Azt hiszem, eddig még soha nem hallottam azt a szót, hogy garrote. Nem is hiányzott. Most is csak véletlenül futottam bele, a Vörös és fekete melléktermékeként. A XXII. fejezet mottója így szól: Azért adatott az embernek a beszéd, hogy el tudja vele rejteni a gondolatait. Szép és szellemes, a szerzője Gabriel Malagrida.
Meg van csillagozva, hogy ki ő, jezsuita pap, misszionárius, az inkvizíció Lisszabonban kivégeztette.
Na. Azért ez egy furcsa életpálya. És tényleg az, Malagrida, mint neve is mutatja, olasz születésű, a rend küldte Portugáliába, és onnét ment tovább Brazíliába misszionáriusnak. Szent embernek tartották, annyira szentnek, hogy vissza is hívták Lisszabonba, ahol a királyi udvarban élt, és összetűzésbe keveredett a miniszterelnökkel. Az utóbbi nem viccelt, belekeverte Malagridát egy valószínűleg nem is létező királyellenes összeesküvésbe, a szerzetest elítélték, de kivégezni nem tudták, mert ahhoz az inkvizíció beleegyezése kellett. Ezen már akkor is lehetett segíteni, leváltották az inkvizíció fejét, és az akkor már két és fél éve börtönben ülő, és megtébolyodott Malagridát most már eretnekséggel vádolták meg, bár az sem volt bizonyos, hogy az eretnek látomásait egyáltalán ő írta-e. És egyébként is tébolyult volt.
Malagridát kivégezték, és ehhez kellett a garrote, egyszerű, fából készült szék, a támláján egy vaspánttal. Kivégzéskor aki ráül, azt ezzel a vaspánttal megfojtják. Ahogy Vonnegut mondta: az emberek nagyon találékonyak tudnak lenni, ha arról akarnak gondoskodni, hogy más emberek ne éljenek.
És még egy lábjegyzet jön a lábjegyzethez, ez a mottó a beszédről nem is Malagridától származik, hanem Voltaire-től. Hogy Stendhal tévedett-e vagy szándékosan jelölt meg más forrást, nem tudom.