Passió, Parsifal, h-moll mise, mit akarhat még az ember húsvét környékén? Nem is tudom. H-moll misét nem.

Pedig nem így indult, jött zenekar, szólisták, Ton Koopman, elkezdték a misét, és azt éreztem, hogy köszönjük, már megvagyunk. Annyira szépen, egyneműen, higgadtan, kiegyensúlyozottan szól az Amsterdam Baroque Choir, hogy már nem is kell tovább mennünk. Ez már az, a hit nyugalma. Nem az angyalok kara, hanem az embereké, de mi is tudunk szép dolgokat teremteni és megszólaltatni, nemcsak a szárnyakkal ábrázolt lények.   

Innét oda eljutni a szünetig, hogy éppenséggel maradhatunk, de minek, nem is rossz teljesítmény. És nemcsak karmesteri teljesítmény, sőt, elsősorban nem az, mert ha maradunk valami kies magaslaton Ton Koopman irányításával, akkor nincs semmi baj, talán a zene nem cápa, hogy ha nem megy előre, akkor elpusztul, vannak ünnepi pillanatai, amikor inkább az időt állítja meg, ezt a két órát most kivesszük az általános törvények hatálya alól.

De nem most. Alighanem a szólistákkal volt a baj, különös módon nem csak az énekes szólistákkal (de velük is), hanem mindenkivel, aki magányosan produkálta magát. A hegedűssel a Laudamus te alatt, vagy a kürtössel… Tudom, barokk kürtön minden sokkal nehezebb, de az nem lehet, hogy ez a maximum. Mintha a derék ember valami show-ban a víz alatt játszott volna a halaknak. Vagy nem tudom, de nem az embereknek.

Nem csüggedünk. Csüggedjenek ők.

Ez a meglepő felirat fogadta az Operaházban a Parsifalra összegyűlő közönséget. 

Nem mondom, hogy teljességgel megfejthetetlen, főleg, ha az ember tudja, hogy mit is akarnak mondani: az első felvonás végén ne tessék tapsolni, mert nem szokás. Azért egy ilyen felirat olvashatósága legegyszerűbben a hatásán mérhető le, ha tapsolnak, akkor nem sikerült mindenkinek a megfejtés. 

Tapsoltak. 

Gondolom, minden zongorista életében van egy szakasz, amikor Glenn Gouldnak érzi magát. Ő egy ilyen furcsa, kifürkészhetetlen, különc zseni, akire a zene egészen más hatással van, mint másokra. Ő elszáll, már azt sem tudja, hol van, és ezt jelzi is a külvilágnak, énekel, átlényegül, már abban a dimenzióban jár, ahová mások csak betekinthetnek. De leginkább azt sem tehetik. Aztán a legtöbb zongorista kiheveri ezt a dolgot, Gould egy volt, egyszer volt, nem érdemes utánozni. Arról nem is beszélve, hogy az utánzáshoz azért olyan technika, tudás, mélység, magasság, minden kell, hogy aki ott tart, annak már nem kell utánoznia senkit.

David Fray meg úgy maradt. Elég furcsa, mert mégis nemzetközileg magasan jegyzett nagymenő, az ember meg szíve szerint azt mondaná neki, hogy jaj, hagyd már ezt abba. Ne vágj pofákat, ne lényegülj át, ne dőlj hanyatt a támlás széken, ne grimaszolj, ne játszd meg magad. Inkább zongorázz. Ja, hogy az annyira nem megy? Hogy ezek a finom kis futamok kásává állnak össze az ujjaid alatt? Akkor vágj pofákat mégis, az is valami. Több köze van a színművészethez, mint a zeneművészethez, de azért művészet.

Ez volt Beethoven c-moll zongoraversenye. Még azzal földobva, hogy Várdai István vezényelt, nem mondom, hogy karmester született, de nem is szakadt rá a mennyezet. Fray meg a háta mögött egy kicsit rávezényelt mindenre, hát tényleg, nem is tudom, hogy játszott volna a Liszt Ferenc Kamarazenekar, ha ő nem lóbálja hozzá a fejét. Így aztán az is egy érdekes kérdés volt, hogy mi lesz ebből a második részre, a Hármasversenyre. Ott már Várdainak is játszania kell, és a csellista a zenekarnak háttal ül, nyilván besegít majd a vezénylésbe a hegedűs Baráti Kristóf, plusz Fray is rázza majd magát, és van egy hangversenymester is, Tfirst Péter.

