Nem mondhatom, hogy a főzős műsorok megszállottja volnék, igazából soha nem is értem, mintha az egész televízión kívüli műfaj volna, arról beszélnek, hogy milyen íze van egyes ételeknek, amit otthonról elég nehéz követni vagy átélni. Az azonban így is feltűnt, amíg A konyhafőnök ment a tévében, hogy ezek a konyhafőnök műsorvezetők mennyire képtelenek késsel-villával enni, pedig ez a műsor fontos része, kész az étel, jön a mester, megkóstolja, hümmög vagy földerül, de a látvány csak annyi, hogy ó, de rosszul áll a kezében az evőeszköz. Rendben van, ők csak a szakácsok, nem nekik kell hivatalosan enniük. Tegnap viszont belefutottam a másik csatorna A séfek séfe címet viselő műsorába. Angol reggelit készítettek, és ki is volna méltóbb civil kóstoló, mint a honi lovaspóló szövetség képviselői. Ha pólóznak, nyilván tisztában vannak az angol hagyományokkal, meg biztos nagyon kifinomultak az ízlelőbimbók is, vagy nem tudom, pontosan miért. Mindegy, jöttek, tetovált karú díszpintyek, most hogy a villa domborúját vagy homorúját használták, legyen egyéni ízlés dolga, mindenesetre nem úgy tették, ahogy King Charles tette volna, de nem is ez az egyetlen különbség köztük. Hanem hogy a villa használatakor úgy tesznek, mintha a nyél az csak valami formatervezési bohóckodás volna, és az egyik főpólós a tövénél fogja meg az eszközt, úgy lapátolja a fejébe a paradicsomos babot vagy bármit, az mégis egy kissé túlzás.

Nem akarok nagyon nagyigényűnek látszani, nem kívánom, hogy feltétlenül olyan embereket hívjanak meg kóstolni, akik tudnak késsel-villával enni, de az egész nem annyira bonyolult, egy körülbelül kétperces gyorstalpalóval elsajátítható a dolog csínja-bínja. Mert egyébként mindig édesapám vicce jut az eszembe, a küldöttgyűlési beszámoló a boldogtalan időkből: „megállt a kés a számban, amikor láttam, hogy a csehszlovák elvtárs a villával vakarja a fejét”.

Abban nőttünk föl, hogy kicsi ország nyelvileg elszigetelt lakói vagyunk, ha valaki ki akar innét törni, annak két lehetősége van, sportol vagy zenél. Körülbelül így is volt, lehet vitatkozni, hogy melyik a híresebb magyar, Puskás vagy Bartók, de kettőjük közül valamelyik… Biztos?

Valamelyik este beszélgetés ment az M2-n Arató Andrással, nemzetközi nevén Hide The Pain Harolddal, aki arról beszélt, hogy akárhová megy a világban, valaki biztosan felismeri. Nem dicsekedett vele, egyszerű tényként közölte, nyilván azért, mert így is van. Ez a világ, elég, ha valaki úgy tud mosolyogni, hogy a szeme nem csillog, de sok foga látszik, máris közismertté válik. Azt kellene eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz hír. Nyilván azoknak, akik nem futnak elég gyorsan, vagy akik már évek óta le akarják tenni a hegedűt, inkább jó. Mehetnek a tükör elé gyakorolni.

Álmomban Kántor Péterrel találkoztam. Ment az utcán, kicsit tépetten, rosszkedvűen, és akkor hirtelen az az ötletem támadt, hogy odamegyek hozzá, és elszavalom neki az egyik versét, hátha jobb kedvre derül. A vers úgy kezdődött, hogy „Elmondok neked egy verset”, de ahogy eddig eljutottam, és a szemébe néztem, hirtelen annyira erőt vett rajtam a meghatottság, hogy nem tudtam folytatni, elakadt a szavam. Úgyhogy mentünk csak tovább, egymás mögött, és amikor legközelebb megállt, hogy mégis meghallgassa a verset, rájöttem, hogy már nem is a meghatottságtól nem tudom folytatni, hanem mert elfelejtettem, hogy is van a második sor.

Annyira idétlen volt a helyzet, hogy inkább felébredtem. Most várom, hogy a holnapi álmomban eljön-e a második sorért.

Nem akarok olyan lenni, akinek mindenről valami zenei élmény jut az eszébe, de most tényleg ez a helyzet. Előbb láttam Luca Signorelli freskóját a Test feltámadását, mint hogy tudtam volna, hol van, vagy hogy létezik olyan város, mint Orvieto, és abban is van egy csíkos katedrális. És erről csakis a Hungaroton tehet, a Giulini vezényelte Verdi Requiem licenc-kiadásán Signorelli festménye volt látható. Egyszer valaki majd ír tanulmányt arról, hogy felelőtlen szülők magukra hagyták valamikor a gyermekeiket a lemezgyűjteménnyel, és ez milyen belső torzulásokhoz vezetett.

