Misty Copeland képe van kint házfalnyi méretben az Oktogonon. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy tényleg ő-e az, nem az énekesnő Nadine Sierra, de aztán eszembe jutott, hogy ő már egy másik óramárka mellett kötelezte el magát. Amiből elég kézenfekvő a következtetés, hogy az órakészítők a zenés színház művészeivel rokon szakmának tartják a magukét: fölösleges és drága dolgokat próbálnak rásózni a közönségre.

Na de hogy Misty Copeland. Néhány éve sok szó esett róla, hogy ő az American Balett Theatre első afrikai származású prímabalerinája, de nem vagyok biztos benne, hogy aki ma az Oktogonon sétál, egyből fölismeri, hogy ő van a képen, így aztán tényleg kétséges, hogy a hirdetés eléri-e a célját. Meg egyáltalán: mi most a tánc helyzete nálunk? Csákányi Eszter most futó estjének címe: Amikor találkoztam Barisnyikovval. Nekem aláhúzza a helyesírás-ellenőrző a Barisnyikovot, ilyen szó nincs szerinte. De nem tekintek szerte a világban, elég, ha a saját portán söprögetek: ez vajon hányadik bejegyzés a balettról?

Ma este bezárul a második gyűrű, úgy értem, véget ér a Ring-sorozat második köre, ami nem azt jelenti, hogy jön a harmadik… Dehogynem azt jelenti. Jön a harmadik, de már csak jövőre. Megint oda jutottunk, hogy az ember elveszíti az ítélőképességét, vagy ha nem veszíti, akkor sem foglalkoztatja, mert nem erről van szó. Nem számít, hogy pontosan milyen az előadás ahhoz képest, ha valamilyen, ha kiméri a megmérhetlen időt, ha valami naptárként funkcionál. Úgy, ahogy most évekig nem tudott, mintha most rántottuk volna helyre a mutatókat, rendben van, tényleg 2022-ben vagyunk.

Valamilyen volt. Alighanem utoljára volt sárkány Walter Fink, akinek a neve egyébként elhangzik a műben is, hiszen Fink pacsirtát jelent. Messze esett a hang a névtől, de ez tényleg nem panasz. Majd helyre tesszük, vagy kiderül, hogy mi marad meg emléknek, és lesz jövőre is, de nem mondhatnám, hogy már most várom. Előbb jöjjön az újévi Teremtés.  

Azt írja Karl Böhm az önéletrajzában (magyarul Pontosan emlékszem a címe), hogy amikor a háború alatt koncertszerű operaelőadások folytak, és Max Lorenz frakkban énekelte A walkürből azt, hogy „Apám egy jó kardot ígért”, ő alig tudta visszatartani a nevetését. És rögtön tovább is gondolja a visszatartott nevetést, hogy ekkor értette meg, Wagner mennyire a színpadi szituációból indult ki, míg Mozart mindig az általános emberiből, ott nem zavarta őt a frakk.

Most, hogy estéről estére nézzük a frakkos Wotanokat és Siegfriedeket, egyfelől persze elismeréssel adózhatunk Böhm nevetőizmainak, nem nagyon kellett őket ingerelni, másrészt, ugye, még inkább frakkban énekeljenek, semmint a régi condrákban meg páncélokban. Amennyire én látom, senki nincs megakadva azon, hogy koncertszerű vagy félig szcenírozott egy előadás. Csak azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz hír. Úgy értem, csak annyi a változás, hogy jobban értjük Wagnert, vagy egyre fölöslegesebbek lesznek az operaházak?   

Azon gondolkodom, hogy Wagner maga vajon mire számított. Nyilván azt képzelte, hogy a művei nélkül az emberiség már élni sem tud, hogy olyan, mint, nem is tudom, az érettségi, aki normális, felnőtt életet akar élni Európában, annak át kell esnie rajta, meg kell érteni, levonni a tanulságot. Száz év múltán már abban lehet lemérni a világ fejlődést, hogy az eszkimók is tudják, mi történt a békává változott Alberichhel.

