Sok-sok évvel ezelőtt olvastam már Arthur Rubinstein önéletrajzának első részét, még angolul, de alig emlékeztem rá. Csak a jelenetre, amikor elcsábította a szállásadónőjét, meg hogy mennyire szerette játszani Saint-Saëns g-moll zongoraversenyét. Éppenséggel ideje volt újraolvasni. Még akkor is, ha a friss és magyar kiadásból az is kiderül, hogy a fordító nem tud nagyon jól angolul, mert azt írja, az egyik német fejedelemségben a koncertje után az udvari emberek „figyelmesen álltak, mint a katonák”. Nyilván a vigyázzállást sikerült így fordítani. Aztán pár lappal később kiderül, hogy a fordító a magyar nyelvnek sem mestere, mert Rubinstein leül olvasni, hogy „elűzze az időt”. Olvassa még valaki ezeket a szövegeket, vagy a kiadók olyanok, mint valami automaták, fönt bedobják a kéziratot, lent meg kiesik a könyv?
Mindegy. Most tehát párhuzamosan olvasok két könyvet, Rubinsteint és a Vörös és feketét, és néha meglepődök, hogy minta ugyanazt a történetet olvasnám. Julien Sorel azért készül papnak, mert Napóleon után a papok már jobban keresnek, mint a katonatisztek, és rájön, hogy ha úgy akar élni, ahogy szeretne, ha ki akar törni Verriéres-ből, a kisszerűségből, akkor pénzre van szüksége. Rubinstein rájön, hogy ha ki akar törni Lódzból, ha úgy akar élni, ahogy szerinte érdemes, ahogy szeretne, akkor zongoráznia kell, és lesz pénze, és megnyílik előtte a világ.
Tudom, később a két történet majd elválik egymástól.