Nem tudom, mire is számítottam pontosan. Talán olyasmire, ami a régi Világjárók sorozat néhány kötete volt, amikor sportriporterek, különböző okoknál fogva sokfelé utazó emberek elmesélik, hogy mik vannak a világban, templomok és jégkunyhók, emberek és állatok.

De hát ez pontosan az is. Elmentem világgá a címe, és Földvári András Malév dolgozóként, majd egyéb légitársaságok és utazási irodák alkalmazottjaként volt az a szerencsés, aki akkor is utazhatott, amikor mások nehezebben vagy egyáltalán nem. Elmúlt idők tanúja, nem csak emiatt, hanem mert olyan országokban is járt, amelyek ma már nincsenek, mint, mondjuk, Makaó. Igaz, ő is csak tíz órát volt ott.

Így aztán kicsit nehéz megmondani, mitől is annyira idegesítő a könyv, az, aminek látszik, aminek ígéri magát, 80 sztori a Föld körül. Jó, néha nem sztori, mert valahogy a poén hiányzik belőle, vagy nem épp átélhető: „vajon ki lett ennek a múzeumnak az igazgatója? Nem más, mint jó barátom, Lu-ji”. Néha a poénokat kinőtte az idő, mint amikor beszöknek a turisták a mecsetbe, és követik a hívőket, de aztán nem bírják röhögés nélkül. Na, kedves Földvári úr, nem vicces.

Valószínűleg Földvári András udvariassága is hibás, nem akar hosszú lenni, de három oldalon nehéz értelmeset mondani egy idegen országról. Marad hát ez a Világjárók érzés, hogy egyszer majd én is elmegyek, és kibírom és megállom: nem írok könyvet belőle.

Az gyakori, hogy valaki a saját, számára érdektelenül hangzó neve helyett valami mást vesz föl. Mondjuk ilyen Jean-Claude Van Damme, aki eredetileg Varenberg volt, számomra az is elég érdekes, de ő tudja. Van azonban olyan is, mint José van Dam, aki eredetileg szintén Van Damme volt, sőt, báró Van Damme, ő azonban elhagyta nevét, ami azt illeti a keresztségben kapott Josephet is, és lett belőle egy ilyen elsőre bizonytalan nemzeti identitású énekes, a neve kiejtésén is gondolkodni kell, hogy akkor most „zsozé” vagy „hozé”. Bár ezt a kérdést én néha a Carmenben sem tudom eldönteni, ha egyszer franciául beszélnek, akkor a neveket milyen nyelven kell mondani.

José van Dam ma nyolcvanéves. És bár sokat énekelt a Carmenben, azon nem kellett gondolkodni, hogy a Josét hogy mondjuk, mert Escamillót énekelt. Soltinál, Karajannál, aztán Leporello Maazellel, Mesterdalnok megint Soltival. Szóval bassz-bariton.

Lezárt karrier, remélem, azért ünneplik szerte a világon, de visszavonult, már szabad azon gondolkodni, hogy ha valaki tényleg végigénekelte a világ nagy szerepeit, vállalt ősbemutatókat is, Karajan egy időben mindent vele és csak vele – aztán valaminek történnie kellett, mert utána már semmit, de semmit, akkor hogyan tudott teljesen szakmai jelenség maradni. Miért nem lelkendeznek érte az emberek? A lehetséges válasz az, hogy talán ő maga volt ehhez túl intelligens. Tudta, mit ér, és az, amit ér, mennyi ideig tart ki. Hogy az ember akkor szúr ki a legjobban magával, ha túlságosan komolyan veszi akár a hivatalos, akár a civil énjét. A közönség csak azt tudja szerelemmel szeretni, aki önmagába szerelmes. Lehet vetélkedni, ki szereti őt jobban. Aki nem ilyen, az megmarad énekesnek.

