Néha hallani sóhajokat, hogy a világ ebben sem előnyére változott. A tudás hatalom – ez azelőtt értelmes mondás volt, és azt is jelentette, hogy aki tud, az megtalálja helyét az életben. Aki egyetemet végez, az el tud majd jól helyezkedni, eltartja magát és a családját, hasznos és derűs életet élhet a világban. De hát a mai fiatalok. Nem érdekli őket a tudás, se a hatalom. Még szerencse, hogy a pénz igen, de nem látják az összefüggést a tudás és az anyagi jólét között. Hogyan is láthatnák, amikor a ma és tegnap hősei végzettség nélkül boldogultak. Nem arra gondolok, akire itthon szokás, hanem a nagy, nemzetközi példákra: Steve Jobs sem fejezte be az egyetemet, és Bill Gates sem. Minek?

A napokban halt meg Fred Smith, még egy becenevű milliárdos, ő a FedEx nevű csomagküldő szolgálatot álmodta és valósította meg. Az álom még a hatvanas évek közepén jelent meg a képzeletében, egyetemi dolgozatot írt, és abban feltételezte, hogy a jövő egyik fontos eleme lesz a csomagküldés, hogy lehetőleg másnapra megérkezzenek a dobozkák a megrendelőhöz, benne mindenféle számítógép-alkatrészek, amelyek segítségével újabb és újabb megrendeléseket lehet leadni, ezeket újra ki kell majd szállítani, és így tovább. A dolgozata C értékelést kapott, mondjuk így, gyönge közepest.

Tulajdonképpen már az is szép volt Fred Smith-től, hogy azért befejezte az egyetemet.

Képek maradnak meg a Duda Éva Társulat Frida előadásából, ami, tekintve, hogy Frida Kahlo festő volt, és róla szól az előadás, nem is volna baj. Tekintve, hogy színházi előadás, sőt táncelőadás, amiről szó van, talán mégis baj.

Bár az is megmaradt, hogy Duda Éva az előadás kezdete előtt kiállt a függöny elé, és hosszan-hosszan beszélt, annak ellenére, hogy ő maga is mondta: tudja, hogy az érdeklődés nem neki szól elsősorban, hanem Frida Kahlónak. Mindegy, ő azért elmondta, hogy ezentúl itt is lesznek, az Eiffelben, és hogy eltörte a lábát, de már kivették belőle a fémeket, hogy a menedzsere biztatására készítette el a második Frida-estjét. Lehet, hogy van ennek valami értelme, fokozza a várakozást.

Annyira viszont nincs értelme fokozni, mert a végén (legalábbis bennem) csak képek maradnak meg, mexikói halálfigurák, felvonulások, a füstölgő szerelmesek. Ami az est dramaturgiáját illeti, egy kicsit hosszú az egész, és ez azért különös, mert van benne egy Carnevale című rész, a zenéje a Bolero, és az egész meglehetősen önállónak látszik, ki lehetne venni a történetből különösebb veszteség nélkül, vagy elő lehetne külön is adni. Igaz, Bolero feldolgozásnak meg egy kicsit kevés, miközben zajlik a zenében a nagy crescendo, nem ezt látni a színpadon, nincsenek elegen, nem tombol a tánc.

A hosszúság és parttalanság érzetét erősíti a tánc egyformasága is, egyszerűen fogalmazva: Frida ugyanúgy táncol, ha jókedve van, ha szerelmes, ha csalódott, ha válni kell. Történnek vele a dolgok, de azok nem hagynak nyomot a mozgásán. Nyilván mert festő volt, nem táncos.