Most mindenesetre egy térben vagyok Signorelli ébredező halottaival, kapják vissza a húsokat a csontra, elég fittek, nem is tudom, mire kell gondolni, rendes ember nem öregszik meg, vagy hogy a feltámadáskor mindenki a legjobb formáját kapja – de ki dönti el, hogy melyik volt a legjobb forma? A hússal borított csontok között az ember a saját csontjait is jobban érzi, nem is kell feltétlenül sérült csontnak lennie, csak ahogy nézek fölfelé, érzem, hogy kezdek szédülni, lehajtom a fejem, hogy térjen vissza bele a vér, és akkor megérzem, hogy milyen az, amikor nem is kell olyan nagyon nézni a művet. Elég a közelében lenni. Sőt. Ha nézem, akkor látom a pózokat, hogy Signorellinek volt egy vázlatfüzete, belerakott mindenféle használható alakot, hogy itt majd összegyűjtse, és elhelyezze őket egymás mellé. Ha nem nézem, akkor mindezt elfelejthetem, csak a halottak derűjét hallani, hogy nahát, élünk, újra élünk, de jó.

Megint úgy jöttem el valahonnan, hogy vissza kell menni. Pedig a világ nem lesz kisebb.

Zeffirelli Otello-filmjében a Credót, vagy legalábbis annak végét Jago egy nagy kútba énekli bele, ami már önmagában is szép teljesítmény tőle, hiszen az Otello Cipruson játszódik, a kút viszont Orvietóban van, Szent Patrik kútja. 1527 után kezdték el építeni, a Sacco di Roma után a hálás pápa ezt ajándékozta a neki menedéket nyújtó városnak, akármi történik, most már lesz víz a hegy tetején, csak le kell menni érte. De le is lehet, a lépcsősor valahogy kényelmesre van építve emberek és öszvérek számára egyaránt, és hogy egymásba ne botoljanak a lefelé és fölfelé menők, kettős a spirál. Eleinte ezt nem is érzékeli az ember, csak nézi az ablakokat, és csak egy kis idő után jön rá, hogy aki ott megy, az nem fog ide is jönni, kikerüljük egymást. Eü. megfontolásból nem ereszkedtem le a vízig, így ahelyett, hogy azon agyaltam volna, mennyire nehéz volt régen, amikor a vízért ennyit kellett kínlódni, csak azon gondolkodtam, mennyire különösek voltak régen az emberek, hogy egy teljesen gyakorlati célokat szolgáló létesítményt is ennyire szépre terveztek meg, mintha a vérükben lett volna, hogy ami nem szép, az nem lehet jó sem.

Az ember csak szipog egy kicsit Pompejiben, A menekülők kertjében. A kert zöld és élő, a fal mellett meg ott az egész család, tizenhárom fő, férfiak, nők, gyerekek. Szipog és nem érti magát, próbálja ostoba érvekkel leállítani magát, nyugi, most már úgysem élnének, 79 óta eltelt majdnem két évezred. De a gyerekek. Vagy a félig felkönyöklő
férfi, akinek a gipszfejére még valami arcot is karcoltak, amitől még félelmetesebb lett, mintha nemcsak áldozat volna, de valami démon is. Miért ennyire felkavaró?

Talán, de tényleg csak talán, a menekülés miatt. Magunkra ismerünk bennük. Menekülünk a halál elől egy életen át, igen kevés sikerrel. Legalább nem néznek minket szipogó idegenek – az is valami.  

Gandhi szerint egy társadalom fejlettségét az mutatja meg a legjobban, ahogy az állatokkal bánik. Lehet, de azért az sem mellékes, ahogy az emberekkel bánnak. Ez most nem akar panasz félóra lenni, de akit felháborít a hazai egészségügy, annak érdemes kipróbálnia az olasz változatot. Nem mintha a saját orvosom remekelt volna, segélykérő hívásra csak annyit tudott mondani, hogy távgyógyítást nem vállal. (Vagy tulajdonképpen ez a remeklés? A rossz hírt jobb gyorsan és egyértelműen közölni?)

Akárhogy is: négy napja nem ettem már, amire Lee van Cleef csak annyit mondott volna: hej, és én se mondanék sokkal többet, de az tény, hogy nem az egészség jele, és az erőnlétnek sem tesz a legjobbat. Begyulladt boka, láz, ilyesmi, az olasz házi néni ránézett a bíborszínben játszó bokacsontomra, és hátra hőkölt, azonnal be kell menni vele a kórházba. Jobb most este, mert reggel sokan vannak, a férje beszállít. Nem a legközelebbibe, mert az a covid miatt bezárt (?), de a szomszéd városba.

Az éjszakai ügyeletre várakozók itt sem a társadalom krémjét képviselik, de az ötlet inkább azért nem vált be, mert éjszaka nem volt szakorvos, egy csinos doktornő azt mondta, jöjjek vissza másnap tízre, akkorra lesz, a láz ellen meg „paracsétamol”.

