Szentendrén kint volt a falon Vas István Bartók versének kézirata. Ohó, hát így néz ki, ez az eredeti? Nagyon szeretem a verset, különböző okok miatt, leginkább talán azért, mert igaz. Mert egy időben illett Bartókról verset írni, de Nagy László Bartók-verse mondhatni független Bartóktól. Illyés Bartók-verse meg… - hagyjuk. Ne hagyjuk, hiszen Vas István mintha ellen-Illyést írt volna, és mellé személyeset is, mintha nem vers volna, hanem emlékezés, milyen volt az 5. vonósnégyes bemutatója, hol ült Bartók, és hogyan tapsolt.

Nyilván ettől is igaz.

A versben viszont van egy másik hangversenyemlék, bécsi koncert, a gratulálók. Furcsa módon ez a kéziratban javított rész, amennyire ki lehet venni az áthúzás alatt, „xxxxxxx lobogó zsidó táncosnő gratulációja”. Aztán az egész áthúzva, és újraírva: „Gertrud Kraus, a táncosnő lobogó gratulációja a szünetben.”  

Most nem azon vacakolok, hogy miért volt fontos, vagy miért nem lett fontos, hogy Gertrud Kraus zsidó, hanem hogy miért lett ebből nyomtatásban Krauss, két s-sel. Ki javítgatta Vas Istvánt? És akkor lehet, hogy az Aquapendentei elégiában is ő jól írta a címet, Acquapendente, csak valaki akkor is, ott is, örökre okosabb akart lenni nála?

Azért is szerettem Kántor Péterrel találkozni, mert hiába volt költő, érdekelte a költészet maga. Lehetett kérdezni vagy beszélgetni versekről vagy költőkről, hogy miért ez vagy az a szó, vagy Vas István miért nem jobban szeretett költője a magyar irodalomnak. Hát ott van a Cambridge-i elégia, nekem az jó és visszatérő Vas István-élmény, hogy annyira keveset markol, és sokat fog.  Az rendben van, mondta Kántor Péter, de van az a rész:

De megmaradt

Sárospatak

És megmaradtak ablakdíszei,

A röneszánsz domborművek,

A bajszos és kerek,

Víg magyar koponyák

Onnan néznek le rád,

És él magyar, áll Buda,

És ez is épp elég csoda

Neki ezekről a bajszos és kerek, víg magyar koponyákról mindig Martonyi János jut az eszébe.

Elszúrta a Pista bácsi.

Valószínűleg Bálint Ágnes tehet róla, és A szeleburdi család, ahol a főhős barátját Radónak hívják, de mindig azt hittem, hogy a Hairben mi, magyarok is benne vagyunk. Hiszen az egyik szerzőt James Radónak hívják. Hívták, mert hát ez a szomorú aktualitás, múlt héten meghalt ő is.

A legenda úgy szól, hogy két állástalan színész kitalálta, hogy ha nem kapnak szerepet, akkor majd írnak maguknak, és ebből lett volna a Hair, de ez nem teljesen igaz. Nem voltak állástalanok, csak nagy szerep nemigen jutott nekik. A két színész Rado és Gerome Ragni volt, és tényleg megírták a darabot, zenét is komponáltak hozzá, de aztán rájöttek, hogy az úgy és akkor kevés, így csatlakozott hozzájuk egy igazi komponista is, Galt McDermot. Ő 2018-ban halt meg, ugyanúgy 90 éves volt, mint James Rado.

Mielőtt azt hinnénk, hogy Hairt írni maga a hosszú élet titka, Gerome Ragni csak ötvenhat évet élt.

Másfelől meg Hairt írni mintha tényleg a hosszú élet titka volna, attól kezdve nincs sok baja az embernek, stresszmentes életet élhet a jogdíjakból. Néha Rado (vagy Ragni) eszébe jutott, hogy talán meg kellene írnia folytatást, vagy valami új darabot, de nem sikerült, és talán jobb is így. Rado eredeti neve egyébként Radomski volt, nem magyar kapcsolat, de nyilván nem véletlenül hívják a Hair egyik (vagy inkább másik) főszereplőjét Bukowskinak.  