Ha jól számolom, 1959-től 1977-ig tartott a magyar film jókaista időszaka. Nyilván készítettek előtte is Jókai-feldolgozásokat, és talán még vár ránk egy-egy újabb Jókai-mozi, de ez volt az aranykor, a nagyszabású, színes, szélesvásznú, mindenkit érdeklő kalandfilmek ideje. A Szegény gazdagoktól a Fekete gyémántokig. Biztos, hogy voltak a nagy időszaknak vitatható szereposztásai, soha nem értettem, hogy a Fekete gyémántok női főszereplőjének miért Sunyovszky Szilviát választották, akinek a húzott szeme vágásától alig látható, hogy egyáltalán milyen színű is a szeme. Nem bírtam megbékélni Az aranyemberben Csorba Andrással sem, amikor annyira kézenfekvőnek látszó megoldásnak tűnik, hogy Latinovits ne a kíméletlen rossz, hanem a gyötrődő jó legyen. De annyira félre talán egyik szereposztás sem ment, mint a Szegény gazdagoké. Mintha Bara Margiton kívül senki nem volna a helyén, se a nem kimondottan filmszínész-alkat Láng József (akinek persze minden jót kívánok, és vigyázzon magára), Benkő Gyula meg végképp nem, mint kettős életű ádáz, nem is értem, hogy ez kinek juthatott eszébe, és miért. Szóval, ha e nagy kalandfilmek közül valamit érdemes volna újraforgatni, az a Szegény gazdagok.

De kivel, kivel, kivel? Napok óta valami lehetséges szereposztáson töröm a fejem, és nem jutottam tovább annál, mint hogy Vecsei H. Miklós lehetne Vámhidy Szilárd. És a többiek? Lehet, hogy Jókai ideje tényleg lejárt?

Bizonyos, leginkább Alfred Brendel-i okokból Liszt Zarándokévek című ciklusát hallgatom, annak második kötetében van az Il penseroso című darab. Tudható, hogy ki ez a penseroso, vagyis gondolkodó, Lorenzo Medici. Talán fölösleges mondani, hogy ez a Lorenzo nem az a Lorenzo, nem il Magnifico, csak az unokája, Urbino hercege, de hát a Medici család ilyen ötletes volt névadásban, akit nem Lorenzónak hívtak, azt Cosimónak, vagy, legvégső esetben Giulianónak.  Túl sok ideje nem volt a gondolkodónak gondolkodni, már 26 évesen meghalt, egy lány maradt utána, aki viszont szép karriert futott be, nem is annyira az atyjának, mint inkább a két Medici-pápának köszönhetően, ő volt Medici Katalin, Franciaország királynéja. (Ha már a zenei vonatkozásokat keressük: az ő leánya meg Valois Erzsébet volt, akibe egyszerre szerelmes a Don Carlosban atya és fia.)

Szóval Lisztet hallgatom, az Il penserosót, Brendel bombázza a klaviatúra alsó fertályát, és arra gondolok, hogy ha Lisztnek lett volna egy létrája, amikor a Medici kápolnában jár, talán más művet írt volna. Mert ezek az emelkedett sötét gondolatok voltaképpen nem illenek a szoborhoz. Nappali fényben is kissé árnyékba borul az arca, de az is látható (létráról), hogy a kitekeredett jobb kezében egy pénzérme van. Vagy azért mert zsugori volt, vagy azért, mert bőkezű.

Arról nem is beszélve, hogy van, aki szerint a két szobor már eleve össze van cserélve, mert Giuliano kezében marsallbot van, pedig ő nem is volt hadvezér, ellentétben Lorenzóval, aki rövid uralkodása jelentős részét háborúzással töltötte.

Midőn ezt a képet készítettem a Szajna partján, azt gondoltam, azért érdekes, mert egy ember, lám milyen mély nyomot tud hagyni egy városban. Még mindig jelen van, kávézókat neveznek el róla, meg ezek szerint uszodákat is, miközben azt sem tudnám megmondani, Josephine Baker voltaképpen mi is volt szakmailag. Táncosnő? Énekesnő? Hát, nem tudom. Úszónő mindenesetre egész biztosan nem volt, mégis uszoda lett belőle.

