Valamit érez az ember, csak nem is tudom, hogy pontosan mit. A tehetséget. Vagy hogy akivel beszélget, rendben van magával meg az élettel. Hogy a helyén van a világban. Most épp Párizsban, az Opera akadémiáján tanul, idén is, jövőre is, ahogy mondani szokás, bontogatja a szárnyait. Aztán majd fölrepül, remélhetőleg jó magasra, hiszen szoprán. Brindás Boglárkának hívják.

• Ez most számodra valóra vált álom, itt lenni, Párizsban, vagy csak az álom kezdete?
• Mindkettő. Tíz éve voltam először Párizsban, a testvéreimmel, és már akkor éreztem, hogy hú, de szeretnék itt élni, úgyhogy ez a része már megvalósult. Láttam akkor a Garnier-t, és arra gondoltam, hogy hú, de szeretnék itt énekelni – ez is megvalósult. De nyilván ez csak az álom kezdete, mert hát jó volna itt főszerepeket énekelni, kis- és középszerepeket jövőre...
• Ez, persze, probléma is lehet, hogy ha az ember az akadémián tanul, akkor megkapja a kis- és középszerepeket, de aztán jönnie kell egy nagy ugrásnak, amit nem mindenki tud megtenni, nem azért, mert nem elég tehetséges, hanem mert nem úgy gondolnak rá, mint főszereplőre.
• Én azt vallom, hogy egyetem után nem érdemes magunkat belelovalni a dolgokba, és elvállalni mindent, még ha kapunk lehetőséget, akkor sem. Mert akkor lehet, hogy tíz éven belül véget ér a pályánk.
• Végül is hogy kerültél ide? Ezek szerint a fejedben benne volt, hogy Párizsba szeretnél jönni.
• Be kellett küldeni a jelentkezést, online videókat kértek tőlünk, négyet, és meg kellett adni, hogy milyen darabokat szeretnénk énekelni, ha meghívnak minket az élő fordulóra is.
• Szóval már videókat kell küldeni, nincs az a régi csalási lehetőség, hogy valaki kazettán másnak a hangját küldi be?
• Nem, nem. Ráadásul meg van adva, hogy látszódnia kell a kezünknek, hogy három méterre kell lennie a felvevőnek, megvan ennek a módja, meg hogy mit szeretnének látni. Nem lehet vágott a felvétel. Beküldtük a videókat, aztán vártam, hogy kapok-e visszajelzést, meghívnak-e vagy sem. Meghívtak. Januárban volt az első forduló, az egy háromnapos esemény volt, aztán szóltak, hogy a második fordulóra is maradhatok. Az pedig itt a Bastille-ban volt, a nagyszínpadon, már az is óriási élmény, még ha föl se vettek volna. Egy áriát énekeltünk, aztán a zsűri eldöntötte, hogy kit szeretne hallani még egyszer. Azt mondták, hogy kettőkor végeztünk, és a gépem ötkor indult.

