Valamikor gimnáziumban ez volt az egyik slágerem, Der Ludel und der Henzel, így kezdődött. A Music to Entertain the Kings of Hungary című lemezen találtam, hogy az az album miért volt meg otthon, kész rejtély. Vagy talán nem is az, aki a hetvenes években kezdett lemezeket hallgatni, az előbb vagy utóbb belefutott a Camerata Hungarica felvételeibe, vagy Czidra László lemezeibe. A Hungaroton elég hamar belátta, hogy a világot ez érdekli épp, a régi zene, Beethoven Ötödik szimfóniával nekünk nem lehet betörni a piacra. Ebben meg jók voltunk, jó volt Czidra László, akiből nem lehetett nagy blockflöte-csillagot varázsolni, de az a poszt amúgy is be volt töltve Frans Brüggen által. Jók a lemezei mai füllel hallgatva is, pedig nálunk ő volt a kezdet, az első régi hangszeres társulat alapítója, vezetője, arca. Néha megjelentek a tévében, az ifjúság (mármint én) röhögött, hogy esernyővégeket fújnak ezek a nagy, felnőtt emberek, de aztán rájött az esernyővégek és egyéb pikulák szépségére, és mégis menő dolog volt P. Mobil helyett-mellett azt a zenét hallgatni, amit a Jagellók.

Czidra nemcsak gyakorló zenész volt, de tudós is, az ő lemezei mindig gondosan szerkesztettek voltak, igyekezett körüljárni egy-egy témát, úgy értem, megmutatni egy dallam különböző változatait, így énekelték, így meg táncoltak rá. Emellett díszítéseket is írt barokk művekhez, amire a régi zene szigorú hívei nyilván ráncolták a homlokukat, ennek mi értelme van, ha a díszítés nem improvizált, akkor csak a kottalapok számát növeljük. De hát akkoriban nem is lemezre játszottak a művészek, nem hallgatták újra meg újra ugyanazt a díszítést, a kérdést nem annyira könnyű eldönteni. Mindenesetre Czidra díszítései közül volt, amelyik nagy karriert futott, a nagy Jean-Pierre Rampal is játszotta.

A kedvenc történetemet vele kapcsolatban Rolla Jánostól hallottam. Egy téli napon találkoztak az utcán, valami lemezt vagy kottát cseréltek, havazott, Czidra meg egy szál ingben szaladt le az utcára. Laci, meg vagy őrülve, így megfázol. Hülye vagy, én belülről öltözködök. Amivel, gondolom, arra utalt, hogy alkohol segítségével kapcsolja ki a hőérzékelő sejtjeit, de valahogy nekem mindig az jut eszembe, hogy ezek a régi emberek a hangsúlyt tényleg a belső dolgokra helyezték.

Van az a régi kérdés, szerintem minden gyereket foglalkoztat, miközben próbálja megjegyezni Petőfit, hogy vajon a költő tudja-e fejből az összes versét. Eleget piszmogott vele, éppenséggel a fejébe is mászhattak a saját sorai, de lehet, hogy aki nagyon gyorsan és nagyon sokat dolgozott, az csak csodálkozik: ezt én írtam? Nahát, de ügyes voltam.

Radnótinál szokott eszembe jutni, van az a Sebő Ferenc által közismertté tett Horatius, Radnóti-fordítás, a Lydiához, Kibékülés címmel is ismert. Az utolsó sora az, hogy csak véled tudok én halni is élni is. A trükk egyszerű, megfordítja a mondást, hogy se élni, se halni nem tud nélküle, és tagadásból állítássá teszi, így erősebb a szerelem.