Nem kellett hozzá filmes rókának lenni, hogy az ember tudja előre: a Made in Italy rossz film lesz. Mi más lehetne, két megkeseredett angol leutazik Toszkánába, hogy rendbe hozzon és eladjon egy házat. A két megkeseredett egyben apa és fia, és el is vannak idegenedve. Meglepetés nincs.

Legfeljebb az, hogy a Made in Italy még az elvárhatónál is sokkal rosszabb, idétlen közhelygyűjtemény, úgynevezett nagy színészi pillanatokkal, síró nagydarab férfival, aki azt szipogja: én öltem meg. Nyilván azzal sikerült Liam Neesont rávenni a szerepre, hogy együtt játszhat a fiával, és egy kicsit kialakíthatják magukból a Natasha Richardson iránt érzett gyászukat. A fiú amúgy helyes, nem örökölte atyja termetét és hangját, legfeljebb a cimpátlan fülét, egy kicsit talán fiatal is a szerephez, de ha nincs Micheál Richardson, nincs Neeson, no Martini, no party, most nem kellene hüledezni.

A néző önmegszólít: ha tudtad, hogy ilyen, minek nézed, de tudja a választ is. Kellenek az álhazák, pótotthonok, ahová elmegy az ember és azt képzeli, hogy ha itt élne… Miért nem költözöl oda? Azért, mert ha itt rosszul érzem magam a bőrömben, már nincs hova menni.

Volt egy híres reklámszakember, Nemes Juli, ő mondta, hogy a következő életében közlekedési lámpa szeretne lenni New Yorkban. Reméljük vagy ne reméljük, hogy sikerült?  

Nem akarom magam mindenféle összeesküvés elméletbe keverni, de az tény, hogy miután a bátyámmal Skype-on Art Garfunkelről beszélgettünk, hogy vajon alávetette-e magát valami hajbeültetésnek, megjelent róla egy viszonylag új videó a személyre szabott válogatásban, amely egyértelműen bizonyította, hogy nem.

Meg hát jött egy újabb érv, ezúttal ellenem. Amellett szoktam kardoskodni, hogy igenis, megvannak az öregségnek a maga előnyei, és nem is csak egyet tudok mondani, de ekkor jön a videó, rendben, biztos megvannak, de a hátrányai azért egyértelműbbek. Itt van például Art Garfunkel. Olyan csinos fiú volt, hogy az emberek el sem tudták róla képzelni: csak hang. Nem hitték, hogy a Simon & Garfunkel szellemileg elsősorban Paul Simon gyermeke, mindenképpen föl akarták osztani a szerepeket, rendben van, Simon írja a zenét, de Garfunkel a szövegeket. Olyan lírai, törékeny, bájos és fiatal.  

Mondjuk a törékenység maradt. Art Garfunkel ma eléggé hasonlít Kabos Lászlóra, a hangja is otthagyta, talán azért, hogy a hallgató meghatottan gondoljon arra: itt egy ember, aki ugyanazt mondja immár ötvenöt éve, mennyire szép dolog is ez. A harmadik versszaknál viszont már azt érezni: tényleg ugyanazt mondja már másfél perce, akár abba is hagyhatná.

Mintha a szépek volnának az élet szerencsétlenjei. Nekik van mit veszíteni, és többnyire el is veszítik.

Volt nekem egy nénim, kedves, idős ismerősöm a Szemlőhegy utcában, csak akkor még néniztem a kedves, idős ismerősöket, akihez néha fölmentem beszélgetni és „grámofonozni”. Ő kérdezte, hogy hallottam, miket mondott ez a Glenn Gould. Valamennyire hallottam, de azt nem, amire ő gondolt, hogy Mozart nem túl korán, hanem túl későn halt meg.

