Mirella

Mirella

Volt egy régi, nálunk már szinte biztosan elfelejtett, ha egyáltalán megjegyzett film, A rossz fiú, Patrick Dewaere (szintén elfeledett, ha egyáltalán megjegyzett) főszereplésével. Abban volt egy jelenet, valakik a Bohéméletet hallgatják, Montserrat Caballé énekli Mimit, és a lemez előtt ülők arról beszélnek, hogy jó, jó, tényleg nagyon jó, na de ahogy a kis Freni énekli, ahhoz nem fogható.

Egyébként igazuk van, a világ legjobb Mimije, legalábbis lemezen Mirella Freni volt. Pavarottival, Karajannal, nem éppen másodosztályú társaságban. Énekelt még megőrzött Mimit, egyet Geddával, egy filmet pedig Gianni Raimondival, de mintha ezen a Karajan-lemezen jött volna igazán minden össze.  

bohemelet.jpg

Szép szavak helyett inkább dicsekednék, hogy én még láttam őt, a Fedorában, Bécsben. Láttam a Don Carlos után, a művészbejáró körüli tülekedésben, rózsaszín nadrágkosztümben. Jaj, de furcsa is a világ, amikor még élnek a hőseink: Ghiaurov volt Fülöp király.

Picsogás helyett inkább azt mondom végre egy végigélt pálya. Mozarttal, és a filmen megőrzött vidám, mókusarcú Susannával, ahogy Kirivel éneklik a Levélkettőst. Aztán a Bohémélet, Otello, Pillangókisasszony, és még a pálya vége felé is olyan szerepek, mint Tatjana az Anyeginből. És a Fedora, és a tanítás. Freni igazán nem nézett ki öngyötrő művésznek, aki álomtalan éjjeleken agyal azon, hogy mégis hogyan kellene megtalálni a hangot és a játékot Manon Lescaut-hoz, mégis azt mondták róla, hogy ő az, aki minden pillanatban igaz, amikor a színpadon van. Lánykából hősnő, hősnőből díva, dívából nagy öreg. Most a halála után itt énekli a szobámban a Qui la vocét. Nem kellene panaszkodni, de nehéz megállni.

mirella.jpg

Téves riasztás

Téves riasztás

pc280009_2.JPG

Aki ismeri az IMdB oldalt (gondolom, mindenki), az tudja, hogy a filmekről szóló megjegyzéseknek van egy olyan rovata is, hogy goofs. Baklövések. Nagyon szórakoztató olvasmány, megtudja belőle az ember, hogy Sharon Tate-nek nem lehetett olyan Porschéja, amilyennel a Volt egyszer egy Hollywoodban furikázik, mert ennek a lökhárítója fekete, pedig az 1969-ben készült Porsche 911-esek lökhárítója krómszínű volt. De van ezer ilyen, hogy ki milyen órát hord, hogy a Boeing 747-esek akkor még nem repültek, és így tovább. Van aztán egy olyan rovat is, hogy tévesen baklövésnek tartott pillanatok, ennél a filmnél maradva, hogy a Manson család gyilkolásra kijelölt tagjai nem is konyhakésekkel érkeztek, hanem bicskákkal. Még jó, hogy valaki éles elméjűen nem jegyzi meg, hogy nem is azokat ölték meg, akiket a filmben.

Csak azért mondom, mert majdnem hasonlóba keveredtem. Kukorelly Endre regényét, vagy regénynek mondott könyvét olvasom, CéCéCéPé a címe, és az ember észreveszi, hogy itt-ott nem stimmelnek a dolgok. Az oroszok például elviszik az egyik szereplő Wagner lemezeit, nagy stócot, 33 fordulatosakat. Csak hát a 33-as lemezeket akkor még föl sem találták, és éppen azért találták föl, hogy egy Wagner-opera ne legyen olyan mérhetetlenül sok lemezre szétdobva, ne kelljen állandóan fordítgatni a vinylt. Kukorelly nyilván a 78-as fordulatszámú lemezekre gondol, azokból tényleg rengeteg kellett egy-egy felvonáshoz is.

