Hastalan

Hastalan

falstaff.jpg

A Falstaff ment a Mezzo tévén, tavalyi, Aix-en Provence-i előadás, annyira különleges és szép, hogy az ember nem tudta abbahagyni a nézését. Meg annyira érdekes is volt a képi világa (Barrie Kosky rendezése), hogy a néző tudni akarta, vajon a következő jelenetet hogyan oldják meg. És az aztán következőt? Az első felvonás második képénél csatlakoztam az előadásba, mindenki ott volt, csak Falstaff nem, így aztán vártam a címszereplő megjelenését, közben eszembe jutott nálunk az utolsó előtti felújítás. Gregor és Sólyom-Nagy Sándor fényképe volt a plakáton, vigyorogva mutattak egymásra. Régi szép idők, egyiküknek sem kellett hastömés, saját testalkattal játszottak. Azóta az operaénekesek nagy többsége is egészséges vagy egészségesebb életmódra váltott, nagy párnákat kell viselni a jelmez alatt.

Vagy nem? Christopher Purves énekli Falstaffot, parókával, sőt több parókával, de ami a hasát illeti: saját hassal. Átlagos hassal, talán az egészségesnél kicsit több testzsírral, de semmiképpen nem feltűnővel vagy eltúlzottal.

Nem erről van szó itt és most, de tulajdonképpen már vártam, hogy a kövérek felszólalnak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Mert kövérnek lenni mégis nehézség az életben, és nem is lehet nagyon védekezni ellene. A kövérektől a társadalom enyhén viszolyog, valószínűleg hátrányt szenvednek a különböző munkahelyi meghallgatásokon, és jelen pillanatban még nincs is érdekképviseletük. Pedig nemcsak furcsállkodva néznek rájuk, nemcsak lehetetlen elrejteni a testi hibájukat, de a világ körülöttük még őket is teszi felelőssé ezért a hibáért vagy furcsaságért, hát minek zabál annyit. De legalább az opera most időben lépett, a blackface mellé behozta a big belly tilalmát.

A harang dala

A harang dala

Előbb hallottam, mint láttam a trieszti San Giusto harangját. Nem valóságosan, csak egy régi Pavarotti-lemezen rajta volt egy dal. Olyan nagyon nem foglalkoztam a szöveggel, inkább csak meghatott, hogy ezek az olaszok még szerelmesek is úgy lesznek, hogy közben a harangtornyok árnyai borulnak rájuk. Nem leszek már rab, meg ó, trieszti lányok, szokásos dolgok.

Hát, nem egészen. Nem egészen szerelmes a dal, a trieszti lányok nem a szerelemről énekelnek, hanem Itáliáról, hogy jön, és fölszabadít minket, a harang is szomorúan kong, mert Trieszt nem olasz, de már jönnek a srácok a trikolórral.

Nem tudom, mikor jöttek, úgy értem, mikor írták a dalt, csak tippelem, hogy 1918 környékén, amikor Trieszt először lett Olaszország része, novemberben áthajóztak Velencéből a katonák, és kitűzték a lobogót. Aztán a második világháború után újra Olaszország része lett, de nem is annyira egyszerűen, 1954-ben írták alá az egyezményt, hogy nem kell jugoszlávvá válniuk, addig brit és amerikai fennhatóság alá tartoztak. Nem hinném, hogy a közvélekedést fejezné ki, mindenesetre a börzével szemben nagy molinókra az van kiírva, USA UK COME BACK.  

Miramare

Miramare

miramare.jpg

Hogy jön ahhoz ez a Miksa, hogy a Miramare kastélyban lefoglalja magának a gondolataimat? Persze, igaza van, mégis ő az építtető, miután megreformálta a flottát, az öccse talán túlzott iberalizmust látott az eszméi között, hát gyorsan leváltotta az itáliai részek éléről, Miksa meg visszajöhetett békében élni, és arról álmodozni, hogy egy szép nap újra eljut Brazíliába.

Mint tudjuk, nem oda tért vissza, hanem Mexikóba, ahol előbb császár lett, majd áldozat, agyonlőtték a Winnetou-ból is ismerős Juarez parancsára, tovább erősítve a legendát, amely szerint az intelligens Habsburgokra nem vár nagy karrier. II. József, Miksa, és mire Ottó megtanult magyarul, megszűnt a birodalom.

De hát mit tudja azt az ember? Úgy értem, nem szeretnék ilyen kastélyban lakni, amilyet Miksa és Sarolta berendezett magának, de a terasz, a látvány, a tenger, a nap, a szél... És bent a képek, a Sisinek becézett Erzsébet meglátogatja Saroltát, klasszikus vizitáció pózban üdvözlik egymást. Nekem ez egyszerűen blaszfémia, nem engedtem volna kiakasztani a falra. Érteni szeretném ezeket az embereket, mire gondoltak: a Habsburg név megint szép lesz? A birodalomban megint nem megy le a nap?

