„Gyűlölöm Vashegyi Györgyöt” – mondta valaki a szünetben, és tudom, hogy ilyet nem illik se mondani, se érezni, de valami hasonló alapon álltam én is. Hogy lehet így kiállni emberek elé, ezzel a felkészültséggel, ilyen zenekari szólistákkal, oboa, fuvola, kyrie eleison. De nemcsak ők, a zenekar egésze, ez a lötyögős erőtlenkedés, ahogy a Händel-tételeknek nekiugrottak…. Ugrottak? Nekitántorogtak. Mégiscsak egy fölépített műsor, el kellene jutnunk valahonnét valahová. Abbahagyom, hiszen el is jutottunk. Bennem volt a menekülési szándék, mert az elragadtatást nem éreztem a kontratenor Anthony Roth Costanzo iránt sem. Rokonszenves ember, az a mázlista típus, aki a gyerekosztályról tud öltözködni, feszes sötét ruhában áll-ül, látszik, ahogy fickándozik a teste éneklés közben, és igazi, megkötött csokornyakkendő! Itt a helye, a pódiumon, annyira árad belőle ez a gyerekes tisztaság és figyelemigény, most nézzetek ide, nektek éneklek.

Igen, igen, nézzetek. Valahogy ez volt az alapélmény, hogy jó hallgatni, megvan minden, ami kell, de mégis különös, hogy vibratóval énekli a barokk áriákat, mindenki azt csinál, amit akar, nem valami zenei puritanizmusból mondom, egyáltalán, honnét is tudnánk, hogy akkoriban hogyan énekelt Senesino vagy Farinelli. Nem tudta akkor még az ember, hogy a koncert végén a második ráadás Gershwin lesz.

Talán tényleg a távozás hímes mezejére lépek a szünetben, ha az első rész utolsó száma nem a kettős a Rodelindából, Kristóf Rékával. Ja, hogy ez ilyen. Hogy helyzet kell Costanzónak, jó áriában is, de itt valahogy még több élet járja át.

A maradás hímes mezején üldögélve jöhetett a Gluck Orfeusz második és harmadik felvonása. Eleinte ez is nézői hőstettnek látszott, mert a második felvonás A boldog lelkek táncával kezdődött, de hogy az Elíziumi mezőkön nem így fújják a fuvolát, az szinte biztos. Aztán már tényleg csak zene, opera, a két nagy Orfeusz-ária, mikor hallottad ezt így. Semmikor, pedig ott voltam Vashegyi bemutatkozó koncertjén, amikor Derek Lee Ragin volt Orfeusz. A ráadás megint Händel, aztán a The Man I Love. Vicces, hogy ezt most nálunk 18-as karikával kellene énekelni.  

Láttam néhány jól fejlett hátizmot a múlt héten Firenzében, de olyanokat, amilyeneket most a Szelíd című filmben, egyet sem. Tulajdonképpen csodálatos, már megint az élet utánozza a művészetet, az emberek azt mondták, ilyen nincs is, ilyen túlfejlett izomzat, ilyen kicsavart póz, amelyekkel Michelangelo a hőseit a világba veri, ehhez kell a féktelen fantázia, amelynek az emberi test a tárgya. De hát mit csinálhat a szobrász, aki meztelen testekkel akarja megmutatni a szenvedélyt, magányt, nagyságot, a világot. Ugyanazzal a problémával küszködik, mint Dante a Pokolban, azt kellene megmutatni, ahogy a lelkek szenvednek, de ezt csak úgy tudja megmutatni, ahogy a testek szenvednek.

És akkor beleszaladtam ebbe a magyar filmbe, Szelíd a címe, és mintha épp valami ellen-Michelangelo volna, a testek valahogy közvetett módon szólnak a lélekről, mintha épp ellentétesek volnának a benti kis lelkecskékkel, feszülnek, domborodnak, kemények, megpróbálják beburkolni a láthatatlant. Nem teljes sikerrel, mert ott vannak a kis ablakok, szemek, szájak, arcok, mind elmondják, hogy nem azok vagyunk, akinek látszunk.

Nem azt mondom, hogy életem filmje, de jókor jött.

Végre megnéztem a Tick, Tick... BOOM!-ot a Netflixen, máris egy tanulság előtti tanulsággal, hogy Jonathan Larson kizárólag olyan musicaleket írt, amelyek címét nem lehet lefordítani magyarra. Nincs sok belőlük, és csak a Rentet játszották nálunk, ami lakbért jelentene, hát erre nem csődülnének az emberek. A Rentre sem csődültek, de akik elmentek, szerették, és nagyon ideje volna már a felújításnak.   

