Amerikában megemlékeztek Martin Bookspanről, aki a Lincoln Center hangja volt, vagyis a hangverseny- és operaközvetítésekkor ő vitte a szót, beszélt a zenéről és az előadókról. Nálunk, úgy értem, a hazai tévéken is vendég volt a VHS kazetták aranykorában, amikor egyre nehezebb volt a sok másolás után fölismerni, hogy egyáltalán ki van a képen. De ha összecsapódott a függöny, egy hang mondta, hogy Renata Scotto, Plácido Domingo, Anthony Laciura. Nemcsak hang volt, tényleg szerette és értette a zenét, néhány interjúja fent van az interneten, beszélget Arthur Rubinsteinnel, már az is csoda, innét és a mából, hogy egyáltalán ki meri nyitni a száját ilyen nagy ember jelenlétében, nemhogy még kérdezgetni is tudja őt érdemben Mozartról. Legendásak voltak a rögtönzései, ha váratlanul hamarabb lett vége egy koncertnek, vagy elszakadt a zongorahúr, Bookspan gond nélkül beszélt negyed órán át a művekről, szerzőkről, előadókról.

Azon gondolkodtam, hogy nálunk ki volt a klasszikus zene hangja. Talán Antal Imre, az ő nem annyira szép, de jellegzetes hangjával. Czigány György, leginkább nyilván azért, mert ő volt a Ki nyer mában (ez a cím se valami értelmes) „aki kérdez”. Ma meg valószínűleg Bősze Ádám. Nem ők a zene papjai és főpapjai. De mi sem panaszkodhatunk a sekrestyéseinkre.

Kell a szamárvezető a zenéhez, legalábbis azt hiszem. Azt hiszem, nem jöttem volna rá, hogy miről is van szó Eötvös Péter Shadows című művében, ha Fazekas Gergely előtte nem segít, a zeneakadémiai közvetítésben. Shadows, az sokunk számára megpendít valamit, de leginkább a gitáregyüttest, és miért ne használhatná valamilyen bonyolult módon az ő világukat egészen más zenéhez Eötvös Péter. Nekem még Puck ugrott be, a Szentivánéji álom epilógusa, ha mi, árnyak nem tetszettünk, gondoljátok, s mentve tettünk…

Mindkettő téves irány. Az árnyak itt halottak, pontosabban egyetlen halott, Eötvös Péter fia, György, aki 1995-ben meghalt. Róla vagy neki szól a Shadows, vagyis pont ez az érdekes, talán, hogy ez az alkotó elméknek megadatik: valamit kezdeni a gyásszal. Dolgozik a fájdalom vagy a kötelesség, megörökíteni azt, aki már nem él, hogy üljenek a koncertteremben, a monitor előtt olyanok, akik korábban esetleg nem is hallottak arról, aki meghalt, és mégis egy pillanatra rá gondoljanak.

Még elképzelni sem tudom, milyen lehet aztán ezt a zenét vezényelni. Zenévé válik, és, mondjuk, Eötvös a karmester magában azt mondja Eötvösnek, a zeneszerzőnek, ez most jó, ezt jól írtad meg, vagy vasfegyelem kell hozzá, hogy az ember még egyet fordítani tudjon a kottalapok között.  

Arany János jut eszembe, ahogy elkezdi a Juliska emlékezetét, és van benne lendület, magabiztosság, „mint egy Jeremiás, nyögdelve bánatom, oly megtörött szívvel, de nem oly szabadon…” Aztán csak azt írja oda: Nagyon fáj! nem megy!

Mondjuk úgy két percig sikerült kibírnom az Egyik kopó, másik eb című filmet a tévében, ami egyébként nem teljesen érdektelen filmjelenség. Már ha az érdekli az embert, hogy miket kell elvállalnia valakinek, aki aztán tényleg vinni akarja valamire a nagybetűs filmvilágban. Tom Hanks még ifjú, bongyorkás hajú, és abban a jelenetben, amiben láttam, olyan szuszpenzor jellegű alsógatyában kell közlekednie, nyilván valaki ezt szexinek találta akkoriban. Mindegy, csinálja, ássa az alapokat, hogy aztán odaérjen mindenféle díjakig és jelölésekig, ez a filmszínészélet.

