Aki látta már színpadon Keresztes Tamást, az tudja, mit lát. Hogy ez valami színháztörténeti dolog, ilyen színész Magyarországon nem volt és nem lesz, aki így, ezzel az intenzitással van ott, szívvel, lélekkel és testtel. A szemöldökével, a haja szálával, a szakálla szőrével, a hallócsontjaival, mindennel játszik, remeg, reszket, kifejez. Ettől még nem kötelező őt szeretni (bár ajánlatos), biztosan van, akinek ez sok, ez nem normális fölfokozottság, vagy akármi. A lényeg, hogy a Katona József Színháznak tetszik, helyzetbe hozzák, dolgoznak alá, neki, nekünk, most például ő Tartuffe, három szemmel (egy van a homloka közepén is, és persze van hozzá illő, háromlencsés napszemüvege is). A Tartuffe-nek meg mintha az volna a lényege, hogy nem lehet túl sok, hogy éppen olyan szerep, mint a III. Richárd, vagy operában a Don Giovanni és a Falstaff, hiába hivatkozik a szerző valami normalitásra, meg az átlagemberekre, hiába jön a bűnhődés, mert a történet lényege a bűn, a gyalázat vagy itt a képmutatás tombolása, hogy még ő maga sem hiszi el, mennyire jól megy ez neki. Tartuffe-re ráadásul várni is kell, tudjuk, hogy ott van, hogy hitetlenkedve nézik, de nem, nem jön, előbb a komorak vannak a színen, aztán a szárnyakat kapott Orgon és aztán végre, végre ő. Mintha Moliére is könyvből meg egyetemen tanulta volna a drámaírást, várj, várj, mindig legyen a tarsolyodban egy adu, hogy ha leülne  darab, elő tud venni. Aztán, ha már ott van Tartuffe, nincs szükség újabb lapokra, csak le kell játszani a partit.

Lejátsszák. Néha eszembe jut, hogy nem sok-e ez így, lehet-e valaki túl jó, túl erős, nem az történik-e, hogy a Tartuffe helyett Keresztes Tamást nézzük, ahogy rángatózik, táncol, dől, repül, elássák, föltámad, agyonverik, és mégis örök. De miről szólna nélküle ez a szünet nélküli két óra? Hogy a képmutatás csúnya dolog? Vagy az idézőjelbe tett megmentő hatalomról, jó kormányzásról, amely látja az igazságot, és közbeavatkozik? Kit érdekelne? Ki hinné? Mégis Keresztes Tamás itt az egyetlen valóság. Hinni sem kell neki. Van.   

Elhiszem, és remélem is, hogy főpróba és bemutató között még rengeteg dolog történhet, minden jóra fordulhat, mert szükség is van rá. Legalábbis a Centrál Színház Legénylakás produkciójában. Amennyit én láttam belőle, az körülbelül a semmi, nagy fáradsággal, tánckarral, Burt Bacharach számokkal elért semmi, lehet mondani, hogy nem erkölcstelen semmi, de akkor is elkeserítő. Vagy az egészben van valami különös csavar, arról akar szólni a színdarab, hogy mennyire jó a film, hogy mennyre nagyszabású hollywoodi álmodó Billy Wilder, és főleg: mekkora színész volt Jack Lemmon.

Mert Fehér Tibor nem akkora színész, pont a lényeget nem tudja eljátszani. Fehér Tibor eljátszik, nem nagyon meggyőzően, de eljátszik egy unalmas, hétköznapi figurát, akinek nem akar összejönni az élet, pedig belemegy kis megalkuvásokba, és kölcsönadja a főnökeinek és munkatársainak a lakását szexuális célra. Hogy ebből miért lesz fordulat, az drámaírói önkény, de örülünk neki. Lemmon azt mutatja meg, hogy a hétköznapiságba mennyi egyedi fér bele, sőt, igazán hétköznapinak lenni csupa egyediség, csupa eredeti hülyeség, teniszütővel szűrni a spagettit, meg ilyenek. És nála a fordulat sem a forgatókönyvíró szánakozásáról és a közönség boldogításáról szól, hanem épp arról, hogy nincs is fordulat, valahogy így logikusak az események, és más dolgunk sincs, mint időben megállítani a filmet, épp abban a majdnem boldog pillanatban, ami eljött.

Ez azért más. Más, mint Tompos Kátya üres tekintetét nézni, és üres éneklését hallgatni, pedig volna hangja, de nem kezd vele semmit. Más, mint Pokorny Lia eminens részeg nő alakítása, bár az hozza a nyílt színi tapsot. Más, mint Stohl András a bankigazgató szerepében, mert ilyen bankigazgató nincs. Legalábbis Amerikában nincs. Ha meg magyar viszonyokra akarták volna alkalmazni a felhőkarcolós történetet, akkor ragasszanak földműves-bajszot, tegyenek föl kancsalító szemüveget, akármit, hogy értsük.

