Zeffirelli Otello-filmjében a Credót, vagy legalábbis annak végét Jago egy nagy kútba énekli bele, ami már önmagában is szép teljesítmény tőle, hiszen az Otello Cipruson játszódik, a kút viszont Orvietóban van, Szent Patrik kútja. 1527 után kezdték el építeni, a Sacco di Roma után a hálás pápa ezt ajándékozta a neki menedéket nyújtó városnak, akármi történik, most már lesz víz a hegy tetején, csak le kell menni érte. De le is lehet, a lépcsősor valahogy kényelmesre van építve emberek és öszvérek számára egyaránt, és hogy egymásba ne botoljanak a lefelé és fölfelé menők, kettős a spirál. Eleinte ezt nem is érzékeli az ember, csak nézi az ablakokat, és csak egy kis idő után jön rá, hogy aki ott megy, az nem fog ide is jönni, kikerüljük egymást. Eü. megfontolásból nem ereszkedtem le a vízig, így ahelyett, hogy azon agyaltam volna, mennyire nehéz volt régen, amikor a vízért ennyit kellett kínlódni, csak azon gondolkodtam, mennyire különösek voltak régen az emberek, hogy egy teljesen gyakorlati célokat szolgáló létesítményt is ennyire szépre terveztek meg, mintha a vérükben lett volna, hogy ami nem szép, az nem lehet jó sem.

Az ember csak szipog egy kicsit Pompejiben, A menekülők kertjében. A kert zöld és élő, a fal mellett meg ott az egész család, tizenhárom fő, férfiak, nők, gyerekek. Szipog és nem érti magát, próbálja ostoba érvekkel leállítani magát, nyugi, most már úgysem élnének, 79 óta eltelt majdnem két évezred. De a gyerekek. Vagy a félig felkönyöklő
férfi, akinek a gipszfejére még valami arcot is karcoltak, amitől még félelmetesebb lett, mintha nemcsak áldozat volna, de valami démon is. Miért ennyire felkavaró?

Talán, de tényleg csak talán, a menekülés miatt. Magunkra ismerünk bennük. Menekülünk a halál elől egy életen át, igen kevés sikerrel. Legalább nem néznek minket szipogó idegenek – az is valami.  

Gandhi szerint egy társadalom fejlettségét az mutatja meg a legjobban, ahogy az állatokkal bánik. Lehet, de azért az sem mellékes, ahogy az emberekkel bánnak. Ez most nem akar panasz félóra lenni, de akit felháborít a hazai egészségügy, annak érdemes kipróbálnia az olasz változatot. Nem mintha a saját orvosom remekelt volna, segélykérő hívásra csak annyit tudott mondani, hogy távgyógyítást nem vállal. (Vagy tulajdonképpen ez a remeklés? A rossz hírt jobb gyorsan és egyértelműen közölni?)

Akárhogy is: négy napja nem ettem már, amire Lee van Cleef csak annyit mondott volna: hej, és én se mondanék sokkal többet, de az tény, hogy nem az egészség jele, és az erőnlétnek sem tesz a legjobbat. Begyulladt boka, láz, ilyesmi, az olasz házi néni ránézett a bíborszínben játszó bokacsontomra, és hátra hőkölt, azonnal be kell menni vele a kórházba. Jobb most este, mert reggel sokan vannak, a férje beszállít. Nem a legközelebbibe, mert az a covid miatt bezárt (?), de a szomszéd városba.

Az éjszakai ügyeletre várakozók itt sem a társadalom krémjét képviselik, de az ötlet inkább azért nem vált be, mert éjszaka nem volt szakorvos, egy csinos doktornő azt mondta, jöjjek vissza másnap tízre, akkorra lesz, a láz ellen meg „paracsétamol”.

Másnap sincsenek többen, csak a fogadás nem annyira barátságos, minek jövök ide ezzel. Mondom, mert tegnap ezt mondták. Ajjaj, nem jól mondták. De a közeli utcában van egy másik rendelő, menjek oda, van mindenféle doktor, ellátnak. Hát jó. A járás épp nem az erősségem, de ha tényleg vicinissimo, akkor megyek.

