A táncoslábú észak

A táncoslábú észak

pb190020.jpeg

Nekem nem tűnik kultúraellenes bűnténynek, ha valaki arra törekszik, hogy egy klasszikus zenei koncerten jól érezze magát a közönség, de valami így sem stimmelt a Baltic Sea Philharmonic koncertjén. Pedig jól indultunk. Az ember látta, hogy mást kap, mert túl kevés a szék és a kottatartó egy hétköznapi hangversenyhez, aztán zenélve vonult be a zenekar, a nézőtér felől, és lehetett aggódni, hogy meg ne botoljanak a Müpa számos ravasz lépcsőjének egyikében. De rendben volt, ott voltak, és már bemondták, hogy az első rész Grieg, az a-moll zongoraverseny és a Peer Gynt-szvit, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a zongoraverseny ugyan az első tételtől a harmadikig haladt, de közbeszúrták Anitra táncát meg a Manók táncát, és voltaképpen nincs sok fogalmam arról, hogy miért. Ha az volt a cél, hogy észrevegyük a zenék, esetenként a témák közötti rokonságot, ám legyen, de az ilyesmi nem túl meglepő, ha tudjuk, hogy ugyanaz a szerző. A zongorista Balog József volt, aki nem tudott versenyt dübörögni a zenekarral, nem tudom, hogy akart-e volna, így viszont csak egy szép lassú tételre futotta tőle.

Lenyűgöző, persze, hogy lenyűgöző, hogy a zenekar nem csak állva, de kotta nélkül játszik, biztos, hogy más kapcsolatban vannak így az általuk húzott, fújt zenével, de a karmester Kristjan Järvi Grieg-értelmezésében mégis a dum-dumé a főszerep, ami egy kissé egyoldalúvá teszi a zenélést. Tudom, meg látom, hogy vannak, akik vevők erre, a közönség a nagy sodrások után bravózik, a mellettem ülő osztrákok kifejezetten erre jöttek, alig várták, hogy Järvi szökdécselni kezdjen, és rögtön összenevettek: jaj, ez a Kristjan!

Jaj, ez a Kristjan.

Drakulics Iljics

Drakulics Iljics

drakulics.jpg

Először azt hittem, hogy csak a poénok hiányoznak a Drakulics elvtársból. Mintha megállt volna ott a tudomány, hogy van egy érdekes történetünk, a kommunisták örökké akarnak élni, és ehhez vámpíri segítséget is igénybe vennének, mi sül ki vajon a materialista világszemlélet (ahogy azt Ötvös Csöpi mondta) és a filmes túlvilág találkozásából. De magától semmi nem sül ki, és hacsak nem volt elképesztő poénbőség az alatt, amíg elnyomott a buzgóság, akkor ez a tanulság: kevés. Amúgy nemes harc, Nagy Ervin majd megszakad, hogy komikus legyen, nem jó, de küzd. Nagy Zsolt rokonszenvesen kóvályog a filmben, aminek körülötte kellene rendeződnie, de nem rendeződik, Walters Lilit meg egyáltalán nem értem, sem színészként, sem jelenségként nem az, akinek lennie kell, talán túl későn jöttek rá az alkotók, már nem lehetett neki megmondani.

De talán tényleg nem a poénsűrűséggel van a baj, inkább a filmezési elképzelésekkel: mintha nem abból indulnának ki, hogy van egy történet, és azt feltétlenül le kell forgatni, mert olyan, és mert örülni fog neki tíz- húsz- ötvenezer magyar, hanem vannak filmrendezők, akiknek valahogy munkát kell adni, ha már elvégezték az egyetemet. Megmaradt a filmgyártásban ez a szocialista nagyüzem jelleg, forgassunk értelmetlen és rossz filmeket, csak forgassunk, hátha csoda történik.

Aztán jön a meglepetés: nem történik.

