Egyáltalán nem képzelem, hogy okosabb volnék Benjamin Brittennél, azt meg végképp nem, hogy jobban ismerném A csavar fordul egyet című Henry James-kisregényt, mint ő, így aztán nem is veszem a bátorságot, hogy közel hetven év késéssel szaktanácsokat adjak a komponistának, mit lehet, mit nem. Nyilván ő tudja jobban, de mit is tud jobban? A kisregény egyik fontos eleme az eldöntetlenség, egész végig nem lehet tudni, hogy amit olvasunk, az rémregény vagy lélekrajz, arról van szó, hogy kísértetek járják be Angliát, és megszerzik a gyerekek lelkét, vagy arról, hogy egy őrültet hív meg a gondtalan gyám nevelőnőnek, akit mindenféle rémlátomások gyötörnek, és ezért ő is gyötri a környezetét.

Amit az ember az ilyen helyzetre azonnal rávág, az csak annyi, hogy ez az eldöntetlenség nem megőrizhető az operában. Talán egyáltalán, színpadon sem, de zenés színházban biztosan nem. Ha a kísértetek ott vannak és énekelnek, akkor vannak, ha csak a nevelőnő beszél róluk, akkor nincsenek. Henry James ügyelt arra, hogy a kísértetekről mindig csak a nevelőnőtől értesüljünk, itt viszont saját szemünkkel is látjuk őket, fehérre van mázolva az arcuk, amitől sárga lesz a foguk. Ez a kísértetek sorsa. Plusz még kaptak a librettóban egy külön jelenetet is, amelyben vitatkoznak, nincs mese: lenniük kell.

Talán ez ennek az operának a lényege. Az egyik kétértelműséget eltüntetik a szerzők, de mintha mutatnának egy másikat. Nem vidám az sem, egy kamaszgyerek, aki egy rossz szándékú férfi befolyása alá kerül. Azt érzi, hogy amit tesz, amit érez, az nem jó. Nem is, hogy nem jó, de rossz, és hogy a környezete, konkrétan a nevelőnője folyton figyeli, folyton a közbeavatkozást fontolgatja, meg akarja menteni. Ehhez képest milyen könnyű és derűs nyomasztás az, ha halottak járkálnak a kertben.

Tudom, hogy egy intézmény fontossága, szépsége, hasznossága, használhatósága nem a WC és a büfé minőségén múlik (leszámítva azt, ha az intézmény maga kifejezetten WC vagy büfé céljára jött létre), mégis ez az, amit mindenki figyel, megjegyez, véleményez. Biztosan azért, mert az akusztikán lehet vitatkozni, de hogy van-e papír a megfelelő helyen, azon nem.

Ehhez képest A Magyar Zene Házában megfelelő hely nincs. Úgy értem, WC van, de a falon három lyuk mutatja, hogy valaha oda helyezték el a rolnit, sajnos most már nem lehet. A kézszárítók közül már csak az egyik működik.

Mintha nem lehetne eldönteni, hogy túl régen vagy épp csak tegnap nyitották volna meg az épületet, a klotyó leharcoltsága mellett a büfé nincs fölkészülve a hangversennyel járó érdeklődésre, a szendvicsek elfogytak már a koncert kezdete előtt, az emberek nem tudják, hol álljanak sorba, egy vagy két lehetőség van rá. És ez az asztal. Biztos nagyon szép, biztosan eredeti gondolat, hogy ugyanolyan magas a szék, mint az asztal, de van egy csalhatatlan módszer az ilyen berendezési tárgyak praktikusságának ellenőrzésére. Oda kell ülni rájuk illetve melléjük, és kipróbálni, hogy vajon milyen érzés. Ha a póz kényszeredett, akkor valamin változtatni kell.

A fej- és fülhallgatók varázsában töltöttem a délutánomat, csak valami alkatrészt kellett vennem, de ehhez varázsos banlieue-kön át vezetett az út, Törökbálint, Budaörs, tágas terek, kevés lélek, irodák és telepek. Közben meg azon járt az eszem, hogy mit is vár az ember a fejhallgatótól. Mitől jó, ha jó?

