A Hemingway könyvben olvastam (nem ő írta, róla szól, Ősz Velencében a címe) Dolores Vanettiről, aki fölkereste Hemingwayt Kubában, és vígan élt nála. Nem egyedül, hanem egy híres férfi, Jean-Paul Sartre oldalán. Nyilván ez az egyik előnye az életrajzi könyvek olvasásának: az ember egyre több és több virtuális ismerősre tesz szert, életekbe lát, nem mélyen, de mégis új nevek jönnek, új sorsok, az előbb még semmit nem jelentett ez a betűsor, most meg mögé kerül 96 év – ennyi idős volt Dolores Vanetti, amikor meghalt. Élete nagy kalandja volt a Sartre-szerelem, amennyire ki lehet következtetni, ő volt az egyetlen, akire Simone de Beauvoir valóban féltékeny volt, a nevét sem írta le, pedig, ugye, nyitott kapcsolatban éltek, az egyikük odafent szexelt, a másik addig sétált a háztömb körül, megvárta, hogy végezzenek.

Dolores Vanetti előbb visszautasította Sartre közeledését, neki is volt férje, annak is volt felesége, aztán rájött, hogy tényleg ez lehet a nagy esemény az életében, és az is lett. Ő maga aztán mindenfélével foglalkozott, ami körülbelül azt jelenti, hogy semmivel sem, ahogy a nekrológban írták: világutazó, madár megfigyelő, gombavadász és műgyűjtő, amatőr antropológus és láncdohányos volt. Az utóbbihoz képest szép, hosszú élet jutott neki. Az olvasható hagyatéka egy szakácskönyv, A nyafogó szakács, bonyodalmas ételek amerikai módra. Ezzel aligha került volna be a Hemingway-regénybe.  

Tudom, miért jár annyit az eszemben Simóné. Simóné? De mi is volt a férje keresztneve? Nem emlékszem. Ő maga, ha nem tévedek, Jutka volt. Szóval tudom, miért jár annyit az eszemben: mert sikerült a Szajna partjáról beszereznem két Pifet. A Pif, ha valaki nem emlékszik rá, csodálatos, francia képregény füzet volt a sivárság közepén, és mivel valahogy a L’Humantéhez kapcsolódott, itthon is lehetett kapni, elég borsos áron, 40 Ft-ért. Vagy antikváriumban. Mikor a Váci utcai boltban találtam egy szép köteget belőle, nem kíméltem sem a saját, sem a család pénzét, bevásároltam egy jókora csomaggal, nem tudva, hogy Simóné édesanyám páciense, és leadta a drótot, itt volt a gyerek, és vett egy csomó Pifet.

A következmények a szó szoros értelmében lesújtóak voltak, és kiegészítő büntetésként nemcsak ezt a köteget, de a teljes Pif-gyűjteményt visszaforintosította a család. Szomorú, még ma is szomorú, így talán én vagyok az egyetlen, aki Simónéről nem csak pozitív emlékeket őriz.

Apám úgy hívta, Boccanegráné.

Olyan barnára tudott sülni nyaranta, hogy az aprófürtös, egyre fehéredő hajával úgy nézett ki, mint Rémusz bácsi. Ahogy Molnár Gál üdvözölte egy antikváriumi látogatáskor: nahát, zsidó néger! De ez már nem a Váci utcai antikváriumban volt, az nagyon hamar elesett a rendszerváltás után, túl jó helyen volt, nem lehetett a bérleti díjat kigazdálkodni poros könyvekből, de még Pifekből sem. Akkoriban írók, költők, és írókat, költőket olvasó emberek rendeztek egy csöndes demonstrációt a bolt megmaradása mellett, persze, hasztalan, a pénz beszél, a bolt eltűnt, és vele együtt eltűnt a könyvön ülő neonbagoly is a Váci utcából. Idővel eltűnt a többi könyvesbolt is. Ez volt talán a véleményformáló értelmiség első látványos veresége a rendszerváltás után. Mint tudjuk: nem az utolsó.  