Igazából arra volnék kíváncsi, de nyilván megoldhatatlan a kérdés, hogy eszébe jutott-e Radnótinak a saját utolsó sora, amikor valamivel később a fogolytáborban, sort sor alá tapogatva a sötétben, ékezetek nélkül írja a Hetedik eclogát. Másik latin költő a minta, Horatius helyett Vergilius, de amikor az utolsó sorhoz ér, megint ez jut az eszébe. Csak most meg sem fordítja, illetve megfordítja, de csak a sorrendet, „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”. Tudjuk, amit ő még nem, tudjuk, mit jelent: meghalni és nélküle.

Van mindenféle útikönyvem Rómáról, és pont egy amerikai szerzőtől, amerikaiaknak szánt darabban olvastam, hogy gyakori kérdés a Colosseumnál: hol feszítették keresztre Jézust. És a szerző nem akarja elkedvetleníteni az érdeklődőket, de ne keressék a pontos helyet, vagy ne itt keressék, mert Jeruzsálemben.

Jó, hát amerikaiak, biztosan vannak ilyen amerikaiak. De most megnéztem A Fabelman család című új Spielberg-filmet, ahol megtermett legények zaklatják a kis növésű zsidó fiút, kérjél bocsánatot. Miért? Kérjél bocsánatot, amiért megfeszítettétek Krisztus urunkat. Amire az ifjú Sam Fabelman azt válaszolja, hogy nem felelős a kétezer évvel ezelőtti eseményekért, és különben sem járt még Rómában.

Most nem tudom eldönteni, hogy ez amolyan benne maradt hiba, vagy így akarták jelezni a hatvanas évek diákjainak műveltségi színvonalát. Megnéztem az imdb-n a film hibáit, említik, hogy a gyerek Fabelmannak kék a szeme, a felnőttnek meg barna, hogy a hanuka gyertyatartóba balról jobbra teszik be a gyertyákat, és nem fordítva, hogy a film végén a borítékon a címzés olyan betűtípussal készült, amit csak tíz év múlva alkottak meg, de ezt nem. Szóval lehet, hogy poén.  

Hogy ez pontosan hogy is van, és mitől, azt nem tudom, csak tapasztalom: egyes műveknek lejár az ideje. Nem magukkal a művekkel van a baj, hanem a befogadóval, már nem jelentik azt, már nem azt jelentik, amit régen. Régebben beszéltek hozzám, most meg némák, mint a csuka. Mondjuk Kosztolányi, a Halotti beszéd. Azt mindig szerettem, mint mindenki, most meg azt látom, hogy nagyot akar a szarka, de nem bírja a farka, beidézi a Látjátok feleimet, de aztán mást se tud mondani, még azt se, hogy isa pur és homu vogymuk, csak körbe-körbe forog, és azt ismételgeti, hogy nahát, ilyen az ember, egyedüli, ebből aztán több nem lesz. És újra, újra ugyanezt. Hiába jut az ember egyre közelebb az érintettséghez, egyre távolabb kerül a műtől.

Ez volt számomra a minapi pánikroham. El Greco se szól már? Nem hozzám szól? Hát annyira szerettem, mondjuk ezt, Krisztust megfosztják ruháitól, ezt a könnyes szemet, ami egyszerre volt az, ami, kontúrlazított festékfolt és az égre tekintő ártatlanság. Szerettem a baromarcúakat, még azt is, aki egészen kitekeri a karját, mintha inkább a karját tekerné, csak ne kelljen meghúzni a kötelet. Meg a páncélost, aki érzi, hogy valamit nem jól csinál, hogy kerülök ide, nekem nem barom az arcom. Most meg dolgozik ez a „na ne már, El”, fested, fested itt a Jézusokat szakmányban, te sem gondolod komolyan. Én sem.

Nem marad ez végig így, a kiállítás végén mégis ott a Laokoón-család, az talán mégis meg akar szólítani, csak sokan vannak, nem ér el a hangja, de hát éljen, éljen, hogy sokan vannak. Nem a tömeg akadályoz, azt még biztosan tudom, de azért elég különös érzés azt mondani, hogy voltam az El Greco kiállításon, a legszebb kép egy Veronese volt.