Nyilván az a kiindulás, hogy ezek a fülközeli eszközök lehetővé teszik a zenehallgatást a környezet zavarása nélkül, de nekem az egész nem így kezdődött. Az zavart állandóan, hogy elkalandozik a figyelmem, hogy csak ülök, és ábrándozok, miközben szól a zene, hogy nem vagyok elég közel a zenéhez, és azt reméltem, hogy a szó szoros értelmében vett közelséggel ezen lehet javítani. Így akkori kétségbeesésemben letettem a hangszórókat a földre, és közéjük feküdtem, egészen a fülemhez tettem a két dobozt, és az egész hatott. Azt is tudom, mi volt az, amit így hallgattam először, Beethoven-szonátákat Richterrel.

Utólag leginkább annak örülök, hogy nem szenvedtem maradandó halláskárosodást.

Mindenesetre a dolog működőképesnek látszott. Amit a fejhallgató ehhez utólag adott a walkman megjelenésével, a hordozhatóság, az majdnem hogy ellene dolgozott az eredeti tervnek, a futva, sétálva, súlyt emelve zenehallgatás pont nem az elmélyülést szolgálja. Ha jól tudom, a maratoni futóknál versenyen nem is engedélyezik a fülhallgatókat, nyilván nem azért, mert szegény Beethoven így nem kap kellő figyelmet, hanem mert esetleg túlzott és életveszélyes teljesítményre készteti a versenyzőt.

Nincs nagy tanulság, legfeljebb az, hogy ez az elmélyülés-vonal épp bukóban van, tegnap szó szerint ki kellett kapnom a hallójáratból egy igen jó minőségűnek mondott és teszteken nyertes fülhallgatót, amikor Haydnt akartam vele hallgatni, annyira torz vonóshangzást produkált. Nem baj, maratoni futó még lehetek.

Gondolom, centiről centire nem kell megfejteni William Kentridge video installációját, a lényeget értjük. Menetelünk valamennyien egy irányba, próbálunk vidámak lenni, bár sok okunk nincsen rá. Balról indul a menet, van benne minden, zenészek, akik azt hiszik, hogy csak temetési zenét játszanak, pedig a végén ők is ugyanabba a sírba hullanak, gyászolók, akik nem tudják, hogy magukat gyászolják. Betegek, akik infúziós állványt tolnak maguk előtt, azon infúzió, telefon, madár, miegymás. Politikusok, katonák, élők, halottak, élőhalottak. Nem kell tudni, kik ők. Nem kell tudni, kit visznek, kinek az antik jellegű portréit a vállukon, hiszen azt sem tudjuk, kik viszik. És a pocakos miért cipel egy kádat a vállán? A másik meg mit hordoz, írógépet? Mindegy. Csak az élet. Csak a halál.

Mozgó haláltánc. Úgy is mozog, hogy a tánc tényleg tánc, negyven métert lépkednek, vonszolódnak vagy táncolnak az árnyak a kivetítőn, úgy is mozog, hogy házhoz jön, volt már itt-ott a világban, most a Városligetben boldogítja-komorítja a nézőket.

A menet balról jobbra tart, szakadatlan, de az első pillanatban valaki jobbról balra pörög végig a vásznakon. Ki is? Loge? Vagy valami szikra, amely létrehozta az életet, a menetelők seregét? Nem tudom. De amikor elfogynak az emberek, kezdődik a vetítés elölről, és ez a szikra megint végigugrál jobbról balra. Nincs baj, amíg ki nem húzza valaki a vetítőt a konnektorból.

Nyugalom, vissza fog vonulni. Amikor úgy gondolja, majd visszavonul. Nem tudom megérteni, mitől van ez a dühödt sürgetés, egyre többen mondják, hogy Domingónak már vége, hogy miért nem tud elválni a színpadtól. Azért, mert erről szólt, szól az élete, ha valaki délelőtt próbál, este föllép, nem tud könnyedén átváltani arra, hogy mostantól csak tévét nézzen. Ezt értem. De miért van ez a kéjes tudósítás, hogy itt sem volt nagy siker, nem fogytak a jegyek, Veronában meg a zenekar nem állt föl a Turandot végén, mert nem érezték méltónak az aznapi teljesítményüket… Mihez nem érezték méltónak? Mindegy. Domingo úriemberként reagált, megérti, ha ők így érezték, még ha neki nagyon fájt is az eset, de reméli jövőre majd köszörülhet a csorbán. Rögtön jöttek a reakciók, vissza akarja könyörögni magát Veronába.