Sose hallottam róla, csak most, hogy a New York Timesban van ez az Overlooked No More sorozat, emberekről, akiknek elmulasztották közölni a halálhírét. Ott írnak a Snakehipsnek nevezett Earl Tuckerről, aki a harmincas évek elején szédített Harlemben, de menő klubokban, például a Savoyban is, és menő zenészekkel, például Duke Ellingtonnal is. Ez az egy filmfelvétel maradt a művészetéről, tényleg eléggé óriáskígyó, ahogy el tudja küldeni a csípőjét jobbra meg balra, ívben feszül a lába, húzódik térd meg boka, elég nehéz megérteni, hogy is csinálja.  

Snakehips története sajnos ennyivel véget is ér, a törvény üldözte, mert időnként megszurkálta a táncpartnereit, míg végül 1937-ben a hivatalos jelentés szerint rejtélyes betegség miatt elhalálozott. Hogy rejtélyes betegség egy gyors kezű partnernő vagy esetleg tényleg rejtélyes, néven nem nevezhető és szexuális úton terjedő lett volna, azt ma már nehéz kideríteni. Snakehips hatásakor Elvisre és Michael Jacksonra szoktak utalni, ahogy én nézem, egyiknek sem volt sok köze hozzá, csak ennek a másfél, kicsit hideglelős, de lenyűgöző filmpercnek, ami maradt utána.  

Nincs senki nagy zavarban, amikor Shakespeare-ről beszélnek az Örkény Színházban. Shakespeare-ről magáról is lemossák a fekete ruhát, hogy egy kopasz (ha csak kopasz volna) narrátor legyen belőle, meg autómosó a Kertész utcában, és általában sem fukarkodnak a totál frontál meztelenséggel, de annyira nem, hogy már kételyek ébrednek: segít ez? Vagy csak segg? (Tudom, az nem frontál.)

Ez benne van az előadásban, már hogy akkora a szabadság, hogy másról nem is tudunk szólni. Tybalt meg Mercutio, Benvolio és egyéb verekedők és közülük mégis kilóg Rómeó, mert neki ennyi nem elég. Vagyis… Kimegy a drog és bejön helyette a szerelem, végül is ez is egy Rómeó és Júlia értelmezés, meg is állja a helyét, csak így hosszú lesz az előadás. Hosszú is lett, hiszen a szünetig csak a bálba jutunk el, ha ennél a tempónál maradunk, akkor egy idő után össze kell csapni a dolgokat. Ahogy össze is csapja Bodó Viktor, kimászik a történetből, aki látja, meglátja, hogyan. 

Tetszik, tetszik, és még azt sem mondom, hogy ez nem elég, láttam már elég Rómeót, láttam már elég Júliát is, ami ebből hiányzik, azt majd onnét kipótolom, és alighanem így vannak vele a többiek is, embertestvérek, még nézni tudók. Közben kicsit röhögök Mácsai Pálon, aki lassan (nem is lassan) olyan már, mint Várkonyi Zoltán a saját filmjeiben, megjelenik, hogy egy kicsit bravúrkodjon, színészmesterséget oktasson, de ez a bravúrkodás idegen marad az előadástól (illetve a filmtől). És bírom nagyon Hámori Gabriellát, szétoperált szépasszony, beszélni sem tud a feltöltött ajkától, csillagos ötös a szöszögése. Valami hiányzik, mintha nem stimmelne, hogy egy Rómeó és Júlia interpretáció központi jelenete nem az erkélyen játszódik, hanem a bálban, de lehet, hogy a baj nem az előadással van, hanem a világgal. Vagy Shakespeare-rel, aki a Kertész utcában épp úgy otthon van, mint Veronában. Végül is egyik helyen sem járt.

Reméltem, hogy korosztályom védelmezőjeként kiállhatok a Macskák filmváltozata mellett, nem értik ezek a maiak és tegnapiak, miért is lelkesedtünk tegnapelőtt. Sajnos lehetetlen, a Macskák tényleg rémes. Mindenféle szempontból rémes, és még az sincs, hogy sebaj, becsukom a szemem, és végighallgatom az egészet újra, egyben, mert zeneileg sem jó, a tempók mind búskomorak, mintha egyetlen gyors szám sem volna az eredetiben. Viszont, ahogy az Evitában, itt is van egy új dal, ez sem rossz, csak nem is jó, viszont megtöri azt a bravúrt, hogy a musical szövege eredeti s változtatás nélküli T. S. Eliot – leszámítva a Memoryt, bár azt is majdnem színtisztán Eliotból rakták össze, a Rapszódia egy szeles éjszakánból. Most meg belepiszkáltak itt is, ott is egy kicsit, hogy jobban passzoljon. Nincs ezekben tisztelet a régi önmaguk iránt sem.