Tetoválás

Tetoválás

Nyilván más is átélte már, hogy jaj, de jó volna a divattal tartani. Mondjuk tetováltatni délceg testünket, hogy az izmok valami kép vagy felirat alatt ugrándozzanak. (Plusz brillantinos sérónk hupikékre festve – ahogy Novai Gábor énekelte.) Na jó, de mi legyen az a kép vagy felirat? Hol talál az ember egy olyan grafikusművészt, akinek az alkotása testen is megél, sőt, még értékesebbé is teszi azt a testet? Vagy mi az a szöveg, amit garantáltan olvasgatnánk magunkon, ha egyszer magánzárkába csuknak? Azért nem őrültem meg, kis unokám, mert rajtam volt a Háború és béke, volt mit olvasnom.

Hát, ez nyilván nem megy. A lelkesedő feliratokkal még óvatosabbnak kell lenni. Ha föltetováltattam volna magamra, hogy „éljen Plácido Domingo!”, akkor most íratni kellene egy másikat, „ja, mégsem”. Vagy még pontosabban: "kizárólag az énekesi teljesítményére gondoltam". 

Találtam egy ilyen változatot Szicíliában. A szobor Aszklépiosz, és még azt is lehet tudni, hogy portugálok vésték bele a latin feliratot. Körülbelül mindegy is, hogy mit, de a szöveg úgy kezdődik, hogy IESVS. Valószínűleg nekik ennyi is elég volt, hogy jelezzék: ha a szakállas férfi Jézus nevét viseli a mellén, akkor velünk van. Barbárságnak látszik, de lehet, hogy ez a felirat mentette meg a szobrot az utókornak.   

pa160159.JPG

Kopárok

Kopárok

rubens1.jpg

Egy időben, egy emeleten (vagyis a földszinten) rendetlenkedik Rubens és Rembrandt a Szépművészeti Múzeumban, nem érzem azt, hogy ez valami tudatos múzeumi szerkesztés volna, inkább csak szerencsés véletlen. De ha már így esett, az ember próbál valamit levonni, mint tanulságot. Itt ez a két németalföldi festősztár, azok voltak már a maguk idejében is, és a maguk ideje nem esik messze egymástól: Rubens nem egész harminc évvel volt idősebb Rembrandtnál. Mondjuk, ilyesmi jut az eszembe, hogy mindketten figyeltek a múltra, Rubens másolta a nagy olasz festők képeit is, hogy körülbelül hogy nézett ki az azóta lemázolt Anghiari csata, azt leginkább Rubens miatt tudjuk. Rembrandtra meg Tiziano volt hatással, meg Caravaggio, meg már Rubens is, így épül a festészettörténet, tégláról téglára.

Hanem találtam egy, elsőre nagyon banálisnak látszó dolgot. Mindketten, Rubens is, Rembrandt is erősen kopaszodtak. És mit szokott csinálni a legtöbb ember, ha utálja, hogy kihulltak a fejtetőn a hajszálai? Na, hát ők is azt csinálták: kalapot, sapkát nyomtak a fejükbe, azzal leplezték a hűtlen tincseket. Eddig rendben is van, nincs benne semmi különös. Csakhogy mindketten festők voltak, elvben semmi nehézséget nem okozott volna a számukra, hogy kicsit csaljanak a vászon előtt, hogy a csalók hamiskás mosolyával odapingálják mindazt, amit a természet elvett tőlük. A kortársak talán nevettek volna, de az utókor kicsit sem izgatná magát, készségesen bedőlnénk a dús hajú portréknak.

Ha hajlandóak lettek volna rá. Csakhogy nem, mindketten lerajzolták vagy megfestették a kalapokat, sapkákat, baretteket és turbánokat, de hogy hajat fessenek alájuk, arra nem vitte rá őket a lélek. Így nézek ki. És nem szaladok emiatt ál-hajbeültetni vagy ön-plasztikaiműteni. Nem tudom, hogy ez Isten dicsérete, vagy a valóságé. Vagy a kettő náluk ugyanaz. Vagy vállrántás: így nézek ki, ha tetszik, ha nem.