De a hangja. Ki is a hangja? Még nem Kőszegi Ákos, világosabb a hangszín, és tudja az ember, hogy ismeri ezt a hangot, de mégsem ugrik be, hogy kié, meg kell nézni. Kozák András. Furcsa ötlet, nem tudom, kinek és miért jutott eszébe, Kozák András jóval idősebb volt Tom Hanksnél, a hangkarakterük sem hasonlít, most mégis meg lehetett örülni neki ebben a két percben.

Talán nem helyes, ha magamból indulok ki, de az az érzésem, hogy Kozák Andrást többé-kevésbé elfelejtettük. Biztosan azért, mert annyira-annyira színész volt, olyan komoly színész, bár szerepelt tévéfilmekben és sorozatokban is, vagy talán a típus az, ami ma nem vonzó, szlávos arcú, világos hajú, amolyan problémázós értelmiségi a Kádár-korból. Felejtsük el Kádárral együtt?

Bánk bánként emlékezem rá leginkább, a Várszínházban volt az előadás, igazi színészkínzó este, gimnazistákkal a nézőtéren, akik még őszinte emberek voltak, nem ordítottak, nem toporzékoltak, de dumáltak. Ha leoltották a villanyt, röhögtek, hogy szabad a tapizás, ha valami érdekesebb rendezői ötlet valósult meg a színen, nagyon nevettek. Ebben a kevésbé inspiráló környezetben próbálkozott Kozák András valami érettkori Hamlet figurával, aki küszködik, keresi a megoldást, a helyes választ, aztán a sok küszködésből mégis tőrdöfés lesz. Nekem többé-kevésbé megvilágosodás volt, hogy a Bánk bán talán mégsem az emberekre kényszerített kötelező olvasmány, hanem lehet vele valamit kezdeni. Nem mintha túl sok olyan előadást láttam volna, amelyben tényleg kezdenek is vele valamit.

Ez egy ilyen fesztivál: ahelyett, hogy ott csápolnánk a Müpában, nézzük az üres Scalát, amely elküldi magát (nem élőben) az üres Müpának, és aztán a honlapról nézhetjük otthon. Nem panasz, inkább hála, és remény, hogy lesz ez még így se. Jaj, dehogy, lesz ez még jobb is.  

Valószínűleg a kedvünkért játssza el a Filarmonica della Scala a Bartók Román táncok közül az egyiket. Előtte Riccardo Chailly, a karmester, kevéssé értelmesen arról beszél, hogy mennyire fantasztikus zeneszerző Bartók, itt ez a népi dallam, és annyi színt hoz ki belőle, hogy blablabla. Kedves maestro, a hangszerelés nem Bartók munkája, még csak nem is olyan, mintha Bartóké volna, túl színes, túl szakmai, Bartók nem így csinálta volna. Attól még jó, de Weiner.

A koncert többi része évfordulós, ötven éve halt meg Stravinsky, a Scalában is erre emlékeznek két művével is. Az egyik természetesen a Sacre du printemps, a másik meglepőbb, A katona története, prózai részek nélkül, csak a zene. Nem az a zene, amiért az ember a Scalába menne, de nem élnek vissza helyzettel, szépen játszanak, az ütőhangszeres kiemelkedik, pedig nyilván ő a művészetét kevesebbet csillogtathatja a szokásos estéken. Már ha még szokásosnak lehet mondani, hogy egy operaházban operát játszanak.