A fő kellemetlenség az, hogy valahogy gusztustalan lett a film, más az, ha a színpadon rágcsálnak óriási cupákokat jelmezes emberek, és más, ha szőrös lények többé-kevésbé igazinak látszó szemétben csámcsognak és hánynak. Furcsa  módon ez valóságosabbnak tűnik, mint a sok macskaszőr, amit a számítógép rájuk dolgozott. Közben meg hiába a sok gépi trükk, Judi Dench mégis úgy néz ki, mintha az Ózból jött volna. És a viszolyogtatás nem csak nagyban, de kicsiben is igaz, emberi arcokon nagy fehér szőrszálak éktelenkednek, hozzon már valaki egy csipeszt. És főleg: törölje már meg valaki Jennifer Hudson orrát. Biztosan szándékosan csorog, de ez sem jó ötlet. Ahogy az egész film sem.

Nagy hősnek éreztem magam, amiért befejeztem Pfliegel Dóra regényét, a Tindertojás címűt, pedig nem akkora hősiesség. Legfeljebb a megszokott helyett az adja a cselekmény követésében az izgalmat, hogy vajon tényleg a legkézenfekvőbb, a huszadik oldalon kitalálható megoldás felé igyekszünk, vagy van valami csavar, ami legalább egy kicsit elbizonytalanítja az olvasót.

Nem mondom meg, nem lövöm le a poént.

Az mindenesetre meglepő, hogy amikor az érdekes részhez érünk, és vagy meg kellene értenünk egy bonyolultabb figurát, vagy egy egyszerűbb figura bonyolulttá váló helyzetét kellene átélnünk, már vége is a könyvnek, maradnak ezek a kevéssé eredeti képek és fordulatok, hogy valami „beleégett a retinámba”, és társai. De hogy ne maradjunk meglepetés nélkül, a hátsó fülszövegben, az írónő arcképe alatt föltüntették a sminkes nevét is. Lehet, hogy nem olvasok elegendő könnyű regényt, de nekem ez egyelőre legalábbis furcsa, mintha Tolsztoj vagy Virginia Woolf regényeihez nem mellékelnének kozmetikust is. Ámbár nem ez az egyetlen különbség, az is igaz.  

Nem gondoltam volna, hogy még az idén megtudom, mi a művészet értelme, de jött a szerencsés fordulat, megnéztem a Mű szerző nélkül című felvilágosító erejű háromórást, és most már tudom. A művészet arra jó, hogy gonosz nácikommunistáknak arcrángást lehet vele előidézni. Nem mondom, hogy lelkiismeretet is ébresztenek vele, de legalább betojnak, hogy le fognak bukni. Akinek ennél több kell, az aligha érti, miért röpködnek a „zseniális” és egyéb elragadtatottságot kifejező jelzők Florian Henckel von Donnersmarck filmje körül, de hát ez van.

A film egyébként jó, csak az eszmei megalapozottsága egy kicsit széllelbélelt, pedig mindent megtesz, (akár Donnersmarck előző nagy sikerű filmje, A mások élete), hogy ezt az eszmei alapot egy kicsit szilárdabbnak tüntesse föl a valóságosnál. Csak pont itt érezni a fölösleges fáradságot. Normális ember nem kívánja, hogy egy film nagyon hasonlítson az élethez, A hét mesterlövész után elég furcsa volna, ha valaki hetedmagával venné föl a harcot egy ötvenfős rablóbanda ellen. Von Donnersmarck azonban addig hecceli a valóságot, amíg el nem kezdenek tiltakozni a nevében: de hát soha nem volt olyan Stasi lehallgató tiszt, aki menet közben átállt volna. Ahogy a zsarnokokat sem a borbélyuk gyilkolja meg, pedig ő az, aki a legkönnyebben közbeléphetne, miközben borotvával kaparássza az emberiség ellenségeinek torkát. A Mű szerző nélkül esetében a modell, Gerhard Richter jelezte, hogy sajnos minden sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a forgatókönyvíró-rendező elképzeli. A reményt, persze, nem kell föladni. Én sem adtam föl, két óra elteltével őszintén hittem benne, hogy az események lavinája alá kerülő gonosz professzor majd tüdőrákot kap a késői cigarettázástól, de még csak ez sem. Nem is tudom, hogyan értsem ezt: nincs igazság a földön, vagy inkább van?