A Tick, Tick... BOOM! leginkább az időzített bombára utal, ketyeg aztán felrobban, de a ketyegés a főhős-Larson fejében is szól, jövő héten harmincéves leszek, és még mindig nem csináltam semmit. A BOOM!-ban pedig nemcsak a robbanás, de a siker is benne van, hiszen épp eljutna oda Larson, hogy egy művét előadják, ha nem is nyilvánosan, de workshopban, igazi énekesek éneklik a dalokat, és végre talán jön valaki, és észreveszi, hogy ez más, ez több. Tényleg több, és sokszorosan több, egy film, ami egy musicalt dolgoz föl, amelyben a főhős épp egy musicalen dolgozik, de elhagyja az ihlet, pedig még egy dal feltétlenül kellene hozzá, megmondta már Stephen Sondheim is.

Ezt azért itt nem nagyon érzékeljük, már hogy a musical fontos dolog, nagy műfaj, nem feltétlenül slágeréneklés valami félbolond szerelmes történet körül. Abban sem vagyok biztos, mennyien értik a film utalásait, amikor például eléneklik a Sunday című dalt, ami itt egy vicces pincérkeserv, hogy vasárnap van, és mind idejönnek reggeli kávéra, ahelyett, hogy otthon maradnának, ahol sokkal olcsóbban is meg tudnának reggelizni, közben a szöveg és a zene egy másik Sundayre utal, azt Sondheim írta a Sunday In The Park with George című darabjához.

Larsonnál maradva: ő végül megírta a Rentet, az ezredvégi Bohéméletet, Párizs helyett New Yorkban élő, tüdőbaj helyett az AIDS-szel küzdő bohémekkel. Megírta, megélte, de végül nem érte meg, tíz nappal a bemutató előtt halt meg. Érezte a szorítást a szívében, el is ment orvoshoz, sőt két orvoshoz is elment, mindkettő azt mondta, hogy érthető, ilyen stresszel, két héttel a bemutató előtt, nem csoda, ha nyugtalan, és tünetei vannak. Aztán átszakadt az aorta.

Ha valami nehézzé teszi az Anna Karenyina (Karenina) olvasását, akkor az a parasztok helyzete. Mit van mit tenni, Tolsztojt ez már akkor is foglalkoztatta, ennek megfelelően Levint is ez foglalkoztatta, hisz nyilván nem véletlenül kapta a főhős Tolsztoj keresztnevét vezetéknéven. Levin én vagyok. Nem én, ő. Mindenesetre visszatérő probléma az orosz paraszt, hogyan lehetne javítani a sorsán, vagy kell-e egyáltalán javítani a sorsán, mert ha nem is Levin mondja, mintha Tolsztoj egyetértésével mondaná egy másik szereplő, hogy vissza kell térni a hagyományokhoz. A botozáshoz, mert erőszakkal be lehetne vezetni a gazdálkodásba az újításokat, de szép szóval aligha. Elrontják a boronát, nem használják a vasekét, a cséplőgépbe meg csapszeget dobnak, hogy tönkre menjen. Mert a parasztot csak az érdekli, hogy annyit keressen, amennyiből le tudja inni magát.

Eszembe jut édesapám moszkvai kalandja, kilépve a repülőtér kapuján, látta, hogy hosszú-hosszú sor áll taxiért, autó meg közel s távolban nincs. Illetve dehogy nincs, nem is a távolban, az épület háta mögött ott áll egy kocsi, benne a sofőr újságot olvas. Apám bölcsen odalépett a sofőrhöz, ember, maga nem jó helyen várakozik, az épület előtt sorok állnak, magát várják. A sofőr dühösen kiabálni kezdett, hagyjon engem békén, mit szól bele, mit csinálok, és dühösen elhajtott.

Másik világ. Vagy nem is tudom. Az ember azt hiszi, jobban ért mindent, ha kicsit nyugatról néz keletre. Eléggé keletre vagyunk ahhoz, hogy már csak kevés lenéznivalónk maradjon.

Hosszú autóútra jó ötletnek látszott a hangoskönyv. Miért is ne? A sátán kutyája, például. Iszonyat régen olvastam, még a Delfin Könyvek sorozatban, nem is szerettem, nem értékeltem Conan Doyle igyekezetét, hogy igazi regényt írjon, váltogassa a nézőpontokat, legyen benne naplórészlet meg mesélés, nem is bírtam végigvárni a művészi időhúzást, belelapoztam, hogy akkor most ki is a gyilkos. Amit időközben elfelejtettem, szóval miért ne A sátán kutyája, Fekete Ernő olvassa föl, tök profi, még jó, hogy az. De tényleg, eleinte kicsit lapos, de aztán pompásan eltalálja a stílust, mennyire váltogassa a hangszíneket. Nem is ez a baj vele.