A programot záró Sacre egyfelől csodálatos, annyira, hogy az ember reménykedik, hátha tényleg fölébred tőle ez a nyavalyás tavasz, másfelől nagyon lágy. Ez sem panasz, mégis vannak a Scalának saját hagyományai, a zenélésben a szép hangzás elsődleges szempont, de kétségkívül más, mint amihez szokva vagyunk, vagy amihez szokni szeretnénk, az embernek az az érzése, hogy ha így játszották volna a bemutatón is, akkor egy híres botránnyal rövidebb volna a zenetörténet. A barbárok és pogányok helyett a rendes embereké a világ. Vagy legalábbis az üres termek.

Van egy elméletem, hogy két olyan népszerű hangszer is van, amelyik teljesen kivonja magát a zenetörténetből. Úgy értem, a hangzás alapján nem könnyű megmondani, hogy egy-egy mű mikor is készült. Az egyik az orgona. Csak hogy a legnépszerűbb orgonaművet nézzük: a d-moll toccata olyan, mint általában Bach lenni szokott? Ugye nem. A másik ilyen a gitár. Neki könnyebb különcnek lenni, hiszen elég nagy csönd volt körülötte a 20. századig, de, hogy megint a legnépszerűbb darabot említsem, az Aranjuez koncert elég nehezen helyezhető el az időben. Legalábbis emlékszem még, amikor 1998-ban megvettem Manuel Barrueco lemezét, mennyire meglepett, hogy a lemezborítón csak egy évszám szerepelt, Joaquín Rodrigo (még) élő szerző volt. Igaz, már csak egy évig.

Tegnap játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a darabot Csáki András szólójával, ha jól láttam, erősítéssel, amit két okból sem értettem. Egyrészt Rodrigót azért szokás dicsérni, mert olyan finoman hangszerelt, hogy a szimfonikus zenekar nem nyomja el a magányos gitárt, másrészt, ha nincsenek hallgatók jelen a Müpában, akkor nem mindegy, hogy van erősítés vagy sem? A jelek szerint nem.

Akárhogy is, megint föltették a kérdést, hogy mennyire is jó ez a zene, hogy túl tudja-e élni a saját népszerűségét, pontosabban a második tétel népszerűségét, hogy rengetegen dolgozták föl, szöveget is írtak rá, hogy sláger, jazz standard, valahol mindig szól, gondolom, Aranjuezben meg állandóan. Nem egy őrülten rafinált darab, de mégis szép a felépítése, mintha az első tétel el se kezdődne igazán, máris befejeződik, hogy helyet adjon a nagy dallamnak, a harmadik meg csak levezetés, de annak igazán elegáns. A második tétel meg minden slágeressége ellenére is Brahmstól veszi az ihletet, az ő Hegedűversenyére mondta Sarasate, hogy csak nem leszek bolond hegedűvel a kézben hallgatni, hogy a legszebb dallamot az oboa játssza el. Itt meg a legszebb dallamot az angolkürt játssza el, igaz, aztán megkapja a gitár, átveszik a többiek is.  

A magam részéről valahogy úgy vagyok vele, mint valami híres áriával. Spanyolhonban maradva, ha egy koncerten belekezdenek Fülöp király áriájába, mindig azt érzem, hogy de hosszú lesz. Ha viszont az egész Don Carlost játsszák, elröpül az ária. Az Aranjuez concerto is jobb egyben, mint a lassú tétel magában.

Nem azt mondom, hogy nem lehet az Enigma-változatok nélkül élni, de jobb vele. Már a darab története is annyira szép, Elgar hazamegy, tanítás után kidögölve, kicsit klimpírozik odahaza, és egyszer csak azt mondja a felesége: mi is volt ez? Micsoda. Amit játszottál. Nem tudom. Próbáld meg még egyszer. És megtalálják az ujjai az öntudatlanul játszott dallamot. Aki nagyon éber, nyomokban Mozartot is talál benne, a Prágai szimfónia lassú tételét, amit Elgar nem sokkal korábban hallott, de tényleg éppen csak finoman van jelen. Ő meg még ott a zongoránál elkezd játszani a dallammal, aztán másnap folytatja és folytatja, és valamikor elkészül belőle a nagy mű. Az első híres Elgar-darab, talán a főmű, a legtöbbet játszott és lemezre vett darabja.

