Petrovics Eszter filmje (A mi Kodályunk – 2. rész) fölvet néhány helyesírási kérdést. Egyéb kérdést is, de csak a helyesírásnál maradva, nem tudok rájönni, hogy Hubay Jenő a gyönyörű betűkkel megírt feljelentő levelében vajon miért úgy ragozza Kodály nevét, hogy Kodályval. Egyszerűen így jött a kezére a szó (bár tényleg gyönyörű a levél külalakja, nyilvánvalóan tisztázatról van szó), vagy ő maga így mondta Kodály nevét. És ha így, akkor hogy? Kodáli? Kodáji?

Aligha fogjuk megtudni.

Egy másik kérdés, ennél talán lényegesebb, amikor Kodály arról beszél, hogy a Psalmus szövegét az ő idejében nemigen ismerték, ahogy ő fogalmaz, a filológusokon kívül nem ismerte senki. Nyilván ő azért ismerte, mert Kecskeméti Vég Mihály, mint neve is mutatja, kecskeméti származású volt, illetve még ez sem biztos, csak annyit lehet tudni, hogy meghalt 1567 után. Mindenesetre gyanús, hogy földik voltak, de az, hogy Kodály egyáltalán ismerte a művet, nem mindennapi irodalmi műveltségre utal. És ha van valaki, aki egyszerre zeneszerző és irodalmilag kivételesen művelt, ha mindig az énekelt zene jár a fejében, akkor hogy lehet, hogy ennyire kevés mondanivalója volt az operának? Tudom, ez szerencse is számunkra, mert nem ő komponálta meg a Kékszakállút, és, persze, Háry, persze, Székely fonó, de hol maradtak el a hagyományos operák?

Ezt se fogjuk megtudni.

Van valami naivitás a forgatókönyvben, ahogy értelmes, okos, művelt fiatalok társalognak Kodályról meg a régi világról, tudtad, hogy Fischer Annie is koncertezett itt? Ilyeneket mondanak A mi Kodályunk című filmben, vagyis a film második részében, ami a Psalmus Hungaricusról szól. Számtalan kérdésem is van, majd talán elő is adom őket, itt van rögtön elsőre az, hogy a Psalmus után a Hungaricust biztosan nagy h-val kell-e írni.

De a film mégis jó, mert valahogy benne van az, ami a jó mesefilmekben, hogy fiamnak mondom, de nekem kell érteni belőle, úgy teszünk, mintha csak a gyerekeknek volna újdonság ez a sok érdekes dolog Kodályról és a Psalmusról, közben meg mindenkinek érdekes, a világ, ahol a legnagyobb magyarokat üldözik azzal, hogy nem igazi magyarok. Perényi Miklós, aki elmeséli a személyes élményeit Kodályról, igaz, hogy ennek semmi köze nincsen a Psalmushoz, de legalább megvan filmen a történet, ahogy az öreg zeneszerző megtapogatja a gyerek csellistát, és azt mondja, egy kicsit vézna vagy. Azzal nekilát fekvőtámaszokat csinálni. Mármint Kodály. Mármint hetven fölött.

És Kodály fegyelmi tárgyalása a Tanácsköztársaság (ha ugyan ezt most így kell mondani) után, ami úgy kezdődik, hogy föláll Dohnányi, hogy minden felelősség őt terheli, aztán föláll Bartók, hogy ha Kodályt zaklatják, akkor zaklassák őt is, mert együtt voltak ott. Mint valami ifjúsági regényben, vagy a Spartacusban, amikor minden rabszolga föláll, hogy én vagyok Spartacus, engem tessék kivégezni.

Tényleg éltek valaha óriások a földön.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Emlékszem, amikor ezt először olvastam, a Görög költők antológiájában, a szerző Paulosz, utólag sem tudom eldönteni, hogy ez szerkesztői ravaszság volt-e, vagy sem. Vagyis azt nem tudom, milyen ravaszság volt, be lehetett így csempészni Szent Pált az irodalomba, vagy azt lehetett mondani, hogy hát, kérem szépen, a Biblia is csak egy könyv, mindenféle dolgokat összeirkálnak benne.

Ma már mindegy. A hatása nem mindegy, mert voltaképpen mindig azt vártam, amit gyerekkorom óta tudtam, hogy a világ két táborra oszlik, de nem férfira és nőre, hanem gyerekre és felnőttre. És valamikor, többé-kevésbé észrevétlenül átkerül az egyik táborból a másikba az ember. Jobb nem sürgetni a dolgot, mert megvannak a felnőttségnek az előnyei, de mintha több volna a hátránya.