Persze, hogy tetszik.

Tartós anyag

Tartós anyag

Eljött a tweed zakók szezonja, és tegnap a Kémjátszma című, jórészt Budapesten forgatott filmet játszotta a tévé. A kettőnek látszólag nincs sok köze egymáshoz, de egy pillanatnyi türelmet kérek, és mindjárt kiderül a kiderülendő, már ahogy a kémfilmekben illik.

Ha megkérdezték volna valaha is (vagy legalább magamat megkérdeztem volna), hogy vajon honnét ered a tweed zakók iránti rajongásom, valószínűleg az Annie Hallt mondom magyarázatként, akár a nyitójelenetet, ahogy Woody Allen magyarázza, hogy elmúlt már negyven, vagy amikor a stand-up fellépésre készül idegesen, vagy amikor a második feleségével vendégségben vannak, és ő felmegy tévét nézni. Szóval hogy a tweed a laza és intelligens férfi viselete. És mi mássá is akart volna az ember tizennyolc évesen válni, mint laza és intelligens férfivá. De tegnap, a Kémjátszma alatt jöttem rá, hogy ez csak a második csábtánca volt a vastag zakónak. Az elsőt évekkel korábban éltem át, A keselyű három napja című Sidney Pollack-film alatt. Annyira régen láttam, kertmoziban, hogy szerintem még nem is értettem, hogy miről van szó, ki lő le kit és miért. Azért gondolom, mert most sem tudom. Viszont ott volt Robert Redford, szemüvegben, farmerban és tweed zakóban, és ugyanazt sugallta: laza és intelligens így lehetsz, halszálkás zakóban. Legfeljebb ő még azt is hozzátette, hogy a jóképűség nem akadály. (Most jut eszembe: mit is mond Alvy Singer, amikor a két autogramm vadász megkérdi, hogy hívják? Engem? Robert Redfordnak. Hm.)

condor.jpg

Hogy mi köze ennek a Kémjátszmához? Lehet, hogy olyat fedeztem föl, amit mindenki tud, de nem találtam nyomát: a Kémjátszmában Redford ugyanazt a ruhát viseli, mint A keselyű három napjában. Világoskék ing, nyakkendő, világosszürke, halszálkás tweed zakó. Megnéztem az IMDb-n, de ott csak annyit írnak, hogy a rendezői szándék szerint a film A keselyű folytatása volna, de arról nem írnak, hogy Redford ruhája is ugyanaz.

Tartós anyagból.

spygame.jpg

A ruhaujj regénye

A ruhaujj regénye

132371_gra_p_31264_20190712-822x1024.jpg

Ez a Rembrandt fogadja az embert a Szépművészeti megfelelő termében, persze, lehet tudni, hogy mi volt a kiindulási pont, kit utánzott, vagy kivel vitatkozott. Tizianóval. Azzal a kék ruhaujjas portréval, amit sokáig Lodovico Ariosto képmásának tartottak, sejtelmem sincs, hogy miért, Ariostónak nem volt ekkora szakálla, viszont jóval nagyobb és görbébb volt az orra. De a kép, a jelek szerint, annyira híres volt, hogy Rembrandt is látta, vagy legalábbis egy róla készült másolatot. (Nem, nem, utánanéztem, a ma Londonban kiállított kép Amszterdamban volt a 20. század elejéig, Rembrandt az eredetit látta.) Még egyértelműbb a másolás, ha belegondol az ember, hogy ez egy rézmetszet  amikor készült, nem is voltak megfordulva az irányok. Aztán a ruhaujj probléma is annyira bennmaradt Rembrandtban, hogy A zsidó menyasszony is elkészült. Aki azt eredetiben látta, tudja, hogy szinte dombormű, annyi a ruhaujjon a festék, kenés, göb.