Az egészet aztán szépen elfelejtettem, míg most, a Marastoni-kiállításon ott nem lógott a falon egy hasonló kép. Nem Josephine-ről, hanem egy hasonló uszodáról.  Ugyanúgy a folyóról választották le a biztonságos, hullámmentes teret, nyilván nem tisztították meg klórozták a vizet, de nem is lehetett akkoriban annyira piszkos még a Duna. De az élmény valami hasonló, mintha a folyóban úszna az ember, ha ki tud nézni valami ablakon (a Baker uszodánál üvegfalak vannak), csak nem visz el a sodrás meg az örvény sem ragad el. De ki lenne a pesti változat névadója? Medveczky Ilona?  

Szerintem évtizedek óta látom az emléktáblát a Deák Ferenc utcában, de soha nem jutott eszembe utánanézni, pontosan kinek az emlékére is helyezték a falra. Valami régi festő. Az meg végképp nem jutott az eszembe, hogy Marastoni Jakab nem is magyar származású, végül is van hasonló magyar név, Monostori, ez meg Marastoni. De a szó közepén az s az sz, a Jakab is csak fordítás, ő eredetileg Giacomo vagy Jacopo, ha velencei. És ha nekem nem jutott eszembe, hogy utánanézzek, szerencsére a szakembereknek eszébe jutott, most nyílt a Marastoni-kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban.

Amit tudni lehet vagy illik róla, azt elmesélik a kiállításon, portréfestő, az első Magyar Festőakadémia alapítója, elég változatos színvonalon dolgozott, de ha formában volt, szépek a képei.

Igazából az út az érdekes. Ahhoz szoktunk, hogy innét mennek az emberek Itáliába szerencsét próbálni, miközben van egy nagyon látványos ellenirányú vándorlás is. Ma is van, és érteni is vélem, miért, egy Gianni Annoni biztos sokra vitte volna otthon is, de olyan intézmény, a nemzet olasza nem lehetett volna, mint nálunk. Vagy Marco Rossi. Vagy a karmesterek, akiket megszerettünk, Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Rico Saccani, Pier Giorgio Morandi. Nekik is előfutáruk volt Marastoni, Velencében született és tanult, amennyire kikutatták, nem is tartozott az akadémiai bénák közé, négy rajza is díjnyertes volt, meg is lehetett találni a raktárban, és most meg is lehet nézni azokat. Aztán Marastoni elindult észak felé, Trieszt, Bécs, Pozsony, Pest, és itt maradt. Hogy kiteljesedett így a pályája, vagy megfeneklett a pesti porban, azt nem lehet megmondani. Akárhogy is, az ember szebb sorsot kíván a követőinek, mint ami neki jutott, mert Marastoni Jakab megvakult, és elmegyógyintézetben halt meg, ötvenhat évesen.

Zongorista volt, mi más? Elég sok más, költő is, meg olyan zenetudós-féle is, érdekes, bár nem átütő hatású műsorokat készített a Schubert-szonátákról, könyveket írt a zenéről, szóval olyan okos ember. Okos ember, aki a gondolatai jelentős részét a zongoránál fejtette ki. Valószínűleg ebben különbözött a legtöbb közismert zongoristától, a zenélés elsősorban nem érzelmi kiáradás volt nála, hanem kommunikáció. A zongora nem a meghosszabbított énje, hanem eszköz, amivel megértetheti magát. Egyszer rám jött a félelem, hogy talán már nem jön többet Magyarországra, és kiutaztam Salzburgba, hogy mégis halljam. Nem érte meg, mert jött is utána Magyarországra, és a koncert sem volt olyan elementáris. Leginkább arra emlékszem, hogy játszik a teremben, játszik, és közben hitetlenkedve ingatja a fejét, hogy mennyien köhögnek, miközben ő játszik. Úgy látszik, nem ismerte a trükköt: úgy kell zongorázni, hogy lélegezni is elfelejtsenek. Akár másfél órán át.