• Akkor az idegi terhelésre is fölkészítettek.
• Ráadásul beteg is voltam, pontosabban kijöttem, és itt megbetegedtem, éreztem, hogy nem vagyok százas, de arra gondoltam, hogy odateszem magam, és lesz, ami lesz. Aztán egy vagy két nap múlva jött az e-mail, hogy fölvettek.
• Mit énekeltél egyébként?
• Az első fordulóban Linda di Chamounix-t Donizettitől, illetve a Fidelióból Marzelline áriáját, utána a következő fordulóban én választottam az áriát Az ezred lányából, szintén Donizettitől, és ők kérték a Massenet Wertherből Sophie-t. Úgyhogy két francia nyelvű áriát énekeltem.
• Tetszett nekik a kiejtésed. Amúgy tanultál franciául?
• Általános iskolában tanultam három évig, de csak a kiejtés ragadt meg, viszont az a legnehezebb. Mindenki szenved vele. Németül nem tanultam, de nagyon jó volt a korrepetitorom a Zeneakadémián, Kéry Tamás, aki sok nyelven beszélt, és nagyon sokat tudott segíteni.
• Az oktatás itt angolul megy vagy franciául?
• Is – is. Az elején sokkal elnézőbbek voltak a tanárok, és most már olyan szinten vagyok, hogy megértem a franciát is. Volt már, hogy én kértem a tanárt, hogy beszéljünk franciául, hogy gyakoroljam a nyelvet. Ha valamit nem értek, átváltunk angolra.
• Milyen tantárgyakat tanultok?
• Van szerepóránk. Kicsit annyiban más, hogy otthon operaszerepeket tanultunk, itt viszont, ha szeretnénk dalokkal is foglalkozhatunk, vagy egy-egy áriával is. Van kiejtés-óránk, német, francia, olasz.
• Gondolom, anyanyelvi tanárokkal.
• Vannak tanárok, akik mindig itt vannak, és olyan is, aki havonta egyszer jön, sőt olyanok is, akik egy-egy koncertre jönnek felkészíteni.
• Most előtted is van egy koncert, 31-én.
• Igen, egy Bartók-dalt fogok énekelni, a Három őszi könnycseppet, aztán három Kodályt, a Nausikaát, az Árva madárt és A csitári hegyek alattot.
• Nem nagyon népszerű program. Magyarországon, persze, mindenki ismeri A csitárit, de itt úgy fognak nézni rád… Te választottad a programot?
• Én. Az volt a kérés, hogy magyar szerzőtől válasszak. Más is van, aki saját anyanyelvén fog énekelni, van egy ukrán lány, meg egy orosz is – érdekes koncert lesz.
• Nem iszonyatosan magányos itt az élet? Vagy ilyen lesz a pálya is? Elkerültél otthonról, mindenki odahaza maradt…
• Szenvedek is meg nem is, magányos vagyok, meg nem is, de azt hiszem, ez így lesz egész életemben.
• Ha szerencsés vagy.
• Szeretném, hogy így legyen. Hozzá lehet szokni, könnyen barátkozom, azt hiszem. Ami nehézség, az jó is, jobban megismerem magam, hogy tudok viszonyulni ezekhez a helyzetekhez.
• Mennyi itt az akadémiai képzés?
• Egy évre szól a szerződésünk, és úgy van, hogy ha szeretnénk, és ők is szeretnék, akkor meghosszabbítható. Pont a héten derült ki, hogy maradhatok. Jövőre szeretnék versenyekre koncentrálni, fellépésekre, ha otthon van lehetőség, akkor arra.
• Az akadémia voltaképpen a versenyzés előszobája? Mert az ember bárhonnét elmehet versenyezni, de itt mintha volna olyan is, amit másutt nem tanítanak. Versenyhelyzetet hoznak létre a felvételivel is. Nekik ebben mi a jó? Mert ti nyilván közelebb vagytok a tűzhöz, Párizsban jobban zajlik az élet, jobban figyelnek rátok. Ezt érzed is?