A fordításban van néhány érdekes megoldás, bennfelejtett anglicizmusok, Sir Charles vár valakit, és „soha nem tér vissza”, de nem azért, mert világgá ment, hanem mert meghalt, szóval a „soha” éppenséggel ki is maradhatott volna a mondatból. Nem nagy ügy, nem is ez foglalkoztatott, hanem a tiszafa. Sir Charles holttestét a híres tiszafa allén találták meg, és ez már gyerekkoromban is foglalkoztatott. Talán ez valami magyar fasor, azért tisza? Persze most már tudom, hogy nem, a yew az tényleg tiszafa, csak a borongós mocsárvidékről hirtelen hazaérünk, valahányszor szóba kerül ez a tiszafa. Nincs vele mit csinálni, csak csodálni a több száz éves törzseket. A legöregebb tiszafák (nem a könyvben, hanem az életben) állítólag kétezer évesek. A termésük mérgező, ettől is tisza magyarul, valahogy a toxicum van a nevében. Vagy lehetne inkább taxus, sorakozzanak a fák a latin nevükön? Nem tudom. Néha az olvasónak (vagy hallgatónak) is alkalmazkodnia kell.

Nem ettől volt rossz ötlet a hangoskönyv, hanem mert nem kezdtem el időben hallgatni, már Pesten voltam, Ernő meg akkor fejezte be a tizenegyedik fejezetet. Most megint el kell utazni valahová, hogy kiderüljön, ki a gyilkos.

Van az a közismert Michelangelo-mondás, hogy a szobrászat egyszerű dolog, vesz az ember egy darab márványt, és lefaragja róla a fölösleget. Annyira egybeesik azzal, amit Bach mondott az orgonálásról, egyszerű dolog, mindig a megfelelő billentyűt kell lenyomni, hogy az ember gyanakszik: ezek összebeszéltek. Vagy nem is ezt mondták. Nem is ők mondták.

Hanem a megfelelő márvány, az nem annyira egyszerű. Itt van például ez a korai Bacchus, Michelangelo 21 éves, amikor nekiáll faragni, és igazából jóvátételből faragja. Előtte már eladott egy másik Bacchust azzal, hogy eredeti antik, pedig ő készítette. Utólag csapkodhatta a fejét a falba Riario bíboros, vagy legalábbis az örököse. A bíboros talán nem, mert ezt a Bacchust sem vette át, mondván, hogy illetlen. Egyébként tényleg az, le is csapták szegénynek a márványpéniszét, szóval valahol a világban van egy szóló-pénisz, amit Michelangelo faragott, csak senki nem tudja, merre lehet. A bíboros azt nem mondta, de a márvány sem hibátlan, sőt, épp rossz helyen hibás, Bacchus arcán van néhány szürke erezet. A mai nézőnek ez is valami bűnjel, vagyis bűnösség-jel, mintha tényleg Michelangelónak lett volna igaza, a megfelelő márványt kell választani, és sokszor a nem megfelelő a megfelelő.  

Nem akarom nagyon megjátszani magam, de talán nem oktalan a félelem, hogy előbb vagy utóbb a nagy művek már nem hatnak az emberre. Nem azért, mert telítve vagyunk a művészettel magával, csak telítve vagyunk a nagy művel, láttuk, hallottuk, olvastuk, már meglepődni nem fogunk a 9. szimfónia hallatán, hogy jé, énekelnek is. Jé, ez ilyen. Persze, hogy ilyen, attól híres.

Akkor sincs nagy baj, ha így van, akinek Beethoven a könyökén jön ki, majd vigasztalódik Haydn szimfóniáival, bár ez is milyen ostoba hozzáállás, hogy ha már mindent ismersz, hallgasd meg a 70. Haydnt, vissza is vonom most, azonnal. Mindenesetre valami kis szorongás van, hogy milyen is lesz a Medici-kápolna, nem üt agyon, nem sújt le a villám, de akkor miért is? Csak hogy én is beálljak azok közé, akik mutogatnak a híres művek előtt, azt a figurát nézd meg, még biztos nem vetted észre, láttad az Éj lába alatt a baglyot? Mindenki látja, mindenki fényképezi. Mindenki mutogat.

Elmondom, hogy csináltam, hátha érdekes. Lehajtott fejjel mentem be, megkerestem a katonát a falon. Nem tudom, ki rajzolta oda, valami takarító fiúcska, még Michelangelo idejéből, akinek várnia kellett, hogy megteljen kőporral a vödör, és addig ezzel ütötte agyon az időt, vagy valami büdös kölök a 18. századból, aki azt mondta, nagy cucc, ilyet én is tudok csinálni. Amikor ez megvolt, megfordultam és jöhettek a többiek: helló, Michi.