A megadott utcában és házszám alatt terhesklinika volt, ők tényleg joggal kérdezték, hogy mit keresek ott. Ez első segélyre tartozó ügy, ha lázam van, menjek szépen vissza. Minden rendben is lett volna, de már itt elkezdődött az ordítozás, emelt hangú társalgás, nem érti, hogy nem hozzánk tartozik az ügye??!! Értem, megyek vissza.

Az eredeti kórházban aztán az ordítozás csak fokozódott. Az ápolónő vitt ehhez, vitt ahhoz, de mindenki egyre hangosabban és hangosabban közölte, hogy ez nem az ő asztala, keressek szakorvost, menjek innét. Hová? Nem ez a kórház? Az ember azt mégsem tudta higgadtan elmondani nekik, hogy nem azért lettem beteg, hogy őket idegesítsem, vagy hogy amikor ezt a hivatást választották, még biztosan úgy gondolták, hogy jön a beteg, én meg segítek rajta, szóval csak hallgattam az ordítozó orvosokat. A fénypontnál három doktornő ordított kórusban, de az egyik végre kikiabálta, hogy antibiotikumot recept nélkül is lehet kapni a gyógyszertárban. Azért fölírta, nem receptre, csak egy A4-es papírra a nevét. Megvettem, bevettem. Mi rossz történhet?

Ezt a mesét álmodtam vagy félálmodtam, fogalmam sincs, hogy miért.

Talált a tücsök egy mandulaszemet, Ó, milyen szép nagy mag, mondta. Elcipelem a házamba, és egy hétig van eleségem, ki sem kell mozdulnom. A többiek azonban óva intették. Ne cipekedj, te tücsök, nem neked való. Beszakad a hátad, megsérül a lábad, és megunod az otthonod is egy hét alatt. A tücsök azonban nem hallgatott rájuk. Nagy nehezen a mandulaszem alá állt, és megindult vele a háza felé.

Nini, egy sétáló mandula, mondta a varjú. Nézzük csak meg közelebbről, azzal hopp, bekapta a mandulaszemet, a tücsökkel együtt.

A mese azt mutatja, hogy a veszély nem mindig onnét jön, ahonnét mondják.

Megy az ember, megy, megy, órák óta nyomja a gázpedált, és akkor feltűnik a Soracte. Vagyis Soratte. Valószínűleg ez a leghíresebb Horatius-vers, Taliarchushoz, Nézd  a Soractét, nézd, magas orma hogy ragyog fehéren. Nem olyan nagy hegy, nem is őrült magas, nehéz elképzelni, hogy hó borítaná, és a fagyban a folyamok vize beállna, főleg most, 32 fok van, azt meg soha nem értettem, hogy Horatius mikor láthatta a Soractét hó alatt, csak nem ment el kirándulni télen, saruban, tógában. Megoldotta fantáziából.

Mint annyi versnek, ennek sincs megnyugtató magyar fordítása, leginkább Szabó Lőrinc változatát szokás elfogadni, de engem mindig kizökkent az, hogy „fűts, jó keményen”, és az utolsó sor, „mit a keze véd, de a szíve enged”, szép ugyan, de teljességgel saját találmány, nyomokban sem tartalmaz Horatiust pedig erre fut ki a vers, ide jutunk a havas hegycsúcsról.

Integetek a hegynek, és nyomom tovább.

Az Aranyoskám plakátját láttam buszmegállóban, Madách Színház-produkció, mostanában mintha ez volna a musical műfaj számára a végső menedék, filmek zenés adaptációja. Van, aki forrón szereti, Mrs Doubtfire (azt, ha jól tudom, nálunk még nem mutatták be), ezekkel megúszható az eredetivel való összehasonlítás, mert az, de mégsem az, nem kell Dustin Hoffmannal mérkőznie senkinek.