• Itt csodálatos az egész közeg, ahogy a kultúrát kezelik. Minden előadás telt házzal megy, nagyon sok előadás van egy-egy darabból. Hogy nekik ez miért jó? Remélem azért, mert szeretnék, ha itt maradnék, vagy jönnék vissza énekelni.
• Kik számodra a nagy előképek? Ki az, aki tetszik, akár otthon, akár nemzetközi szinten?
• Otthon természetesen a tanárom, Kertesi Ingrid, akitől nagyon sokat tanultam. Ami a legfontosabb, hogy tudjak, még ha felnövök is, gyerek maradni. Mert ő pont ilyen, a játékossága, az egész lénye. És embernek maradni. Ez mindenképpen követendő példakép, és nagyon nehéz, már most is. Főleg gyereknek maradni, mert az embert elkapja ez a „na majd én megmutatom, hogy most itt vagyok”. Nemzetközi szinten nagyon szeretem Anna Netrebkót. A hangja eszméletlen, de minden egyben. Operaénekes, de tud színészkedni, száz százalékosan vagy százhúsz százalékosan, és tud énekelni.
• Nem találkoztatok még?
• Volt itt, hallottam, de nem találkoztunk. A férje most itt van, összefutottunk vele a büfében tegnap. Ezek annyira hihetetlen dolgok, ott áll mellettem.
• Gyerek vagy. Nem is gyerek, rajongó.
• Igen, de közben meg olyan hihetetlen, hogy itt vagyunk, egy épületben, de igazából mind a ketten dolgozunk.
• Amikor ez az egész elkezdődött, akkor téged a színpad vonzott vagy a zene?
• A zene. Szegeden születtem, odajártam konziba is, de már általános iskolásként vittek föl minket Pestre, hogy nézzünk operaelőadást. Ami nagyon-nagyon megmaradt, de nemcsak nekem, hanem az egész osztálynak, az a Carmen. Nem is emlékszem konkrétan az előadásra, de az egyik osztálytársam apukája kiírta az áriákat CD-re, és mindenki azt hallgatta.
• És tudtad, hogy ott szeretnél lenni, fent?
• A szüleim nem zenészek, de nagyon fontosnak tartották, hogy tanuljunk zenét. Egy bátyám és egy nővérem van, én voltam a pici. Ők tanultak zongorázni, meg énekeltek hobbiszinten. Én csak zongoráztam. A gyülekezetben (mi baptisták vagyunk) a karmester, aki egyébként klarinétos, kérdezte, hogy nem szeretnék-e a zeneiskolába jönni, éneket tanulni. Hát… de, miért ne, próbáljuk ki. Akkor voltam hetedikes. És azt láttam, hogy jó, ez tetszik, talán jobban is tetszik, mint a zongora, vagy jobban el tudom képzelni magam benne, úgyhogy felvételiztem a konziba. Az elején még az operettet szerettem, nem vonzott az opera, túl komolynak gondoltam, aztán ez harmadikos koromban megfordult, akkor már tudtam, hogy ez a pálya. Felvételiztem a Zeneakadémiára. Volt egy tanár a konziban, aki azt mondta, hogy tényleg, felvételizel? Úgysem fogsz bekerülni, oda csak budapestieket vesznek föl.
• Küldjél neki egy képeslapot innét. Beszéltünk róla, hogy magányos a pálya. De nemcsak magányos, hanem szorongásos is. Folyton azzal kell foglalkozni, hogy megvan-e még a hangom, és meglesz-e még holnap is a hangom. Ezt hogy lehet elviselni?
• A Jóistennel. Rendben kell lenni magunkkal. Nem vagyok sokszor beteg, de ha igen, akkor állandóan megfordul a fejemben, hogy talán ennyi volt. Tudok még valaha énekelni? Amikor a beszédhangom sincs sehol, mindig ez megy az agyamban, mikor gyógyulok meg, mikor fogok újra énekelni. Most is ez volt, beteg voltam két hétig, és hiába gyógyult meg a testem, a sok köhögéstől a hangom nem akart visszajönni. Utána viszont olyan hála van az emberben, nem is tud mást mondani, csak hogy köszönöm.