Sir Thomas Beecham, a karmester mondta, hogy szerinte a csembalónak olyan a hangja, mint mikor két csontváz szeretkezik a bádogtetőn. Na most kíváncsi volnék, hogy ha Sir Thomas hallotta volna a klavikordot, mi lett volna a véleménye. Meg sem kísérelve az angol úr humorát utánozni, azt mondanám, hogy mintha az ember a fejét egy nagyméretű svájci (nem muszáj svájcinak lenni) órába dugná, ahol a rugók és csapágyak pengenek és puttyannak, és Bachot játszanak.

Aki nem nagyon követte Schiff András pályáját, az valószínűleg teljesen értetlenül áll a jelenség előtt: Schiff András az új lemezén klavikordon játszik. Hát ez meg hogy lehet? A nagy régi hangszeres divat idején ő volt a konzervatívok bástyája, aki még az 5. brandenburgi versenyben is zongorázott. Most meg pruttyog. Persze, Schiff pályájának korai szakaszában volt egy régi hangszeres felvétel, Beethoven zongoráján játszott a Hungarotonnak, de az mintha részéről csak tiszteletadás lett volna a mester előtt, aki egyébként ennek a zongorának a hangját soha nem is hallotta. Jobb is, mert a hangszert tisztességesen már felhangolni sem lehetett, kifejezetten az a lemez lett a kísérletből, amit az ember megvesz, de nem hallgat, mert fáj neki.

Mindenesetre Schiff a fekete zongoráról áttért a barna régiségekre, és ha kell egy kaján megoldás a jelenségre, akkor talán az, hogy rájött, a régi önmagával nem tud versenyezni, fölösleges új lemezeket készíteni, csak azért, hogy azt mondják rá, a régi jobb volt. A nem kaján megoldásra még nem jöttem rá.

Én még láttam Anthony Hopkinst is Pierre Bezuhovként. Aztán kicsit láttam Paul Danót is, most meg láttam-hallottam Brickner Szabolcsot is, és nem panasz, de azért egyre kevésbé Pierre Bezuhovok, egyre kevésbé kövérek, egyre kevésbé elefántok vagy gyapjas mamutok, inkább olyan kis finom intellektusok, nem az a pasas, aki részeg duhajkodásában a rendőrfőnököt rákötözte a medve hátára, és aztán a folyóba dobta mindkettőt. Nem mintha ez a jelenet hiányozna Prokofjev operájából, vagy egyébként így benne volna akár a regényben is – csak elmesélik. Akit megszeretünk, szépnek látjuk, és ez Pierre Bezuhovval is így van, jól dolgozott Tolsztoj. És jól dolgozott Prokofjev is.

Most épp az a kérdés, hogy vajon az operaházi rendező, Calixto Bieito jól dolgozott-e. Valószínűleg igen, és valószínűleg ha ez a Carmen volna, akkor pompásan rendben van így, hogy megpróbálja értelmezni is az eseményeket, nem csak illusztrálni, elmesélni, láttatni. De azért…

Vannak pillanatok, amelyeket vár az ember. Pierre vallomása Natasának. Ha nem is szó szerint tudom idézni, elég jó közelítéssel: Mindennek vége? Ha én nem én lennék, hanem a világ legszebb, legokosabb és legderekabb embere, és szabad lennék, akkor most térden állva kérném a kezét és a szerelmét. Prokofjev is fontosnak tartotta, mert majdnem hogy áriává komponálta, a szöveget változtatás nélkül megtartotta, tudta, hogy ez a pillanat mindenkinek fontos. Most az operában úgy megy, hogy a Pierre-t játszó Brickner Szabolcs előtte letépi magáról az inget, aztán valahogy tovább szedegeti széjjel. Ott térdel atlétatrikóban Natasa előtt, és az ingből szakított csíkokkal csinál valamit, az a földszintről nem vehető pontosan ki, hogy mit, de úgy gondolom, beköti vele Natasa lábát.

