Schubert térdnadrágja

Schubert térdnadrágja

schiffan.jpg

Elég sokat vacilláltam, hogy mondjam, ne mondjam, nem is a múlt miatt, hanem ha egyszer Schiff András eldöntötte, hogy nem lép föl Magyarországon, akkor talán joggal várja el hozadékként, hogy kritikus hangvételű írások se jelenjenek meg nálunk a művészetéről. Ez meg nem tud nagyon más lenni, annyira rossznak hallatszott a salzburgi közvetítés, és nem csak valami abszolút mércével méricskélve, hanem a régi Schiff-produkciókkal az emlékeimben. Ahogy az opus 142 f-moll impromptut játszotta, azon a furcsán szóló barna Bösendorferen. Elméset akartam írni arról, hogy valamit régebben tudott, de mára elfelejtette, a késői (30 pluszos) Schubert kísérteties hangját, amivel régebben olyan ügyesen egyensúlyozott, hogy mutatta, aztán nem mutatta, visszatért a jól nevelt Schuberthez. Most ezt szinte egyáltalán nem hallani, és nyilván nem csak az előadó, de néha a hallgató is megrögzött, mondanám is, hogy az egésznek így nincs semmi értelme.

Mondom is.

De telik az idő, és az ember rájön, hogy az ilyesmit nem felejti el valaki, akinek ez megvolt, tehát nyilván másról van szó. A barna Bösendorferről, ami inkább látszik polgári bútordarabnak, mint hangszernek, az óraláncról, meg erről a bohémellenes életről, műélvezetről és interpretációról, az eltűnőben lévő életformáról, amit akkor is lehet sajnálni, ha több benne a képmutatás, mint az igaz, vagy talán a képmutatással együtt teljes és igaz. Értem, hogy azért ezt lehet sajnálni, de azt még jobban hiszem, hogy Schubert sem az előző generációnak írta a zongoraműveit. Nem érti, vagy nem hiszi Schiff András, de addig jó, amíg a rövidnadrágosoknak játszik.   

Szőkesége

Szőkesége

juhaszgyu.jpg

Néha mondják még, hogy a magyar irodalom mit érdemelne meg. Leginkább azt, hogy megismerjék mások is, de nehéz volna a világot megtanítani magyarul, és a fordítások… Ilyenkor az ember reménykedik, hogy az idegen költők legalább nekünk nem hangzanak olyan idegenül, mint a magyarok fordításban. Hogy talán mégis értelmes az a mondás, hogy a legszebb magyar vers Shelleytől az Óda a nyugati szélhez.  Pedig Tóth Árpádnak már a hármas alliterációt is föl kellett adnia az első sorban: O wild west wind. Mégsem írhatta azt, hogy Nyugati nyers nyél.

A másik irányba fordulva: volt nekem egy amerikai nagybátyám, aki sokat fordított, mindenféle nyelvből, tőle kérdeztem, hogy soha nem érezte-e a vágyat, hogy magyarból is fordítson. Azt mondta: egyszer. Juhász Gyulát. És el is kezdte mondani: „What was her blondness like, I know no longer”. Tulajdonképpen szép. A kézirat, persze, elveszett vele együtt, de emlékszem, hogy még valami jól ki is jött az első versszak végén, a grain és again, majdnem az, mint az (ér)zemőt /mezők. Csak majdnem, látom én is.

A vers a miénk. Nemcsak azért, mert ugyan, miért is érdekelne egy texasi legényt a szegedi tanárember viszonzatlan és kétes szőkeségű szerelme, hanem mert nekünk adja a feladatot. Mondjuk negyvenöt éve ismerem a Milyen volt szőkeségét, és még most sem értem, miért azt mondja benne Juhász Gyula, hogy „kinyílnak ősszel az egek”. Nem becsukódni szoktak? Nem a nagy, szürke zsalukat hajtják be, hogy majd tavasszal folytatjuk?

Eltűnt ember

Eltűnt ember

rozsa.jpg

Ez itt a képen tényleg a nyár utolsó rózsája, legalábbis nálunk, az eldurvult, vaskos, öreg tövek aligha fognak nálunk már újat hajtani, így aztán, ahogy illik, a rokonság kímélésével, halkan dudorásztam csak magam elé a Last Rose of Summer című, ha jól tudom, ír népdalt. És ha már ezt dúdolja az ember, óhatatlanul eszébe jut László Margit, én őt élőben csak ennyit hallottam, Flotow Márta című operájában, prózai szerepben néhány hangot ebből a dalból énekelt az Erkel Színház oldalpáholyában. Nagyon szerették érte. A Mártáról viszont Tóth János jutott az eszembe, aki az előadást rendezte, és akit szintén lehetett szeretni, bár nem volt egyszerű eset.

