Ott felejtettem este magam A diótörő előtt, az 1996-os előadást mutatta az M5. Hát, mindenféle párás szemet és beh fiatalok voltunk érzést mellőzve: igazán szörnyű volt. Nem a szólisták, azok alapjában véve rendben voltak, de a tánckari művészek... Amit a hópelyhecskék összesántikáltak... Amit a zenekar mindehhez hozzátett... Amit és ahogy a kórus hozzáénekelt... 

Jogos a föl nem tett kérdés, hogy ha olyan borzasztó, akkor hogy lehet ott ragadni előtte, azért fölösleges a képernyőre meredni, hogy szörnyülködjön az ember. De hát nem is ez volt a cél, a színváltozást vártam a második felvonásban. Dióhéjban csónakázik a herceg és Mária, szárazra lépnek, megküzdenek a denevérekkel, és akkor hopp, egy hatalmas és varázslatos kastélyban találják magukat. Ezt a hoppot a közönség is nagyon érzi, jön a nyílt színi taps, meg az áááááámulat. Persze, mint a földszint jobb hátsó nézőtéri bejárat, az úgynevezett visszérpáholy rendszeres látogatója, pontosan tudtam, hogy az ááááámulat nem magától jön. Seregi László, a koreográfus ott ült az utolsó sorban, magában álló rendezői székben, és ő indította a nagy sóhajt, ő csodálkozott rá a varázslatra, ő mondta hangosan, hogy ááááááá... Nem csak a színpadiakat rendezte, de a közönséget is, az meg ment, szépen utána. 

Szóval ezt a pillanatot vártam, hogy jöjjön a fény, felragyogjon a csarnok, felsóhajtson a közönség, és tudjam: ott vagy, vén krampusz. Boldog karácsonyt. 

Az újrafordított Nyúlcipővel kezdődik a 21. Század Kiadó Updike-sorozata, és az ember persze emelgeti a szemöldökét: Réz Ádámot nem szokás és talán nem is illik újrafordítani. Ez nem olyan, mint Shakespeare, hogy Vörösmarty óta egy kissé változott a nyelv, az ember csak hüledezik azon, hogy dögvész szakadjon szélhüdött pofádra, és nem tud megbántódni miatta. Nem is beszélve most arról, hogy a vérnősző szó jelentését mintha kevesebben tudnák, mint ahányan használják a kifejezést. De ez Updike, 1960-ban jelent meg, még abban az évtizedben kijött magyarul, ugyan, mi változott annyi idő után. Főleg úgy jogos a kérdés, hogy Gy. Horváth László elegánsan meg is tartotta Réz Ádám címfordítását, a Rabbit Run maradt a Nyúlcipő.

Ilyenkor volna jó egy gyorsolvasói tanfolyamot elvégezni, és jobb szemmel az egyik könyvet olvasni, ballal a a másikat, nézni a különbségeket. Igen, igen, Réznél valami deszkát szögeznek a telefonpóznára, Gy. Horváth tudja a pontos kifejezést, palánkot, és csavaroznak. Hiába csak ötven év a különbség, megváltozik egy szó jelentése, Réz szerint Nyúl cseszteti a cipőjét, de arra gondol, hogy csoszog vele. Szóval furcsa, de kellett az új fordítás. Itt abba is hagytam a párhuzamos olvasást, mert csak beleőrül az ember, elveszíti a szöveg örömét. Csak még egy eltérést nem értettem, azt most sem értem: Gy. Horváth azt mondja, hogy Nyúl viszonylag későn házasodott, huszonhárom évesen. Réz meg azt, hogy korán házasodott, huszonegy évesen. Tudom, hogy Updike átírta a szöveget, de ezt is? És ha igen, vajon miért? Vagy csak figyelmetlenség? 

Akár így, akár úgy, bújok vissza az új üregbe. 

Kocsis szavalta a nyolcvanas évek elején, hogy "Felfordult a ferdeajkú vén trotty", el voltam hűlve, hogy ilyen van. Nem a politikai költészeten, hanem a politikai KÖLTÉSZETEN, hogy hiába a vagányság meg a rettenthetetlenség, olyan nyilvánvalóan vers, amit mond, és hogy egy vers még ma is, vagyis tegnap is szájhagyomány útján is terjedhet. Mint a 451 Fahrenheitben, az emberi elmében marad meg és onnét adódik tovább az irodalom. Ki írta ezt? Petri György. 