A kutya és a farkas között. Ha jól tudom, így hívják a franciák a szürkületet, már nem nappal, de még nem éjszaka. Körülbelül ezt az órát választottam a bisztrózásra, ebédelni már késő, vacsorázni kora, nincsenek sokan, de adnak enni, adnak kérés nélkül poharat, milyen bort szeretnék. Nem tudom. Amúgy is attól vagyok elragadtatva, hogy a jó, ropogós héjú kenyér mellé ott van a pulton egy emberfej nagyságú vajtömb, abból lehet venni a tányérkára, kenni a kenyeret, aztán jön hozzá a pástétom is. Közben azért kihasználják az üres órákat, a pult mögött álló Balthasar, egy pulóveres, kertésznadrágos csocsival iszogat, nem is iszogat, kóstolgat, legalábbis a csocsi szorgalmasan köpi ki a bort egy zománcos tálkába. Balthasar meg felém fordul: nehéz élet, kemény, fizikai munka nyitogatni a sok üveget. És este, kérdezem. Este, az más. Akkor iszunk. Most csak kóstolgatunk. Akkor majd tényleg iszunk, mondja, és megrántja a dugóhúzót.

Mindenkinek máshogy nehéz.

Mostani állapotában valahogy nyomasztó a párizsi Opéra. Vagy talán máskor is az, de most nyomasztóbb, mert fel is van állványozva, sorban is kell állni, itt átvizsgálják a csomagokat, csak úgy lehet bemenni. Aztán bejut az ember, és nem érzi, hogy hol van, minden zsúfolt és zavaros, a tér tele van lépcsőkkel, túlméretezett szobrokkal, minden dús és gazdag, de szoros, szorongató. Vagy csak idegen, mert segítség nélkül a helyemet sem találom meg. Itt is él az elv, hogy van páros és páratlan oldal, mint az utcán, de a sorokat nem jelölik úgy, mint nálunk, csak a széknek van száma. Az enyém a 243. Ahogy Hofi Géza mondta a katonai Trabantról: egy ilyennel támadni, még rendben van. Na de menekülni! Itt is azt érzem, beküzdeni a helyemre magam, még rendben van. Na de menekülni, az nehéz, a kis folyosók is betelnek a pótszékekkel. Vagy ez már szorongás?

A lényeg, persze, nem a nézőtéren van, hanem a pódiumon, most épp az Opéra akadémiájának növendékei lépnek föl. Valószínűleg nem érdeklődnének irántuk ennyien, ha nem Gustavo Dudamel vezényelné a koncertet, akinek a népszerűsége töretlen. Én vele kapcsolatban mindig beavatatlannak érzem magam, mint akinek nem szóltak, hogy ez jó, így aztán nem tudja, hogy ez jó. Nem is hallja.

Pedig kellene, mert elég különleges a műsor, de azért jut néhány Bernstein-darab is bele, a Divertimentóból a Keringő, de most nincs benne semmi könnyedség és finom nosztalgia, viszonylag darabosan szól, vagy az On the Townból a Time Square, annak meg nincs akkora húzása, mint a szerző vezényletével volt.

A lényeg, persze, a növendékek tehetsége. Hatan lépnek föl, de csak négyen szólóznak, három lány és egy fiú, van, aki még teljesen nyers, nem is ügyes, de van hangja, van, aki teljesen ügyes, profin kezeli a közönséget, nem ijed meg, ha megbicsaklik a dallam, de nincs annyira szép vagy jelentős hangja. Szórakoztató a koncert, katalán és dél-amerikai darabok, mindkét rész Weill-lel zárul, és akkora sikerrel, hogy a Fagylalt-szextettet meg is kell ismételni. Ha az a kérdés, van-e jövője az operának, akkor innét nézve nagyon is van. Akkor miért néznénk máshonnét?  

A szokásos múzeumi panasz: túl sok a kép. Valószínűleg minden múzeumban túl sok a kép, de a Musée d’Orsay-ban túl sok a remekmű. Hiába vigasztalódhat ma az ember, hogy jövök még, már most is úgy van, hogy jött még, végigállta a sort, mondhatná, hogy eszemen leszek, nem állok meg van Gogh csillagos ege előtt, mert aztán mégis arra tart. Igaz, most könnyebb kihagyni az Arles-i éjszakát, mivel épp nincs itt, Chicagóban vendégszerepel.

Mindegy. Mire az ember az ötödik emeletre ér, már csak hálni jár belé a fogékonyság, lerogy a plexipadra Monet vagy Manet előtt, most melyik is, na jó, lerogy a padra Renoir előtt. A szomszéd szobában vannak a pointillisták, Seurat, Signac, Cross.

Jobb, ha bevallom, Crossról nem is hallottam. Nem is így hívták, az eredeti neve Henri-Edmond Delacroix, arról angolosított, hogy ne kérdezzék már meg folyton, rokona a nagy festőnek? Amennyire tudom, nem rokona, olyan, mintha Keresztes Tamás Keresztes Ildikó miatt Cross Tamás néven kezdene fellépéseket vállalni.