Lement. De feljött egy másik,és süt, süt, süt.

Franciák és angolok

Franciák és angolok

ku_rt.jpg

Épp a Rob Royt olvasom, hogy történjen is végre valami érdekes, de történik is. A könyv maga 1987 óta áll a polcomon, épp ideje volt, hogy lekerüljön onnét, és teljesítse a kötelességét, mint a Csíki sör: üdít, táplál és felvidít. Vagy néha megakaszt, mondjuk a történet elején, mikor Frank Osbaldistone békésen kocog lova hátán Anglia északi részén, hirtelen meglát egy elcsigázott rókát, mögötte jönnek az ebek és a lovasok, szólnak a francia vadászkürtök…

Minden tiszteletem Mr Francis Osbaldistone-é, de honnét tudja első hallásra megmondani, hogy hol gyártották azokat a vadászkürtöket? Nem túlzás ez?

De az. Az volna. Valószínűbb, hogy amikor Walter Scott csak azt írta, szólnak a French hornok, vagy akár French hunting hornok, nem a gyártó nemzetiségére gondolt, csupán a hangszert nevezik így. Azt, amit mi egyszerűen kürtnek mondunk, a karikába hajtogatott, tölcséres végű rezet.

Furcsa módon van angolkürt is, bár azt a vadászaton aligha fújhatták az angolok, mert az oboa rokona, fafúvós hangszer, nád síppal, bánatos hangja csak arra volna jó, hogy a rókát biztosítsa együttérzésünkről, mert nem ússza meg, szegény állat.  

A korszerűtlen műveltség

A korszerűtlen műveltség

p7150055.jpg

Van az a régi trükk, ha valaki nagyon műveltnek akarna látszani… de állj. Miért akarna ma bárki is nagyon műveltnek látszani? Ez most nem valami kesergés a régi világ után, amikor még latint és ógörögöt tanultak a diákok, hanem igazi kérdés. Mi haszna van ma a műveltségnek? Mert hogy mi a kára, azt körülbelül tudom: aki művelt, az nem lehet komoly ember. Annak túl sok a ráérő ideje, túl sok minden érdekli felületesen, nincs ereje vagy elszántsága ahhoz, hogy egy témába beleássa magát, ahelyett, hogy a rózsaszín használatával foglalkozna Filippino Lippi korai képein, inkább csak úgy általában nézegeti a képeket, haszontalanul.

Ennek ellenére: ha valaki műveltnek akar látszani, van az a fogás, hogy elmegy a múzeumba, elmegy a múzeum leghíresebb képéhez, de aztán nem arról mesél, hanem az ugyanabban a teremben látható, lehetőleg kis méretű, senki által észre nem vett festményről. Hogy az mekkora csoda, ő azóta egészen másképp látja a világot.

Körülbelül ezt akarom most eljátszani, csak épp a leghíresebb kép vagy szobor nincs sehol. Illetve ott van, ez Pula főterén a kis Augustus templom, mégis meglepő, hogy itt maradt, viszonylagos épségben, vagy legalábbis a bombatalálat után helyreállíthatóan. Benne néhány faragott kő, épp csak annyi, hogy a 10 kunát megérje kifizetni érte, fej nélküli katona, medúzafők, egy vitrinben mütyürök. Például ez. Fiú feje, meg a keze, ahogy beletámasztja az állát. Nem tudni, mit csinált, mit nézett, de a néző magára ismer: ő is így nézte a fiút, ahogy a fiú most elnéz mellette. Csak a fiú tartósabban.

Arénák

Arénák

p7150041.jpg

Sajnos megrekedtem azon a szinten, hogy nem tudom, kinek az oldalára álljak Aida-ügyben. Egyre nagyobb a felháborodás Veronában, mert Anna Netrebko feketére sminkelve fogja játszani a címszerepet, most épp Angel Blue adta vissza a Traviatát, mondván, hogy ilyen szellemiségű színházban ő köszöni, de nem hajlandó, én meg nem értem. Nyilván semmi szükség rá, legalábbis el tudjuk képzelni, hogy Aida etióp akkor is, ha nem sötét a bőre, de ha egy rendezés használni akarja Aida idegenségét az ellenséges világban, akkor ezt nem érzem feltétlenül egy elmúlt és szégyenletes színházi hagyomány felélesztésének.

Attól még lehet az. Meg lehet érzéketlenség részemről is, az Aréna részéről is, de hogy itt bárkit meg akarnának bántani, az elég valószínűtlen.