Ez lehetett volna sorsa, hogy politikai költő marad belőle, ezt a tíz sort ismételgetik, a húgyfoltos sliccel meg a nagy októberivel, de a helyzet túl bonyolult lett. Petri túl kellemetlen lett, és mindenkinek kellemetlen, mert hogy ő köszönte, de nem, nem kötötte meg a kis alkukat, a mindenki számára elfogadható kompromisszumokat, nem mondta, hogy a piacról él, és nem mondta, hogy kis sárga csekkek. Nem is tudom, mióta átutalások vannak, mit szokás az utóbbiak helyett mondani. Kellemetlen ember maradt, mert mindenkit arra emlékeztetett, hogy te (én) viszont megtetted, piacról éltél és sárga csekkeket fizettél be. És ha a rendszerváltás ki is húzta a lába alól a szőnyeget vagy a lábtörlőt, az is kiderült, hogy mégis költő, tanulható, tanítható, érettségi tétel. 

Egy pillanatra megijedtem az idén, hogy Petri talán ugyanaznap született, mint Sztálin, de nem. Sztálinnak még a hamisított születésnapja is az év legsötétebb napjára esett, 21-ére, Petri meg 22-én született, hetvenöt éve. 

Rendes emberek karácsonykor playlistet vagy mit csinálnak, elmondják, melyik a legkedvesebb tíz-húsz-ötven karácsonyi daluk. Olvasókíméletből én csak egyet mondok, egy nem annyira klasszikusat, nem is annyira karácsonyit, de hát nem tudok túllépni rajta. Megyek az utcán, fülemben a hangszóró, na, még egyszer, csak egyszer, aztán már tényleg engedem továbblépni a készüléket. Újra és újra. Tizenötször. Tegnap Amy Macdonalddal hallgattam tizenötször (inkább többször), ma talán visszatérek az eredetihez, a The Pogueshoz és a fogatlan Shane McGowanhez. 

Nem betegség vagy szívtelenség, pont ez a jó benne, hogy annyira szeretem a karácsonyt, hogy ez is belefér, a New York-i detox és a két ír, ahogy üvöltözik egymással. Közben a nagy vadulásban meg ott a való élet szomorúsága, az énekesnő, Kirsty MacColl 2000-ben meghalt, miközben vígan úszkált a gyerekeivel Mexikóban. Nagy sebességgel jött egy motorcsónak, pont az egyik fiú felé, sikerült őt ellökni az útjából, de épp emiatt Kirsty MacColl ott maradt, és belehalt a sérüléseibe.  

A dal egyébként tényleg klasszikus, és nem is annyira fiatal, 1987-ben volt új. Azóta földolgozták már néhányan, és számomra rejtély, miért nincs magyar változata, de ezen még segíthetünk. Vagy segíthet más. 

Az is tanulság, ha az ember az új bemutatót nézve a Katonában rájön, hogy mennyire szereti Gogolt. Még akkor is tanulság, ha épp nem Gogol van műsoron, hanem Szuhovo-Kobilin, három drámájából a középső, Az ügy. De hasonló a világ, ezt Ascher Tamás rendezése is hangsúlyozza, vagy leginkább a díszlet, a tapéta, amely erősen emlékeztet a Háztűznéző világára. Az ügy nem a Háztűznézőre emlékeztet, hanem A revizorra, ez is egy rosszul működő rendszert mutat be, pontosabban a rendszer talán nem is működik rosszul a saját szempontjai szerint, fennmarad, kizsigerel és megöl, csak elvileg nem ezért hozták létre.  

Csak hát a Revizor mégis profi munka, lépésről lépésre halad, mindenkit egyre jobban megismerünk, kinevetünk, szánunk, itt meg rögtön az elején kiderül, miről is van szó, igazság és ítélet nem esik egybe, és ha az ember az igazság útját szeretné egy kissé olajozni, akkor csak hátráltatja magát. 