Az egész arról jutott eszembe, hogy tegnap néhány percet láttam A nagy Ő című műsorból, nyilván mindenki tudja, miről van szó, Árpa Attila szívéért, vagy valamelyik másik szervéért vetélkednek a szereplők. Elég meglepő, hogy ilyen műsor még egyáltalán létezik, de ez most mindegy. Elég meglepő a szereposztás is, öregapám kihízott pólóban csapja a szelet a lyányoknak, legalább azt nem lehet mondani, hogy a tévé kizárólag a vásárlóképes és vásárolni hajlandó korosztályt célozza meg. Persze, hogy mindenki alakít, Árpa a hódítót, a lányok-asszonyok az elábrándult nőket, de közben mindenki annyira gyerek. És ez igazinak is látszik, a figyelemre és a szeretetre való ácsingózás, hogy megint csak megerősítve érzem a régi meggyőződést: nagyon át vagyunk verve, legkésőbb Szent Pál óta. Felnőttek igazából nincsenek a világban.   

Nem tudok leszokni a piacon a halak bámulásáról. Nem mintha nagyon akartam volna, szóval ez nem valami töredelmes beismerése a jellemhibának, de valószínűleg órákig el tudnám nézegetni szegény, jégágyon heverő halottakat, a szemüket, ami egyáltalán nem kifejezéstelen, vagy a bőrüket, a makréla tigriscsíkjait, az orata fogait, meg a sok ismeretlent, mert tényleg még a nevüket, úgy értem, a fajtájuk nevét se tudom.

Tegnap újra elolvastam a Tükörponty című Kosztolányi-novellát, nem főmű, és tényleg nem is a legjobb, de a könyvön kívüli története is érdekes, mert afféle megtörtént bűnügy. Mészöly Dezső volt az egyik gyerek, aki addig-addig kérlelte a szüleit, hogy ne áldozzák föl az étkezés oltárán a fürdőkádban fickándozó, a novellában Frici névre hallgató halat, amíg egy szép nap a család fölkerekedett, és a Lánchídról visszadobta a Dunába a pontyot.

Valami hasonló történt nálunk is. Édesanyám fogorvos volt, és itthon, a magánrendelésén az egyik hálás betege egy pontyot hozott. Nálunk is a fürdőkádban úszott az állat napokig, bámultuk és sajnáltuk, szagoltuk a halszagot napokig. A boldog befejezés elmaradt, nem dobtuk vissza a Dunába (lehet, hogy az már nem is lett volna a halnak boldog befejezés), valaki (feltehetően a jó anya) fejbe somta az állatot a kés fokával (nem biztos, mert nem voltam jelen), megsütötték, megették. Én nem voltam a ragadozók között.

Furcsa módon a hal érkezésekor nálunk is volt egy író a lakásban, de hiába nézem a Nádas Péter összest, ez a történet nem szerepel benne.

Voltaképpen folyamatos meghasonlásban éljük az életünket. Azok mindenképpen, akik akár vallási, akár kulturális alapon érvényesnek érzik a tízparancsolatot, és nem is a legnyilvánvalóbb nehézségre gondolok, a paráznaság tilalmára, mert azt még csak megoldjuk valahogy: az, kérem, nem paráznaság, hanem szerelem. Na de azzal mit kezdjünk, hogy ne ölj?

Teljes kiszúrás. Hogyhogy ne ölj? Mi az, hogy ölni? Elvenni más életét, alapvetően azt gondoljuk, hogy a más az embert jelent, de erről nincs szó. Egyébként a törvényben sem, mármint a büntető törvénykönyvben, legalábbis amikor én tanultam, akkor az volt a paragrafusban, hogy „aki mást megöl”, de azt nem mondták, hogy mit jelent a megöl, nyilván ott emberre gondolnak, virágszedésért nem jár életfogytiglan, de ez az „elvenni más életét” túlságosan tág meghatározás, ebben benne vannak a növények. Az állatok biztosan. Mindenesetre nem megoldás a vegaság, nemcsak a növények lelki élete miatt, hanem mert a növényevéshez is rengeteg életet kell elvenni, állati életet, rágcsálókét és egyéb mezei kártevőkét, szóval olyan nincs, hogy valaki ne öljön. Vagy olyan van, de hogy az élete ne egy csomó másik élet feláldozását jelentse, olyan tényleg nincs.

Egyáltalán nem erről akartam beszélni, csak egy képről a Louvre-ban, pontosabban most a Louvre-ban, a Les choses kiállításon. Elég furcsa, hogy épp ezt kérték kölcsön, nem egy hagyományos Zurbarán-csendéletet. Amúgy csend van a képen, el kellene dönteni, hogy szegény bárány halott-e vagy csak hamarosan halott lesz. A szeme félig nyitva, de a lába össze van kötözve, mintha félni lehetne, hogy esetleg elszalad.