Nem ügy, ettől még nem borul a könyv hitelessége. De pár oldallal később jött a másik riasztás. Jane Birkinről volt szó, arról a csajról, aki a Je t’aime-ben énekel, és aki a Nagyításban David Hemmingsszel birkózik a földön, pucéron. De hát… de hát a Nagyításban Vanessa Redgrave szerepelt, nem?

Ez a téves riasztás, mert Vanessa Redgrave főszerepelt, de vele nem birkóztak, viszont Jane Birkin is ott volt, csak az nekem valahogy kiesett. Szóval igaz, minden szó igaz. Nem azt mondom, hogy ettől jó a könyv, de azt igen, hogy nem ettől, de jó.

Megölték, megölik, meg fogják ölni

Megölték, megölik, meg fogják ölni

p2080022.JPG

Ha most írná Shakespeare a Rómeó és Júliát, bizonyára volnának bölcs kritikusai, akik fölhívnák a figyelmét arra, hogy csak semmi művészkedés. Ha egyszer annyira fontos témát talált, mint a fiatalok szexuális élete és a kamaszok önpusztítási hajlamai, akkor legyen olyan jó, és ehhez tartsa magát. Eszébe ne jusson olyasmi, hogy akkor most a két gyerek szonettben beszélgessen, vagy olyanokat mondjon, hogy „szerelmem könnyű szárnyán szálltam én”, mert ez itt nem helyénvaló.

Nem azt akarom mondani, hogy Gianina Carbunariu Mady Baby című darabja valamiképpen a Rómeó és Júlia lehetne, de fontos témát talált, és nem próbálkozott hozzá költészetet párosítani. Semennyire. Ha a díszlet nem volna, talán színház sem volna, annyira hiteles az alapképlet, mint bármelyik hosszabb-rövidebb hír az interneten: kiment a lány Írországba (vagy akárhová) Romániából (vagy akárhonnét), mert a nemrég megismert pasija erre biztatta, aztán kint prostitúcióra kényszerítették, kihasználták, verték –nem mondom el a végét. Az elejét is csak azért, mert tudja az ember: ha a repülőn arról beszél egy csinosabb fiatal lány, hogy kint táncolni fog, még nem tudja hol és miképp, akkor mi már tudjuk, mi lesz ebből.

A kérdés az, hogy vajon sikerül-e a rendelkezésre álló időben annyira egyénivé tenni a szereplőket, hogy a szívünk szakadjon meg értük. Akár mindegyikükért, de nyilván elsősorban a lányért. Hogy legyen több ez a Mady Baby, váljon vissza Madalinává, és mi, mint megannyi figyelmetlen apa, anya, barát rémülten nézzünk magunk elé: tudtuk és hagytuk.

Azért ez nagy meló színésztől és rendezőtől egyaránt, és hogy a pálya nehezített legyen, van itt erotika is bőven. Nézek a lelkembe, hogy nem az vagyok-e, aki ellen harcolni szeretnék, hogy nem az történik-e, hogy megvetek mindenkit, aki visszaél a másik fiatalságával és szépségével, de közben csak odanéz, csak megbámulja a rúdnál vonagló nőt, nézi, meddig csúszik le a takaró vagy meddig csúszik föl a ruha.

Mert ha igen, akkor mit magyaráz az ember? Az peep show, ez meg színház, más a közönség, mások az eszközök, itt beszélni is kell. Ja, és illik megnevezni az alkotókat: Hartai Petra, Bán Bálint, Mózes András. A rendező Radnai Márk.

Bűnösök vagyunk. Voltunk, leszünk.

Nagyon kis asszonyok

Nagyon kis asszonyok

kisasszonyok.jpg

Lehet, hogy holnap Oscar-díjat nyer a Kisasszonyok című film, de az ne tévesszen meg senkit. Nincs sok köze Jane Austenhoz, még akkor sem, ha nagyon szeretne úgy tenni, mind a film, mind az irodalmi alapanyag, Luisa May Alcott regénye. Legalább egy Mrs Bennet kellene hozzá, vagy valami, aminek valóság íze, illata, színe van.  