A kérdés az, hogy vajon meddig mehet még. A nyári, szegedi Chicagóban például már nem férfi alakította az újságíró Mary Sunshine-t (ahogy a filmben sem), mert mintha már nem volna elegendő, hogy női ruhát adnak a pasikra, kifestik őket, és a közönség megpukkad. Mi lesz azokkal, akik valaha erre alapoztak? Nem csak erre, de Gálvölgyi, Benny Hill bízhatott benne, hogy egy kis rúzs, egy kis hús mindent megold. Mi lesz a varázslatos Három nővérrel, Haumann-nal, Márkussal, Körmendivel? Egy szép (inkább ronda) nap arra ébredünk, hogy hiszen nincs is ebben semmi vicces?   

Egyáltalán nem képzelem, hogy okosabb volnék Benjamin Brittennél, azt meg végképp nem, hogy jobban ismerném A csavar fordul egyet című Henry James-kisregényt, mint ő, így aztán nem is veszem a bátorságot, hogy közel hetven év késéssel szaktanácsokat adjak a komponistának, mit lehet, mit nem. Nyilván ő tudja jobban, de mit is tud jobban? A kisregény egyik fontos eleme az eldöntetlenség, egész végig nem lehet tudni, hogy amit olvasunk, az rémregény vagy lélekrajz, arról van szó, hogy kísértetek járják be Angliát, és megszerzik a gyerekek lelkét, vagy arról, hogy egy őrültet hív meg a gondtalan gyám nevelőnőnek, akit mindenféle rémlátomások gyötörnek, és ezért ő is gyötri a környezetét.

Amit az ember az ilyen helyzetre azonnal rávág, az csak annyi, hogy ez az eldöntetlenség nem megőrizhető az operában. Talán egyáltalán, színpadon sem, de zenés színházban biztosan nem. Ha a kísértetek ott vannak és énekelnek, akkor vannak, ha csak a nevelőnő beszél róluk, akkor nincsenek. Henry James ügyelt arra, hogy a kísértetekről mindig csak a nevelőnőtől értesüljünk, itt viszont saját szemünkkel is látjuk őket, fehérre van mázolva az arcuk, amitől sárga lesz a foguk. Ez a kísértetek sorsa. Plusz még kaptak a librettóban egy külön jelenetet is, amelyben vitatkoznak, nincs mese: lenniük kell.

Talán ez ennek az operának a lényege. Az egyik kétértelműséget eltüntetik a szerzők, de mintha mutatnának egy másikat. Nem vidám az sem, egy kamaszgyerek, aki egy rossz szándékú férfi befolyása alá kerül. Azt érzi, hogy amit tesz, amit érez, az nem jó. Nem is, hogy nem jó, de rossz, és hogy a környezete, konkrétan a nevelőnője folyton figyeli, folyton a közbeavatkozást fontolgatja, meg akarja menteni. Ehhez képest milyen könnyű és derűs nyomasztás az, ha halottak járkálnak a kertben.

Tudom, hogy egy intézmény fontossága, szépsége, hasznossága, használhatósága nem a WC és a büfé minőségén múlik (leszámítva azt, ha az intézmény maga kifejezetten WC vagy büfé céljára jött létre), mégis ez az, amit mindenki figyel, megjegyez, véleményez. Biztosan azért, mert az akusztikán lehet vitatkozni, de hogy van-e papír a megfelelő helyen, azon nem.

Ehhez képest A Magyar Zene Házában megfelelő hely nincs. Úgy értem, WC van, de a falon három lyuk mutatja, hogy valaha oda helyezték el a rolnit, sajnos most már nem lehet. A kézszárítók közül már csak az egyik működik.

Mintha nem lehetne eldönteni, hogy túl régen vagy épp csak tegnap nyitották volna meg az épületet, a klotyó leharcoltsága mellett a büfé nincs fölkészülve a hangversennyel járó érdeklődésre, a szendvicsek elfogytak már a koncert kezdete előtt, az emberek nem tudják, hol álljanak sorba, egy vagy két lehetőség van rá. És ez az asztal. Biztos nagyon szép, biztosan eredeti gondolat, hogy ugyanolyan magas a szék, mint az asztal, de van egy csalhatatlan módszer az ilyen berendezési tárgyak praktikusságának ellenőrzésére. Oda kell ülni rájuk illetve melléjük, és kipróbálni, hogy vajon milyen érzés. Ha a póz kényszeredett, akkor valamin változtatni kell.