Nem gondoltam, hogy utána annyira meg fogom tudni szeretni. De láttam próbálni a Zeneakadémián, láttam a leukoplaszttal beragasztott ujjait, a körmét védte a behasadozástól, meg hogy milyen megdöbbentő arcokat vág játék közben, mint akinek látomása van. Talán látomása volt. Aztán a búcsúturné, még egyszer utoljára beutazta a világot, mielőtt 2008-ban szegre nem akasztotta a leukoplasztot. A Fesztiválzenekarral játszott, a koncert második részét a nézőtéren hallgatta meg. Mert érdekelte, meg nyilván okosabb, hasznosabb elfoglaltságot nem tudott vagy nem akart kitalálni magának estére. Semmi oka nem volt, hogy megjátssza magát, 77 éves volt, és búcsúzott a nyilvános koncertekről, de mégis izgatta a zene. Akkor gondoltam rá először, hogy ez az egész talán nekünk is kitarthat egy életen át.

Látom, hogy nem nagy mozisiker A föníciai séma, vagy legalábbis így látom, én már az Uránia egyik kisebb termében néztem, és messze nem telt ház előtt. Nem is tudom, egy filmes mivel vigasztalja magát, neki fontosak a számok, hogy bele tudjon kezdeni a következő rendezésébe, szóval az utókor nem számít olyan sokat. Talán számít. Fellini is sokat küszködött a producereivel, biztos, hogy le kell zárni éjszakára a Trevi-kutat, és megáztatni benne a két színészt? Aztán mi lett belőle.

Talán ez a fontos, a két színész. Meg a többi. Mert ők tudják, hogy jó dolog nagysikerű akciófilmekben szerepelni, de nem biztos, hogy az a halhatatlansághoz vezető út. Wes Andersonnál meg láthatóan sorban állnak a legnagyobbak, hogy legalább egy kicsit szerepelhessenek. Willem Dafoe talán két mondatot mond A föníciaiban. F. Murray Abraham még annyit sem, meg se mukkan, pedig milyen pompázatos Oscar-díjat kapott valaha Salieriért. Ennek fényében persze érthető a főszereplő, Mia Threapleton. Filmközeli színésznő, az anyukája Kate Winslet, mégis, amikor felhívta Wes Anderson, hogy rá gondolt az új filmjében… Igen? Köszönöm. Letette a telefont, fölhívta az ügynökét, hogy nem hülyéskedik-e valaki vele. Nem, teljesen komoly a dolog. Megint letette a telefont, és sírt, sírt, sírt.

Megvolt, siker volt, a néző boldog. A kérdés az, hogy vajon a szereplő is boldog-e, akinek megvolt, akinek siker volt. Kálmán Péterrel beszélgettünk a Metropolitan operai bemutatkozása alkalmából.