Valamelyik este a Te, rongyos élet ment a tévében, nyilván nem érdemes már se szidni, se dicsérni, a film elfoglalta a helyét a nemzeti film-közgondolkodásban, nem A tanú, de majdnem, és Bacsó is ennek szánta a naranccsal és Bástya elvtárssal. Közben arra gondoltam, hogy van a magyar filmnek egy bonviván- alapon történő korszakolása, voltak a Jávor-filmek, aztán a Latinovits-filmek, utóbb a Cserhalmi-filmek. Ezen belül volt egy alkorszak is, de az primadonna-alapon, szóval a nyolcvanas évek mozija mintha arról szólt volna, ki tudja Udvaros Dorottyát levetkőztetni. Ebben a Te, rongyos élet mindenképpen élenjáró, még ha némi idétlen vihogásra is ad okot, hogy nyáron forgatták, a színésznő meg bikiniben napozott, és ezt elmulasztották elfedni alapozóval.

Vagy ez is a filmhez akart tartozni? Úgy értem, bármelyik kockát is választja ki az ember, egyiken sem néz ki úgy Udvaros Dorottya, mintha az ötvenes években volna. Se a smink, se a ruha, se a frizura, se semmi. Ez vajon ügyetlenség, ahogy a kitelepítésre menet látszanak a Finta-hotelek a Duna-parton, vagy van valami titkos üzenet, amit meg sem ért az ember, legfeljebb így, utólag?

Mindegy, nem erről akartam beszélni, hanem a film-korszakokról. Hogy akkoriban ezt teljesen döbbenten néztem: ezek a filmrendezők színházba nem járnak? Megnézik egymás filmjét, ha nálad jó volt ez vagy az, az jó lesz az én mozimban is?  

Talán ezt sem értettem jól. Kicsi országocska, mintha egyetlen filmstúdió volna az egész, nem tud több sztárt futtatni egymás mellett. De ha azt erejének megfelelően befuttatta, akkor talán azoknak épp úgy volt közönségük, mint a nagymenőknek. Ha Brad Pitt miatt elmegy a világon a moziba tízmillió néző, függetlenül attól, hogy mi a film maga, akkor talán meg lehet ezt kicsiben csinálni: Cserhalmiért vagy Udvarosért elmegy százezer.

Ennek mintha vége volna. Én utoljára Csányi Sándort untam, de mielőtt igazán és mélységesen megunhattam volna, eltűnt a moziból. Pedig gyanús, hogy a közönség nem okulni jár moziba, hanem látni.

Van egy furcsa hármas interjú fent, az interneten, az Egy szerelem három éjszakája alkotóival beszélget Szegvári Kati. Nem valami haj, de mély beszélgetés, nyilván egyszerre három emberrel nem is lehet haj, de mélyen társalogni, csak hát mai szemmel elképzelhetetlen pillanat, hogy ott ül Ránki György, Hubay Miklós és Vas István a kamera előtt. Szegvári Kati persze nincs nagyon meghatódva a helyzettől, nem is az a dolga, akkor és ott természetes, hogy a három öregfiú készségesen mesél az alkotás folyamatáról. Itt van egy zongora, játsszon már nekünk valamit. Vas István még figyelmezteti is a riportert, hogy ez olyan, mintha egy matematikustól az egyszeregyet kérdezné.

Nincs igaza, mert emiatt a riporteri meg nem hatódottság miatt maradhatott meg ez a felvétel, hogy Ránki György az Egy szerelem…-ből játszik. Jövő heti műsorunkban Bach orgonál.

1983-ban, amikor sorkatonai szolgálatomat teljesítettem, a zalaegerszegi laktanyába elhozták a mozikban akkor futó Ez Elvis című filmet. Nagyon sokra nem emlékszem már, leginkább csak arra, hogy Elvis is volt katona, ő Németországban, vagyis az NSZK-ban, és hogy egy kimaradás alkalmából ellátogatott Párizsba is.

A laktanyai közönség ezt elragadóan humorosnak találta, de hát az is volt.

Mindenesetre már ideje volt egy új Elvis-randevúnak, de a nagy várakozásoknak nem felelt meg teljesen Baz Luhrmann Elvis-filmje. Nyilván ennek maguk a várakozások is az okai voltak, azt reméltem, hogy Luhrmann közismerten szédítő vizualitása és eredeti zenei ízlése mellett még jönnek az új felismerések, nagy rácsodálkozások.

Tulajdonképpen jöttek, én nem ismertem ezt az egész történetet, hogy Elvis mögött volt egy menedzser, aki olyan szerződést kötött vele, hogy minden bevételnek a fele őt illeti. Cserébe dolgozott is, az nem vitás, illetve egy ideig dolgozott, aztán már ellendolgozott, mert nem akarta, hogy Elvis európai vagy világ körüli turnékra utazzon, mivel Tom Parker, a menedzser, se Tom nem volt, se Parker. Illegális bevándorló volt Hollandiából, útlevél nélkül, így nem tudta volna az aranyat tojó kakast kísérgetni a nagyvilágban.   