Bármilyen furcsa is, a zene összeállt. Vagyis nem állt össze, de épp ez volt benne a jó, nem a nagy klasszikust hallotta az ember, hanem a kísérletező Beethovent, menjünk erre, menjünk arra, várjunk egy kicsit, vagy húzzunk bele, az egész nagyon vidám és nagyon élő esemény volt. A végén mégis oda jutottunk, hogy az ember betekinthetett oda, ahol ezek a fiúk léteznek. Nem David Frayról beszélek.

Rokonaim élnek Németországban, húsvétra hazalátogattak, és aztán meghatott arccal álltak az ajtóban: ilyen Németországban nincsen. Milyen, kérdi az ember ijedten, hogy már megint valami magyar racka dolog történt, leköpték az autójukat, mert nem köszönték meg villogással, hogy valaki beengedte őket a sorban, nem tehetnek róla, Németországban ez természetes, se kérni, se köszönni nem kell.

Szerencsére busszal jöttek. És ilyen nincsen Németországban, hogy a buszon nem csak azt mondták be, hogy a Ferenciek tere következik, hanem elszavaltak egy részletet az Ódából. Náluk nincs a költészetnek napja, vagy ha van, nem lehet tudni róla, mert nem szavalja el a kalauz A vándor éji dalát a buszon. Az is lehet, hogy ez valami magyar kulturális vadhajtás, a költők tisztelete, hogy a közéletünkben vagy a mindennapjainkban is ennyire benne vannak, nem pihennek a poros polcokon, és esetleg többet képzelünk róluk, mint amennyi bennük van, úgy értem, nemcsak a lélek dolgaiban várjuk az iránymutatásukat, de hogy ők vezessék a népet Kánaán felé. Mindegy. A lényeg, hogy ilyen Magyarországon van.

Azon gondolkodtam az Ahol a nap felkel Párizsban című film végén, hogy olyan klassz a nyelvünk, hogy mi egyetlen szóval ki tudjuk fejezni azt, amit a legtöbb európai nyelv csak hárommal. Persze, hiába vagyunk ennyire takarékosak a szóval, ha a franciák például mindenféle aposztrófokkal meg lenyelt magánhangzókkal odáig jutnak, hogy a végén ők két szótaggal mondják ki azt, amit mi hárommal. Talán ők többet mondják ki, azért.

Menet közben még arra is gondoltam, hogy a filmes meztelenkedés jelenleg még mindig férfimunka, vagy hogyan is fejezzem ki, hiába minden nemek közti egyenlőség, egy színésznőnek többet kell mutatnia, mint a színésznek. Közben persze bosszankodok is, hogy ezzel foglalkozom, szóval ezt valahogy meg kellene oldaniuk a filmeseknek, vagy több hímtagot vagy kevesebb nőtagot a művészfilmekbe, mert így igazságtalan, mi meg hiába emelkednénk, közben mégis kukkolónak érezzük magunkat.

Más baj nincs? Talán a cím, hogyan lesz abból, hogy Les Olympiades magyarul az, hogy Ahol a nap felkel Párizsban. Ahogy nézem, német közvetítéssel, az angolok beérték azzal, hogy Párizs, 13. kerület, nálunk és Németországban utalni akarnak arra, hogy ez Párizs ázsiaiak által lakott része. Vagy csak Párizst akarták beemelni már címként? Mert ezt azért jól csinálják a franciák művészfilmben vagy akár sorozatban, hogy Párizs ilyen, összegyűlnek benne az emberek a világ minden részéről, és szerelmesek lesznek egymásba. Mikor indulunk?  