Biztos jó ez is, de nem jobb az igazinál.

Valamennyire követem a hi-fi eseményeket, vagy nem is az eseményeket, de ezt a világot, mert imponál, hogy vannak emberek, akik milliókat áldoznak a hangreprodukáló készülékekre, és mivel ezeken a készülékeken a legritkább esetekben hallgatnak verseket és rádiójátékokat, mégis a zenéről van szó. Vagy… Nem is tudom, de mégis azon a környéken járunk.

Most is ez történt, valaki az új CD-játszójáról (nem is játszó, csak transzport, ehhez van egy külön készülék, ami hanggá alakítja a jelet) beszélt, és hogyan tudná megfogalmazni a készülék erényeit, hogyan másképp, mint hogy a rajta hallgatott zenéről beszél. Föltette a Sailing to Philadelphia című számot, és huhh. Ahogy Mark Knopfler és James Taylor énekel, ahogy a gitárok megszólalnak, az a fémes pengés a húrokon, huh.

Mi mást tehet az ember azért, hogy valahogy részese legyen az élménynek, mi mást, mint hogy a saját egyáltalán nem hi-fi berendezésén fölteszi a dalt. És huh. Nem is a két hang, nem is a két gitár, hanem az a sihuhu seprűzés a dobon, ami viszi előre az egész számot, mint valami finom és csendes, de ellenállhatatlan gőzmozdony. De miről énekelnek?  

Jeremiah Dixon vagyok, egy Geordie-boy, ezt nem értettem, de megnéztem, azt jelenti, hogy Észak-Angliából, a Tyne folyó vidékéről származik. A másik meg erre azt énekli, hogy ő Charlie Mason, aki nem akart pék lenni, inkább a csillagokat figyelte egész nap (mármint éjjel), és most együtt hajóznak (szóval a gőzmozdony teljesen téves asszociáció volt) Philadelphiába, hogy megrajzolják a Mason-Dixon-vonalat.

A Mason-Dixon-vonal egy elég bonyolult dolog, valaha Pennsylvania és Maryland határát jelölte, aztán az amerikai Északot és Delet választotta el egymástól, nagyon érdekes történet, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a két földmérőről slágerszöveget lehet írni. És hat is. Mintha valaki most fogná magát, és megénekelné Kitaibel Pál kalandjait. Nagymartonban születtem, jómódú parasztszülők gyermekeként stb. Tudom, hogy aki szorosabb figyelemmel követte Mark Knopfler művészetét, az már ezen elcsodálkozott valamikor a kétezres évek elején, de mintha minden dalnak megvolnának a maga útjai. Akár egy másik ember CD-játszóján (csak transzport) keresztül.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Bastille Opera szereposztását nézve feltűnt valaki. Azucena szerepében Judit Kutasi. Magyarnak kell lennie ezzel a névvel, egy újabb hazánk lánya, nagy, nemzetközi sikerekkel, meg kell nézni. Föl kell fedezni, még akkor is, ha nincs mit fölfedezni rajta, már a fél világot beénekelte, a legjobb helyeken, nagy szerepekkel. De akkor is. És lehet vele interjút készíteni? Lehet, csak azért úgy készüljek, hogy esetleg angolul. Ahogy beszélgettünk, persze nagyszerűen beszélt magyarul, de az ember megsejtette, hogy micsoda csodálatos Bábelben élnek. Talán legjobb, ha a gyermeke (most öt hónapos) szemével nézzük a hozzá beszélőket. A nagypapája magyarul szól hozzá, a nagymamája románul. Az apukája tanítgatja a zulu szavakra, de a családban otthon az angol az első nyelv. Mindez Németországban történik, tehát ha a kisgyerek óvodába megy, megint máshogy szólnak majd hozzá. Ebben a csodálatos világban lakik Kutasi Judit.