Ugyan már. Miért azt is mi akarjuk eldönteni, hogy mikor vonul vissza valaki? És főleg, mi nekünk ebben a jó? Hogy a visszavonult énekes rögtön legendává változzék, és elmondhassuk: mi még láttuk?

Van az a Leonardo-jegyzet, hogy az ember folyton vár valamit, télen a tavaszt, tavasszal a nyarat, nyáron, hogy véget érjen a hőség, és nem sejti, hogy egyre csak a saját megsemmisülését sürgeti.

Két katonának öltöztetett kamasz állt a folyosón. Nem most, negyven éve. Azt mondja az egyik, hogy ő verseket szeret olvasni, például Celan verseit… Micsoda, mondja a másik döbbenten. Paul Celant? Igen, igen. Te is hallottad a rádióban Németh G. Béla műsorát a Halálfúgáról? „Napkelte korom teje este iszunk és délben iszunk…” Nem, ő csak szereti olvasni, elő is húzta a zsebéből a papírkötésű kötetet. Én, mint a másik, aki hallotta Németh G. Bélát, nem is tudtam, hogy létezik Celan-kötet, csak a Halálfúgát ismertem, vagy hát azt se, mert például a rádióban a versmondó (talán Fodor Tamás, de ez tényleg régen volt) inkább az ismétlések hipnotikus erejét használta, szavakat értett az ember, félmondatokat, amelyekre rögtön ráismert, a halál némethoni mester. Ráismert akkor is, amikor a Kentridge kiállítás címét hallotta: Lágyabban játszd a táncot. Fúga, de nyilván nem érezni a többszólamúságot, az olvasás és vershallgatás a legtöbbünknek ilyen, egyszólamú tevékenység.

Közben katonák voltunk, eszemben sincs démonizálni a Néphadsereg nevű nem is tudom mit, de reggel mi is fekete tejet ittunk, valami furcsa kávét, bivalytejnek mondták, meg bikatejnek, nem úgy, hogy schwarze Milch der Frühe.

Amit mesélni akarok, az az, hogy az egész Celan-élményből mégis barátság kerekedett, hogy nincs annyi szenvedés és tragédia, amiből ne sülhetne ki valami klassz. 

Augusztus közepén meghalt Sándor Anna, a Liszt Ferenc Kamarazenekar csellistája, és azóta is egyre azon vacakoltam, mit is mondjak róla. Mondjak-e róla bármit is. Nekem ő fontos szereplője az életemnek, játszott a legelső klasszikus zenei hangversenyen, amelyen (önszántamból, de talán egyáltalán) részt vettem. Hangverseny délidőben, a Nemzeti Galériából a rádió is közvetítette A négy évszakot, de én ott voltam, láttam, hogyan is történik ez, és láttam, hogy érdekes. Láttam Sándor Annát, a csellisták második sorában ült egyedül, alapjában véve mindig ott ült, akkor Kelemen Pál és Frank Mária mögött. Sokkal később tudtam meg, hogy az alapító atya, Sándor Frigyes karmester lánya, ja, hogy biztos azért… de nem, nem állt meg semmi ilyen kajánkodás. Helyes asszony volt, és valahogy azt is látni lehetett, hogy egy kicsit másképp játszik, mint a többiek, hogy mintha nemcsak teremtené, de hallgatná is a zenét.

Cserélődtek a csellisták a zenekarban, ő maradt, aztán ő is nyugdíjba ment, ez az élet, de nem ismertem, nem tudtam, hogy beteg, és akkor egyszer csak azt írják, hogy meghalt… hogy van ez? És akkor most mi a teendő? Hallgassak több régi Liszt Ferenc Kamarazenekar-lemezt, hátha másképp szól, hátha kihallatszik valahogy, valamikor, valami? Ugyan mi?