Ahogy nem volt mindig Cross, úgy nem volt mindig pointillista sem, Seurat halálának évében fordult ő is a pontok felé, de, legalábbis ezen a képen, már túl is lépett a dolgon, nem arra játszik, hogy a sok kis pont a szemlélő agyában egy képpé áll össze, és a képtől való távolság, vagy a szem ereje miatt kettős életet él a festmény, néha összerakódik, néha szétesik. Itt valahogy a kettős élet párhuzamosan élődik, egyszerre pont és egyszerre kép. Egyébként vannak a teremben vázlatok is Seurat-tól és Signac-tól, az előbbi a vázlatokat is pontokból, csak nagyobb pontokból állítja össze, de Signac ecsetvonásokkal dolgozik, és csak nagyban és végső változatban pontoz.

Cross képének címe Az arany szigetek, és csodálatosan állna össze a világ, ha kiderülne, hogy Debussyt ez a kép befolyásolta, amikor A boldog szigetet írta, de sajnos azt egy Watteau-kép ihlette.

Az operaélet már csak ilyen: jó dolog egy nagyszabású, szép előadás, de mi van abban meglepő? Ez itt Párizs, a híres Bastille Opera, persze, hogy nagyszabású és szép az előadás, nem is új, öt éve volt a rendezés bemutatója. Ha mégis érdekes lehet, az a hír, hogy kifütyülték Izoldát a felújításkor, az mégis esemény.

Nem lehet azért könnyű így énekelni.

Egy kicsit kifütyülték Izoldát tegnap is, amire az érzékenyebb nézők csak még hangosabban kezdtek el tapsolni, Izolda, vagyis Mary Elizabeth Williams meg igyekezett jó arcot vágni a dolgokhoz, mosolygott, hajlongott, köszönöm a megtisztelő figyelmüket. Ha most az a kérdés, jogos-e a fütty, azt azért nem hiszem. Nem világos, miért őt választották, de küzdött az elemekkel. Ez, persze, már rendezői koncepció, tűz és víz a díszlet, Bill Viola munkája, Peter Sellars rendezése. Mary Elizabeth Williams küzdött Wagnerrel, hősiesen, sokat és nehezet kell énekelni, jelen esetben túl sokat és túl nehezet, és ha lehet azon vitatkozni, hogy a Trisztán túl hosszú, vagy épp annyi, amennyinek lennie kell, Mary Elizabeth Williamsnek túl hosszú, az biztos. Túl magas is, meg túl mély is.

Amúgy sem sétagalopp az előadás, az első felvonás alatt még nincs itt Trisztán, pontosabban itt van, de csak a repülőtéren, a megbetegedett eredeti ember elvállalta ezt a felvonást, amelyben nem kell még nagyon sokat énekelnie, aztán reménykedjünk a legjobbakban. Még jó, hogy olyan hosszú az első felvonás.

Ez utóbbi azért zavarja a karmestert, Gustavo Dudamelt, aki az Előjátékot viszonylag gyors tempójúra veszi, de aztán neki sincs mit tennie, az énekelt szöveg kiad valamilyen sebességet, nem lehet elhadarni a történetet, csordogál az idő.

Amúgy a csordogálás fontos elem, vízbe merülnek, vízzel locsolják a főhősöket, nem magukat az énekeseket, az nehezen kivitelezhető volna, hanem égi másukat. A díszlet tehát egy nagy vetítővászon, eleinte a tenger hullámzik rajta, majd megjelenik a két szerelmes, lassan-lassan meztelenre vetkőznek, és belevetik magukat a szerelembe. Megtisztulnak is, szertartás is, szép is. Vannak pillanatok, amikor az ember nem biztos benne, hogy mindez magát az operát szolgálja, mintha két külön szerelem zajlana, az egyik a színpadon, a másik a vásznon, és nem mindig az az érdekesebb, ami a színpadon történik, de a gondolataink mégis mindig Trisztán és Izolda körül járnak. Hogy most a kép illusztrálja a zenét, vagy a zene a képeket, az akár mindegy is lehet. Vagy máshonnét nézve: a Trisztánt még mindig könnyebb megrendezni, mint elénekelni.