Tóth Jánosra automatikusan azt mondta mindenki: csúnya a hangja. Erre már Fodor Géza is azt írta, hogy egyrészt azért a szép vagy csúnya elég nehezen definiálható kategóriák, másrészt mindenki azzal énekel, ami van neki, az az érdekes, amit elő tud azzal a széppel vagy csúnyával idézni, és Tóth János kifejezetten hatásos énekes volt. Ahogy Bartolóként szertornázott A sevillai borbélyban, az meglehetősen fenomenális volt, és emlékszem egy Toscára. Scarpiát énekelt, nem tetszett, nem tetszett, elég furcsán is nézett ki fehér parókával és magyaros bajusszal, mintha Hunyadi János szeretett volna elvegyülni a bársonymellényesek között. A felvonás végén azonban jött a Te Deum, és mintha erőnek erejével nyomták volna bele az embert a székébe, a hangtömeg énekesből és zenekarból, az indulat, a sötétség ereje. Különös perc volt.

Tóth János rendezett is, és kifejezetten ígéretesen, főleg, ha vígoperáról volt szó. A Mártát, a Cigánybárót az Erkelben, a Hilton Szállóban egy nyári estén Az úrhatnám szolgálót, de aztán kiszorult innét, fogalmam sincs, hogy miért. Biztosan nem azért, mert annyi tehetséges rendező kacagtat az operában, hogy neki már nem jutott hely.

Régóta nem tudom, mi van vele.

Fülemüle

Fülemüle

placful.jpg

Amiről Fischer Iván beszél az általa kifejlesztett fülelállítós maszk ismertetésekor, hogy valamikor mindannyian fölfedeztük az elálló fül erényeit, velem is megtörtént. Apám kéthangszórós magnóját hallgattam, és amíg a sztereóhatást figyeltem, rájöttem, hogy tényleg szebben szól a szerkezet, ha ernyőzöm a fülem, a kezemmel gyűjtöm be a Beethoven Hegedűverseny hangjait. És már akkor gondoltam, hogy talán ez is olyan dolog, amire a természet kiválasztja az embert, mármint a zenészéletre, és rögtön jelzi is a fülek és a fej által bezárt szöggel, hogy kik a választottak.  

Nem folytattam aztán ez ügyben kutatásokat, de az ifjú Kocsisnak azért jó kis vitorlái vannak, és itt ez a régi videó Yuja Wangról. Mintha a Yuja-szülők is jelezni akarták volna a frizurával, hogy a kislányuk született muzsikus. Azóta Yuja híres lett, és lenge (vagyis inkább rövid és feszes) ruháival a közönség figyelmét is igyekszik egyéb testrészeire fókuszálni, de tudjuk, amit tudunk. 

 

Pókerarc

Pókerarc

Nem mondhatnám, hogy nagy rajongója volnék az emojiknak, mindig azt érzem, hogy az emberi kapcsolatok bizonytalanságát jelzi, ha ki kell tenni egy jelet, apró, sárga arcot: ez most vicc volt. Ez most komoly. Most épp meghasad a szívem. Most épp nem.

Csak hát az embert néha utoléri, amiért nem rajong. Nézem Fischer Iván videóját, hogy föltalált egy újfajta maszkot, ami szemüvegkerettel illeszkedik az arcra, és a keretre apró kezeket erősítettek, hogy olyan legyen a hatása, mintha merőlegesen elállna a fülünk, és ettől szebben, melegebben szól a zenekar. Nézem, és nem tudom eldönteni, hogy vicc vagy sem. Mert nem röhögi el, nem kacsint, még olyan őrült feltaláló pillantással is tud a kamerába nézni.

Jönnek a koncertek, és minden kiderül. Vagy sem.

Japán viasz

Japán viasz

Nagy erőfeszítéssel néztem tegnap az Eiffel-parki közvetítést, 28 operaénekes adott elő áriákat, többnyire meglehetősen rejtélyes okból és célból, de közben volt két kórusrészlet is. Az egyik a Pillangókisasszonyból volt a Zümmögőkórus, és azt a nagy felfedezést tettem (lehetséges, hogy spanyolviasz), hogy hiszen ebből írta Claude-Michel Schönberg A nyomorultak nagy, lírai dalát, a Vidd haza címűt. Nem ez az első eset, hogy a musical a klasszikus zenéhez fordul ihletért, a Jézus Krisztus szupersztárban az I Don’t Know How to Love Him a Mendelssohn Hegedűverseny második tételét használja, mindkét kölcsönzés legalábbis színvonalas, meg aztán ekkora zenei slágereknél (most az eredeti darabokra gondolok) a lopás tényleg nem lopás, egyszerűen az új szerző nem jön rá, hogy ezt a zenét már hallotta. Van fordított eset is, amikor Paul McCartney napokon át zaklatta az ismerőseit, hogy a Yesterday honnét való, mert megszólalt benne, de biztosan valaki más műve. Amikor végképp nem találta az eredetit, elfogadta, hogy ő a szerző.