• Kívülről nézve mindez egy pillanat művének látszik, tegnap még semmi, ma már a Bastille, de belülről nyilván sokkal lassabb és nehezebb volt a folyamat.
• 2013-ban kezdődött minden, amikor kijutottam a zürichi opera stúdiójába.
• Felfedezték, hogy gyönyörű a hangja?
• Volt egy meghallgatás. Igazából előtte voltam egy mesterkurzuson Svájcban.
• Ki tartotta?
• Verena Keller, egy német mezzoszoprán. Nagyon jól énekelt, most már nyolcvan körül jár. Hozzá úgy jutottam, hogy elindultam Bécsben a Belvedere-versenyen. Ő ott meghallott, és azt mondta, menjek hozzá a mesterkurzusra. Akkoriban végeztem Romániában, és kerestem az utat, merre tovább, hogy lehetne valami operastúdióba kerülni, valami jó operába, hogy elinduljak Romániából. 2011-ben nem volt könnyű kijutni, kellett hozzá pénz. Hála Istennek a szüleim tudtak segíteni. Egy kollégámnál laktam, aki akkor már a bécsi operában énekelt. És akkor meghallott Verena Keller, és rögtön írt, hogy menjek hozzá, lesz négy koncert, meghív rá ügynököket és menedzsereket, hátha megtetszem valakinek, mert hogy, azt írta, szép és különleges a hangom. És tényleg meghallott egy menedzser, és kérdezte, hogy nem akarok-e a zürichi opera stúdiójába kerülni. Én meg pont erre vágytam, hogy még ne egy társulatba kerüljek, hanem a stúdióba, tanulni. Huszonhat éves voltam. Még tapasztalatokat kellett szerezem. Egy mezzoszopránnak nagyon nehéz, nem úgy van, mint a szopránoknál, hogy ez drámai, az koloratúr. Ha egy mezzo társulatba kerül, minden szerepet el kell énekeljen, a barokktól Wagnerig, aztán tíz év múlva arra ébred, hogy elment a hangja. Nekem nagy hangom volt fiatal koromtól, nehéz volt barokkot vagy Mozartot énekelni.
• Van a családban zenész?
• Én vagyok az egyetlen. Édesapám anyja óvónő volt, és nagyon szerette az operát, meg énekeltünk a református templomban. A dédapám citerázott lakodalmakban, de senki nem volt profi.
• Akkor ki vette észre a hangját?
• Édesanyám. Neki is egyébként erős mezzoszoprán hangja van. Ő vette észre, hogy szeretem a zenét, ha ment valami a tévében vagy a rádióban, mindjárt táncoltam, vagy csak megálltam és hallgattam. Mellettünk volt egy család, ahol két lány volt, az egyik zongorázott, a másik ütőhangszeresnek készült. Édesanyám elvitt a nagyobbik lányhoz, hogy van-e hallásom vagy tehetségem. Így kezdtem el zongorázni, tízévesen. De a zongorához már túl késő volt. Akkor a zeneiskolában csellózni kezdtem, azt is nagyon szerettem, de a kezem megsérült, meg kellett operálni. A csellótanárom viszont úgy tanított, hogy a darabokat meg kellett énekelve tanulnunk, és csak utána játszottuk el a csellón. Ez a tanárom kérdezte aztán, hogy Judit, tetszik az opera? Hát, még nem hallottam sokat, talán egyszer vittek el az iskolával operettre. Akkor a tanárom elküldött egy énekes ismerőséhez, aki meghallgatott, és azt mondta: Judit, drágám, neked operaénekesnek kell lenned. Ki voltam készülve. Tizenhárom éves voltam, és egy nagy, komoly, híres énekesnő, Viorica Pop Ivan ilyeneket mond.