Az egész azzal az ártatlansággal kezdődött, hogy Ránki Dezsőt hallgattam, egy régi vinilről, Debussyt játszik rajta. Még azt is tudom, miért vettem meg annak idején a lemezt. Egy folyóiratban olvastam Hubay Miklós novelláját, Harmodios… és meg kell dögleni, ez volt a címe, és abban volt egy hasonlat: a hó úgy hullik, mint Debussy Mouvement-jában, amikor Ránki Dezső játssza. Kiváló hasonlat pályakezdő sznobok számára, meg is vettem a lemezt, meghallgattam a Mouvement-t, most hagyjuk, hogy ez mozgást jelent, vagy egyszerűen csak tételt, vagy épp ez a lényeg, hogy egyszerre jelenti mindkettőt. A hó esését egyáltalán nem hallottam benne, de ez tényleg mellékes. A lemezt azért, legalábbis a mai pattogást figyelve, meghallgattam néhányszor, eltettem, de el nem felejtettem, csak közben az ember gazdagodik, Kocsis is játszotta a Debussy-repertoárt, Arturo Benedetti-Michelangeli is, Richter is, volt kihez fordulni.  

Ránki azonban negyven (a lemez megjelenésétől számolva negyvenhat) évvel később is élmény, nagy élmény, de közben más is szöget ütött a fejembe. Már fent is okoskodtam kissé a mouvement szó jelentése körül, de Debussyvel folyton így jár az ember, a hivatalos fordítás időnként nem tökéletesen fedi az eredeti címeket. Hogy csak az Images-nál maradjak, a második kötet második száma az, hogy És lenyugszik a Hold a régi templom mögött. Debussy azonban, ha jól értem, azt írja, hogy a templom csak volt, a Hold egy ma már nem létező katedrális mögött nyugszik le. Játszik a nyelvvel, a szavakkal, úgy impresszionista, hogy sokszor magát a képet sem lehet látni, a hold valami nem létezőt világít meg. Ehhez képest meg ott van a Gyermekkuckó, és először csak magamon csodálkoztam, hogy nem jut eszembe, mi is a mű címe franciául. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a műnek nincs francia címe. Az az eredeti, hogy Children’s Corner, és az egyes tételeknek is angol címe van. Ez is tréfás, mert valószínűleg elírta Debussy, Jumbo helyett Jimbónak írja a kiselefántot, de az egészet így sem értem. Nemcsak zene, de nyelvlecke is a kislányának? De hát a gyerek még csak három éves volt, egy kicsit korai, nem? Talán mégsem korai, mert volt neki angol nevelőnője, amitől az emberen sötét gyanúk ébredeznek: lehet, hogy Debussy nem is a kislánynak, hanem a nevelőnőnek írta a darabot? Pláne úgy, hogy a harmadik szám a Babaszerenád, eredetileg Serenade for the Doll, a nevelőnőt pedig Dollynak hívták.

Nem tudom, de nekem ez a Debussy gyanús.

Bő négyszáz éve folyik a küzdelem, hogy ki tudja jobban, találóbban, pontosabban magasztalni Shakespeare-t. Beállok a nemzetközi versenybe: Shakespeare akkora zseni volt, hogy még Rudolf Péter sem tud ártani neki.

Pedig igyekszik, nagyon. Bemegy az ember a Vígnek mondott színházba, cirkuszi poronddá van alakítva, harsány, hangszórók, nézők vannak a színpadon, színház van szemben is, mindenki zajong. Mindenki ordít. Emlékszem még, amikor Nádasdy Ádám volt a Poszton, és a maga csöndes módján azt mondta a színházról: ne tessék kiabálni. Hát most megkapta, szegény. Mert az ő fordítását használják a Szeget szeggelben, és ordítanak, voltaképpen megállás, értelem, hitel nélkül. Csak az ordítás kedvéért. Sajnálom, persze, a színészeket, nem lehet nagy szórakozás így dolgozni, rekedten kezdeni a másnapot. Hová mész, papa? Megyek dolgozni. És mit csinálsz? Üvöltözök.