A fej- és fülhallgatók varázsában töltöttem a délutánomat, csak valami alkatrészt kellett vennem, de ehhez varázsos banlieue-kön át vezetett az út, Törökbálint, Budaörs, tágas terek, kevés lélek, irodák és telepek. Közben meg azon járt az eszem, hogy mit is vár az ember a fejhallgatótól. Mitől jó, ha jó?

Nyilván az a kiindulás, hogy ezek a fülközeli eszközök lehetővé teszik a zenehallgatást a környezet zavarása nélkül, de nekem az egész nem így kezdődött. Az zavart állandóan, hogy elkalandozik a figyelmem, hogy csak ülök, és ábrándozok, miközben szól a zene, hogy nem vagyok elég közel a zenéhez, és azt reméltem, hogy a szó szoros értelmében vett közelséggel ezen lehet javítani. Így akkori kétségbeesésemben letettem a hangszórókat a földre, és közéjük feküdtem, egészen a fülemhez tettem a két dobozt, és az egész hatott. Azt is tudom, mi volt az, amit így hallgattam először, Beethoven-szonátákat Richterrel.

Utólag leginkább annak örülök, hogy nem szenvedtem maradandó halláskárosodást.

Mindenesetre a dolog működőképesnek látszott. Amit a fejhallgató ehhez utólag adott a walkman megjelenésével, a hordozhatóság, az majdnem hogy ellene dolgozott az eredeti tervnek, a futva, sétálva, súlyt emelve zenehallgatás pont nem az elmélyülést szolgálja. Ha jól tudom, a maratoni futóknál versenyen nem is engedélyezik a fülhallgatókat, nyilván nem azért, mert szegény Beethoven így nem kap kellő figyelmet, hanem mert esetleg túlzott és életveszélyes teljesítményre készteti a versenyzőt.

Nincs nagy tanulság, legfeljebb az, hogy ez az elmélyülés-vonal épp bukóban van, tegnap szó szerint ki kellett kapnom a hallójáratból egy igen jó minőségűnek mondott és teszteken nyertes fülhallgatót, amikor Haydnt akartam vele hallgatni, annyira torz vonóshangzást produkált. Nem baj, maratoni futó még lehetek.

Gondolom, centiről centire nem kell megfejteni William Kentridge video installációját, a lényeget értjük. Menetelünk valamennyien egy irányba, próbálunk vidámak lenni, bár sok okunk nincsen rá. Balról indul a menet, van benne minden, zenészek, akik azt hiszik, hogy csak temetési zenét játszanak, pedig a végén ők is ugyanabba a sírba hullanak, gyászolók, akik nem tudják, hogy magukat gyászolják. Betegek, akik infúziós állványt tolnak maguk előtt, azon infúzió, telefon, madár, miegymás. Politikusok, katonák, élők, halottak, élőhalottak. Nem kell tudni, kik ők. Nem kell tudni, kit visznek, kinek az antik jellegű portréit a vállukon, hiszen azt sem tudjuk, kik viszik. És a pocakos miért cipel egy kádat a vállán? A másik meg mit hordoz, írógépet? Mindegy. Csak az élet. Csak a halál.

Mozgó haláltánc. Úgy is mozog, hogy a tánc tényleg tánc, negyven métert lépkednek, vonszolódnak vagy táncolnak az árnyak a kivetítőn, úgy is mozog, hogy házhoz jön, volt már itt-ott a világban, most a Városligetben boldogítja-komorítja a nézőket.

A menet balról jobbra tart, szakadatlan, de az első pillanatban valaki jobbról balra pörög végig a vásznakon. Ki is? Loge? Vagy valami szikra, amely létrehozta az életet, a menetelők seregét? Nem tudom. De amikor elfogynak az emberek, kezdődik a vetítés elölről, és ez a szikra megint végigugrál jobbról balra. Nincs baj, amíg ki nem húzza valaki a vetítőt a konnektorból.