De érettségizni is csak egyszer szokás. Vajon gondolt-e arra Wagner, hogy az emberek egy bizonyos csoportjának, ha nem is mindennapi, de mindenévi, vagy mindenévben többszöri kenyerévé válik a Rajna kincse? Igazából nekik írta a művet? Vagy ez azért színdarab, megnézik, és tudják, mi van benne.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy ez az éves vagy évente többszöri rajnázás túlzás volna, vagy legalább valami olyasmit, hogy megértettem a művet, lépjünk tovább új, operai kalandok felé. Mégis, az idei második Rajna kincse alatt, elég közel ülve majdnem végig azt láttam, hogy azért ez mégsem az. Hogy mindannyian eljátsszuk a szerepet: a színpadiak, hogy wagneroznak, a nézőtériek, hogy wagneriánusok. De elindul Donner, és a mozdulaton látszik, hogy eszébe sincs oda is érkezni, ahová indult, gyere már, Wotan, és állíts meg. Hogy Christian Franz most is ugyanolyan, mint tíz éve, de ami akkor újdonság volt, hogy Loge nagyobb hangú, de kezét folyton keresztbe tevő intellektus, az most már nem újdonság, hanem a szokott út. Hogy talán mi sem a megismerésre és elmélyülésre várunk, hanem csak újra akarjuk élni a korábbi éveinket.

Biztosan így kell lennie, nem lehet újra először látni egy előadást. És aki valóban először látta, az nem is érti, mi a bajom.  

Több zsoldosról is beszél Tinódi Temesvár elestekor, és számomra furcsa módon, nagy elismeréssel. Volt egy don Gáspár, aki igen emberködék a bástyánál. Amennyire tudható, tényleg igen emberködött, mert a bástyát már feladták volna a spanyolok, de don Gáspár vagy térdre vetette magát előttük, hogy ne fussanak, vagy karddal fenyegette őket, hogy forduljanak vissza, és egy ideig még tartani tudták a bástyát. Sajnos ezt ő már nem láthatta, mert egy elég buta hibát követett el, meglazította a vértjét (július volt), és úgy ment föl kinézni, hol az ellen. A lesben álló törökök derekát átallövék. Ott is temették el a bástyán. Nem nagy erőfeszítés kideríteni, hogy don Gáspár vezetékneve Castelluvio volt, ami elég nyilvánvalóan nem spanyol név, és valóban, származásra nézve ő maga szárd volt, csak a spanyol zsoldosok századosaként szolgált.

Nem mintha ez azt jelentené, hogy a spanyolok futnának, de a szárdok hősök. Don Gáspár utódja az lett, akit Tinódi Kis Kampónak nevez (csak feltételezem, hogy ez valami végtaghiányra utal) de mondja a keresztnevét is, Alonso Perez. Ő minden vitézsége ellenére majdnem túlélte nemcsak az ostromot, de a „szabad elvonulást” is. Amikor a csetepaté megkezdődött, a rátámadó törököt levágta, és lóháton elszökött. A törökök üldözték, de már kezdtek lemaradni, amikor a Kis Kampó lova a mocsárba szaladt, elsüllyedt, és vergődve maga alá temette a lovasát.

Nem is tudom, mit gondoljak. Nyilván nem értünk haltak, ez volt a munkájuk, ehhez értettek, ebbe haltak bele. Másfelől az ember szereti azt képzelni, hogy á, ezek csak zsoldosok, mit érnek a hazafiakhoz képest. Ez viszont mintha ugyanúgy menne ma is. Attól, hogy valaki brazilként focizik Párizsban, még nem játszik rosszabbul. Még az is lehet, hogy jobban.

Akárhogy is, a kedvenc jelenetem Temesvár ostromából nem zsoldosokhoz kapcsolódik. Mert olyan, mintha az Indiana Jonesból volna. Egy óriási török ugrott át a vár falán, meglengette kardját és szúrt, miközben azt üvöltötte: én Kubád vagyok! A magyar meg pajzsával fölfogta a csapást, és másik kezében tartott kardjával torkon döfte a törököt. Én pedig Pattantyús Bendegúz.  