Hemingwayt olvastam, de nem a szerzőt, hanem a regényhőst. Ha egyáltalán regénynek mondható Andrea di Robilant Ősz Velencében című könyve, amelyben különösebb regényesítést és szépirodalmi szándék nélkül elmeséli az író utolsó évtizedét (meg valamelyest az előzményeket), A folyón át a fák közé eredetijének, Adriana Ivancichnak szomorú (de egy ideig vidám) sorsát, még szomorúbb végkifejletét. A könyvben azonban szóba kerül egy fotós is, Alfred Eisenstaedt, aki korának leghíresebb portréfényképésze volt, ezért is bízta meg a Life, hogy menjen Kubába, örökítse meg a horgászó, vitorlázó írót.

Megörökítette, bár állítása szerint ez csaknem az életébe került, mert gyanútlanul azt mondta Hemingwaynek, hogy nem hisz neki. Nem hiszi, hogy meg akarja ölni, mert 200 yardnál közelebb ment hozzá. Ez az, amit nem kellett volna mondania, mert Hemingway lökdösni kezdte valami szirten, Eisenstaedt fényképezőgépei szanaszét repültek, de végül nagyobb kár nem esett. Soha ne mondd azt Papának, hogy nem hiszel neki. Papának? Csak 53 éves. Eisenstaedt 54.

Hemingway sem szerette, ha fényképezik. Vagyis szerette, de csak ha a barátok, nem a hivatásosok. Azért, amiért mások is utálják, be kell állni, mosolyogni vagy komoly arcot vágni, az ember szenved és lefagy, és az eredmény soha nem az lesz, amit látni szeretne magáról. Talán itt sincs másról szó. Az elkészült fényképek itt sem nem azt mutatják, amit Hemingway látni szeretett volna. Nem Papát, és nem is az életet már megjárt, és nagyon élni tudó mestert, hanem a kétségbeesést, alkoholtól felpüffedt arcot, keresztbe álló szemeket. Az utóbbiról valószínűleg nem is az alkohol tehet, Hemingway már az 1. világháborúban is alig lehetett önkéntes, annyira rövidlátó volt. Ha szigorúbb a sorozóbizottság, soha nem búcsúztunk volna a fegyverektől.

Mindenesetre, ha Hemingway félt a fényképektől, valószínűleg igaza volt. Többet mutattak annál, amennyit szeretett volna.

Ez is egy karácsonyi program: számolni azokat, akikkel már nem karácsonyozhatunk. A helyzet csak annyiból különös, hogy Heltay László akkor sem volt a köztudatunkban, amikor még karácsonyozhattunk vele. A nevével még egy régi Doráti lemezen találkoztam először, Az évszakok Decca-felvételén volt ő a karigazgató.

Ötvenhatos menekült, aki aztán óriási világkarriert futott kórusvezetőként és –alapítóként, sokkal többen ismerik a művészetét, mint ahányan azt tudják magukról: ő vezette az énekkart az Amadeus zenei felvételein. A kilencvenes évek végén, nyugdíjasként hazajött, de mintha ezt senki nem tudta volna róla (én biztosan nem), teljes visszavonultságban élte az életét. Illetve mégsem teljesben, hiszen tavaly megjelent az önéletrajzi kötete, From Bach to Bark lett volna az angol címe, Bachtól az ugatásig, amivel nem a modern zenét minősítette volna, csak az ebek iránti rokonszenvét fejezte volna ki. A magyar cím végül Kutyák és karmesterek lett – legalább alliterál.