Az önportréhoz visszatérve: tulajdonképpen vicces. Rembrandt épp gazdag volt, de a jelek szerint mégsem annyira gazdag, hogy egy ilyen ruhát megengedhessen magának, főleg rajzoláshoz. Egyfelől benne van a büszkeség, vagyok akkora ász, mint Tiziano, sőt, vagyok akkora ász, mint akit Tiziano lefestett, akár Ariosto, akár nem. Közben a ruha meg a sapka mégis olyan, mintha jelmez volna, rajta van, de ő maga nincs benne, mintha azt akarná mondani, igenis, a ruha teszi az embert. Vagy legalábbis a ruhaujj.

titian_portrait_of_a_man_with_a_quilted_sleeve.jpg

Az a sok csúnya ember

Az a sok csúnya ember

saskia.jpeg

Amikor már sokadszor csodálkoztam el azon, hogy Toszkánában az egy négyzetméterre eső szép emberek száma mennyivel magasabb, mint bármely másik részén a világnak, egyszerre megvilágosodtam. Hiszen ez a szokásos élmény: nem a művészet utánozza a természetet, hanem éppen fordítva. Ha a toszkán emberek tetszenek, a fantasztikus ajkak, orrok, hajak, annak csupán az az oka, hogy az emberi szépségről az alapvető ismereteket a firenzei festőktől tanultam. Ők meg érthető módon azokat festették, akik ott voltak, körülöttük. Akiket ma látok, azok a régi modellek leszármazottai, és azért tetszenek, mert megtanultam, hogy ők, mármint a régi modellek a szépek.

És akkor jött Rembrandt. Rembrandt pedig nem a karakteres férfiarcokat és a 2:1 homlokarányú, magas rüsztű, szőke hajú nőket festette, hanem azokat, akik körülötte éltek, Saskiát meg Hendrickjét, dr. Tulpot, és főleg: saját magát. Csupa seszínű hollandust, sörtől hunyori szemű urakat és puha derekú asszonyokat. (Soha nem értettem, hogy Ruttkai Éva miért nem sértődött meg azon, hogy Gábor Miklós a naplójában Saskiának hívta. Ámbár lehet, hogy megsértődött.) Ahhoz már, persze, késő, hogy az ember átállítsa az agyát, hogy szebbnek lássa a sonkaarcúakat az apollóknál, de azt megtanulja, hogy ha jobban megfigyeljük, tényleg nincsen csúnya ember. Vagy csak csúnya ember van, de az ugyanaz.  

 

Pavarotti ideges

Pavarotti ideges

pavarotti-end.jpg

Pavarottit hallgattam az éjjel, az Aida 2001-es előadását a Metben. Az évszám, ugye, elég közeli, ekkoriban már a sajtó folyton arról cikkezett, hogy vissza kellene vonulni. Vagy erről, vagy arról, hogy miért csak áriaesteket meg gálafellépéseket vállal az idősödő tenor. Aztán találja ki, hogy kire hallgat.

Akárhogyan is: Pavarotti érezhetően ideges. Radamest különben is a legszadistább szerepek közé szokás sorolni, belép, és gyakorlatilag azonnal el kell énekelnie az áriát, aztán marad még három és fél felvonása, hogy kiköszörülje a csorbát. Ez körülbelül mindenkivel így volt, csak Pavarottival nem. Illetve a fiatal Pavarottival nem. Mert itt érezhetően ideges, siet, kapkod, rápihen a csúcshangra, valami kevert fej- és mellhanggal vacakol, de ettől mintha elmozdulna a hang a helyéről. Aztán jön az ária vége, és ott van, ahol lennie kell, jól szól, tartja is, siker is, de nem akkora, azért egy ária mégsem az utolsó öt másodpercből áll.

Nincs különösebb tanulság, legfeljebb az, hogy senki ne akarjon operaénekes lenni, mert nincs nehezebb munka, még ezen a szinten sem. Vagy van egy bölcsesség Kálmán Pétertől, amit most megosztok: annál szarabb érzés nincs, mint amikor ott állsz a színpadon, és nem szól a hangod. De annál jobb sincs, mint amikor ott állsz és szól.