Amióta először láttam a képet, azóta nem értem, hogy honnét tudja az ember, hogy itt másról van szó, nemcsak egy kosocskáról (nem Kokoschkáról, bár az is van most Párizsban, a Modern Művészetek Múzeumában). A báránynak nincs emberi arca, vagy nem feltűnően antropomorf, nincsenek sebek kezén, lábán, oldalán, nincs a közelében vallási jelkép, ott fekszik a fekete háttér előtt, és hiába nyugodott bele a sorsába, a néző nem nyugszik bele a bárány sorsába, valamit tenne, visszafordítaná a dolgokat, elvágná a kötelet, megsimogatná a bundát.

A tehetetlenségnek van ilyen ereje?

A kép címe egyébként Agnus Dei, ami egyértelművé teszi, hogy nemcsak egy néhai bárányt látunk, de valamiért akkor is tudtam, hogy ez a bárány más bárány, amikor még nem tudtam, mi a kép címe. Bármi, ami logikus magyarázatnak látszik, valahogy kevésnek tűnik, a színek visszafogottsága, a fekete háttér, a fehér állat, a keresztbe tett végtagok, igen, igen, de miért tart fogva? Főleg, ha az ő lábai vannak összekötve.

Mi az, ami a képen elsőként feltűnik? Ugye, hogy Yo-Yo Ma zoknija? Az a kérdés, hogy vajon jelent-e ez valamit, vagy csak annyit, hogy neki a legélénkebb a zoknifantáziája.

Lehet, hogy erről (is) szólt az életük, nem a zokniról, hanem hogy keresték a hegedűst maguk mellé. Valaha ez volt a nagy kamarazenei társaság, Emanuel Ax, Yo-Yo Ma és Isaac Stern. Negyediknek bevették Jaime Laredót. Aztán meghalt Stern, odalett a formáció, és ha az ember logikus folytatásnak gondolta volna, hogy Stern szólamát majd Laredo fogja játszani, ha trióznak, ők nem vették annak. Talán nem volt eléggé húzó a neve, mert ennek is van hagyománya. Volt valaha egy millió dolláros trió, természetesen nem ez volt a hivatalos neve, ahol a legmenőbb szólisták álltak össze Beethoven (és egyéb) ügyekben: Jascha Heifetz, Gregor Piatigorsky és Arthur Rubinstein. Mintha ezt próbálták volna megismételni, aztán az ismétlést is megismételni most, Leonidas Kavakosszal.

Megvan a hegedűs. És megvan rendületlenül Beethoven, bár a helyzet egyelőre bonyolultabb. Nemcsak triókat játszanak, de szimfóniákat is. Az első lemezükön az Ötödiket és a Másodikat, most, az új CD-n a Pastoralét.

Beethoven átiratban nem képtelenség, Liszt az összes szimfóniát átdolgozta zongorára (a Kilencediket két zongorára), többek között azért is, mert a szimfonikus koncert nem volt annyira gyakori az emberek életében, mint ma. Lemez meg egyáltalán nem volt, ha valaki hallás alapján akarta megtapasztalni ezeket a műveket, kénytelen volt valami redukcióra hagyatkozni. Éppenséggel lehet a redukció zongorás trió is.

Persze ez így ma kevés, ma már annyit hallgathatjuk a Pastoralét, amennyit csak akarjuk, így valami egyéb is kell ahhoz, hogy egy ilyen változat értelmessé váljék. Az egyik magyarázat épp ez az annyit hallgatjuk, amennyit akarjuk, mert annyira nem tér el egymástól a sok előadás, hogy azt érezhetnénk, valami egészen másról szól a darab. Lehet régi hangszeres vagy Herbert von Karajan, változhat a tempó, a hangzás, az előadók száma, a hangsúlyok, de ugyanazt a művet halljuk.

Egyébként most is. Hiába egészen más a hangzás, az átirat egészen hű, és hiába egészen hű, mégis ötletes. Nem ragaszkodik annyira Beethovenhez, hogy ha valamit az eredetiben a hegedűk játszanak, akkor az a motívum feltétlenül a hegedűnek jusson, és nem ragaszkodik annyira önmagához, hogy ha sikerül egyféleképpen megoldani egy fordulatot, akkor az már ugyanúgy hangozzék el, ha visszatér a műben.    

