Thomas Tallist két mű képviseli a zenei közgondolkodásban, az egyik a Jeremiás siralmai, de régen is hozta el a King’s Singers, a másikat meg a King’s Singers sem tudja elénekelni. Az a nagyobb sláger (biztos ez a jó kifejezés?) egyébként, Spem in alium a címe, negyvenszólamú motetta. Bocsánat, ha nyilvánvaló dolgot mondok: negyven szólam az nem azt jelenti, hogy negyventagú kórus énekel öt szólamban, hanem hogy a negyventagú kórus minden tagja mást énekel. Így ideális esetben negyvenen énekelnek, vagy a negyven többszöröse, volt valami BBC kórusfesztivál, ahol nyolcszázan voltak, lehet, hogy ijesztő végeredménnyel.
Tallisról annyira keveset tudni, hogy csak az egyértelmű a sírfeliratából: csendes, istenfélő ember volt, és viszonylag könnyű halált halt. De a születése például homályba vész, és azt sem lehet biztosan megmondani, miért írt negyvenszólamú kórusművet. Feltételezések vannak, hogy esetleg Mária királynő negyvenedik születésnapjára, vagy ha nem az övére, akkor Erzsébet negyvenedik születésnapjára. Esetleg nem is születésnapra, csak virtusból, mert akkoriban adták elő Angliában egy olasz komponista, Alessandro Striggio negyvenszólamú motettáját. A Spem in alium ebből a szempontból nem is rekorder, Biber Salzburgi miséje ötvenhárom szólamú, és biztosan vannak, lesznek komponisták, akik úgy érzik, lehet még feszíteni a húrt.
Lehet, de nem hiszem, hogy érdemes. A Tallis-művet élőben soha nem hallottam, lemezre gyakran fölveszik, de nem tudom elképzelni, hogy otthoni készüléken teljes lehet az élmény. Az eredeti elrendezés szerint valószínűleg patkó alakban ült a nyolc ötszólamú kórus, úgy énekelt, hát ez két hangszóróval aligha reprodukálható. Az én kettőmmel biztosan nem. Talán nem is kell. Talán elég annyi is, ha tudjuk: van egy ilyen mű. Negyvenen éneklik egyszerre és különbözőképpen, hogy „Soha másban nem reménykedtem, csak Benned, Izrael Istene”.