Nem nagy újdonság, de persze jobb volna átélni a színházban mint az életben. Csak hát folyton kilóg mindenféle dramaturgiai lóláb, jön egy fazon az első jelenetre, aki már öt éve nem volt Oroszországban, így neki el lehet mesélni mindent, ami történt. Nyilván ez is egy darabhátrány, ha csak a közepét látjuk-halljuk-ismerjük, lehet, hogy mindennek van keze is meg lába is, de elég furcsa, hogy egy ponton valami tiroli borjút kezdenek el emlegetni, amiről nem derül ki, hogy mi is van vagy volt vele, meg hogyan is kerül a történetbe. 

Persze, ha úgy tekintünk a színházra, mint valami rendszerre, amely önmagát szolgálja, és fennmarad meg kizsigerel, akkor nincs is baj. Lehet, hogy épp ez a mondanivaló, a rendszernek működnie kell, darabokkal kell táplálni, hogy a színésznek, rendezőnek és a többieknek legyen munkája. A néző meg nézzen. 

Én láttam Yoko Onót, és tudom, hogy ezzel nem mondok sokat. Sokan láttuk, itt lebzselt a Parlament környékén, vezette és tulajdonolta az egyik galériát a Falk Miksa utcában. Állítólag nagyon élvezte, hogy olyan csekély az iránta való médiaérdeklődés, és még az is lehet, hogy igazat mondott. Azóta felnőttünk, valószínűleg többet szekírozná a Hot magazin. Mindenesetre nem látszott sem szirénnek, sem amolyan kapcsolatrobbantónak, aki módszeresen és tudatosan aláásta volna a Beatles munkáját, milliók és milliók boldogságát. 

Nem is nagyon érti az ember, hogyan sikerült neki ezt az általános rossz véleményt kiküzdenie, a magam részéről leginkább a zenei munkásságát érzem az oknak: tényleg szörnyen énekelt és szörnyű dalokat, de nem tehet róla. Annak tekintette a popzenét, ami, olyan kis hülyéskedésnek, amivel pénzt lehet keresni, meg érdeklődést kiváltani, hogy aztán az ember csinálhasson valami komolyat, igazit, fontosat. 

Arról nem ő tehet, hogy ez az igazi, komoly meg fontos végül csak az Imagine lett. Meg hair peace, bed peace. Meg ez a film amit holnaptól újra meg lehet nézni néhány moziban, ez is Imagine. 

Tulajdonképpen tetszik. Úgy értem, szörnyű, én már két percnél unom, és akkor még hátravan nyolcvan, és kétszer van vége, mert a főcím után még van néhány stúdiófelvétel, veszik föl a dalokat, Lennon és Harrison meg számomra ismeretlen zenészek. De tulajdonképpen tényleg tetszik, mert szép, hogy Lennon meghasonul, vagy inkább továbblépne, ő is szeretne kezdeni magával valamit harmincon túl, csak hát nem tudja, mit. Néha klipek a klipkorszak előttről, néha Monty Python, néha van idő elgondolkodni azon, hogy ha valaki ennyire erőszakellenes és antimilitarista, akkor vajon miért hord olyan sokszor egyenruhát. De hogy ez Yoko Ono bűne volna, azt nem hiszem. Inkább Lennon az, aki kapaszkodik, mint majd az 1980-ban készült Annie Leibowitz képeken, pucér kis emberke, aki fogja a szőranyát, hátha meg tudja védeni. Kint meg ólálkodik a gyilkos. 

Nem láttam még az összes Michelangelo szobrot, de amit láttam, azok közül ezt lehet a legnormálisabban megnézni. A Pietá Rondaninit, ami eleve egy helyesírási hiba, vagy elütés, igazából Rondinininek hívták a családot, amelynek római palotájából előkerült a szobor. Nyilván ez a normális megnézési lehetőség is függ az évszaktól, de télen nincsenek sokan ebben a milánói teremben, amiben lényegében más sincs, mint a félkész vagy félig sem kész márvány. Mintha Michelangelo a saját szellemességét akarta volna cáfolni: nem igaz, hogy csak le kell faragni a márványtömbről a felesleget. Vagy itt épp nem sikerült eltalálni, mi is a felesleg, mert ha szemben állunk a szoborral, baloldalt ott maradt egy háromnegyed kar, egy másik szobor, másik Jézus karja. Ennek az új Jézusnak meg mintha hiányozna a bal karja, Szűz Mária a vállánál próbálja meg megtartani a holttestet, de annyi hely, annyi kő már nincs, hogy a hónalj karban folytatódjon. 