Annyi baj legyen, nem kell a filmet félteni, biztos vagyok benne, hogy van az értékelésében valami nemek közötti megosztottság, a férfiaknak ez szörnyű giccs, a nőknek meg kedves, szeretni való, vidáman eltöltött két mozis óra. És a különbség talán csak abból fakad, hogy ki szereti úgy látni a világot, hogy az tele van jóravaló, lepkehálóval levadászandó férjjelöltekkel.

Annyi baj legyen, illetve még annyi baj sincs, mert Saoirse Ronan a főszereplő, őt meg jó nézni, az arcbőre szabálytalanságaival együtt és épp azok miatt is, láthatóan a rendező Greta Gerwing ragaszkodott a Lady Birdben bevált módszerhez: ne sminkeljék a színésznőt, mert kár elleplezni az arcát.

És tényleg, ahogy a film utolsó jelenetében háromszor vagy négyszer lenéz és fölnéz, és minden fölnézéskor egy kicsit más a kifejezés rajta – már ezért megérte.

Hanem van egy jelenet, amelyben a négy leánytestvérből a legkisebbik betegeskedik, súlyos a helyzet, közel a halál, és akkor melléfekszik a legidősebb testvér, és mondogatni kezdi, hogy ne add fel, harcolj, kiabál, ordíts, tiltakozz. Érzem, hogy ez többé-kevésbé idézet, de honnét is? Mi is ez, igaziból?   

Aztán beugrik, Dylan Thomas, csak akkor ő még meg sem született. Dylan Thomas verse, a Do Not Go Gently Into That Good Night, amit az apjának írt. Magyarra, ha jól látom, öten is lefordították, de mindenkin kifogott, mindenki a szavak megválogatásával akar lírát faragni, pedig a szálkás súlyuk adja az vers erejét. Bölcs és öreg, vad és mindenki: tiltakozzatok a halál ellen. Vas István így mondja:

 Ne ballagj csöndben amaz éjszakába.

Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála.

Nello Santi

Nello Santi

nellosanti.jpg

Tudom, hogy ha valaki meghal, akkor mindenkire rájön az utolsózás, ő volt az utolsó romantikus, az utolsó nagy, az utolsó a fénykorból. De Nello Santi tényleg valami hasonló volt, a Toscaninit követő olasz operai karmester generációból ő maradt utoljára. Egészen tegnapig.

Persze, mert mindent szokatlanul csinált. Egy nagy, olasz operai embertől azt várná el az ember, hogy a Scalából kiindulva… Santi évtizedekig nem járt a Scalában, helyette ott volt Bécsben, Salzburgban, New Yorkban. Mindenütt. De főleg Zürichben, ahol néhányszor én is láttam.  Nem volt nagy hókuszpókusz, ahogy vezényelt, csak épp annyit látott az ember, hogy nem lehet vele vitatkozni. Mármint a mozdulataival, amikor meglendíti a pálcát, akkor az van, amit ő akar. Vagy meg sem lendíti a pálcát, olyan is volt, hogy a kettőst két ujjal vezényelte, te vagy a mutatóujjam, te pedig a kisujjam, most te énekelsz, most te, most ketten egyszerre.

Tényleg Santi papának hívták az énekesek, vagy papa Santinak, féltek is tőle, de bíztak is benne, mindkettőre megvolt a jó okuk. A közönség talán nem is sejtette, hogy mennyi erő, tudás, hatalom van ebben a nagy hasú, kutyafejű emberben. Mert hát sztáralkat nem volt, nem őt tették a lemezborítókra. Inkább Domingót, akinek a legelső árialemezét is ő vezényelte. Meg még utána néhányat. És a Bajazzókat, ami talán mégis a darab legkielégítőbb, legteljesebb hangfelvétele. Tudta magáról, hogy ő a tradíció átmentője, néha hivatkozott is erre, például az Ernani elején, a tenoráriában. Itt ez nincs a kottában, de valaki így csinálta, ő meg attól hallotta, akinek Verdi mondta.