A könnyebb lefolyású betegség legnagyobb előnye, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül tud teljesen fölösleges dolgokkal foglalkozni. Beteg vagyok, mindent szabad. Valamelyik reggel (még betegség előtt) Tinódival ébredtem, azzal a két sorral, hogy „az terek hiti láttyuk itt elveszte, de vitéz módra legyen fejünk veszte!” Losonczy István mondta ezt, mikor Temesvár szétlövetése után szabad elvonulásban állapodott meg a törökökkel, de hát, ha engem kérdez, megmondhattam volna neki, hogy az ilyen szabad elvonulásokból soha nem lesz semmi. És tényleg nem, a törökök szorosan álltak a kivonulók mellett, és elragadták a szép lányokat, erősebb fiúkat. Amikor Losonczy apródját is lerántották a nyeregből, a kapitány megfordult, kardot rántott levágta a janicsárt, és akkor már hallotta, hogy hátul is baj van, a spanyol zsoldosok kiabálnak, hogy jöjjenek a magyarok, mert harc van.

Nem tartott sokáig. Losonczy ugyan leszúrt egy béget, de, mivel az elvonulásban bíztak (vagy mert nem számított semmi jóra), sisak nem volt rajta, két súlyos sebet kapott, így aztán, amikor látták, hogy nem tudják élve Konstantinápolyba küldeni, fejét vették, megnyúzták a fejet, a bőrt szalmával kitömve küldték a fővárosba. C’est la guerre.

Közben nézi az ember, hogy micsoda történetek vannak csak ebben az egy családban, és nem tudni, miért nem közkincs, miért nincs Temesvári csillagok, könyvben, filmben, tévésorozatban. Losonczy István Ferdinánd király embere volt, a bátyja, Antal azonban János Zsigmond híve volt, és nem tudja az ember, hogy ezt úgy megoldották egymást közt, te baloldali vagy, én jobboldali, de ebből nem csinálunk családi háborút, vagy eleve kitalálták, hogy elosztjuk a királyokat, és akkor a család biztosan jól járt.

Antal egyébként nem járt jól, köszvény kínozta, és (igaz, csak egy forrás szerint) a felesége összeállt az íródiákkal, és megfojtatta a férjét, hogy aztán boldogan mulasson a deákkal. Rendben van, ez egy kicsit regényes, de még az is lehet, hogy igaz. Losonczy Istvánnak két leánygyermeke volt, és amikor érezte, hogy ez a temesvári kaland balul üthet ki, levelet írt a királynak. Elképesztő lelkierővel, hogy ha az ostromot túlélem, szívesen maradok felséged szolgálatában, de ha már eleget éltem, akkor kérem, viselje gondját a családomnak. Amit egyébként Ferdinánd király meg is tett, a két lányt, Fruzsinát és Annát fiúsította, örökölhették a családi földeket, jól is tudtak férjhez menni, Anna például báró Ungnád Kristófhoz. Báró Ungnád Kristófhoz? Csak nem… ?

De igen. Ugyanaz a Losonczy Anna, kinek Balassi térdet-fejet hajta, kin ő csak elmosolyodék. De ez már a sorozat második évada.

Napra pontosan meg tudom mondani, mikor hallottam René Papét először énekelni. Nem azért, mert olyan kiváló az emlékezőtehetségem, hanem mert nagy, ünnepi alkalom volt. Mozart halálának kétszázadik évfordulóján a Requiemet játszották Bécsben, a Stephansdomban, Solti vezényelt, és Arleen Auger mellett szépreményű fiatalok énekeltek, Cecilia Bartoli, Vinson Cole és René Pape. Kicsit több, mint harminc éve történt, és azóta várom, hogy Pape egyszer valami nagyot gurítson. Mert hallottam élőben is, lemezen is, koncerten is, Metropolitan-közvetítésben, és mindig jó, nincs abban semmi hiba, csak azt nem kapja meg tőle az ember, amit egy énekes fenoméntől várna: a hang megdöbbentő voltát, az értelmezés soha nem látott mélységeit, valami borzongást, hogy egy teremben vagyunk valakivel, akiből ilyen gurgulák jönnek elő.  

Tegnap énekelt a Müpában, de nem tudtam elmenni. Szóval ha tegnap bizonyított, akkor elmondhatom, hogy igazán peches vagyok.

Catherine Fosteren töröm a fejem, aki Brünnhildét énekli mostanság a Müpában. Elég nehezen talált a pályára, a pályán belül is nehezen talált a hangfajára, most drámai szoprán, és sikeres. De korábban másfél évtizedig ápolónőként dolgozott kórházakban. Így aztán, amikor az iskoláiról kérdezik, azt mondja, hogy színészmesterséget soha nem tanult, abból dolgozik, amit ápolónőként tapasztalt.