És van a másik irányba fordított eset is, amikor a klasszikus szerző csór. Stravinsky például a Petruska vásári jelenetébe írta bele a kintornás dallamot, ami után jelentkezett valaki, hogy ezt ő írta. Aztán kiderült, hogy tényleg, egy verklis tekergette a hangszert Stravinsky ablaka alatt, akinek bemászott a fülébe a dallam, anélkül, hogy tudatosodott volna benne. Mintha volna egy nagy, közös zeneszoba, ahová bejárásuk van a különböző tehetségű zeneszerzőknek, aztán hozzák kifelé a dallamokat. Akinek nincs bejárása, annak hozza valaki más.

A mi kis falunk

A mi kis falunk

jiri1.jpg

Pont ami nekünk jutott belőle, a vége nem lett nagyon szép. Az operaházi Cosi fan tutte nem tartozik Jiři Menzel főművei közé, ami akkor nagy ötletnek indult, hogy Menzel rendezzen operát nálunk, nekünk, az nem jött be, de annyi baj legyen. A bemutató után, a tapsrendben azért Menzel finoman farba rúgta Kálmán Pétert, amiért irigyelni fogom egész életemben, mégis egy Menzel-féle kecsketúró…

De akkor mi Jiři Menzel főműve. Nyilván a filmek, amit mindenki látott, a Sörgyári capriccio, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, Az én kis falum. Hogy azt ma gyakorlatilag mindenki ismeri, hogy „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Hrabalért senki nem tett annyit, még talán Esterházy Péter sem, mint Menzel. És aki Hrabalért tesz, az sok kelet-európai lelket simogat meg és mondja neki: hiába hiszed azt, hogy te vagy az élet balfácánja, miért nem tudtál háromszáz kilométerrel arrébb születni, mert jó ez a hely. Erre lakik Pepin, Francin, Magdalena Vásáryova, ahogy hosszú haját fújja a szél a kémény tetején – hogy másról most ne is beszéljek.

Az üzenet tartósabb, mint az ember.

Zaklat, felzaklat

Zaklat, felzaklat

brownsisters.jpg

Van egy fényképész, Nicholas Nixon, filmre dolgozik, nagy kockákra, szóval amolyan „a fotográfia hőse”, akitől jöhettek a kisebb formátumok meg a digitális képek, ő megmaradt a lassúzásnál, a kockázatnál. És nyert. Csodálatos sorozatai voltak, haldoklókról és AIDS-ben szenvedő, súlyos állapotban lévő emberekről. Mintha ez érdekelte volna, a halál közelsége, innét nézni át odaátra, amennyire lehet.

Voltaképpen ezzel foglalkozott a leghíresebb sorozata is, bár talán eleinte ő sem tudott róla: minden évben lefényképezte a Brown nővéreket. Négy lányt, akiből az évtizedek során asszony lett. A beállítások változtak, de a nők sorrendje nem, balról jobbra (vagy akár jobbról balra) ugyanúgy álltak Nixon kamerája elé a testvérek. Egyébként nem véletlenül választotta ki a Brown-nővéreket, az egyik Brown lány a felesége. Az értelmezés a nézőre van bízva: mennyire ki vannak téve a nők az idő múlásának, vagy mennyire nincsenek kitéve, mind ugyanazok maradnak, miközben minden porcikájuk megváltozik. Mennyire törékeny a szépség, vagy épp ellenkezőleg, mennyire nem törékeny, csak máshogy szépek a Brown-nővérek, de ez a máshogy szépség is nyomon követhető egy ilyen folyamatban.

Az a furcsa, hogy nem lehet tudni, tart-e még a folyamat. 2018-ban ugyanis Nixont szexuális zaklatással vádolták meg, be is bizonyosodtak a vádak, így ő maga megszűnt érdekes vagy kiállítható fotósnak lenni. A Brown-nővérek sorozata is megszűnt, vagy legalábbis 2018-as az utolsó kép, ami látható róluk, de hogy Nixon azóta készített-e még két újabb képet, azt nem lehet tudni. Azt se, hogy a felesége egyáltalán hajlandó-e még odaülni a kamera elé a testvéreivel. Hiába maradnak ugyanazok a fotók, a vád maga mindent megváltoztat, a fényképészből hirtelen nem a múlt és jelen szépségének kutatója lesz, hanem – nem is tudom. Nyálcsorgató vén jampec? Szerencsétlen szexbeteg? Minden megváltozik, csak a képek nem.  