Az éjjel egy bécsi Don Carlost hallgattam vele. Az volt a szándékom, hogy csak belehallgatok, de pont ez az, amit nem lehet, mert Santi víziója mindig az egészre vonatkozott, egy a mű, az első hangtól az utolsóig egynek kell maradnia, most itt azért csak ennyire hangos, hogy a fináléra még fokozni lehessen.

Zeneszerző randevú

Zeneszerző randevú

ben.jpg

Valakivel épp e-maileztem, és, ugye, ennek a kapcsolati formának megvan az az előnye vagy hátránya, hogy nem tudjuk, mit csinál éppen a másik. De most megtudtam, mert a levél végére azt írta, most megyek, mert kezdődik a koncert második része, a Serenata notturnát fogják játszani.

Rám jött az irigység, én is akarom hallani a Serenata notturnát, ha nem is a Zeneakadémián, de egyáltalán. Lemezen. De most akkor melyiket? Nézi az ember a választékot, régi hangszer vagy nem régi, régi karmester vagy nem régi, Klemperer vagy Karajan, Harnoncourt vagy Hogwood, vagy ne is legyen karmester, csak kamarazenekar. Vacila, vacila, aztán eszembe jutott, hogy Britten. Mindig is nagyon jó karmesternek tartottam, lassúnak, de tartalmasnak, nyilván nem ettől híres, mármint a vezényléséről, hanem a műveiről, de hátha van benne valami más, Mozart mélyebb megértése.

Már csak azért is, mert annak idején nagyon kapacitálta őt Richter, hogy fejezze be a Figaro-trilógiát, zenésítse meg ő A bűnös anyát, amelyben a grófnénak gyereke születik Cherubinótól – és a többit nem tudom, már hogy mi is történik. Britten azonban nem ugrott be Richternek, majd bolond lesz Rossini és Mozart mellé odatolni magát.

De most ott van Mozart mellett, ő vezényli az English Chamber Orchestrát, és tényleg lassú, és tényleg jó. Leginkább azért, mert Britten valóban zeneszerzőként közeledik a műhöz, ami le van írva, annak meg is kell szólalnia, és nincsenek csak úgy rutinból odaírott hangok, amelyek igazából nem is fontosak. Így aztán nagyon intenzív a brácsaszólam, és az embernek időnként az az érzése, mintha egy nagy bálban időnként megjelenne egy köpenyes, svájcisapkás takarító ember, és dudorászva átsétálna a szobán, lendületes partvismozdulatokkal.

Azt, persze, nem tudom, milyen volt a zeneakadémiai koncert, de én biztosan jól jártam. Már csak arra kellene rájönni, hogy ha egy műnek Éjszakai szerenád a címe (tudom, Mozart atyja volt a címadó, de nyilván megbeszélték), akkor vajon miért dörömbölnek végig benne az üstdobon? Ez olyasmi, mint amikor a bulinegyedben éjjel kettőkor ébresztőt ordibálnak az ittas fiatalok?  

Cathedral in Blue

Cathedral in Blue

Nem halálos bűn, de kockázatos másik műalkotásról írni a verset. Az ember hajlamos azt hinni, hogy alapozásnak kell, hogy a létra magától nem ér el az égig, kell hozzá a vers, hátha együtt. De többnyire a talapzattól csak rövidebb lesz maga a lajtorja, nem kószálnak rajta angyalok se föl, se le. Persze, vannak azért nagyon is jelentős kivételek, például az Apolló-torzó, amelynek nem ismerhettük hallatlan fejét.