Azért ez így akkor sem tűnt elképzelhetőnek számomra, mégse szokás ilyesmiket mondani, még diktátorokra sem, nemhogy az emberiség legeslegnagyobb jótevőire, de most kiderült, miről is van szó. Feltehetően erről a régi tévéműsorról, amelyben Gould kissé pislogva, hadarászva, de igen elmésen érvel amellett, hogy Mozart idősebb éveiben nem volt már nagyon jó komponista. Meg is mondja, hogy miért, körülbelül az az ok, hogy zseniális rögtönző volt, és ezek az improvizációs fogások, a szekvencia, arpeggio és társai elfoglalták a nem improvizatív műveit is.

Goulddal különben is nehéz vitatkozni, hiszen zseniális pianista volt, így rögtön meg is mutatja, mire gondol. Tud úgy Mozartot játszani, hogy a csoda utolsó kis szikrája is kihunyjon belőle, ami, talán mondani sem kell, sokkal nehezebb feladat, mint egyszerűen rosszul játszani. Gouldnál ez egyébként visszatérő fogás, és nemcsak Mozartnál használatos; mivel az Appassionatát sem szerette, azt is úgy játszotta lemezre, hogy nem nagyon érti az ember, mi ebben az őrület.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mi értelme van egyáltalán ilyen lemezeket vagy tévéműsorokat készíteni, pedig nem fölöslegesek. Például magunknak kell eldöntenünk, hogy mit szeretünk, miért is szeretünk. Ki kell mondani olyan alapigazságot, hogy azért jó ez. Általánosan elismert nagy műveket kell személyesen is elismerni. Vagy csak belegondolni, hogy voltaképpen melyik g-moll szimfónia tetszik jobban, a kicsi vagy a nagy?

Közben rájönni, hogy a kicsi is mennyire jó.

Már érettségi után, katonaság előtt voltam, amikor Magyarországon is bemutatták a Tűzszekerek című filmet. Azt, persze, nem értettem, miért ez a címe, igazából most sem értem, én Tüzes szekereknek fordítottam volna, mert hát arról van szó, amit az Úr ad azoknak, akiket nagyon sújt és szeret. Szóval az Illés szekereiről. De hát hallgatta az ember a zenét, eléggé hatásos volt, főleg, ha nagy, tengerparti, mezítlábas futást vizionáltunk hozzá. Mindenesetre akkor azt lehetett érezni, hogy két ilyen színész, a csúnyácska, himlőhelyes, ritkuló hajú Ian Charleson és a markáns és jóképű Ben Cross két perc alatt elfoglalják a világot, annyira jó, hogy ez ebből a szempontból is filmtörténet, itt játszottak először együtt.

Ha jól tudom, aztán soha többé, én legalábbis nem láttam őket. Charlesont külön még valami Nagy Sándor-sorozatban, mint Héphaisztiónt, meg a Gandhiban, Ben Crosst a tévében, amire akkoriban automatikusan azt mondta az ember, hogy szegény, ilyesmit kell játszania. Ez valószínűleg igazságtalanság volt. Pár éve eszembe jutott, hogy vajon miért nincs sehol Ian Charleson, és a magyarázat sajnos épp olyan egyszerű, amilyen szomorú: 1990-ben, meghalt AIDS-ben. Az első ismert brit áldozat volt. Ben Cross a színészek kiszolgáltatott életét élte: nem kapott jó szerepeket a filmen, eljátszotta, amit vállalni lehetett a tévében. Tulajdonképpen mégis szerencsések, mert ezt a két futót már nem lehet elvenni tőlük. Meg a mondatokat, amik megmaradnak: nem azért futok, hogy legyőzzenek.  Meg a futást a tengerparton.

Nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, és háltak az utcán. 

Ja bocsánat,a lelkem csak készült elálmosodni a nagy Eiffel-gálaesten, leginkább Jonas Kaufmann művészetén (csak a harmadik részt vállaltam), az utcán meg mindig hálnak. Most egészen mást csinálnak a 28-as villamos Népszínház utcai végállomásánál, egy ember vizeli le a falat. 