Nagyon jól lehet szórakozni közben. Mellékszálként azon gondolkodom, hogy a régi bölcsesség szerint vannak a klasszikus zenének komolysági fokozatai, a legkönnyebb az opera, a legnehezebb a kamarazene, és közben vannak a nagyzenekari és kisebb zenekari művek. Ha tényleg így volna, akkor ez most vajon mennyire komoly?

Hogy ez mennyire jó! Teljesen nevetséges felfedezés, tekintve, hogy felfedezésnek kicsit késői, a darab maga éppen kétszáz éves. Amennyire tudom, nem játszották itthon, de nincs kizárva. Az biztos, hogy nincs még a keménymagos operarajongók aktív szókincsében sem Schubert operája, az Alfonso és Estrella. Azt sem nagyon hiszem, hogy most már benne lesz, de nem valószínű, hogy bárki megbánta volna a jelenlétét a Müpában.

A közönség, persze, magát nem okolhatja, ezért Schubertet szidja, hogy akármekkora zseni volt, valahogy a zenés színházhoz nem volt tehetsége, talán az eszközei nem voltak meg hozzá, és nem volt lehetősége arra a gyakorlatnak, hogy mesterré tegye. Beethoven írhatott négy nyitányt a Fidelióhoz, hogy eldöntse, melyik a legjobb, de Schubert minek küszködött volna, ha úgysem adják elő a darabot.  

A végén előadták, de azt ő már nem tudta, Liszt vezényelte az első teljes előadást. Az sem volt teljes, egy kicsit lecsipegettek belőle.

Közben meg jó, és jó ez a megoldás, amit a Helsinki Barokk Zenekar választott, hogy a történetet meseként tálalta. Volt egy elűzött király és egy elűző király, mindkettőnek volt gyermeke, az egyiknek leánya, a másiknak fia. Amekkora szerencséjük van, a darab második részében egymásra találnak, mert a lány épp akkor megy vadászni, amikor a többiek a csatába.

Nem a legértelmesebb történet, és nem lehet azt mondani, hogy épp a zenei kifejezés zaklatja föl az embert.

Csak azért mesélem, hogy látszódjék: miért nem. Ahhoz, hogy az látszódjék, miért igen, mégis hallgatni kell, első osztályú Schubert-zene, a zenekar határozott és meglepően pontos (ahhoz képest meglepő, hogy natúr rezeket használnak) játékával. Az énekesek ifjak, annyira ifjak, hogy még nem is uralják mind a hangjukat, az Alfonso papáját alakító bariton rögtön az elején akkorát gikszerelt, hogy nagyon borúsnak látszott a folytatás, de a következő (pontosabban a harmadik) gikszerrel már megvárta az utolsó jelenetet. Mindenkinek szép a hangja, és aki színházra vágyott, az is kapott valamit. Kötélkellékeket, kötélből volt a lánc, a palást, a korona, lehet, hogy van ennek valami jelentése, mindenesetre viszonylag olcsó megoldás, és elhiteti mindannyiunkkal, hogy gyerekek vagyunk. Okos gyerekek, akik az Alfonso és Estrellát hallgatják.

Huszonöt éve nem értem. Onnét tudom, hogy huszonöt éve, hogy Párizsban, a Pont de L’Alma tövében, de nem az aluljáróban, hanem a föld színén az emberek még most is megemlékeznek Lady Dianáról. Virágok, fényképek, egy felirat, hogy már 25 éve. És rengeteg lakat, szerelmi ígéret vagy kötelezvény, hogy a lakatot feltévők mindhalálig szeretni fogják egymást.

Már ezt sem értem, hogy szegény asszony hogyan lett a szerelem halottja, de hát az egész Diana-jelenséget sem értem, mi van benne, ami különlegessé teszi. Mert valaminek lennie kell, azt nehezen fogadom el, hogy mindenki megőrült, csak én nem. Nyilván van valami igény a közös gyászolásra, vagy a nagy gyászra, amit csak egy közismert ember halála kapcsán lehet megélni vagy kiélni, de miért pont ő? Miért nincs oda ugyanennyi ember Maria Callasért vagy Audrey Hepburnért? Valakiért, akire könnyebb emlékezni, mert valami művészeti hagyatékuk is van. Vagy pont ez a lényeg? Nincs semmi, ami életműként vitatható volna, csak maga az élet. De ez az élet miért annyira megejtő sokaknak? Én csak a hétköznapiságot és a viszonylagos ostobaságot látom, hogy valaki panaszkodik a sajtó túlzott érdeklődésére, szenved tőle, aztán elmegy a tévébe, hogy a házassági gondjairól nyilatkozzon.