Tetszene, ha kiderülne, hogy hamis a Pietá, végül is hiányzik néhány száz év a történetéből, tudták, hogy ott van a hagyatékban, aztán a 19. században meg is találták a római Corsón, khm, khm, szerencsés eset. De amíg ez nem derül ki, addig az ember nyugodtan csodálhatja a követ, anyát és fiát, a halottat tartó anyát, vagy az anyját szinte a hátán cipelő fiút, ezt a nagyvonalú fittyhányást mindarra, amit ő ért el, a robusztus testekre, a szenvedést és szenvedélyt izmokkal meg vastag ízületekkel kifejezésre. Olyan, mintha nem ő csinálta volna. De azért neki is tetszene. 

Nem tudom mással magyarázni a tettemet, mint valami kiállítás-éhséggel. Az Utolsó vacsorát nem lehet megnézni, mert egész napra kiárulták már a jegyeket, és mint valami bohózat sértett főhősnője, aki azt mondja, hogy jól van, akkor lefekszem az első emberrel, aki szembejön, bemegyek az első kiállításra, ami szembejön. A Kennedy-családról készített fotók vannak a Santa Maria delle graziével szemben, a milánói Francia Intézetben. 

Nem pont ugyanaz a hatása, de azért elég érdekes, képek a dinasztia alapítójáról, aztán Jacqueline-ről, akit soha nem tudtam szép nőként értékelni, van ilyen, hogy az ember valakiről azt hallja, hogy mennyire szép, de neki mégsem tetszik. Meg van fordítva is, abból lesznek a nagy szerelmek meg a hosszú házasságok. Az övék, mint tudjuk, nem volt hosszú házasság, de legalább meg lehet nézni a menyasszonyi ruhát, nem fényképen, élőben, és az tényleg szép. A falon feliratok, például, hogy az elnök úr nagyon kényes volt a külsejére, és napjában négyszer öltözött át. Nekem fordítva könnyebb volna, ha csak négynaponta kellene egyszer átöltözni. 

Látni Marilyn Monroe pihés arcát, az elnök sztárbarátait, Sinatrát, Dean Martint és Sammy Davist. Ahogy mondani szokták, az amerikai politikai élet akkor indult el a lejtőn a show-business irányába. Ma bezzeg a show-business tiltakozik a közelség ellen. Kennedy mindenesetre tényleg jól néz ki, elegáns, és szuper napszemüvegei vannak. Aki nagyon figyel, néhány elkapott fényképen megláthatja, amit talán nem is akart tudni: az elnök úrnak eléggé szőrösek voltak a fülei. 

Itt pont nem látszik. 

Szinte szégyellem, annyira a közhely jutott az eszembe, az angol pázsit, amit csak öntözni és nyírni kell - de ötszáz éven át. Milánóban ugyanezt adják elő a kővel, a dóm márvány padlójával. Másképp kopnak a kövek, a fekete márvány a leglassabban, a piros kevésbé ellenálló, a fehér a legpuhább, bár az is kemény, ha kebel volna. De a háromféle kő valami új minőséget hozott és hoz létre az idők során, a fekete kiáll a földből, vagy jelzi, hol is volt eredetileg a föld szintje, a határozott sarkok egy kicsit puhábbnak tűnnek, ahogy elkopnak. Nem kell hozzá, csak egy néhány száz év, hogy pontosan mennyi, nem tudom. A dómot 1400 körül kezdték el építeni, és még a 20. században is építettek rajta, ha régi metszeteket néz az ember, látja, hogy a 18. században kevésbé volt gótikus, mint ma. A márványt így lesétálni, ahhoz viszont idő kell, meg hívek kellenek, meg turisták kellenek. Akármilyen minőségben is jön ide valaki, százezer másik nyomába lép, és az építőkhöz csatlakozik, általam is lett, az én 3 euróm is hozzájárult ehhez a képhez. Közös kincsünk.  