Nem mintha nagyon érintene a probléma. Egy másik Aréna lábainál állok, Pulában. Nagy és szép, és az ember nem bír kijönni belőle, mert annyira harmonikus a levegője, de tényleg, mintha más szelek fújdogálnának benne. És nem keverik a művészeteket benne, horvát rock sztárok fognak énekelni, de csak augusztusban, meg a Gladiátort vetítik, ami aligha válik jobb filmmé a helyszín miatt.

Neves hősök

Neves hősök

bacher1.jpg

Onnét látszik, hogy a Bacher nem igazi író, mondta Molnár Gál Péter, szerintem némi-némi féltékenységgel, ahogy a neveket használja. Amilyen neveket használ. Mindegyik túl bonyolult, túl csavaros, egyik sem igazi.

Akkor ez elég épkézláb gondolatnak tűnt, azóta már látom, hogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Az ember tudja, hogy a könyvlapokon sétáló hős nem igazi, ha úgy hívják, Tótkomlósfalussi Adalbert, de az is lehet, hogy az író nem törekedett igazi emberek teremtésére. Vagy arra törekedett, de nem a névvel. Vagy hiába használ normális neveket, csak nem lesznek mögötte normális emberek. Nemrég újraolvastam A gólyakalifát, és épp így megütött a Tábory Elemér név. Pedig nagyon egyszerűnek és nagyon igazinak tűnik, mégsem érezni, hogy van vagy volt ilyen nevű ember. Bezzeg Rezeda Kázmér valóságosságában soha nem sikerült kételkednem, holott épp fordítva, biztos, hogy nincs ilyen nevű ember.

Biztos?

Scarpia keresztneve

Scarpia keresztneve

p7100107.JPG

Nem tudom, mennyire közismert dolog, de állítólag Puccini levelek sorával zaklatta Molnár Ferencet, hogy adja el neki a Liliom jogait, olyan operát rittyent belőle, hogy hét nyelven beszél. De legalábbis olaszul. Persze, ma egy kicsit nehéz elképzelni a csíkos trikós hintáslegényt, amint azt énekli, hogy vinceró, vagy bármi hasonlót, szóval az ember hitte is, nem is. Amíg Horváth Ádám azt nem mesélte, hogy ő ezeknek a leveleknek az árából tanult egy éven át a BBC-nél, azóta inkább hiszem.

A lényeg úgyis az, hogy Molnár nem adta a darabot, mondván, hogy ha opera lesz belőle, akkor senki nem fogja az eredeti, prózai változatot játszani. Lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, az Othello vagy a Macbeth rendületlenül színen van, a Toscáról viszont nem is hallottam, hogy az elmúlt ötven évben bárkinek is eszébe jutott volna prózaként interpretálni. Ami Molnár részéről dicséretes önismeretre vall, inkább tartotta magát Sardounak, mint Shakespeare-nek. (Márkus ezt is mondja mindig a Játék a kastélyban tévéfelvételén: te ne tanítsd Sardou-t darabot írni.)

Nem is nézegettem volna az eredeti, prózai változatot, ha eszembe nem jut, hogy fogalmam sincs, mi Scarpia keresztneve. A névhasználat egyébként is furcsa a darabban, Tosca Mariónak hívja Cavaradossit, mégis szerelmespárt alakítanak, ehhez képest Cavaradossi hol Floriának, hol Toscának Toscát, ami helytálló, mégis furcsa, hogy időnként vezetéknevén szólítja a nagy szerelmét. Mindenesetre Scarpiát senki nem becézi, nem ő a népszerű ember a történetben, senki nem bratyizik vele, de Sardou biztos tudja, minek nevezze.

Egyébként az eredeti, öt felvonásos változat már terjedelménél fogva is válaszol bizonyos kérdésekre, én például soha nem értettem, hogy Tosca honnét tud a kerti kútban rejtőző Angelottiról, honnét tud egyáltalán a titkos kútról, amikor Cavaradossi  óvatos vele, mert tudja, hogy a gyóntató atyjának mindent tovább ad. Az első felvonás végén a nyomozók követik Toscát Cavaradossi villájába, ahová betörnek. Nem találnak senkit, Tosca mégis úgy tér vissza a második felvonásra, hogy már mindent tud. Hát persze, mert a kimaradt jelenetben Cavaradossi és Angelotti békésen trafikálnak, betörnek a rendőrök, de még épp sikerül Angelottit a kútba rejteni, és Tosca ezt mind látja.

El ne felejtsem: Scarpia keresztneve pedig Vitellio.

Mikor játszódik a Tosca?