Hiába az az alapellenvetés az Opera Eiffel-csarnoka ellen, hogy túlságosan kint van, mert a bajok bent kezdődnek, a Népszínház utca eleje beljebb van, mint az Erkel Színház, mégsem nagy boldogság az ott eltöltött tíz perc. Aztán a villamos maga sem gyönyörűség, a vezető mögött ülök le, két perc múlva jön egy lány, hogy "egy csávó cigizik hátul". Azt hittem, a vezető meg azt mondja, hogy magán meg nincs maszk, és rendíthetetlenül előre bámulva közelíti a célt, de vagány ember, a következő megállóban elhagyja a fülkét, hátramegy, folyik a veszekedés, közben a csávó és baráti köre szidalmazza a leszálló lányt. A vezető visszajön, indít, a csávó odamegy a fülkéhez, korban kevesebb, kondícióban jobb a villamosvezetőnél, egy ideig rángatja a fülkeajtót, benne leszünk az újságban, érzem, de váratlanul jobb belátásra tér, és "ő kér elnézést", mi meg szinte zavartalanul célba érünk, megmerítkezve az operába nem járók csöndes vagy kevésbé csöndes mindennapjaiban. 

Talán nem is rossz ez. Talán jó, ha az embernek eszébe juttatják azokat is, akiknek a hátán állva élvezzük a mindennapi áriánkat. Persze, még helyesebb volna, ha mindenféle VIP-vendégek és operai vezetők is ott ülnének a villamoson, hogy tudnák, pontosan mit is kívánnak az operai pajtásaiktól, de ez egy másik vers. Álmodik a nyomor. 

Az internet óta másként olvasunk. Nem fejest ugrunk egy könyvbe, elmerülünk, és egy óra múlva kiemeljük a fejünket a sorok közül, hanem marad valami folytonos készenlét, ha ismeretlen szó, ember jelenik meg, kitt-katt, mit mond róla a Google. Paul Auster regényében, a Brooklyni balgaságokban például az egyik szereplő azt mondja a volt férjéről: tisztára olyan volt, mint Victor Manure. Jó, jó, olyan volt, de az mit jelent? Ki az a Victor Manure? Gyors keresés, és kiderül, hogy sajtóhiba, nem az első a könyvben, Victor Manure nincs, csak Victor Mature. Film- és musicalszínész, olasz-amerikai, valaha Maturi volt a család neve. Engem leginkább Chris Noth-ra emlékeztet, a Szex és New York Mr. Bigjére. Majdnem nagy sztár, de azért hozzánk nem jutott el a jó híre. Auster kiesett a kézből, amit nem érdemelt, megnéztem a magyarul A palást címet viselő film előzetesét, Jézus köpenyéről szólt, amit megszerzett a Marcellus nevű Richard Burton, hogy aztán elszánt arccal induljon meg a vesztőhelyre tettéért. Ennek a folytatása a Demetrius és a gladiátorok, a címszereplő Victor Mature, (nem a gladiátorok, hanem Demetrius). Amíg néztem, elég szerencsétlen az egész, de látszik, hogy sokat merítettek belőle A gladiátor alkotói, karddal püfölik az afro-rómaiak az olasz-amerikait, aztán jönnek a tigrisek, és látszik, hogy Demetrius piros alsónadrágot visel a szoknyája alatt.   

Ami Mature-t illeti, az benne a szép, hogy nem volt megszállott színész, negyvenhat évesen úgy érezte, hogy épp eleget keresett ahhoz, hogy hátralévő életében csak a lábát lógázza, és ezt meg is tette. Volt éppenséggel érzéke az öniróniához, amikor egy előkelő klubba nem vették föl, arra hivatkozva, hogy „csak egy színész”, azt felelte: nem vagyok színész, és ezt hatvannégy filmmel tudom bizonyítani.  