• És a színpad? Azt szerette? Vagy ijesztő volt?
• Soha nem volt ijesztő. Ha felmentem a színpadra, mindig azt éreztem, hogy otthon vagyok. Nem azt mondom, hogy nem izgulok, de az jó izgulás, amikor alig várom, hogy énekeljek, és minden jól menjen.
• Aztán Zürichből a világ…
• Kinyílott.
• Ilyen egyszerűen?
• Nem egyszerűen. Énekeltem a kisebb szerepeket, és azt éreztem, hogy valami hiányzik. Aztán énekeltem a Falstaffból Miss Quicklyt, Bryn Terfellel, Fabio Luisi vezényelt. És Bryn Terfel odajött hozzám, hogy mit csinálsz itten? El kell innét indulni, és nagy szerepeket kell énekelned. Egy nagy szólista ezt mondja nekem, aki… hát ki vagyok én? Senki. Akkor beszéltem a menedzseremmel, hogy szeretnék az Álarcosbálban fellépni. Nem nehéz, nem hosszú szerep, de rögtön az áriával kezdődik, ott kell lenni százötven százalékosan. Ez volt 2015-ben, Palermóban, a Teatro Massimóban. Azóta egyfolytában éneklem az Álarcosbált. Felléptem vele Berlinben, a Deutsche Operban, bekerültem a társulatba, és ott énekeltem Nabuccót, Giocondát, Trubadúrt.
• Közben volt Erda is.
• Igen, lassan-lassan el akarok kezdeni Wagnert is énekelni.
• Nem sürgős. Bár ez a sürgetés amolyan mezzo-betegség, mindenki szeretne idősebb lenni, hogy a szerepekbe jobban illeszkedjék.
• Igen, az ember vagy anyuka, vagy boszorkány, és mindig öregebb a koránál.
• Azért mondom, hogy talán türelmesnek kell lenni.
• Türelmes vagyok. Erdát könnyű elénekelni, csak egy ária A Rajna kincsében, a Siegfriedben a duett sem annyira nehéz. Nemsokára debütálok Ortruddal San Franciscóban. Ki akarom próbálni. Attól még nagyon szeretek olasz operákat énekelni.
• Fekszik is.
• És egészséges is a hangnak. Érzem, hogy otthon vagyok ezekkel a szerepekkel.
• Akkor most el akar menni otthonról?
• Nem akarok elmenni, mindig az olasz repertoárt akarom énekelni, de az ember ki akarja próbálni magát. Van, amikor egy karmester mondja, hogy énekeljek Wagnert. Jó. De aztán mondja még egy. És még egy.
• Wagner hívogatja. De nem veszélyes?
• Ha úgy éneklem Wagnert, ahogy az olasz szerepeket, legato, ugyanazzal a technikával, akkor nem lesz semmi baj. Az elvárások talán mások, de ahogy elkezdtem dolgozni Donald Runnicles-zel a Deutsche Operban, valami hirtelen átkattant a fejemben. Runnicles is azt mondta, hogy Wagnert úgy kell énekelni, ahogy Verdit. Ahogy ezt kimondta, valami a helyére kattant.
• Hogy lehet énekelni, világot járni ilyen kicsi gyerek mellett?
• Nem könnyű. Nagyon sok segítséget kapok. Elsősorban a férjemtől, mert ő is énekes, és érti, hogy ez a pálya mit igényel. A szüleim is segítenek, de a gyerektől is kapok plusz energiát. Ránézek a kisfiamra, és felragyog a nap. Ha hazajövök, fülig ér a szája. Hát hogyne bírnám?