Amit mostanában hallgatok, az a Bernstein vezényelte változat. Nem szokták szeretni, legalábbis az angolok nem, mondván, hogy nem autentikus, túlságosan lassú. Valószínűbb, hogy azért nem szeretik, mert már eleve nehéz körülmények között született. Bernstein a BBC Symphonyval játszik, ez egyfelől kézenfekvő, ha Elgarról van szó, angol zenekar mellé hívnak sztárkarmestert. (Kicsit olyan, mint a Bartók Concerto esetében volt a helyzet, az persze épp fordítva volt, nagy, amerikai zenekar mellé hívtak magyar karmestert.) Az első pillanattól kezdve zűrös volt a viszony karmester és zenekar között, már csak azért is, mert az első pillanat nem a megfelelő időben volt, Bernstein kínosan sokat késett a próbáról, pedig a zenekar mellett forgatócsoport is várta. Nem kért elnézést, viszont ment a maga feje után, majd ő megmutatja, hogyan kell Elgart játszani.

Érezhető a zenekar ellenállása. Nemcsak érezhető, látható is, hiszen fölvették az első próbát. A trombitások épp a pokolba kívánják a sztárkarmestert, aki viszonylag udvariasan bánik velük: ne rázza a fejét, meg tudja csinálni. Toscanini ennél sokkal nekivetkezettebben üvöltözött. A koncerten meg látható, hogy a zenekar elég feszülten játszik, de Bernsteint ez, úgy tűnik, nem nagyon izgatja. A tempók lassúak, de legalábbis egyszer így is nagyon szép a darab. Elgar a különböző variációkat mindig valakiről nevezte el, feleségéről, barátairól, ismerőseiről, egy kutyáról. A Nimród címet viselő változatot épp egy barátjáról, akit Jaegernek hívtak, Jäger németül vadász. Bernstein aligha Mr Jaeger jellemrajzából indult ki, akkor már inkább a Bibliából, Khús nemzé Nimródot, ez kezdett hatalmassá válni a földön. Vagy csak a zenéből, ami majdnem megáll ebben a tempóban, de azért megy előre, lassan, méltósággal, ellenállhatatlanul. Nem is állok ellen.   

Nincs semmi aktualitása, szerencsére, csak épp egy barátommal leveleztünk arról, hogy egy szerencsés vagy szerencsétlen kezdősor hogyan változtatja meg az értelmét, hogyan lesz, mondjuk könnyű léhaságból szívszorítássá. Példának hoztam a Middle of the Road együttes slágerét, a Chirpy, Chirpy Cheep Cheepet, tényleg nem gondolná ilyen cím mellé senki, hogy ebből még sírás is lehet, de Sally Carr, az együttes énekesnője egy időben nem tudta elénekelni a nagy slágert, mert úgy kezdődik, hogy „Hová ment a mamád?” És Sally szegény épp erre nem tudott válaszolni, mert meghalt az édesanyja.

Van ennek magyar irodalmi és slágeri változata, amikor Komár László énekli azt, hogy mondd, kis kócos, hol van a mamád. Idézi Esterházy Péter, feltételezem, hogy A szív segédigéiben.

Mondd, kis kócos, hol van Esterházy Péter?   

Gondolom, valamikor beoltottak Schiff András ellen, nem tudom, miért, de az biztos, hogy annyira kevés örömöm van a művészetében, hogy az legalábbis gyanús. Az a baj, hogy nemcsak gyanús, de valahogy hazafiatlan dolog is, tényleg egy egész ország tud örülni annak, ha Fucsovics Márton nem az első körben esik ki, vagy Gulácsi kivéd egy tizenegyest, és akkor Schiff András, lovaggá ütötten ott koncertezik a Teatro Olimpicóban… Én meg azt nézem, hogy ezt vajon meddig lehet még művészetként eladni.

