A szokásos múzeumi panasz: túl sok a kép. Valószínűleg minden múzeumban túl sok a kép, de a Musée d’Orsay-ban túl sok a remekmű. Hiába vigasztalódhat ma az ember, hogy jövök még, már most is úgy van, hogy jött még, végigállta a sort, mondhatná, hogy eszemen leszek, nem állok meg van Gogh csillagos ege előtt, mert aztán mégis arra tart. Igaz, most könnyebb kihagyni az Arles-i éjszakát, mivel épp nincs itt, Chicagóban vendégszerepel.
Mindegy. Mire az ember az ötödik emeletre ér, már csak hálni jár belé a fogékonyság, lerogy a plexipadra Monet vagy Manet előtt, most melyik is, na jó, lerogy a padra Renoir előtt. A szomszéd szobában vannak a pointillisták, Seurat, Signac, Cross.
Jobb, ha bevallom, Crossról nem is hallottam. Nem is így hívták, az eredeti neve Henri-Edmond Delacroix, arról angolosított, hogy ne kérdezzék már meg folyton, rokona a nagy festőnek? Amennyire tudom, nem rokona, olyan, mintha Keresztes Tamás Keresztes Ildikó miatt Cross Tamás néven kezdene fellépéseket vállalni.
Ahogy nem volt mindig Cross, úgy nem volt mindig pointillista sem, Seurat halálának évében fordult ő is a pontok felé, de, legalábbis ezen a képen, már túl is lépett a dolgon, nem arra játszik, hogy a sok kis pont a szemlélő agyában egy képpé áll össze, és a képtől való távolság, vagy a szem ereje miatt kettős életet él a festmény, néha összerakódik, néha szétesik. Itt valahogy a kettős élet párhuzamosan élődik, egyszerre pont és egyszerre kép. Egyébként vannak a teremben vázlatok is Seurat-tól és Signac-tól, az előbbi a vázlatokat is pontokból, csak nagyobb pontokból állítja össze, de Signac ecsetvonásokkal dolgozik, és csak nagyban és végső változatban pontoz.
Cross képének címe Az arany szigetek, és csodálatosan állna össze a világ, ha kiderülne, hogy Debussyt ez a kép befolyásolta, amikor A boldog szigetet írta, de sajnos azt egy Watteau-kép ihlette.