Ez itt a Scala, az igazi Scala, a milánói, kívül olyan szerény és annyira mérsékelten kivilágított, hogy az ember elbizonytalanodik: talán mégsem ma van az előadás. Szerencsére megy arrafelé néhány furcsa lény, botos bátyó lódenkabátban, csillogó, lurex nadrágos férfi, nercbundák. A jegyszedők szép pelerint viselnek, és az oldalbejárathoz küldenek, ott van a feljárás a galériára. Bent aztán nem is érti az ember, hogyan fér el ez a nagy nézőtér a homlokzat mögött, bár ennél érdekesebb kérdés a szép csillár, ami enyhén mozog, lassan, de határozottan forog, reméljük a legjobbakat. 

Persze, hogy a legjobbakat reméljük, mégis az operavilág közepe, egyik közepe, Verdit játszanak, az Attilát, amit csak akkor szokás elővenni, ha van hozzá igazi címszereplő, olyan basszus, aki lényét illetően tenor, úgy értem, sztár, aki miatt eljönnek az operába. Aki Ildar Abdrazakov, akit szeretnek, még ha nem is tudják kimondani a nevét. Nem is erőlködnek vele, mindenkinek Ildar, egy csapat francia asszony épp azon tűnődik, megvegye-e a műsorfüzetet, húsz euró. Megnézik az Ildar-képeket, nem elég jók, nem veszik meg. 

Ez az egyik tanulság, ez a nemzetközi operarajongás, ez ugyanolyan, mint nálunk, furcsán felöltözött emberek unott arccal mászkálnak a folyosón, átbeszélnek a sorok fölött, és azt mondják: ezek a modern rendezések. Meg hogy nincsenek ma már jó énekesek. Bezzeg régen Domingo meg Carreras voltak a színlapon. 

Kezdenek, és van, ami kicsit sem csalódás. A puha akusztika, a zenekari hangzás, még a cintányér is szelíden szól, nem csattan, nem csörömpöl, hanem csendül. Riccardo Chailly vezényel, és itt most tényleg a karmester az előadás ura és parancsolója, ő rakja össze vagy látja át az opera egészét, hogy honnét indulunk és hová érkezünk, és ehhez melyik utat kell választanunk. 

A rendező Davide Livermore, szürke, háborús világot fest, oldalkocsis motorkerékpárok, teherautók és lovak. A ló nem tűnik túl jó megoldásnak, mégis azt várja az ember, hogy valami történik velük, és nem csak a gonosz nézőember várja, de a hátán ülő Attila vagy Leó pápa is, az előbbi próbál hadurasan természetes lenni, de azért igencsak kapaszkodik a gyeplőbe. Szép, filmes világ, estélyi ruhás nők, tányérsapkás férfiak, vetített háttér vagy romos hidak. Most is körülbelül így néz ki Aquileia környéke, csak nem lőnek. A bariton áriáját kissé elrontja, hogy épp akkor tolnak be mögé valami viaduktot, amikor nagyon kellene énekelni, és kicsit dübörög a szerkezet. Egyébként nagyon vigyáznak a hanghatásokkal, a puskák csak pattannak, nem dörrennek, mégis operába jöttek az emberek, nem tűzijátékra. 

A főszereplők közül nem Ildar Abdrazakov a legjobb. Vagy úgy is mondhatni, a többiek majdnem mind jobbak nála. Szép a hang, meleg és sötét, de alul elfogy, épp a gonoszság és megátalkodottság hangjegyei nem szólalnak meg. Ja, és hamis is. De jó a tenor, kicsit véznácska (csak hangját tekintve) a bariton, és kiemelkedően jó, bár nem félelmetes vagy megdöbbentő erejű a szoprán Saioa Hernández. A nagy zenei vagy auditív élmény rendületlenül a csoportos előadóktól jön, a zenekartól és a kórustól. Az előadást nagy sikerként tartják számon, a bemutatón 18 percen át szólt a taps. Ez most a harmadik előadás volt, és egy kicsit sietni kellett mindenkinek, hogy két kört is futhassanak a függöny előtt.