Mindenkit biztatok, akit az ilyesmi érdekel, és aki megteheti: feltétlenül menjen el a Müpába az Ariadné Naxoszban még hátralévő két előadására, mert ilyet máshol és máskor nem lát, nem hall. Legfeljebb ha október végén Vicenzában jár, ahol szintén előadják Fischer Ivánék a Richard Strauss-operát.
Ilyet máshol nem lát. Nemcsak a színvonalról van szó, hanem a kísérletről, újra összeilleszteni, ami soha nem illett igazán össze, Strauss Úrhatnám polgár kísérőzenéjét és az Ariadnét. Bemutatták, megbuktak vele, így végül kétfelé választották, a kísérőzenéből önálló koncertdarab lett, az Ariadnéból meg önálló opera. Éli a világát, szeretjük vagy nem szeretjük, többnyire igen, játszották az Operában is, volt Metropolitan-közvetítés. De nem így, nem Az úrhatnám polgárral, amiből valami elképesztő évadkezdés lett.
Az ember bemegy, leül, elkezdi nézegetni a pódiumot, na, most ebből nem lesz valami nagy rendezés Fischer Iván által, alig van valami a színpadon. Ráadásul meg sem néztem rendesen, mire jöttem, csak az Ariadnére számítottam, de ahhoz kevés, nagyon kevés zenész van fent. Aztán jön Fischer Iván, és neki is feltűnik, hogy kevés a zenész, idegesen int, hogy jöjjenek már. Jönnek, nevetünk, elkezdenek játszani, de nem az operát. És nemcsak zenélnek, de pantomimesek is vannak, szaladgálnak, ugrándoznak, halványkék fejfedőket osztanak ki, egy kalapot a karmester is kap. És közben egyre többen lesznek, és megy a móka, Fischer Iván is megtántorodik, lefektetik egy műsziklára, fekve vezényel. Meg táncol, de a többiek is élik világukat. Mikor hallja úgy Az úrhatnám polgár-szvitet az ember, hogy az első hegedűs egy négykézláb álló pasas hátán ülve húzza a vonót?
Mire vége a szvitnek, be van rendezve a színpad, jöhet a szünet. Az ilyen hosszú előjátéknak persze ára van, jelen esetben az egész előjáték az ára, úgy értve, hogy a második részben kihagyják az Előjátékot, így az alapproblémát sem mondják el, hogy miért is ilyen az opera. Jourdain úr házában nagy vendégség lesz, előadnak egy komikus és egy szomorú operát. A két szerző ordibál egymással, hogy ki kezdjen, és ki legyen a második, mikor figyelnek jobban, mi lesz a végső hatás, aztán kiderül, hogy fölösleges ezen vitatkozni, mert időhiány miatt a két műnek egyszerre kell elhangoznia. Ezért zajlik párhuzamosan a két történet, Ariadné bánkódása Naxoszban, és a léha Zerbinetta kalandjai a férfiakkal.
De hát föltalálták már az Operák könyvét, aki nem tudja, miről van szó, megnézheti az interneten. Az meg nem feltétlenül fölfoghatatlan, hogy a drámai és halálra vágyó hősnőt egy könnyebb életfelfogású leány kérleli, hogy hagyja már ezt abba, keressen új férfit magának. Például ez történik a Cosí fan tuttében is, ami a Fischer Iván Operatársulat első előadása volt itt, tizenöt éve.
Szóval jön az opera opera-része, egy csodálatos Zerbinettával, Anna-Lena Elberttel, a máskor olyan végtelennek tűnő Zerbinetta áriával, ami most egészen rövidnek hallatszik. Csak tizenkét perc? Nem lehetne még, még, még? Ariadné nem annyira csodálatos, Emily Magee, a nagyária mélységei nagyon nincsenek meg, de az énekes folyamatosan javul, és aztán elérünk a mű végére, a kettőshöz, igazi wagneri jelenet, a szerelmesek teljes hangerővel mindenféle emelkedett marhaságot vágnak egymás fejéhez, miközben azt sem tudják, kivel beszélnek.
A végén fölemelkednek a csillagok közé, az egy kicsit kínos, de addigra már annyi csodálatos dolog történt, hogy sebaj. Ihaj-csuhaj.