• Levágattad a szakálladat.
• Az volt a legrosszabb.
• Kérték, vagy úgy érezted, hogy a szerephez így dukál?
• Kérték. Azt mondták, így kell, és kész.
• De azért, mert ez jobban illik a rizsporos parókához, vagy azért, hogy jobban látszódjon az arcod?
• Szerintem megszokták, hogy ebben a szerepben ez így van.
• Benned mennyire volt tudatos, hogy ezt az előadást közvetítik? Másképp játszik az ember, ha tudja, hogy minden rezdülése számít?
• Én mindig ugyanígy játszom, csak az ritkán látszik. Ilyen közel sose mutatnak.
• Nem is akarod így megtartani az arcod?
• Nem.
• Mert vannak azért előnyei. Miközben Vinogradov énekelte a Rágalomáriát, az ember téged nézett, hogyan kíséred az arcoddal.
• Akkor is néznél, ha szakállas volnék. Nem éreztem hátrányban magam, amikor szakállal léptem föl. Bartolóhoz a szakáll nem passzolt. Csak hát kövér vagyok, lóg a tokám, amikor alulról vesznek fel, az jobban látszik. Gálvölgyi is azt szokta mondani, hogy az arcodat szabadon kell hagyni, hogy aztán a színpadon bármit tudjanak vele csinálni.
• Mégis visszanöveszted.
• Igen, és októberre, Az ezred lányában megpróbálom majd olyanra vágatni, ami ahhoz kell. Egyben az oldalszakállt és a bajuszt, kiborotvált állal.
• A szakáll témát elhagyva: a pályádon ez volt a csúcs, vagy most fognak kinyílni az ajtók?
• Eddigi pályámon ez volt a csúcs. Most nyilván kinyílik egy csomó ajtó, amit én már nem akarok.
• Egyetlen szerepet akarsz énekelni hátralévő életedben?
• Nem, de most akkor el kell kezdeni énekelni.
• Ez nem valami hálátlanság a részedről? Végre ott vagyok, ahová vágytam, és akkor jaj, ehhez már nincs is semmi kedvem?
• Nem, de hová akarjak még menni? Tudom, a Scalába.
• Oda mindenképpen. Ez most hat előadás volt összesen?
• Öt.
• És a legjobbat vették föl?
• Nem a legjobbat. Volt egy alaptempó az első három előadáson, és a negyediken, amikor a felvétel készült, egy csomót lelassított a karmester.
• Nekem olyan volt a karmester, hogy először meghökkentett, mert eredeti dolgokat is beletett a nyitányba, de aztán mégis lassan leeresztett. Ez neki is Met-bemutatkozás volt.
• Hát elég fura volt néha. Én elég nehezen bírom az olyan karmestereket, akik nem kommunikálnak, nem néznek föl az énekesre, csak ha rontás van.
• Ez nem valami olasz stílus? Mert Olaszországban a súgólyukban van egy asszisztens karmester, aki az énekeseket vezényli.
• De itt most nem volt súgólyuk.
• Értem, de hogy van neki egy rossz beidegződése, nem néz az énekesekre, mert otthon sem szokott.
• De ezek az újak ego-karmesterek. Nem olyan a produkció, hogy mi ketten dolgozunk a közös ügyért, ő segít, én próbálok zenélni, hanem ő akar valamit, én meg csináljam meg.
• A legnagyobb karmesterek nem mind ilyenek voltak?
• Szerintem a próbákon igen, de az előadáson mindig követték az énekest, amennyire lehet. Ez most nincs. Ha valaki elszúrt valamit, ideges pofát vágott, és úgy tett, mintha neki nyűg lenne, hogy ott van. Most ő egy újonnan fölfedezett karmester, 84-es születésű, Giacomo Sagripanti.
• Említetted, hogy a karmester nem kereste a kapcsolatot. De az volt a benyomásom, hogy te sem kerested a kapcsolatot másokkal. Írtál egy üzenetet a közvetítés előtt, hogy most jött be a sminkszobába egy fazon, hogy örül, hogy itt vagy. Amikor kiment, kérdezted, hogy ki az, és mondták, hogy az igazgató, Peter Gelb.
• Jó, de nem úgy nézett ki, mint a fényképeken. Húsz évvel korábbi képeket tettek ki róla.
• Értem, de valahogy nem strapálod magad, hogy megismerjenek és megszeressenek. Ezért tartasz itt, hogy már 55 éves vagy, és csak most fedeznek föl.
• Jó, az ember vágyik, hogy eljusson a Metropolitanbe, de amikor ott van, akkor látja azt is, hogy a függöny, amit megfogott a Pavarotti meg az összes nagy ember, tiszta dzsuva. Hogy ez is csak egy színház.
• Nem ez a színház lényege? A látszat? Hogy hátul dzsuva, de elöl meg ragyogó arany?
• A salzburgi színház is marha régi, mégis ott olyan tisztaság érzésed van. Most néztem egy régi felvételt, Karajan zongorán kísért valakit, ugyanabban a teremben, ahol én is beénekeltem. És ugyanúgy néz ki a szoba most is. Nem panaszként mondom, de hát ez van. Nem rólam szól az operajátszás, én sose leszek híres.
• Az az idő elmúlt, amikor az operaénekeseket megismerték az utcán.
• Engem annyira nem ismertek meg, hogy a művészbejárónál se tűntem föl senkinek. A bemutató után egy férfi félénken megkérdezte, hogy én voltam-e a Bartolo, mert akkor kér egy autogramot. Az előadások végén mindig el tudtam sunnyogni, mert senki nem ismert föl.
• Egyébként is volt hajlamod az elsunnyogásra. A közvetítés végén is bekapcsolva maradt a kamera, mindenki örömködött, egymás nyakába borultak, te meg a háttérben a szamarat ölelgetted.
• Az volt a legjobb. Engem az boldogít. Nehezen viselem az éneklést. Amikor beeresztenek a színpadra, és hadd szóljon a bőrduda, az jó, de az odáig vezető folyamat, a próbák meg a nyünnyögés – azt nehezen bírom.