Art deco kiállítás van mától a Nemzeti Galériában, elsétálgat az ember mindenféle szép tárgyak és ruhák között, és azt gondolja magáról, hogy most ő is valami Jávor Pál vagy Ráday Imre, amíg rá nem jön, hogy legjobb esetben is Kabos Gyula. Nem mintha az nem volna jó eset. Berendezési tárgyakat látni, de legfőképpen plakátokat, a nappali és éjszakai Budapestet, a hivatalosat és a félvilágit, nyilván ez is egy érdekes kérdés, a pokol és a mulatók kapcsolata, miért vannak ezek a vörös fények az éjszakai életben? Lehet, hogy azt hitték a régi lumpok, hogy ha még az életben eleget vannak a pokolban, akkor a túlvilágon elengedik nekik a büntetést? Vagy épp fordítva, jobb már most hozzászokni, hogy mi vár ránk?

Persze az alapélmény az, hogyan válik művészetté, ami nem volt annak szánva. Nem azért készült a Nirwana plakátja, hogy bámulják az emberek, hanem hogy Nirwana matracokat vásároljanak. Amint eltűnt a Nirwana a boltokból, rögtön csodálatosan funkciótlanná vált a plakátja is, de annyira, hogy vagy művészet vagy semmi. És nyilván csak akkor kezdték el nézegetni az emberek, hogy mi is van a képen. Ahogy ez a balatoni plakát is (jóllehet a Balaton egyelőre a helyén van) biztos csak később bizonytalanította el a nézőit. Azt látom, amit látok? Az egyik nadrágos nő épp evezővel veri fejbe a szerelmét, mert az a barátnőjének udvarol?  

Próbálok kikavarodni lassan az Anna Karenyinából, kénytelen is leszek, elfogynak a lapok, de néha elakad az ember. Például amikor Anna megmutatja a kislányát Dollynak, helyes a gyerek, Dolly irigykedik is, hogy milyen szép az arcszíne, meg milyen kis erős, kúszik a földön, felnyomja a popsiját, és a két kis dundi karjára támaszkodik…

A popsiját? Tudom, tudatos a szóválasztás, el kellett dönteni, hogy mennyire mai szöveget hoz létre Gy. Horváth László, de nekem azért ez kicsit sok. Mintha úgy összegezné valaki a történetet, hogy Ancsa bepasizott, de aztán megszívta.

Megnéztem Németh Lászlót, ő csak a kislány farát említi, nem valami gyöngéd, megértem, ha ennél valami kedvesebbre vágyott akár Tolsztoj, akár a fordító, de talán épp ez a legszebb az egészben: nincs végleges megoldás, az igazság Tolsztoj fara és popsija között van.

Elég furcsa, hogy nálunk az Attis az Attila egyik lehetséges becézése, mert Attisz maga előbb volt, mint Attila, fríg istenség. Nem is ez furcsa, hanem az ábrázolása, letolt nadrágú gyermek vagy férfiú, esetenként sapkában. De hát már a nadrág is meglepő, egyrészt mert nem tipikus antik viselet, másrészt mert pont ott nem takar, ahol a nadrágtól elvárnánk, kilóg belőle az ember feneke. És nemcsak a feneke.

Ahogy az egy kölcsönvett istentől várható, elég homályos a származása és a sorsa is, de az alaptörténet szerint megszegte magányossági fogadalmát, és házasságra készült éppen, amikor megjelent előtte Kübelé, és ettől Attisz megtébolyodott. Tébolyában megcsonkította magát, és bele is halt az önműtétbe. Kübelé csak annyit tudott elérni, hogy Attisz holtteste nem porladt és nem rothadt el.

Valamiért mindig az jut eszembe, hogy az egész történet valami rejtett tiltakozás a teremtés vagy törzsfejlődés ellen, hogy az emlősök hímjei a nemi szervüket ennyire kívül és védtelenül hordják. Ámbár az élet végül igazolta a megoldást.   

A nagyok mellett olyan apró örömök is érnek az Anna Karenyina újraolvasásakor, mint az előadás. Az a bizonyos előadás, amelyen Anna feltűnik teljes szépségében, és teljes megalázottsággal távozik, a szomszéd páholyból megjegyzéseket tesznek rá, bámulják, ő meg tartja magát, míg tartani bírja, de aztán összeomlik, és felvonás közben távozik. Nem ez az öröm, hanem, hogy időközben elfelejtettem, mi is volt az esemény, amelyen részt vett. Patti énekelt. Nem a nagy, vagy nem a legnagyobb Patti, Adelina, hanem a nővére, Carlotta, aki (ezt a lábjegyzetből tudom) 1872 és 1875 között lépett föl Szentpéterváron, nem sejtve, hogy maga Anna Karenyina is hallgatja.