Markó Béla verseskötetéről jutott mindez az eszembe, aki nagy szeretettel alkalmaz festményeket kiindulási pontként, ha valaki kémkedne utána, meg tudná ebből állapítani, merre járt az utóbbi időben. Például Oroszországban. Vagy Essenben, ahol megtekintette Monet A roueni katedrális sorozatának ott látható darabját, a katedrálist reggeli ködben. Kék és sárga, kis leegyszerűsítéssel, erre Markó Béla verse is fölhívja a figyelmet.

monetessen.jpg

Aztán megy a vers tovább, nem szörnyű, nem is angyalt idéző, én meg eléggé profán módon azon gondolkodom, hogy rendben: a cím, Pompa alá oda van írva, melyik kép volt az ihlető. Nem ad hozzá ugyan semmit a vershez, de talán el sem vesz belőle. Ott a festő neve, a kép címe, a múzeum, ahol mindez látható, szívesen el is mennék megnézni. De mi a bánatnak írták oda a kép méretét is? 100 X 65 cm. Ez vajon miért fontos?

Pilincka szonáta

Pilincka szonáta

kep_078.jpg

Visszatekintve elég különös, hogy Kocsis Zoltán, aki mégis úgy kezdte a karrierjét, hogy megnyerte a pesti Beethoven-versenyt, mennyire kevés Beethovent játszott. Úgy értem, keveset zongorázott tőle, mert vezényelni szerette, még olyan ritka dolgokat is, mint az Athén romjai. Viszont, ha a zongorás hagyatékot nézzük, két lemez. Az egyik még Hungaroton, az első album, a G-dúr zongoraversennyel meg a Les Adieux szonátával, és még volt egy Philips-album, négy mollban írott szonátával. Aki nagyon kifinomult gyűjtő, esetleg közbevetheti, hogy volt egy elég különös kiadvány, egy csak műsoros kazettán megjelent lemez, amelyen a Mozart B-dúr zongoraverseny után, ha jól emlékszem, az opus 10-es c-moll szonátát játszotta. Sajnos, az emlékeimre vagyok kénytelen hagyatkozni, bár a kazetta két példányban is megvolt (az egyiknek a borítójából papírrepülőt hajtogattak a tiszteletlen osztálytársak), nem tudom, azóta hová lett. Jaj, most jut eszembe még egy CD a Quintanánál, gyereklemez, azon játszott két szonatinát, eszelős tempóban. De így sem sok, vagy így sem a kiszámítható út, ráléptem egy útra, és máris leléptem róla, nem leszek itt az ifjú Beethoven.  

Mostanában mégis az ifjú Beethovent hallgatom, az ifjúból is a legifjabbat, a szonáták közül a legelsőt, az f-mollt. Beethoven 25 évesen írta, és jól nevelten Haydnnak ajánlotta, Kocsis 38 évesen játszotta lemezre. Még a forma is különös, szimfóniának látszik, ha csak a tételek tempóit nézegetjük, gyors-lassú-menüett-prestissimo.

A prestissimóval, ahogy azt el lehet képzelni látatlanban is, semmi gond nincs, szélsebes száguldás. Nyilván a nagy mélységeknél (amelyek annyira azért még nem nagyok, pályakezdő a komponista, nem tudja még pontosan, hogyan is fejezze ki magát) lehetne kifogásokat támasztani, nagyon szaladós az első tétel. Szalad, és kopog, vagy talán nem kopog, hanem, most nem jut jobb szó az eszembe, pöcög, vékonyan szól, az ember látja maga előtt Kocsis akkor még vékony, hosszú ujjait, mintha nem lenne billentyű a kéz és a kalapácsok között. És a hangzás, ugye, hogy nem szép. Rendben. Persze bennem van, hogy emlékeztessek mindenkit: ez a hangzás még mindig ezerszer szebb, mint amit Beethoven egyáltalán elképzelhetett, aki hallotta a Nemzeti Múzeumban őrzött zongorát, tudja, miről beszélek.   

Gyors, tényleg gyors a tétel, amihez az ember hozzászokott, ha Kocsis zenél, de mégis különös, mert alapvetően azok játszanak gyorsan vagy túl gyorsan, akik egyfelől bírják, másfelől félnek az unalomtól, nem bíznak magukban, nem hiszik, hogy ki tudnak tölteni egy kényelmes, vagy a kényelmesnél is lassabb tempót tartalommal. Kocsisnál nyilván nem ez volt a helyzet, inkább gondolnék valami provokációra, felrázási szándékra, ne tessék nekem itt aludni a lemezjátszó előtt, nem azért dolgozom, hogy nyugodt legyen az álmod.