• De hát ez a normális, nem? Mint a sportolónak, aki edz, hogy aztán játszhasson. Senki sem szeret edzeni, de szükség van rá. Ez az ára. Meg hogy le kell vágni a szakálladat. Egyáltalán, te hogy kerültél a Metbe? Mert azt mondják, hogy a Metropolitan Opera az a hely, ahol még a Domingónak is próbát kellett énekelni.
• Mázli, hogy nekem nem kellett.
• Miért?
• Mert amit én tudok, az egy próbaéneklésen nem jön ki. Nem kommersz a hangom, nem tudják mihez viszonyítani. Aki itt a casting director, az Glyndebourne-ben hallott Bartolóként. Mármint Mozart Bartolóként. Abban sokat nem lehet mutatni. Az ügynök fölhívott, és nyilván neki ez a legszebb pillanat a pályán, amikor egy protezsáltjának azt mondhatja, hogy mehetsz jövőre a Metropolitanbe.
• Akkor azt érezted, hogy…
• Akkor oda voltam. Ez a teteje, nem?
• Ez a teteje. De persze vannak helyek meg szerepek. Amiről beszéltünk, hogy kinyílik az ajtó, az rendben van. De hová nyílik? Elénekelheted Bartolót ezerszer, vagy jönnek a szerepek egymás után.
• Az ügynököm azt szeretné, hogy Falstaffot énekeljek sokat.
• Azt te is szeretnéd, feltételezem. Ezt értem. Vannak a buffó szerepek, vagy kvázi-buffók, mint Falstaff, de van a személyiségednek egy komolyabb vagy súlyosabb vagy veszedelmesebb oldala is.
• De mondjuk egy Jochanaanra nem nagyon vágyom.
• Pedig félmeztelenül énekelhetnél.
• Don Pasquale sokkal jobban vonz.
• Ami mindenkinek eszébe jut egy magyar bassz-baritonról: Kékszakállú herceg?
• Az nem izgat.
• Még nem izgat, vagy egyáltalán?
• Nem tudom. Énekeltem már többször, de nem érzem, hogy olyan nagyon jól tudnám.
• Azt nem érzed, hogy énekesként átélhetsz olyasmit, amit az életben nem, vagy fordítva, amit átéltél az életben, de egy szerep kapcsán ki is tudod fejezni.
• Én sokkal prózaibban látom. Fiatalkorodban vágysz valamire, de amikor oda jutsz akkor már egy csomó fizikai akadály áll elő. Régebben is nyűgös voltam, zavart a kosz, meg minden ilyesmi, de most, hogy öregszem, a törődést egyre nehezebben viselem. Az utazást, a mindig máshol lakást, rossz ágyakban alvást.
• Azt hittem, ez olyan énekes-nyavalygás, hogy ne irigyeljék őket annyira.
• Kimész valahová, és mondjuk kétnaponta van előadás, és összesen tíz, az csodálatos, mert annyi munka le is köt. De ha kimész, és hatnaponta van előadás, az fárasztó, mert elmenni se tudsz, kétnaponta be kell menni énekelni egy kicsit, hogy formában maradj. Elutaztál, ott vagy két hónapot, alszol egy rossz ágyban. Erről nem szoktak beszélni az éneklés kapcsán: kapsz tíz másodperc tapsot, és hónapokat ott dekkolsz egy szobában.
• Fizetést is kapsz.
• Ha végtelen pénz állna a rendelkezésemre, már holnap abbahagynám… - nem, ami szerződést aláírtam, azt teljesíteném. Bár olyanok is vannak köztük, rengeteg orosz szöveg, és csak együttesekben kell énekelni. Hogy teljesedjen ki ebben az ember?
• Ha már az együtteseket mondod, nekem nagyon tetszett, hogy A sevillaiban végre az együttesekben a basszust is lehetett hallani, hogy nem a tenort meg a mezzót hallgatta az ember, hanem ahogy ketten nyomtátok Basilióval.
• Az csak azon múlik, mennyire tekerik föl a hangot.
• Egyébként mikroportok vannak a Metben? Mert kábeleket meg arcra ragasztott mikrofonokat nem látni.
• Rengeteg ember van, aki ezt csinálja, Három ember teszi rád a mikrofont, külön lefényképezik, hogy hol volt a mikrofon az előző előadáson, mert két felvételt készítenek, olyan színű ragasztószalaggal tapasztják föl a mikrofont, amilyen a ruha. Óriási stáb dolgozik. Végig jött utánam a sminkes, hogy törölgesse az izzadságot.
• Azért nincs küzdelem, hogy kit interjúvolnak meg a szünetben?
• Azt ők döntik el. Bartolo nem főszerep.
• Ehhez képest úgy vettem észre, hogy minden kritikában kiemeltek. Érezted, amikor jött az ária, hogy na, ezt most nézi a világ?
• Ahogy öregszem, egyre többször felejtek szöveget, emiatt egy kicsit idegeskedtem. Ne az legyen ország-világ előtt, hogy elfelejtettem, mit kell énekelni.
• Úgyis hadarni kell. Bár ez nekem kellemes meglepetés volt, hogy milyen jól mondod a szöveget, mennyire érthetően.
• Nekem ez misszióm. Ne óbégatás legyen az egész. Nekem nem az a képem az éneklésről, hogy a hangok szépek legyenek, hanem hogy mondjam a szöveget, ami oda van írva.
• Lehet egy ilyen, régóta futó rendezésben eredetinek lenni?
• Bizonyos dolgokat elfogadtak.
• De ezt hogy kell elérni? Ki az, aki rábólint, hogy mehet?
• A rendező nem volt ott, és viszonylag ragaszkodnak a keretekhez. Az asszisztens aztán vagy elfogadja a javaslatodat, vagy nem. Vagy elfogadja, de aztán mégis marad az eredeti megoldás.
• Megnézted magadat?
• Megnéztem, látni akartam a közelieken, hogy milyen vagyok, mennyire jön az át, amit akarok. Nem is igazán akarom, nem ez a lényeg. Minden inkább történik velem.