A művészetet egy kicsit nehéz megtalálni Ramón Vargas művészetében, és ez a probléma rögtön újabbakat vet föl. Például a javak elosztásának problémáját, hogy az észről mindenki azt hiszi, neki bőven jutott, a pénzről mindenki azt hiszi, hogy őt az elosztáskor megrövidítették. És mi van a hanggal?

Ramón Vargasnak jutott belőle, de olyan nagyon nem akar vele semmit sem kezdeni. Ez a foglalkozása, úgyhogy kiáll a színpadra, ária- és dalest az Operában, Mozarttól a Granadáig. Az első rész elég borzalmas, egyrészt maga a tenor miatt, aki úgy jön, mintha csak azt szeretné tudni, mit akarunk vacsorázni, frakkban és gumitalpú cipőben, és úgy énekel, hogy talán vacsora mellé jólesne, de önálló programként nemigen állja meg a helyét. Bágyatagon áll a színpad közepén, ezt meg is magyarázza, mármint a közepet, a bágyatagságot nem: azért ott áll, hogy lássák az erkélyről. Jó, de mit nézzenek rajta? Áll, énekel. Erős hajlama van a hamisságra, de nem azért hamis, mert elfogytak volna a magasságai, hanem csak úgy alacsonyan énekel, aztán az áriavégi magasságokat a helyükre teszi. A kísérőnek van némi komikai érzéke, egyrészt harcol a kottalapokkal, mert huzat van a színházban, talán valahol nem csuktak be egy ajtót, az Il mio tesorót gyakorlatilag fél kézzel játssza, a másikkal a kottalapokat csapkodja. 

Ettől eltekintve hiperfárasztó. Csak azért nem megyek haza a szünetben, mert annyira elálmosodok, hogy félek, nem érnék ébren el az otthonig, inkább pihenek még egy kicsit a színházban. Aztán a második rész, amelyben nápolyi dalokat énekel, meg mucho, mucho, mucho spanyol nyelvű dolgokat, egyáltalán nem olyan szörnyű, látszik, hogy ez egy helyes ember, aki nagyon sokat nem gondolkodik életről és művészetről, de miért is tenné. Élete van, művészete nincs.

Azt hiszem, valaki kicsit megbuggyant a 21. Század Kiadónál, egyrészt azért, mert a New Yorkerből vett idézettel ajánlják a Háború és béke új fordítását, pedig alig hinném, hogy ott volna valaki, aki ennyire rajta tartaná a szemét a magyar műfordítói kultúrán, másrészt azt írja, hogy ünnepi a kiadás. És mit ünnepelünk? Hogy újra háború van? Különleges hadművelet és béke?

Ami a lényeget illeti, még nagyon messze vagyok attól, hogy határozottat merjek mondani, körülbelül ezer oldalnyira, de a könyv könnyen csúszik, jól olvasható, és a probléma vele lényegi. Elvész az ember a hercegek és grófok között, most ki, kinek a kije, ami majd kialakul.

Ami nem fog kialakulni, az a franciák hiánya. Vagyis a francia szó hiánya. Ezt én valahogy mindig angolszász ötletnek vettem, de a fordító, Gy. Horváth László azt mondja, hogy volt ilyen orosz kiadás is, Tolsztoj jóváhagyásával. Nem a lábjegyzeteket kell nézni, hogy mit is beszélnek ezek az arisztokraták, hanem egységesen oroszul, vagyis magyarul beszélnek, nincs elijesztve a szövegtől az olvasó. Biztos, hogy ebből származnak veszteségek, hiszen a szereplők azért nem feltétlenül tisztán franciául társalogtak, időnként keverték a nyelveket, a francia szövegbe beleszőtték azt a szót, hogy tanya, mintha ezek a földszagú kifejezések nem illenének az emelkedett, vagy legalábbis francia társalgásba. Cserébe…

Cserébe újra el lehet olvasni a könyvet, négy helyett most három kötetben. És vannak, akik várnak ránk, Pierre, ahogy a szerelmi vallomás után szánra ül, és szétnyitja a bundáját a mellén, Andrej herceg, ahogy a felhőket nézi, Platón Karatajev, és a záró zagyvaság a nyugatról keletre tartó népvándorlásról. Alig várom, hogy már ott tartsak.