Csak azért furcsa, mert az átlagember fordítva szokott ezzel lenni, az élet nagy és nehéz pillanataiban abból dolgozik, amit a művészettől kapott. Tudomisén, azt kiáltja, hogy „az terek hiti láttyuk itt elveszte, de vitéz módra légyen fejünk veszte”, aztán belovagol a halálba. Szimbolikusan. A jelek szerint azért ez visszafelé is igaz, nemcsak az élet utánozza a művészetet, hanem megfordítva is. Vagy ezt mindenki tudta?

Nem tudom, más is érzi-e ezt, én viszonylag gyakran, hogy elérem a Wagner-plafont. Wagner az embernek az az ismerőse, aki nagyon hangosan és nagyon közel hajolva beszél, és nem hagyja szóhoz jutni az embert, és minden sóhaj vagy kérdezési, válaszolási kísérletről azt hiszi, hogy veszély, szóval még közelebb hajol, és még hangosabban beszél. Levegőt! Ennek a menekülési vágynak alapvetően nincs köze az előadás színvonalához, inkább valami dramaturgiai dolog. Megy a Siegfried, minden rendben van, talán több is, mint rendben lévő előadás, még ha Stefan Vinke úgy énekli Siegfriedet, mintha volna a szájában egy szivacs. Ha van, ha nincs, az odaadással semmi gond, és mintha a Siegfried ezen múlna, az odaadáson vagy az ellenőrizetlenségen, jöjjön, ahogy jön. Lemegy egy felvonás, lemegy kettő, Siegfried már ott van a hegyen, meg kell csak szabadítania Brünnhildét, és ekkor… Hát igen, van egy első jelenet is a harmadik felvonásban. Biztos oka van, valamit gagyog Erda és Wotan, leginkább átismétlik az eddig történteket. Tekintve, hogy csak ebben az operában már kétszer átismételték az eddig történteket, nem egészen világos, hogy miért is van erre szükség, azt értem, hogy Wagner nem bízott abban, hogy aki Siegfriedet néz, az már előtte látta A Rajna kincsét és A walkürt, de abban bízhatott volna, hogy senki sem a harmadik felvonással kezdi ezt a darabot.

A helyzetet súlyosbítja az Erdát éneklő Nadine Weissmann, aki arcban nagy, mert kivetítik, de hangban kicsi, mert el van rejtve a díszletek mögé vagy alá. Ami hallatszik belőle, annak alapján ez a rejtegetés nem teljesen indokolatlan.

Valami eltörik bennem. Vagy csak a fejem verődik neki a plafonnak, de nem tudok már örülni. Pedig Brünnhilde csak most jön, és Catherine Foster jobb, mint eddig valaha, de már csak a tébolyt látom, ezt a Wagner-féle szerelmi kettőst, hogy „én én vagyok, de lehet, hogy én te vagyok, és akkor mi vajon mi vagyunk-e vagy mi? Mi lennénk ők? Vagy ti vagytok mi?” Ezen elproblémáznak egy kicsit, vagy nem is kicsit, inkább sokat, én meg azt érzem, hogy megőrültem, biztos azért nézem.

Persze, alig várom a jövő heti ugyanezt.

Március 22-én volt a Müpában a Joyce DiDonato koncert. A hangverseny végén a türelmesek begyűjthették az énekesnő aláírását, a lelkesek pedig kaphattak egy kis tasakban magot. Türelmes és lelkes lévén hazavittem a tasakot, és igaz, hogy nem ültettem el azonnal, de egy héten belül cserépbe tettem. Locsoltam, nézegettem, vártam. Jó, nem énekeltem neki, de talán jobb így. Kőrisfa magja volt, azt ígérték, hogy egy idő után megnő húsz méterre, azt nem mondták, mennyi az az idő. Arra gondoltam, hogy megvárom a másik kőrisfa idényt, a júniusi Wagnereket, hogy Wotan dárdájának a nyele talán jobb belátásra készteti a kőriskezdeményt, de sajnos…

Wotan nagy elkeseredésében fölvágja a világkőrist, hogy majd jobban égjen a Walhalla. Mekkora szerencse, hogy nincs mit felhasogatni.