A fej- és fülhallgatók varázsában töltöttem a délutánomat, csak valami alkatrészt kellett vennem, de ehhez varázsos banlieue-kön át vezetett az út, Törökbálint, Budaörs, tágas terek, kevés lélek, irodák és telepek. Közben meg azon járt az eszem, hogy mit is vár az ember a fejhallgatótól. Mitől jó, ha jó?
Nyilván az a kiindulás, hogy ezek a fülközeli eszközök lehetővé teszik a zenehallgatást a környezet zavarása nélkül, de nekem az egész nem így kezdődött. Az zavart állandóan, hogy elkalandozik a figyelmem, hogy csak ülök, és ábrándozok, miközben szól a zene, hogy nem vagyok elég közel a zenéhez, és azt reméltem, hogy a szó szoros értelmében vett közelséggel ezen lehet javítani. Így akkori kétségbeesésemben letettem a hangszórókat a földre, és közéjük feküdtem, egészen a fülemhez tettem a két dobozt, és az egész hatott. Azt is tudom, mi volt az, amit így hallgattam először, Beethoven-szonátákat Richterrel.
Utólag leginkább annak örülök, hogy nem szenvedtem maradandó halláskárosodást.
Mindenesetre a dolog működőképesnek látszott. Amit a fejhallgató ehhez utólag adott a walkman megjelenésével, a hordozhatóság, az majdnem hogy ellene dolgozott az eredeti tervnek, a futva, sétálva, súlyt emelve zenehallgatás pont nem az elmélyülést szolgálja. Ha jól tudom, a maratoni futóknál versenyen nem is engedélyezik a fülhallgatókat, nyilván nem azért, mert szegény Beethoven így nem kap kellő figyelmet, hanem mert esetleg túlzott és életveszélyes teljesítményre készteti a versenyzőt.
Nincs nagy tanulság, legfeljebb az, hogy ez az elmélyülés-vonal épp bukóban van, tegnap szó szerint ki kellett kapnom a hallójáratból egy igen jó minőségűnek mondott és teszteken nyertes fülhallgatót, amikor Haydnt akartam vele hallgatni, annyira torz vonóshangzást produkált. Nem baj, maratoni futó még lehetek.