Mondhatni: épp ellenkezőleg.

Olvass már el!

Olvass már el!

Talán más is érzi ezt időnként, hogy mintha rászállna egy műalkotás: ismerj meg. Így voltam nem is olyan rég a siracusai Vénusszal, úgy izélt a nőszemély a képekkel, gyere, nézz meg magad. Aztán nem történik semmi, vagyis dehogynem, de nem szakad le az ég, csak láttuk egymást. Aztán meglátjuk.

Most mintha ezt játszaná velem Robert Walser. Különböző helyeken kerül elő, tulajdonképpen váratlanul. Előbb Láng Zsolt Bólyai-regényéből kerül elő, most Balla Zsófia A darázs fészke című esszékötetéből. Még azt is aláhúzza a könyv, hogy Robert Walser nem összetévesztendő Martin Walserrel, hiszen az utóbbi írt is az előbbiről. És nem is egyszerűen csak Robert Walserről van szó, hanem kifejezetten egy regényéről, a Jakob von Guntenről. Ott van a polcomon, és mondja, mondja a magáét: olvass el. Olvass már végre el.

Rendben, csak nem tudlak most azonnal. De addig is tovább adom a hívást, hátha nem pont nekem szól. Mint Caravaggio képén, a Szent Máté elhívatásán, amelyen száz százalékos biztonsággal nem is lehet eldönteni, hogy az öreg szakállas a saját mellére mutat: én? Mert az ujja ki van nyújtva, és mintha a pénzt számláló fiúra mutatna: ő?

szentmate.jpg

Eltűnt ember

Eltűnt ember

 Az ember eltűnik, az még rendben van, nagyvonalúan rálegyintünk, ez az élet rendje. Legalábbis addig, amíg nem mi vagyunk az az eltűnő ember. De itt egy egész embertípus tűnt el, vagy nem nagyon találom a nyomát, a mai változatokat.

Mostanában gyakran jut eszembe Zala Szilárd, aki mindenütt ott volt, ahol kulturálisnak nevezhető eseményre került sor. Tíz éve (nem napra pontosan) halt meg, egy nagy, nyári, éjszakai vihar után, rossz volt a szíve, egyszer elveszett hosszabb időre, és utána mondta, hogy „rendetlenkedik” a szerv.

Hiába kerestem a fényképet róla, pedig valaha készítettem egyet, a miskolci színház előtt integetett. Mert járta a vidéket is, lemegyek valahogy aztán csak fölhoz valaki. Miskolcon én voltam a szerencsés. Tulajdonképpen nem lehetett megmondani, hogyan csinálja, de csinálta, néha írt cikkeket, meg önterjúkat, ez volt az általa kitalált műfaj, meginterjúvolta saját magát bizonyos kérdésekben. De az egész ember valahogy életmódszerűen tudott a kultúra körül létezni, klubokat vezetett, népművelt, kereste a magához hasonlókat.

Nem ismertem, csak össze-összeszaladoztunk, egy idő után köszöntünk, még több idő után beszélgettünk, ha jól emlékszem, hatszor felvételizett rendezőnek, de nem vették föl. Megkeseredés helyett megoldotta, rendületlenül a művészet körül éldegélt, lelkesedett. Nem akart semmit a művészettől, vagyis mindent akart, az egész életet, az értelmes életet, amiben akkor mind hittünk. Már abban, hogy a művészet teszi értelmessé az életet.

Ott voltam a temetésén, vízzel szórták szét a világban az értelmes élet hamvait.

Tudom, hogy miért jut folyton az eszembe: Beethoven miatt. Régebben írtam a szimfóniákról, havi rendszerességgel, és azt mondta, ihletet kapott, arra gondolt, hogy ő meg írni fog a harminckét zongoraszonátáról. De már amikor mondta, akkor is hozzátette, hogy azóta meggondolta magát. Ha most egy Beethoven-szonátát hallgatok, ő jut az eszembe.

zala-szilard.jpg