Indulás előtt fel akartam hívni Kálmán Pétert Brüsszelben, és beleénekelni a telefonba, hogy „ó, szép Firenze, ó andalító esték…” Mert hogy épp ott énekel Gianni Schicchit. Aztán rájöttem, hogy ő olaszul tudja a szerepet, ha hamisan éneklek, rá se jön, hogy mit akarok, mert az eredetiben az van, addio, Firenze, már búcsúzik Gianni a várostól. (Nem búcsúzik, csak búcsúzna, ha kiderülne, mit csinál.) Nem fordítási hiba, ennyit változhat a szöveg, de ahogy gondolkodtam a Schicchi magyar szövegén, azért van benne egy furcsaság. Rinuccio az áriában azt énekli, hogy „egyszerű sorból nagy művész lett Arnolf, szép, karcsú márvány tornya égbe rontó”. Milyen márvány? Az a gyanúm, hogy az ifjú Nádasdy Kálmán összetévesztett két tornyot, a Campanilét és a Palazzo vecchio tornyát, az előbbi szép és karcsú, de Giotto a tervezője, az utóbbi tényleg Arnolfo di Cambio, de inkább masszív és semmiképpen sem márvány.

Azt hiszem, mindez épp száz éve történt, ha eddig sem zavart senkit, most már maradjon.

Ha nem is bölcsességet, de okosságot fogadtam. Most más lesz, nem halálos tavasz az Uffiziben. Ha már végigálltam a két zsebkipakolós sort, egyet a pénztárhoz, egyet a bejutáshoz (nem volt vészes), ha már leszurkoltam a belépőjegy árát (vészes volt), akkor nem esek a régi csapdába. Nem azokat a képeket nézegetem, amiket mindig, meg amiket mások is, meg amit láttam, látok képeslapon, reprodukción, mindenhol, hanem amelyek melett mindenki elmegy. Nem mindenki, mert vannak bölcsek vagy legalábbis okosok, mától én is közéjük tartozom. Nem Giotto, hanem Lippo Memmi, nem Caravaggio, hanem Artemisia Gentileschi, nem Botticelli… De. Botticelli.

A nagy okosság addig tartott, amíg oda nem értem, hogy a bal szememmel a Primaverát láttam, a jobbal a Vénusz születését, pontosabban egyiket sem, csak az előttük csoportosuló embereket. Végül a Primavera volt, ami elcsábított.

Hogy is van ez? Körbevágott figurák a zöldben, nem mondtam volna meg fejből a számot, de azt írják a falon, hogy 138 féle növényt lehet megkülönböztetni a képen.

Furcsa, hogy amíg a növények jól azonosíthatóak, a képen látható személyek már nem ennyire, másképp olvassa a történetet Aby Warburg, másképp Panofsky és másképp Gombrich, nem is beszélve Láng Györgyről, bár ő a balról második alak szájából kijövő növényeket úgy látja, hogy egy ág hajlik Cloris arca elé. Csatlakozás vagy újabb megoldási javaslat helyett csak azt akarom mondani, hogy itt van ez a jobb oldal, ahogy a kék, hideg szél megpróbálja elragadni a leveleket lehelő nőt, hogy pont az történik a képen, ami az utcán is, csak mi azt mondjuk, jaj, ez a koratavasz, az előbb majd megsültem a napon, most meg fázom itt a árnyékban. Botticelli meg nem mondja, hanem festi, és ez lesz belőle.

Pihent agyú ötletnek látszik Zeffirelli-kiállításra menni Firenzében, mintha az ember már tényleg mindent látott volna, amit a város kínál, pedig dehogy. Meg mit is lehet kiállítani egy rendezőből, a munkáit nem nagyon, vagy akkor filmek és operaközvetítések mennek szobáról szobára? Rendben, díszletek vagy jelmezek is lehetnek, vannak is, elég imponáló, amilyen műgonddal készítették el a londoni Turandot ruháját az első felvonásban, pedig ott csak annyi szerepe van a császár lányának, hogy megjelenik, és tesz egy elutasító mozdulatot. Erről a Turandotról még közvetítés sem volt, nincs a műgondra magyarázat, közönségszem nem láthatta a hímzéseket a ruha ujján, de az énekes maga érezhette, mennyire fontos, hogyan teszi meg azt a mozdulatot, ha ennyi pénzt és időt fordítottak a ruhájára. Vagy olyan ez is, mint a Notre-Dame faragásai a tetőn, a Jóisten látja, és az épp elég?

Ilyen magvas gondolatokkal mentem szobáról szobára, néha ábrándosabbakkal, hogy azért egy Otello a Scalában, Domingo, Freni, Cappuccilli, vezényel Carlos Kleiber… Romeo és Júlia Londonban, Judi Dench volt Júlia, egy olasz előadásban meg Giancarlo Giannini volt Romeo, nincs izgalmasabb a tegnapi színlapnál.

Volt egy kép, Zeffirelli három Michelangelo-szobor között ül, jobbján az Alkony, balján a Hajnal, mögötte meg Lorenzo Medici. Tegnapelőtt én is ott voltam, de nem engedtek odaülni.