Nem mondom tovább, Luhrmann vizualitása tényleg szemkápráztató, eleinte azt érzi az ember, hogy legalább ötször meg kell nézni a filmet, hogy legalább a látvány ötödét felfogja. (Például: jól láttam, hogy a négy vagy öt felé osztott vásznon a jobb szélső osztásból átdobnak egy gitárt a bal szélsőbe?) Aztán már nem vágyik az ember az új megnézésre, kezd hosszú lenni a történet, még mindig csak risza meg öblögetés, és végül a tanulság, hogy nem a szíve, nem a gyógyszerek vitték el szegényt, hanem a közönség szeretete. Én azért nem érzem felelősnek magam.

Vas István-kiállítás nyílt tegnap Szentendrén, a Ferenczy Múzeumban, mindjárt föltéve a szokásos kérdést: hogyan is lehetne kiállítani az irodalmat. Mert hogy kell, az biztos, hogy Vas Istvánról érdemes gondolkodni, az is biztos, de a róla való gondolkodás vajon elhozza-e az őt olvasást, azt sem tudom. Nem megyünk-e bele amolyan Aczél és kora elmélkedésbe, hogy minden szörnyűsége ellenére legalább olyan politikus volt, aki olvasott, vagy épp ellenkezőleg, milyen szörnyű, ha egy politikus olvas, mert mindjárt meg akar ismerkedni az írókkal. És így tovább, a végtelenségig, holott Vas Istvánnak kellene lenni a főszereplőnek.

De ő az, a három szoba róla szól, és kiállítják, amit lehet, kéziratokat és dedikált köteteket, íróasztalt, rajta írógép és egy kis pipatartó. Vacak kis pipák, az ember szíve megmelegszik tőlük. De a legjobban az tetszik, hogy kifelé menet haza lehet vinni egy-egy verset. Szabványméretű papíron, föltekerve, gumival összefogva. Magányos versek, de megérti az ember, hogy talán tényleg ez a versek igazi formája, nem kötetben, hogy lapozgasson az olvasó, sokan legyenek, mert a vers annyi, mint a szemét, hanem egyedül egy lapon, mint egy kép, mint egy képzőművészeti alkotás. Amúgy is azt szoktuk mondani, hogy a verset faragják. Talán nem faragják, hanem festik.

Verdit szokás szidni, az ő nagy kegyetlenségét az Aidában, hogy alig kezdődik el az előadás, a tenornak máris el kell énekelnie a fő áriát, még be sem melegedett, máris teljesítenie kell, aztán esetleg felvonásokon át dolgozhat, hogy feledtetni tudja a kezdetet. De hát Wagner, az ifjú Wagner Verdin is túltett kíméletlenségben (persze, akkor még sehol sem volt az Aida), amikor a Rienziben a címszereplő négy felvonáson át kikiabál minden életre utaló jelet a torkából, és akkor tessék, most jön a nagyária, amire jött a közönség.

Nem volt nagy élmény tegnap sem.

Ellentétben az egész előadással, amiről most úgy gondolom, hogy az idei Wagner-fesztiválnak ez volt a célja és az értelme, kár, hogy kevesen voltunk rajta. Pont azt, amit a Ringnél hiányoltam, hogy nem operaként adják elő, hanem mint valami komor ceremóniát Wagner-rajongóknak és Ring-őrülteknek, annak itt nyoma sem volt, kérem, ez egy opera. Kicsit furcsa, mert a szerző ugyan már mindent tud, amit később tudott, vagy legalábbis azt biztosan, amit a másik római, inkább idézőjelben „római” operájában, a Tannhäuserben, mégsem teljesen az ő világában mozgunk. Talán ebben még nincs szex-zene, annyi a különbség. Mindenesetre elég régen hallottam már a Rienzit ahhoz, hogy rácsodálkozzak: menyire jó mű. Nem arról van szó, hogy van egy jó dallam öt felvonásra elosztva, aki lemarad a nyitányról, az még eléri Rienzi imáját a végén, vagy fordítva, aki az elején ott volt, nem kell végigvárja. Van itt minden, egészen furcsa és szépséges kórusok, recsecse, ratata, csetepatt, hol itt, hol ott szólal meg valami váratlan. Tényleg zseni a Richard.