Magunkat azért jobban sajnálom.  

Erre húzták föl az egész előadást. Úgy tesznek, mintha valami újszerűt mondanának, valami más megközelítést, van ez a Bécsben játszódó darab, közel lehetne hozzánk, hiszen a hivatalos erkölcsösség és erkölcstelenség a témája, a hatalom képmutat, ezt viszont úgy kell előadni, hogy mindenki ráismerjen, miről van szó, mindenki, csak a hatalom ne, hiszen azért ültettek ide, hogy… - nem is mondom tovább.  Annyi felé kellene megfelelni, amennyi felé nem lehet, így aztán van egy álmodern álelőadás, amelyben mai ruhákban a legócskább, emelt hangú Shakespeare-szavalás megy, és, ami a legijesztőbb, korosztálytól függetlenül, ugyanúgy ágál Kőszegi Ákos, mint Márkus Luca.

Az érzés ismerős a nézőtéren, rögtön az első perctől, aztán rájövök, honnét. Mint amikor egy elrontott, vidéki előadást nézek egy olyan színházban, amely szintén mindenkinek szolgálni akar, azoknak is, akik igazából a Csárdáskirálynőt szeretnék nézni, meg azoknak is, akik rendezői színházra vágynak, de épp abban a városban laknak. Amiből levonhatjuk a tanulságot, hogy a Víg az ország legnagyobb vidéki színháza. Budapest meg a legnagyobb vidéki város.

Megszólalt a kocsiban a Traviata. Egyáltalán nem voltam rá felkészülve, egy régi kazettát játszott a szerkezet, magam írtam rá, hogy Mozart két- és háromzongorás versenyek, de ez még abból az időből volt, amikor a nyugati hanglemezek ritkaságnak számítottak, az ember a rádióból kulturálódott zeneileg, alkalomadtán elmesélem majd, hogy Mozart kapcsán mire jutottam. De ez még az az idő, amikor a kazettával is takarékoskodott, a kazettavégre rávett még valami zenéket, az már jelöletlen maradt a tokon is, szóval tényleg meglepetés.

A meglepetés ezúttal tehát a Traviata, Violetta és Germont kettőse, a két újjászületett énekli, Renata és Renato, vagyis Scotto és Bruson. Scotto már túl a csúcson, elég éles a magas regisztere, de nagyon intenzív a jelenléte még a kocsiban is. És akkor eljutnak oda, hogy…  

Ez valamiért régi mániám, de most újra eszembe juttatják. Van a kettősben egy pillanat, amikor az öreg Germont előhúzza a jolly jokert, nemcsak arról van szó, hogy a fiam tönkreteszi magát egy kurtizán oldalán, de a másik gyerekem. Két gyermekemért könyörgök. Kettőért, kérdez vissza Violetta. Di due figli? Ezt az énekesnők 99 százaléka úgy énekli, hogy di due figli, két gyerekért, holott a logikus az volna, hogy di due figli, két gyerekért, nem is egyért. És ez nyelvtudástól független, Scottónak csak a neve jelent skótot, ő maga Savonában született, olyan olasz, mint a spagetti. Vagyis a spaghetti.

Tudom, hogy nem ez a legfontosabb megoldandó kérdés a világban, de nem tudom, mi erre a rossz helyre tett hangsúlyra a magyarázat. Verdi rontotta volna el?