Mikor játszódik a Tosca?

toscabluray.jpg

A nyolcvanas években, úgy emlékszem, szabadpolcos volt a Kossuth Hírlapja. Ott voltak az újság bekötött számai a Széchényi Könyvtárban, a Várban, és amíg az ember várta a könyvét, olvasgathatta a nem épp legfrissebb események beszámolóit. Akkoriban érdekelt, hogy vajon mennyire gyorsan terjedhettek a hírek, mondjuk melyik számban írhattak a pákozdi csatáról. Nyilván nem aznap, szeptember 29-én, nem is másnap, 30-án, de Pákozd nincs olyan messze Pesttől, az esemény jelentős volt, még ha Nemeskürtytől már tudhatta az ember, hogy nem annyira, mint az emlékezete alapján gondolnánk. Elkezdtem tehát az októberi számokat nézegetni, de négyet vagy ötöt át kellett böngészni, mire megjött a hír, hogy volt egy kis tüzérségi előkészítés, amely minden bizonnyal a másnapi csata előjátéka volt. Mint tudjuk, a másnapi csata elmaradt, inkább futott Bécs felé Jellasics, a gyáva.

Ennek alapján próbáltam meg rájönni, mikor is játszódik a Tosca. Nincs semmi különösebb jelentősége, minden jó és valószínűleg minden rossz színház is ott játszódik és akkor, ahol és amikor az előadást tartják, de mégis. A Tosca a marengói csata körül történik, annak pontosan lehet tudni a helyét és az idejét. 1800 június 14, Marengo pedig ma Alessandria része. Mennyi idő alatt érhet a csatavesztés híre Rómába? Alessandria ma 608 kilométerre van Rómától, az sokkal több, mint amennyit a hírvivő Pákozdról szaladt, de nem kellett kiszedni és kinyomtatni a szöveget, csak sarkantyúzni a pacit. Még ha váltják is a lovat és a futárt, akkor sem lehet több a napi teljesítmény 50 kilométernél, az 12 nap, ennek értelmében a Tosca 1800 június 26-án játszódik. Vagy 27-én, hiszen a csatavesztés hírével csak késő délután indulhatott a futár, a délelőtti még a csatanyerést tudta.

Van, persze, egy másik módszer is, megnézni, hogy Sardou mit írt a dráma elejére. Június 17. Akkor alighanem volt valami rövidebb útvonal is.

Ki az a Melas?

Ki az a Melas?

marengo.jpg

Toscát néztem vasárnap a Margitszigeten, nem is volt szörnyű, az ember valahogy átismételte az anyagot. Második felvonás, épp a Farnese palotában kínozzák Cavaradossit, vagyis épp abbahagynák a kínzást, amikor jön a hír, Marengónál Bonaparte győzött. Nem mi? Nem. És Melas? Melas menekül. A jó hírből, persze, baj lesz, Cavaradossi elkiáltja magát, hogy vittoria! Vittooooriiiiiaaaaa!, amiből kiderül, hogy nem az osztrákoknak drukkolt. Nem is ez a lényeg, hanem hogy ki az a Melas.

A marengói csata története többnyire ismert, nekem legalábbis tanították a gimnáziumban, a franciák szertefutottak, de Napóleon összeszedte a vert sereget, és újra megütközött az osztrákokkal. Bécsbe megérkezett Melas jelentése, zúgtak a harangok, aztán jött a második üzenet, ja, bocs, mégsem. Valószínűleg Napóleon csalt egy kicsit, nem emlegette, hogy a csatavesztésben ő maga is benne volt, előtte megosztotta a seregét, hogy egy rész keresse Melas tábornokot, aztán ő maga találkozott vele. Gyors üzenetet küldött a másik rész vezetőjének, Desaix tábornoknak, akit elért a futár, ő meg seregeivel visszafordult, és oldalba támadta a rendezetten visszavonuló franciák üldözésekor felbomló osztrák sereget. Desaix egyébként elesett Marengónál, ahogy volt egy híres magyar áldozat is, Hadik Károly tábornok, Hadik András fia.

Melas? Melas, szegény, mikor látta, hogy futnak a franciák (még ha rendezetten is), átadta a parancsnokságot Anton von Zach tábornoknak. 71 éves volt és egy könnyebb sebet is kapott, nyugodtan foglalkozhatott már saját magával. Mint kiderült, ebben alaposan tévedett.

Az ember azt hinné, hogy ekkora hiba után a tábornokot rögtön hátraviszik, és még a csatamezőn főbe lövik, de szó sincs róla, az erdélyi szász Michael von Melast Csehország főparancsnokává nevezték ki. 1803-ban, hetvennégy évesen ment nyugdíjba, de a napóleoni háborúk végét így sem érhette meg, hetvenhét évesen elhunyt ágyban, párnák közt. Nem is rossz teljesítmény.

A kedvencem, persze, a szép Desaix tábornok, aki, mikor Napóleon kérdezte, hogy mit szól a helyzethez, annyit mondott: ezt a csatát elveszítettük, de még van időnk, hogy megnyerjünk egy másikat.

Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél?

süti beállítások módosítása