Éjjel a Magnificatot hallgattam vele, pontosabban vele és Neville Marrinerrel, nem tudom megmondani, melyiküktől olyan józan a felvétel, szép és tiszta, de nem emel nagyon magasra. Lehet, hogy Heltay az oka: bár a pályáján szinte elsöprő arányban kellett egyházi zenét vezényelnie, nem vált hívővé, még kételkedővé sem, 90 év (neki ennyi) állt rendelkezésre a boldogsághoz. Talán ez is egy megoldás, amikor az ember azon töpreng, hogy ha a zene tényleg jobbá tesz, akkor miért nem a muzsikusok a legjobb emberek. Jobbá tesz, csak épp a muzsikusokra nincs hatással, őket túlságosan is elfoglalja a zenélés maga.

Bemondják, hogy Nagy Ervin hangszalagjai rettenetes állapotban vannak, és még nem tudni, hogy ez már az előadás része, vagy tényleg, mindenesetre van, aki nevet ezen is egy kicsit. Aztán fél perc múlva kiderül, hogy ezen pont nincs mit nevetni, tényleg rekedt a színész, és ez nem csak olyan átlag probléma, rekedt, hát rekedt, mert most énekelnie kell. Neki is, a többieknek is. Szinte végigéneklik az új Pintér Béla-darabot, ha jól számolom, csak Bach és Vivaldi zenékkel, és kétszer megszólal Mahler, de belefeledkezik az ember, egy idő után abbahagyja a privát Ki nyer ma-játékot. Mindenesetre a János-passióval kezdenek, és lehet mondani, hogy ezt aztán soha nem gondoltam volna, vagy épp a fordítottját, hogy már megint klasszikus zene, a Bajnok után.

A magam részéről örülök az emelkedettségnek, mert a történet mintha túlságosan is feldolgozott világban játszódna, kereskedelmi tévé, elzüllött színésznők világa, idétlen reggeli műsorok hamissága. Nyilván ezzel még adós volt Pintér Béla, a Kaisers TV Ungarn után, meg jó is, hogy nem figyeli, mit várnak tőle, nem kezd el közvetlenül politizálni, kioszt egy taslit a fején idomított macskával szerencsétlenkedő politikusi névazonosnak, aztán menjünk a magunk útján, a darab útján, kik azok a politikusok, hogy még abba is beleszóljanak, miről szólnak a színdarabok.

Van egy pont… – nem, nincs egy pont, észrevétlenül surran be a laposodás, elfárad a darab, a néző, a történet, biztos, hogy amikor Csongorról kiderül, hogy ő Zoli (szerintem nem lőttem le ezzel semmiféle poént), akkor már értelmetlen a csavar, vagy én nem jöttem rá, hogy ez miért is fontos. Nem a valószínűtlenséggel van baj, hiszen mi lehet annál valószínűtlenebb, mint hogy a rock-vadállatok megtérnek és Jézus lesz a drog számukra, mégis tudjuk, hogy ilyen van, de a sok megfelelés és egybeesés most a szerzői önkényt juttatja a néző eszébe, úgy csinálod, ahogy akarod, te vagy a színpadi történet ura és parancsolója.  Mindenesetre eszembe jut, hogy az előadásról eddig megjelent írások mennyire elkerülik a spoilerezést. Lehet ez újságírói tudatosság is, nem rontom el a más szórakozását, de most úgy tűnik, egyszerűen annyira fárasztó volna elmesélni, hogy ki kicsoda, és mi történik vele, hogy senki nem veszi magának a fáradságot.  

Nagy a tér, a színpad is, a nézőtér is, és megél benne Pintér Béla, cáfolva, hogy csak a szobányi, melegben tud erőteljes és fölkavaró lenni. Ezt is tudja, megint lehet álmodni, hogy a Parasztoperát egyszer majd az Operaház is műsorra tűzi, vagy a Puskás Arénában is megpróbálkoznak vele. Ha ez  megvan, akkor lehet, hogy majd az Anyaszemefénye is sorra kerül.