A régi elmésség szerint Mahler Kilencedik szimfóniája annyira mély, hogy azt már maga Mahler sem értette. Mai füllel persze ezzel nehéz azonosulni, de volt idő, amikor Mahlert alig játszották, a Kilencedik csak a Klemperer-féle lemezről volt meghallgatható (legalábbis számomra), ami nem nagyon oszlatta a homályt és a sötétséget – épp ellenkezőleg. Mostanra azt érzi a hallgató, hogy a nagy sötétségek, 5., 6., 7. után jött két énekes darab, és a végén szinte a kezdetekhez találunk vissza, szimfonikus zenekar, négy tétel. Bonyolult tételek, de pont a végén lehet tudni, hogy mi történik, mondhatni, van szimfonikus cselekmény: Mahler meghal. Még azt is lehet tudni, hogy szívhalált hal, egyre halkabban és ritkábban dobban a zene, egyre vékonyabb a szál, ami az élethez köti – ez, persze, egy érdekes kérdés, hogy kit. Szerzőt? Előadót? Hallgatót? Mindegyiket? Akárkit is, a szál elfoszlik, marad a csönd. Még a hátunk sem borzong, meg vagyunk halva.

Villany felgyu, taps, hazamenés.

Voltaképpen ezen gondolkodtam, igazság szerint már a koncertre odafelé tartva, mert túl jó volt az előadás ahhoz, hogy közben is lehetett volna ilyesmin agyalni, de hogy a zenei erények mellett nincs szükség színészi erényekre is a Kilencedikhez? Ez a szimfóniavégi halál nem ugyanaz, mint a színpadi halál, tántorgás, összeesés, a közönség zsebkendőt keres, a függöny lehull, és jönnek meghajolni? Hogy mindez csak mágia, halálűző szertartás, nem kell jönnöd, csontfejű, már jártál nálunk. Vagy legalább ha jössz, elmondhatjuk, hogy edzésben vagyunk, meg se kottyansz.

Vajda Gergely jön vezényelni a Rádiózenekart, kisvártatva Kelemen Barnabás csatlakozik hozzá, és, bocsánat a fogalmazásért, de tényleg ezt érzem, ez a kérdés: ti mikor lettetek ilyen hülyék? Egyáltalán: ez valami korosztályos dolog, életközépi válság, vagy egymásra vagytok rossz hatással, vagy mi történt, és miért pont veletek? Rossz az üzenet is, amit hoznak, két önelégült pirók érkezik a színpadra, de még rosszabb a zenélés. Már a kezdet is, Ravel Spanyol rapszódiája, az ember azt várja, hogy jó, jó, be kell melegedni, aztán csak elkezdődik a darab, de az egész nem melegszik, nem kezdődik, nem történik. Még szerencse, hogy azért befejeződik.

Lehet értelmetlenül zenélni, értelmetlenül mutogatni, meg le-föl húzogatni a vonót, de tegye ezt az, akinek ennyire telik a tehetségéből. Ne Vajda Gergely és végképp ne Kelemen Barnabás. De azért úgy játszik, és pocsékba megy a darab, nem a hangok hiánya, de mégis az eljátszatlanság miatt. Saint-Saens Bevezetés és rondo capriccioso, sokan hiszik azt róla, hogy csak virtuóz szurkapiszka, pedig több annál. Viszont most még csak nem is érezni a virtuozitás gyönyörűségeit, annyira azért nem szól szépen a hegedű, nem is szól nagyot, igaz, nem is mond semmit, akkor minek kiabálni.

És így tovább, a harmadik szám Hubay Carmen-fantáziája, lehet, hogy nem a világ legmélyebb zeneműve, mégis érdekes, egyrészt, mert vannak sikeresebb Carmen-fantáziák, és azokhoz képest is érdekes, hogy ki melyik dallamot gondolta feldolgoznivalónak. Hubay például a Torreádor-dalt, és Micaela áriáját is, ami talán többet mond el róla és a zenei világáról, mint hinnénk.

A kérdés ilyenkor a szünet, hogy mi a teendő, amíg élünk, remélünk, csak megváltozik a koncert, jobbra fordul a világ, vagy ha háromszor vert vissza a két Ludas Matyi valamit, ki tudja, mit, akkor minek tartsuk oda negyedszer is az alfelünket. A magam részéről meg vagyok nyugodva, mert annyi jó koncerten voltam, hogy már megijedtem: lehet, hogy minden tetszik? Nem, nem lehet.