A nemrég elhunyt Németh János professzornak volt az a trükkje a polgári perrendtartásról szóló előadásain, hogy nagyon halkan beszélt. Mivel a pp buktatós tantárgy volt, Németh János meg buktatós tanár, a diákok nagy számban jártak az előadásokra, mind ott ültek előrehajolva az első sorokban, és füleltek, nehogy elmulasszanak valamit, mert az megbosszulja magát. Mintha Schiff András is ezzel játszana Vicenzában, nagyon halkan beszél (aztán nagyon halkan zongorázik), többnyire közhelynél is közhelyebb dolgokat, non é una musica felice, ma… incredibile. Aztán elbillegteti döglet unalmasan Mozartot vagy Bachot, közben még egy kicsit elmélkedik azon, hogy ő mennyire utálja az online szót. De hát online nézik őt a világban, online üdvözli ő is távol lévő barátait, ezzel az erővel a zongorát is szidhatná. Kicsit szidja is, becsületére legyen mondva, a fekete Steinway mennyivel rosszabb, mint ez a barna Blüthner, amin ő játszik. A közönség meg lelkes, be vagyunk avatva a nagy misztériumokba.

Be vagyok oltva.   

Mindig örülök, hogy nem felnőttként kellett magyarul megtanulnom, mert többé-kevésbé lehetetlen feladatnak látszik. Mintha kizárólag rendhagyó esetek volnának a nyelvben, és még csak logikája sincs. Azt mondjuk, Mariannt, de azt, hogy Mariamot, pedig az m és n elég közelinek látszik. Legalábbis az ábécében. Azt mondjuk, Bécsbe, és azt, hogy Pécsre, pedig ott csak a szó első betűje különbözik.  

És akkor jönnek a rövidítések. Azt mondjuk, K and H bank, és azért jó volna tudni, hogy ez milyen nyelven van, mert ha k, akkor miért and, ha viszont and, akkor miért nem „kéj and éjcs”? Tankolunk az OMV kútnál, azt mondjuk, hogy öemvé…

Pont ez történt tegnap. Nem tankolás, hanem közvetítés a bécsi operából, egyik főszponzoruk az OMV. Kis reklámfilm a közvetítés elején, és azt mondják benne: „oemfau”. Mert tényleg, az nem Ö az elején, csak egy vonás van a karikában, hanem O. Már fújtam a trombitákat, hogy ilyenek vagyunk, okosabbak az okosoknál, ökösebbek az ökösöknél, de a biztonság kedvéért megnéztem, minek a rövidítése a három betű. Teljes összeomlás: Österreichische Mineralölverwaltung. Akkor tényleg ö van az elején, csak ők nem tudják? Németül sem könnyű.

Az a jó ebben a hideg tavaszban, hogy jobb pillanataiban a bőrén érzi az ember a művészetet. Mert vegyük például Radnótit és az Első eclogát. Azt mondja benne a pásztor:

Régebben mindig azt éreztem, városi lény, hogy ez sehogy sem stimmel, áprilisban már nem vicsorít a pocsolya. De eljön a megfelelő április, és Radnóti igazolva van.

Ahogy igazolva van Schubert és Wilhelm Müller is, A szép molnárlány dalciklus, ahol azt énekli szegény csúf molnárlegény, hogy amikor majd elmegy a sírja mellett a lány, akkor a virágok előbújnak, mert der Mai ist gekommen, der Winter ist aus, eljött a május, vége a télnek. Na jó, de ha eljön a március, már akkor is vége a télnek, mondta odabent a gonosz manó, aki idén kussolni kénytelen, mert tényleg meg kellett várni a májust.

Ha lehet, azért itt megállnék. Nem szeretném, hogy Wagner is igazolva legyen, és június közepéig kelljen várni arra, hogy virágozni kezdjenek az orgonák, mint a Mesterdalnokok Sachs-monológjában.