Másnap sincsenek többen, csak a fogadás nem annyira barátságos, minek jövök ide ezzel. Mondom, mert tegnap ezt mondták. Ajjaj, nem jól mondták. De a közeli utcában van egy másik rendelő, menjek oda, van mindenféle doktor, ellátnak. Hát jó. A járás épp nem az erősségem, de ha tényleg vicinissimo, akkor megyek.

A megadott utcában és házszám alatt terhesklinika volt, ők tényleg joggal kérdezték, hogy mit keresek ott. Ez első segélyre tartozó ügy, ha lázam van, menjek szépen vissza. Minden rendben is lett volna, de már itt elkezdődött az ordítozás, emelt hangú társalgás, nem érti, hogy nem hozzánk tartozik az ügye??!! Értem, megyek vissza.

Az eredeti kórházban aztán az ordítozás csak fokozódott. Az ápolónő vitt ehhez, vitt ahhoz, de mindenki egyre hangosabban és hangosabban közölte, hogy ez nem az ő asztala, keressek szakorvost, menjek innét. Hová? Nem ez a kórház? Az ember azt mégsem tudta higgadtan elmondani nekik, hogy nem azért lettem beteg, hogy őket idegesítsem, vagy hogy amikor ezt a hivatást választották, még biztosan úgy gondolták, hogy jön a beteg, én meg segítek rajta, szóval csak hallgattam az ordítozó orvosokat. A fénypontnál három doktornő ordított kórusban, de az egyik végre kikiabálta, hogy antibiotikumot recept nélkül is lehet kapni a gyógyszertárban. Azért fölírta, nem receptre, csak egy A4-es papírra a nevét. Megvettem, bevettem. Mi rossz történhet?

Ezt a mesét álmodtam vagy félálmodtam, fogalmam sincs, hogy miért.

Talált a tücsök egy mandulaszemet, Ó, milyen szép nagy mag, mondta. Elcipelem a házamba, és egy hétig van eleségem, ki sem kell mozdulnom. A többiek azonban óva intették. Ne cipekedj, te tücsök, nem neked való. Beszakad a hátad, megsérül a lábad, és megunod az otthonod is egy hét alatt. A tücsök azonban nem hallgatott rájuk. Nagy nehezen a mandulaszem alá állt, és megindult vele a háza felé.

Nini, egy sétáló mandula, mondta a varjú. Nézzük csak meg közelebbről, azzal hopp, bekapta a mandulaszemet, a tücsökkel együtt.

A mese azt mutatja, hogy a veszély nem mindig onnét jön, ahonnét mondják.

Megy az ember, megy, megy, órák óta nyomja a gázpedált, és akkor feltűnik a Soracte. Vagyis Soratte. Valószínűleg ez a leghíresebb Horatius-vers, Taliarchushoz, Nézd  a Soractét, nézd, magas orma hogy ragyog fehéren. Nem olyan nagy hegy, nem is őrült magas, nehéz elképzelni, hogy hó borítaná, és a fagyban a folyamok vize beállna, főleg most, 32 fok van, azt meg soha nem értettem, hogy Horatius mikor láthatta a Soractét hó alatt, csak nem ment el kirándulni télen, saruban, tógában. Megoldotta fantáziából.

Mint annyi versnek, ennek sincs megnyugtató magyar fordítása, leginkább Szabó Lőrinc változatát szokás elfogadni, de engem mindig kizökkent az, hogy „fűts, jó keményen”, és az utolsó sor, „mit a keze véd, de a szíve enged”, szép ugyan, de teljességgel saját találmány, nyomokban sem tartalmaz Horatiust pedig erre fut ki a vers, ide jutunk a havas hegycsúcsról.

Integetek a hegynek, és nyomom tovább.

Az Aranyoskám plakátját láttam buszmegállóban, Madách Színház-produkció, mostanában mintha ez volna a musical műfaj számára a végső menedék, filmek zenés adaptációja. Van, aki forrón szereti, Mrs Doubtfire (azt, ha jól tudom, nálunk még nem mutatták be), ezekkel megúszható az eredetivel való összehasonlítás, mert az, de mégsem az, nem kell Dustin Hoffmannal mérkőznie senkinek.

A kérdés az, hogy vajon meddig mehet még. A nyári, szegedi Chicagóban például már nem férfi alakította az újságíró Mary Sunshine-t (ahogy a filmben sem), mert mintha már nem volna elegendő, hogy női ruhát adnak a pasikra, kifestik őket, és a közönség megpukkad. Mi lesz azokkal, akik valaha erre alapoztak? Nem csak erre, de Gálvölgyi, Benny Hill bízhatott benne, hogy egy kis rúzs, egy kis hús mindent megold. Mi lesz a varázslatos Három nővérrel, Haumann-nal, Márkussal, Körmendivel? Egy szép (inkább ronda) nap arra ébredünk, hogy hiszen nincs is ebben semmi vicces?