalálom Machulát, nem fogok háromkor Don Quixotét hallgatni, de hát meg se találtam, így aztán kísértés se volt, hogy az éjszakai házat bevonjam a zenés kalandokba. Reggel már valószínűnek látszik, hogy a felvételt át sem tették CD-formátumba, csak most, az összkiadás alkalmával, így aztán vagy várok, amíg valahol meg nem találom eladó LP-ként, vagy az egy szem Machuláért beszerzem mind a száztizenhárom CD-t, plusz a négy DVD-t. Vagy megpróbálok nélküle élni, végül is lehúztam így is néhány évtizedet.

Tudom, hogy most is vannak, akik fenntartásokkal élnek a lemezek, vagy bármiféle rögzített zenei előadással kapcsolatban, pont a lényeg hiányzik belőlük, az élet, a pillanat, a mindig más. Van egy elég élénk emlékem, még pályakezdő koromból, Bächer Iván akart lebeszélni a lemezkritikákról, nem érdemes foglalkozni velük. El is mondta, hogy miért. Az apja, Bächer Mihály zongoraművész kínlódott a stúdióban valamelyik Beethoven-szonátával, nem jött össze, nem jött össze, újra és újra nekifutott egy résznek, de csak nem sikerült hibátlanul, amíg aztán közbe nem szólt a zenei rendező: hagyja, művész úr, ennyiből már megcsináljuk.

Engem ez igazán soha nem zavart, ha egy interpretáció érvényes, akkor végeredményben teljesen mindegy, hogy egyben vették föl, vagy 252 darabból állították össze, inkább csodálatom, hogy a test legyőzhető, az ujjak fáradása kivédhető. Nyilván jönnek aztán csalódások, kiderül a nagyszerű lemezlovagról, hogy élőben használhatatlan, de ez nem tipikus. Vannak persze példák, a karmester Wolfgang Gönnenwein meg sem közelítette önmagát a pesti koncertjein, Mitsuko Uchida is meglepte a Müpa-közönséget, hogy ja, ez ennyire halk, Bocellire is emlékszem az Erkel Színházban, kellett kis idő, amíg megjöttek a tapsok.

A lemez ebben tényleg becsapós. A hangerő tekintetében. Egy régi Ghiaurov-lemezt hallgattam mostanában, szédület és bődület, és nagyszerű, és érett, pedig a borítón azt írják róla, hogy „a fiatal bolgár basszista”, de mintha a művészete egyik fontos összetevőjét, hogy milyen káprázatos erejű a hangja, nem lehetne lemezre venni. A hangfelvételen mindenki körülbelül egyforma erővel szól, de Ghiaurovnál a lényeg mégis az, hogy mennyire nem egyforma az ereje a környezettel. Egy zürichi Sevillai borbély-előadásban énekelte Basiliót, van az ötös a második felvonásban, Buona sera, mio signore, mindenki elénekli egymás után ugyanazt, De amikor Ghiaurovra került a sor, mintha valaki feltekerte volna a színházban az általános hangerő-gombot, összerezzent az ember, hogy emberi testből ilyesmi természetes körülmények között is előtörhet. Amiben, persze, nem az volt a lényeg, hogy mekkorát tud ordítani a vén maestro, hanem hogy ezzel a hatalmas hanggal is úgy tud bánni, mint más a maga kicsi orgánumával. Nagy dolog beállni a füredi mólóhoz, de vitorlással könnyebb, mint egy anyahajóval.  

Megnéztem másodszor is, és van még benne, van még minimum egy megnézés az Asteroid Cityben, mert szép is, és azt sem állítom, hogy értem minden mozzanatát, de közben azon is gondolkodtam, hogy miért jutott mindkétszer az eszembe Pintér Béla neve.

Talán Jeff Goldblum miatt, akinek hozzávetőlegesen húsz másodperc jut a filmben (remélem, ezzel még nem vettem el senki kedvét), és mégis boldog örömmel mocorog a vásznon. Hogy van ilyen, amikor a legmenőbb színészek is tudják, hogy Wes Andersonnal (vagy valakivel) érdemes együtt dolgozni, mert a munka is érdekes, a szakmai életrajzban is jól mutat, meg az emberi léptékű halhatatlanság is biztosítva van, ezt a filmet elő-előveszik majd az unokák is. És mintha a színházban nálunk Pintér Béla volna ilyen, hogy ha ő meghív valakit az előadásba, az tudja, hogy érdemes elmenni, Gálvölgyi vagy Szabó-Kimmel Tamás mást és máshogy játszhat egy Pintér–darabban, mint egyebütt. És akkor az ember már átmegy a tudományos-fantasztikum mezejére: annyira képtelen dolog volna, hogy Pintér Béla rendezzen filmet? Nem tudom, hogy ő akarna-e, meg vannak sejtéseim arról, hogy kapna-e rá lehetőséget, de úgy álomvilág szinten ez teljes hülyeség?

A beszéd célja a közmegegyezés szerint az, hogy az emberek megértsék egymást, össze tudjanak fogni, egyesíthessék az erejüket. Ezért is lett ideges Isten, amikor látta, hogy az egynyelvű emberek közösen kezdenek el építeni egy nagy tornyot, amelynek a csúcsa az égig ér, így aztán összezavarta a nyelvüket, hogy ne tudja a kőműves, mit mond a vályogvető.

Erre persze sokan mondják, hogy már a kiindulás is téves, a beszéd célja éppen az, hogy az emberek félrevezessék egymást, hogy ne tudja a balfácán, mit akar a jobbfácán, vagy legfeljebb két fácán tudjon összefogni a pulykák ellen. Ezért alakul ki a tolvajnyelv, vagy a nyelven belüli alnyelvek, ha érthető a kifejezés, valami szaknyelv, amelyet megérteni nem lehet, vagy nagyon fárasztó, így az ember elunja, aláírja a papírt, és utána döbben rá, hogy az a saját halálos ítélete volt. A probléma az, hogy ennek az alnyelvnek nem szabad teljesen elszakadnia a főnyelvtől, tehát valahogy mégis azt a benyomást kell kelteni, hogy egy nyelvet beszélünk. Kezdem azt érezni, hogy én is tolvajul beszélek.

Csak azt akartam mondani, hogy reklámok mennek a tévében, és azt érzi az ember, hogy itt is van valami saját szókincs, állandóan a zamatos gyümölcslevekről beszélnek, miközben a való életben én még nem találkoztam olyan emberrel, aki teljes komolysággal használta volna a „zamat” szót. Valaki, valamikor elkezdte, hogy a gyümölcs zamatos, és azóta ez a szó másodvirágzik a reklámokban. A telefonokat meg nulla forintért lehet megvásárolni. Értem, hogy miért, mert ami ingyen van, az annyit is ér, míg ami nulla forintba kerül, annak mégis van valami ára, csak épp sikerült kifogni valami rendkívül kedvezményekkel járó akciót. Ja, persze, és akciónak nevezik az árengedményt, a reakció akkor nyilván áremelés. Igazából az az érdekes, hogy mikor kezd el keveredni a reklámnyelv és a közbeszéd. Az akciót illetően már biztosan megkezdődött vagy befejeződött a jelenség, a zamat egyelőre ellenáll.