Tegnap végre eszembe jutott valami. Valaki. Haydn és a Búcsú szimfónia. Valószínűleg a leginkább félreértett Haydn-szimfónia, de épp ez a félreértés tartja a felszínen a művet (mondhatni a szó mindkét értelmében). Van a híres anekdota, hogy az Esterházy-muzsikusok szabadságra akartak volna menni, de túl jól muzsikáltak, a herceg nem engedte őket, és akkor Haydn megírta ezt a szimfóniát. Négy helyett öttételes, illetve négy az, de az utolsó tétel két részből áll, a normális finálé után még jön a búcsú, lassú tétel, egyre fogynak a szólamok, és az ősbemutatón a zenészek, ha végeztek, fölálltak, elfújták a gyertyát, és kimentek a teremből. Esterházy Miklós a jelek szerint nálam sokkal értelmesebb volt, mert ennyiből én rá nem jöttem volna, hogy szabadságra akarnak menni, azt hittem volna, hogy ez csak valami játék.

Másfelől a zene egyáltalán nem játékos, bonyolult, zaklatott, furcsa tematikus megfelelésekkel a tételek között, és mindennek a végére még jön ez a sírós-nosztalgikus dallam, az az érzés, ami most is benne van a levegőben, hogy vége van valaminek, nyárnak, világnak, az előbb még itt volt két kürt, most már csak egy van, az imént még játszott a nagybőgő, most meg becsukta az ajtót maga után. Az előbb még valaki csellózott a második pultnál.

Kérdezzétek ezt a vén kacért, hová tevé  boldog és boldogtalan fiait.

Augusztusban olasz környezetvédelmi aktivisták a Laokoón szoborcsoporthoz ragasztották a kezüket, amelyben felirat volt: nincs gáz, nincs szén. Jó, jó, de ha odatapasztják a kezüket, akkor lesz? Vagy mit akar ez jelenteni? Ugyanez a csoport júliusban Firenzében a Botticelli Primaverához ragasztotta magát, ha jól emlékszem, akkor felirat nélkül, de nyilván hasonló üzenettel, hiszen a csoport neve is az, hogy Utolsó Generáció.

Rongálásról szó sincs, a Primaverát üveg védi, Laokoónnak pedig csak a talapzatát ragasztózták össze, de a kettő együtt mégis kicsit világosabbá teszi, miről is van szó. A tavasz egyre inkább eltűnik a négy évszak közül, Laokoón pedig hiába beszélt, hogy ne vigyék be a trójaiak a falovat a városba. Még a dárdáját is a lóra hajította, de aztán Poszeidón közbelépett, és küldte a két kígyót, akik nemcsak Laokoónt, de a két fiát is megfojtották, biztos, ami biztos.

Az a baj, hogy Trójánál én a görögöknek drukkoltam.

Nem mondom, hogy altató gyanánt, inkább csak „ha már úgysem alszom” alapon kezdtem el hallgatni a Kontrasztokat, Bartók trióját hegedűre, klarinétra és zongorára, Szenthelyi Miklós, Berkes Kálmán és Kocsis Zoltán előadásában. Van az az éjszaka zenéje-szerű középső tétele, az majd elzsongít.

Nem zsongított. És a lemez forgott tovább, Bartók 1. rapszódia Perényivel, és aztán… Nahát. Az eszével tudja az ember, hogy mindig és mindent újra kell hallgatni, mert egyáltalán nem bízhat meg az emlékeiben és a régi önmagában, meg a lemez is változik az idők során, érik, mint a bor, sajt, egyéb élelmiszerek. De ezt nemcsak lemezként ismerem, hanem ott voltam a koncerten is. Majdnem pontosan negyvenegy évvel ezelőtt, 1981 szeptember 11-én volt a Zeneakadémián, Kocsis-Ránki, mellettük pedig Rácz Zoltán és Cser Gusztáv, a mű, kitalálhatóan a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre. Élő felvétel, persze, egy kis kényszerű trükközéssel, úgy emlékszem, kétszer is eljátszották a tételeket közönség előtt, és talán még ott maradtak a koncert után is, hogy ugyanabban a hangzó környezetben igazítsanak még, amit lehet – ebben már nem vagyok biztos. Úgy emlékszem, nagyon hamar, még abban az évben megjelent a lemez, és azóta is, ezt mondja az ember elsőként, ha a művet szeretné valakinek megmutatni. Ismerem, azt nem mondom, hogy épp eléggé, de sokszor hallgattam akkor is, azóta is, csak egy ideje már nem, egyszerűen nem jutott eszembe, annyi zene van a világban – bár ilyen nem sok.