Persze: el is kell játszani, de eljátszották. A Nemzeti Filharmonikusok és főleg, főleg, főleg a Nemzeti Énekkar, jó karmester, Marc Albrecht, és két kiemelkedő énekesi teljesítmény. Az egyik kicsit meglepett, Günther Groissböck, nem mintha nem volna nagy sztár, de nemcsak igazi basszushang, hanem még igyekezett is hozzá. A másikról már sokat lehetett hallani, Láng Dorottya, de hogy minden szó igaz, tényleg lánglelkű szerelmes ifjú volt, magas sarkú cipőben. Van itt jövendő. Sőt, jelen is van.

Sinkovits Imrét hallgattam, többnyire csodálva, a hangszínt, a színészi tempóérzéket, hogy le tudja lassítani az időt, és az ő szavalásának tempója lesz a normális, kényelmes, igazi élettempó. És akkor a Hajnali részegség.

Nyilván nem kell bizonygatni, hogy nagy vers, meg szédítő, ahogy Kosztolányi megteremti az atmoszférát, nem tudok aludni, kinézek az ablakon, még a történelem is őt igazolta, amikor azt mondta, hogy nem lehet majd a ház romjaiból eldönteni, hogy otthonunk vagy állat óla, mert tényleg lebombázták a házat, nem lett belőle Kosztolányi-emlékház. És a rímek, hogy mindenre húz még egy lapot, égbolt – rég volt – kék folt – szétfolyt. És mégis megvilágosító erejű Sinkovits szavalása.  

Nem feltétlenül jó értelemben, pedig nagyon profi, pontosan hozza ezt az „elmondanám neked, ha nem unnád” – hangulatot, sóhajtozik, kicsit rövid levegőkkel beszél, idősödő férfiú, aki egy élettapasztalatot ad tovább… Na de hát pont erről van szó, az élettapasztalatról, hogy nem egy nagy mondás, az égben bál van, nézz föl, örülj, csodálj, csodálkozz. Minden szava igaz, de nem épp eredeti meglátás. Persze, ehhez is kell erő, bátorság vagy csak valami természetes viszonyulás, hogy így mondja el valaki a verset, feltehetően nem is szándékosan, de hogy legyen benne valami kiábrándító, erre jutottam ötven év alatt. Mindenki erre jut ötven-hatvan, akárhány év alatt. Nem attól szép a vers, amire gondoltam.

Furcsa módon nemrég volt egy hasonló élményem, az is Kosztolányi, amikor a Katona József Színház művészei mondták el a Halotti beszédet. Ott is azt képzeli az ember, hogy sok újdonság nem vár rá, ismeri, szereti, de attól, hogy két-három sorokra osztották föl a színészek között a verset, hirtelen kilóg a lópata. Persze, nagyot akar mondani Kosztolányi, azért is ez a cím, ez a kezdet, de aztán nem tud nagyot mondani, csak azt, hogy még egy ilyen nem lesz. Nincs fordulat, fejlődés, horizont, körbe-körbe megyünk. Attól nagy a vers, amitől kicsi, hogy nagyon akar mondani valamit, de nincs mit. Nem a legkedvesebb tanulság, de tanulság.

https://www.facebook.com/katona.budapest/videos/halotti-besz%C3%A9d-a-koronav%C3%ADrus-j%C3%A1rv%C3%A1ny-%C3%A1ldozatainak-eml%C3%A9k%C3%A9re/117590363786926/

Sírva hívott föl valaki, de szó szerint, meg is ijedtem. Az előbb tettük le a telefont, mi történhetett azóta, hogy sírni kelljen, de semmi. Vagy csak a szokásos. Most ment a rádióban egy Bach-zongoraverseny lassú tétele, Kocsissal, és ahogy játszotta, olyan szikáran, annyira előttem volt az egész ember…

Az f-moll, kérdezem, körülbelül biztosra menve.

Nem, nem, d-moll, de annyira benne volt...

Hm. D-moll? Nincs így benne a fejemben, hogy is van. Régi felvételek, nem szokás szeretni őket, Gouldnál is gouldabb előadások, nagy veretés, összeroskad a zongora a tételek végére. Kikeresem gyorsan, és tényleg, mintha a földbe akarná beleverni a hangszert, mintha két hangszeren játszana egyszerre, ballal basszusgitározik, jobbal zongorázik. (Tudom, hogy a basszusgitárhoz is két kéz kell, de valahogy megoldja.) Az én könnyeim nem kezdenek el potyogni, de közben arra gondolok, hogy talán ez lehet a művészet legeslegelső célja. A művész üzen, hogy valaha lakótársak voltunk, ugyanazon a bolygón éltünk, ha nem is feltétlenül egy időben.