Vagy csak az a baj, hogy Nicholas Nixon él, és erkölcsileg felháborítani tud? Miért nem probléma mindez, mondjuk, Renoirnál? Vagy palettával a kézben szabad zaklatni, kamerával nem?  

brownsist.jpg

Ki ez a nő?

Ki ez a nő?

evita.jpg

A Duna tévén ment az Evita, amit valaha vártunk, aztán legyintettünk, nem sikerült. Madonna mégsem elég egy ekkora szerepre, meg a hajak, Jonathan Pryce mintha végig úszósapkával a fején szerepelne. De Banderas jó, az akcentusa, az éneklése, a villogó szeme, a mozgása. Ez is egy tanulság.

Meg mintha Hollywood mindig későn indulna a musicalek nyomába. A Hair esetében annyira későn, hogy a film már újkorában is réginek látszott, valaha hosszú hajú emberek lézengtek a Central Parkban. A Jesus Christ Superstar új problémát vetett föl, ami ma újra aktuálissá vált, szabad-e a kék szemű Jézus mellé fekete bőrű Júdást állítani? De mindaz, amit Tim Rice, a szövegíró akart mondani, már alig volt hallható, hogy miért így és miért akkor, egy most (akkor) megjelenő Jézus két másodperc alatt hódítaná meg a világot, az emberiség igazi esélyt kapna a megváltozásra, és hogy „lehunyt szemét az égre emelje”. Még hit sem kell hozzá. Vagy ez volna a lényeg?

Ebbe a sorba jött az Evita, tizennyolc évvel a bemutató után. Webber még egy új dalt is írt bele, de az is olyan, mintha nem akarná fenntartani a kételyt, a vékony sávot, ahol Evitának lennie kell, hogy végig nem tudjuk, ki ez, melyik az igazi pillanata, vagy ha mindegyik igazi, a Don’t Cry For Me Argentina és a Buenos Aires is, akkor ez hogyan fér bele egyetlen színpadi lénybe. De ettől volt jó a szövegkönyv, és ettől gyengébb ma, túlszerették a hőst az alkotók az új dallal, ami, ha jól látom, azóta része lett a színházi előadásoknak. A musical-világ mintha gyengült volna a bizonytalanság felszámolásával. Már csak azt kellene végleg eldöntenünk, hogy Koppány vagy István.

Csak egy anekdota

Csak egy anekdota

 

Az évszázadnak (a múlt évszázadnak) több koncertje is volt, úgy értem, több koncertre is mondták, hogy „az évszázad koncertje”. Ilyen volt Bernstein Berlinben, miközben a falat bontották, és a kórus Freude helyett Freiheitet énekelt a 9. szimfónia 4. tételében. Ilyen volt a Carnegie Hall megmentésére szervezett jótékonysági hangverseny Isaac Stern szervezésében, 1976-ban, ahol Rosztropovics és Horowitz játszott együtt Rachmaninovot, Stern és Menuhin pedig a Bach Kettősversenyt, a csembalónál pedig Leonard Bernstein ült. És ilyen volt, szintén a Carnegie Hallban az 1917 október 27-i délután, amikor egy ifjú hegedűs, Jascha Heifetz mutatkozott be New Yorkban.  

A híre már megelőzte, így aztán elég jó közönség gyűlt össze. De hiába előzte meg a híre, mert a valóság még döbbenetesebb volt, új korszak kezdődött az interpretáció történetében, többé nem lehetett arra hivatkozni, hogy na, ezt a szerző maga sem gondolta komolyan, ezt nem lehet eljátszani, elég lesz valami hasonló. A 16 éves Heifetz eljátszotta, és akkor kiderült, hogy aki nem képes a kottában írtakat megszólaltatni, annak lehet bármekkora nagy lelke, kénytelen lesz más foglalkozás után nézni. Ahogy mesélni szokták: a koncert után a világ nagy hegedűs csillagai mentek haza gyakorolni. Új idők kezdődtek.

A hangversenyen ott volt Mischa Elman is, közös páholyban ültek a zongorista Leopold Godowskyval. Elman a zsebkendőjét gyűrögette, a homlokát törölgette, aztán odasúgta: milyen rettenetes meleg van itt. A zongoristáknak nem – felelte Godowsky.

Persze, Horowitz akkor még el sem indult Amerika felé.