Nem is a zenéről akarok mesélni, hanem tényleg magáról a felvételről, hogy ahogy indul, van azért egy kis teremzaj, nincs teljes csend, és akkor elkezd dörömbölni az üstdob, aztán megszólal a zongora, nem az őskáoszból érkezünk a rendbe, hanem az őscsöndből a zenébe, organikusan kezdődik a mű, van valami a kezdete előtt. És ugyanez a vége, zongora, a kisdobon még peceg valami, aztán egy pillanat, és a taps, ami épp úgy ütőhangszeres gesztusként hat, mint mindaz, ami előtte volt. Visszavette a világ az uralmat Bartók fölött, de tudja jól, hogy előtte jobb volt.

Nem akarok feltétlenül nagy huhogást rendezni, de az a benyomásom, hogy a Nemzeti Múzeum épp nincs a legjobb kezekben. Van például az a legendás és szépséges rotunda benne, a kerek terem, amolyan klasszicista álom, azelőtt ott vették elő legelőször az emberek (magyar emberek és turista emberek) a telefonjaikat és egyéb fényképezésre is alkalmas gépeiket, csitt-csatt egy a padlóra, egy a csillárra.

Hát ez most nem megy, mert a rotunda közepén egy korban, szépségben és formában hozzá nem illő szállodai pult áll, ott lehet jegyet vásárolni. No de hát jegyet azelőtt a bejárattól balra lehetett venni, azzal a pulttal mi lett? Megvan az is, most az az információs pult, ott mondják az ösztönösen oda térőknek, hogy nem, jegyet nem náluk kell venni, hanem amott.

Lehet, hogy van az egészben valami magasabb értelem, én nem jöttem rá, hogy mi az.

Nem mintha a rotundáért mentem volna, igazából a tarsolylemezes kiállítást szerettem volna megnézni, ami egy elegáns kis sötétkamrában tekinthető meg. Nemcsak a kamrát, de a sötétet is komolyan kell venni, talán védeni kell a tarsolylemezeket a fénytől, mindenesetre el lehet bukni kifelé-befelé a rámpán, szól a hangszóróból a sámánének, de aztán ott vannak maguk a lemezek.

Szépek. Többet nehéz megtudni róluk, nem csúfítják el a kiállítást feliratokkal, akit több is érdekel azon felül, hogy a tarsolylemez Páty-Malom-dűlőről került elő, vagy Kenézlő-Fazekaszugról, azelőtt két lehetőség adódik. Vagy benyúl tarsolyába, és előhúzza a mobiltelefonját, amellyel leolvassa a műtárgy feletti QR-kódot, vagy megszerzi a két kitett katalógus egyikét. Az utóbbi esetben viszont megint előtérbe kerül a sötétség problémája, erre viszont tud megoldást a vendégeket tájékoztató asszony: oda kell tartani a könyvet a tárgyakat megvilágító fényhez, és akkor ki lehet silabizálni, hogy mit is látunk.

Kifelé menet még meg lehet csodálni a cselből hátrafelé nyilazó, szarvasfejű girhes kentaur szobrát, amelynek meglepő módon az a címe, hogy Cantata profana. A művész aligha olvasta el kellő figyelemmel a Bartók-mű szövegét, mert akkor feltűnt volna neki, hogy a fiúk nem szörnyállattá válnak, hanem szarvassá, és nem ők nyilaznak, hanem őket nyilazzák.