Nyilván nem értek valamit, vagy talán az egészből nem értek semmit, de egyáltalán nem értem, miért vannak Peter Lindbergh képei a Műcsarnokban. Hacsak nem csaliként, erre bejönnek, aztán majd jól a nyakukba zúdítjuk Péreli Zsuzsát meg a Magyar Szalont. De úgy önerőből vagy művészetként…

Mintha volna egy hivatalos magyarázat, hogy ez mitől jó, van célja, megszabadítja a nőket, a sztereotípiáktól, meg volnának maguk a képek, amelyek épp a sztereotípiákat erősítik azzal, hogy a szép nőket egymás mellé teszik, meg férfiinget adnak rájuk. Iszonyat jól néznek ki, de hát ezért lettek ők a kor híres modelljei. Hol a megszabadulás? Hogy nem a ruhájukat nézi az ember, hanem őket magukat? Volt egy ilyen idő a világban, amikor ezek a lányok-asszonyok nevesítve lettek. De nem voltak fölszabadítva, vagy én nem ezt érzem. Inkább fordítva. 

Nem tudom pontosan mi a bajom, mondjuk az, hogy fontosabb a ki van a képen, mint hogy milyen a kép. Talán meg kellene csinálni az ellenpróbát, a Műcsarnok munkatársait levinni a Balaton partjára, és lefotózni őket fehér ingben. Nekem az is érdekesebb volna, mint ez.