Királylány? De hát nem királylány, csak a királyfi felesége. Boldogtalan, de nem boldogtalanabb, mint a férje, akiért, egyelőre, kevesebben gyújtanak gyertyát. Nem álomélet, nem példaértékű élet, és valahogy mégis Lady Dianában találták meg a közös gyászolnivalót világszerte. Ne feledjük, Párizsban vagyunk, felvirágozhatnának Marie Antoinette kedvéért is valamit, de nem teszik.

Másfelől, persze, minden ember megérdemli, hogy virágokat vigyenek a sírjára, de lehet, hogy Lady Diana csak olyan, mint az ismeretlen katona, egy helyen lehet kifejezni a gyászt mindenki iránt. Az ismeretlen hercegnő.

Távol álljon tőlem minden fanyalgás (nem áll távol), már azon is csodálkozom, hogy a Louvre-ban vannak időszaki kiállítások. Minek? Az emberek úgyis mennek, úgysem lehet beférni, minek akkor még idegen képeket tenni a sajátok mellé? Többen nem lesznek tőle a vendégek, a sok ember alapvetően úgyis a Mona Lisáért megy, aki meg nem, annak is megvan a maga fölkeresnivalója, a képek többsége úgyis megnézetlen marad. A gyönyörök fája meg megszedetlen. 

De ha már rendeznek időszaki kiállításokat, akkor miért nem szebben, jobban, okosabban?

Nem igazi panasz, de elég furcsa az, ami most fut. Les choses a kiállítás címe, A dolgok, hát ebbe elég sok minden belefér, ők azt mondják, hogy a csendélet volna a téma. Csendéletek otthon és a ház tájáról. Vagy akár merészebb helyekről is, a belépőt a Zabriskie Point zárójelenete fogadja, mozgóképen repülnek szét a dolgok. Van még mozi, Buster Keaton is, Tarkovszkij is, vannak régi és új képek. Ja, igen, tömeg is van, szűk folyosón kell tülekedni, a végén csak az nem sikerül, amiben reménykedtem, hogy egy kicsit máshogy lehet látni a Louvre klasszikusait. Mert látni pont nemigen lehet semmit. De hát ez a szokásos Louvre-panasz, miért vagyunk ilyen sokan. Ha nem volnánk, akkor ez nem a Louvre volna.

Ismerem ezt a képet. Egy kicsit gondolkodnom kellett, honnét, hiszen nem állíthatom, hogy alapos ismerője volnék Johann Heinrich Füssli művészetének, de aztán rájöttem. Műveltségemet már megint a lemezborítók alapozták meg, ez a kép volt az EMI Macbeth-lemezének a borítóján. 

Tényleg Macbeth szerepel a festményen, eléggé rossz idegállapotban, de Füssli ezt kereste, a lelki állapot kifejezését vásznon, festékkel. Az ihletet pedig (akkor) a színházban találta meg, ott foglalkoznak azzal emberek, hogy félreérthetetlenné tegyék a helyzetet, hogy eltúlozzák a gesztusokat és a mimikát, és Füsslit ez izgatta. Ez a művészet, ami aztán ki is ment a divatból száz évre, mígnem jöttek a szürrealisták, és megtalálták előképüket ebben a furcsa festőben.

Füssli Svájcban született, az élete nagy részét Londonban élte, ott is temették el, közben járt Itáliában is, ahol megpróbált megszabadulni kissé idétlen nevétől (Molnár Ferencnél a sofőrt hívják Fúsz Antalnak), és fölvette a Fuseli nevet, most mégis Füssliként mutatják be művészetét a Jacquemart-André Múzeumban. A múzeumnak megvan az az előnye, hogy akkor is érdekes, ha egy darab Füssli sincs benne, elegáns palota, benne egy lépcsőház, amelynek falán Tiepolo-freskó, a képek között néhány Rembrandt, Mantegna, van egy Botticelli és egy Ucello is, szóval el lehet tölteni bent az időt. Füsslivel azért jobb, mert elbizonytalanítja az embert, bár nem tudom, pontosan, mi. Talán a másodszándék? Színházi jeleneteket vinni vászonra, vagy ha nem azt, akkor is valami nagyszabásút, más fantáziájából kipattanót, északi mondákat, vagy Dante szenvedőit. Mintha a világ nem volna elég érdekes, vagy elég hatásos, valami extremitás is kell hozzá, hogy ábrázolásra érdemes legyen? Miközben megy az extrémitás, Napóleon háborúzik, Füssli szegény el van zárva Itáliától is, Franciaországtól is. Ez neki nem számított? 

Nem fogom tudni megoldani a problémát, de legalább tudom, hogy létezik.