Hervasztás

Hervasztás

korossip.jpg

Valószínűleg az év leghervasztóbb könyve Kőrössi P. József Naplóromok című könyve, de hát ennek is kell lennie, mármint hervasztónak. Ücsörögnek a kávéházban, Réz  Palinál, mert nála ezek szerint olyan volt az ücsörgés, dumálnak, dumálnak, leginkább pletykáznak, és az ember megérti, hogy ez az irodalmi élet, van ez a horda, és tudni kell benne, ki kicsoda, hol áll a rangsorban, kivel kell jóban lenni és kivel nem kell jóban lenni. Nincs benne semmi igazán rémes, de mégis leverő, hogy akik befolyásolják, vagy akár meg is határozzák az ízlésünket, nem fölkent papok, hanem csak irodalmi lények. Nyilván ezt élné át az is, aki a szentek közösségéről kapna beszámolót: nahát, nahát, Szent Ferencnek piszkos a körme, Szent Pankráciusz pedig már három napja nem mosott lábat.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy miközben ma már az irodalmat vagy az írót is terméknek tartjuk, akit megcsinálnak, kitalálnak, fölépítenek, forgalmaznak, eladnak, elkészítenek egy piramist, amelynek a csúcsán ott van a szerző, néha mégis érdemes megfordítani ezt a piramist. Az az egy szegény, szerző hány embert cipel a vállán. Mint Mézga Géza a csacsika családot. Egyetlen alkotó nyakán ott ül a szerkesztők sora, a kiadó, a nyomda, a papírgyár. Korrektor és illusztrátor, egyetemi és középiskolás tanárok, sok-sok irodalmon kívüli, bár közeli figura, akik mind abból élnek, hogy valaki leírta a sort: Jöttem a Gangesz partjairól. Csoda, ha iszik az a szegény költő?  

 

11.11

11.11

krudy-gyula.jpg

Volt valaha egy olyan elképzelésem, hogy minden évben Márton napján a diktafonomra felolvastatom az egyik unokahúgommal Krúdy regényének, a Hét bagolynak az első mondatát, mert olyan szép, hosszú és kacskaringós a mondat, hogy nem lehet betelni vele. És milyen jó szórakozás lesz visszahallgatni, mondjuk tizenöt változatban, egyre érettebb lány- majd női hangon, figyelni, hogyan lesz a szöveg egyre gyorsabb, talán egyre unottabb, vagy egyre átgondoltabb. Annyi év alatt meg is tanulom majd, és milyen jó lesz elmondani magamban újra és újra hideg reggeleken. 

Nem lett belőle semmi, úgy értem, két vagy három évig tartott a lelkesedés, aztán mondjuk nem találkoztunk pont a napján, a mai napon, pedig akkor érdekes, mert a Budáról jövő szelek ilyenkor hozzák (hozták) a hideget, ilyenkor álltak a kócos szomszédasszonyok a vörösesbarna barchentruhákban az ablakba. Nem mintha tudnám, mi az a barchent. Aztán letörlődött a diktafonról a maradék is. Talán így van jól, a mondatnak az áll legjobban, ha írva van, nem kimondva.  Ám legyen akkor így.

Hét Bagoly visszhangos udvarán elfelejtette a Lisznyai úr hagyatékából való vén kakas, hogy valamikor a hajnalt is jelentette, a Vademberhez címzett sarki szatócsbolt ajtaja már huzamosabb idő óta csengett, a Képíró és a Bástya utcákban a korán kelő polgárcsaládoknál kávé és tej illata váltotta fel az éj fülledt álomszagát, az ódon házakban a pénteki kenyérdagasztást befejezték a belvárosi hölgyek, és megállottak az emeleti ablak mögött, a csipkefüggönyt félrevonták, hogy egy másodpercig elnézegessék az első havazást, amely a Buda felől járó hideg széltől hajtva keringett, örvénylett, inkább feljebb látszott szálldosni, mint alant, mintha félne még a hópehely az ismeretlen Pesttől...