Igazából tudjuk: nem Salieri ölte meg Mozartot, hanem Mozart ölte meg Salierit. Mert a zsenik már csak ilyenek, felégetik maguk körül mindazt, amit művészetnek gondolnak a kortársak, kikövetelik maguknak a teljes figyelmet, az utókor meg bölcsen bólogat: sajnáljuk, nekünk csak a lángeszűekre van időnk, a sima tehetségek kíméljenek. Ma már ott tartunk, hogy a lángeszűekre sincs időnk, a teljes életműveket már nem tudjuk megismerni, végképp elveszítenénk egy Salierit, ha elborult aggyal nem állította volna magáról, hogy ő mérgezte meg Mozartot. Aztán a halálos ágyán mindezt visszavonta, nem, nem ő volt.

Nem ő volt. Egyrészt túl jó fej volt hozzá, ha bele is ment valami villongásba, nem üldözte a tehetségeket. Annyira nem, hogy inkább tanította őket. Salieri-tanítvány volt Beethoven, Schubert és Liszt is. Meg különösebb oka sem volt rá, elég nagy sztár volt ahhoz, hogy ne irigykedjen, hogy mást ne mondjak, a milánói Scala megnyitóján az ő operáját játszották. Attól még nem lett lángelme, végül is minden feltámasztási kísérletnek ugyanaz a vége: nem elég jó. Vagy mondjuk az, hogy ez a Cecilia Bartoli olyan nagy énekesnő, hogy még Salieri is jónak tűnik általa. Ez a Réti József olyan nagy énekes… - ez kicsit bonyolultabb, mert mintha a zenekar arról akarna szólni, hogy Salieri borzalom. De aztán jön Réti.

Ma van a 270. születésnapja. Nem Réti Józsefnek, Antonio Salierinek.

Mindig azt érzem, hogy a magyar zenei életnek két mostoha hangszergyermeke van. Lehet, hogy több is, de kettő biztosan: az orgona és a gitár. Mindkettőnek eljött ugyan valami megmentőszerűsége, akik érdekessé tudták tenni a hangszert és magukat, az említett hangszerek esetében Varnus Xaver és Benkő Dániel, de különböző okokból nem történt meg az áttörés, ahogy ők eltűntek a koncertéletből, úgy a hangszerük átmeneti ismertségének is vége lett.

Én szerencsés voltam, magától Xavértól kaptam egy körülbelül tízlemezes orgonista gyorstalpalót, hogy mégis tudjam, kik voltak, kik vannak. Gitárból már nem voltam ennyire szerencsés, körülbelül annyira vagyok tájékozatlan, mint az átlagos koncertre járó. Na jó, csak akkor, ha az átlagos koncertre járó tudja, ki volt Julian Bream.

Lemezművészként már régen visszavonult, valamikor a kilencvenes évek közepén kijelentette, hogy mindent fölvett már, amit akart. Ennek ugyan ellene mond, hogy továbbra is rendelt gitárműveket a kortársakról, így inkább a bölcs belátást lehet érzékelni: jobb már nem leszek, és saját magammal nem szeretnék vetélkedni. A hagyatéka óriási, ahogy a munka is az volt, hogy Spanyolországon kívül is legyen becsülete a gitárnak, hogy legyen angol gitár- és lantélet. Amikor ő kezdte, még zongoristaként kellett felvételizni a konzervatóriumba, mert nem volt még rendszeres felsőfokú gitároktatás.

Mikor ő végezte (augusztus 14-én) más gondjai vannak az angol zenei életnek, de azt nem lehet mondani, hogy nincsenek gitárművészek. A különbséghez kellett ő, ezzel a Glenn Gould-i megjelenéssel, egyedi, ma már túlhaladottnak vagy mindig is tévesnek mondott technikával, és a csodálatos zenei kommunikációs képességével, ami talán ezen a felvételen is látszik: az emberek elhallgatnak, odafordulnak, tudják, hogy történik valami. Ő meg vágja az arcokat, vagyis pont ez a lényeg, nem vágja, csak az arca és a pillantása elváltozik. A klasszikus humor: nem tudom, mit kapott, de én is azt kérem, amit ő.