Carlotta Patti egyébként Magyarországon is járt, például (ezt meg kataliszt blogjából tudom) 1879-ben Nagykanizsán, ahol csalódást okozott, mert keveset énekelt és nem hajlongott eleget. Ma már irtó vicces, hogy minden fordulat ismerős: a legendásan igényes nagykanizsai közönség, mondták, és a lapokban a beszámolók éppenséggel tegnap is íródhattak volna: „hangja, ha jól szorítja, erőteljes, de nem gyújt – minden hanglejtése elárulja énekesnőnk előrehaladott korát; oly sajátságos benyomást kelt, mintha gazdag létére minden áron mégis énekelni és pénzt szerezni akarna”.  

Nem is csak ezt akartam elmesélni, hanem egy másik jelenetet. Már forr a botrány Anna körül, amikor megérkezik a színházba Vronszkij. Érzékeli, hogy baj van, megy Anna páholyához, ahol épp arról beszélgetnek, hogy nincsenek már igazi tenorok. Le moule est en brisé, összetört az öntőforma.

Jó látni, hogy forradalmak jönnek és mennek, hercegek és grófok élnek és halnak, de az operában épp úgy okoskodunk, mint százötven éve.   

„Gyűlölöm Vashegyi Györgyöt” – mondta valaki a szünetben, és tudom, hogy ilyet nem illik se mondani, se érezni, de valami hasonló alapon álltam én is. Hogy lehet így kiállni emberek elé, ezzel a felkészültséggel, ilyen zenekari szólistákkal, oboa, fuvola, kyrie eleison. De nemcsak ők, a zenekar egésze, ez a lötyögős erőtlenkedés, ahogy a Händel-tételeknek nekiugrottak…. Ugrottak? Nekitántorogtak. Mégiscsak egy fölépített műsor, el kellene jutnunk valahonnét valahová. Abbahagyom, hiszen el is jutottunk. Bennem volt a menekülési szándék, mert az elragadtatást nem éreztem a kontratenor Anthony Roth Costanzo iránt sem. Rokonszenves ember, az a mázlista típus, aki a gyerekosztályról tud öltözködni, feszes sötét ruhában áll-ül, látszik, ahogy fickándozik a teste éneklés közben, és igazi, megkötött csokornyakkendő! Itt a helye, a pódiumon, annyira árad belőle ez a gyerekes tisztaság és figyelemigény, most nézzetek ide, nektek éneklek.

Igen, igen, nézzetek. Valahogy ez volt az alapélmény, hogy jó hallgatni, megvan minden, ami kell, de mégis különös, hogy vibratóval énekli a barokk áriákat, mindenki azt csinál, amit akar, nem valami zenei puritanizmusból mondom, egyáltalán, honnét is tudnánk, hogy akkoriban hogyan énekelt Senesino vagy Farinelli. Nem tudta akkor még az ember, hogy a koncert végén a második ráadás Gershwin lesz.

Talán tényleg a távozás hímes mezejére lépek a szünetben, ha az első rész utolsó száma nem a kettős a Rodelindából, Kristóf Rékával. Ja, hogy ez ilyen. Hogy helyzet kell Costanzónak, jó áriában is, de itt valahogy még több élet járja át.

A maradás hímes mezején üldögélve jöhetett a Gluck Orfeusz második és harmadik felvonása. Eleinte ez is nézői hőstettnek látszott, mert a második felvonás A boldog lelkek táncával kezdődött, de hogy az Elíziumi mezőkön nem így fújják a fuvolát, az szinte biztos. Aztán már tényleg csak zene, opera, a két nagy Orfeusz-ária, mikor hallottad ezt így. Semmikor, pedig ott voltam Vashegyi bemutatkozó koncertjén, amikor Derek Lee Ragin volt Orfeusz. A ráadás megint Händel, aztán a The Man I Love. Vicces, hogy ezt most nálunk 18-as karikával kellene énekelni.