Nagyon szép, és valahogy elegáns Bach-koncert volt a Müpában, a Drezdai Kamarakórus és a Le Concert Lorrain előadásában, nem is tudom, ki volt kinek a vendége, a kórus a zenekaré vagy a zenekar a kórusé. Az utóbbi mindenesetre egészen megindító volt, tiszta és könnyed, és talán ez a könnyedség volt a legszebb az estében, nem voltak ropogósra vasalt ingek, vagy egyáltalán, mintha a vasaló elveszett volna, minden férfi szólistának gyűrött volt a nadrágja. Talán ez is elv volt, ez úgy ünnep, hogy nem ünnep, nem a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, hanem a lelkünkkel. A fúvósok nem okoztak nagy megrázkódtatást, az oboát csak néha fojtogatta meg a kezelője, a trombitások többnyire az előírt hangjegyeket játszották, a szólisták mind szépen és szép hangon énekeltek, még ha ki is emelkedett közülük a kontratenor Tim Mead (a képen balra). Három karácsonyhoz kötődő vagy köthető kantáta és a Magnificat – ez volt a műsor.

Közben azért arra is volt idő, hogy az ember eltöprengjen: hogy is van ez? Miért írt Bach egyáltalán latin nyelvű műveket is, és ha már megírta, miért pont ezekből lettek a legnépszerűbb, legfontosabb egyházzenei művei. Tudom, mindennek van racionális oka, vagy majdnem, mert a h-moll mise teljes változatának azt hiszem nincsen, de a Magnificatot az evangélikus közösség is énekelte latinul. Mégis, az ember próbálja továbbgondolni, hogy a latin szöveg talán Bachnak is olyan volt, hogy akkor most Istennel a saját nyelvén beszélgetek, nem ő alkalmazkodik hozzánk, németekhez. Túl sokat nem tanultam latinul, de mindig lenyűgözött, hogy soha nem kellett hétköznapi banalitásokkal foglalkozni, kérek egy pohár vizet, merre van a pályaudvar. Talán Bachnak is tetszett a holt nyelv csodálatos emelkedettsége vagy értelmetlensége – ki hogy érzi. Persze ma már, amikor, ha jól tudom, a pápa se beszéli a latin nyelvet, az inga inkább az értelmetlenség, mint az emelkedettség felé leng. De akkor jön Bach, és…

Hogy a végén kezdjem: Bryn Terfel egy órával a koncertje után még mindig kint ül, a Müpa folyosóján, írja alá a lemezeit, feláll, leül a fényképezéshez, mindenkihez van pár szava, hogy hívják, honnét jött, magát ismerem. Ha nem beszél, akkor énekel egy kicsit, attól függően, miről volt szó, Schubertet vagy Mahlert. Nekem Meat Loafot, mert amikor azt mondja a fényképére, hogy úgy nézek ki, mint Anthony Hopkins, én azt mondom, hogy egy kicsit úgy, egy kicsit meg úgy, mint Meat Loaf. Ez aligha van benne a szerződésében, ettől se híresebb, se gazdagabb, se nagyobb énekes nem lesz, de csinálja, mert tudja, hogy ez öröm másoknak.

Hogy az elején folytassam, kíváncsi volnék rá, hogy van-e akkora muzsikus, hangfenomén, előadói zseni, aki föl tud állni, gyors sikerre tud jutni olyan előzmények után, amilyet a Magyar Állami Operaház zenekara produkált, rögtön a hangverseny első számaként, amikor érdemes lett volna minden egyes szót idézőjelbe tenni: „Wagner” a szerző, „A nürnbergi mesterdalnokok” a mű, és a „Nyitány” hangzott el. Botrány. És nem azért botrány, mert mennyire kínos ennyire felkészületlen, lassan és hamisan nyekergő zenei társasággal fogadni a vendéget, hanem mert tönkreteszik az élményt, nem azért jöttünk, hogy Mozart Falusi muzsikusok című művét hallgassuk. Bryn Terfel mindenesetre nem áll stabilan a lábán, részint azért, mert a kifejezés és a színpadi helyzet megteremtése érdekében leveszi a cipőjét, és eljátssza, amit Hans Sachs énekel, kicsit suszterkodik a monológ alatt. De azért… Azért ez tényleg nem egészen az a hang, nem az, amelyik legutóbb is itt volt, fáradtabb, és lent teljesen el tud veszni. Attól még szép, többnyire szép, ha nem lesz néhány pillanatra mindig olyan torokból szóló boríze, de Terfel mindent megtesz, hogy ezt ne vegyük észre. Az egész koncert a színpadi pillanatok megteremtéséért harcol, de a hang fogyásával a vállalkozás kezd nagyon veszélyessé válni, válhatna belőle ócska színészkedés, hatásvadászat vagy idétlenség.

Nem az lesz, de hogy ez egyáltalán a néző eszébe jut, akár még Borisz halálakor is, jelzi, hogy nincs nagyon messze a vég. Az már rajtunk is múlik, hogy ilyenkor mire gondolunk, arra, hogy öregapám (nálam fiatalabb ez az öregapa) te sem énekelsz már sokáig, vagy merünk örülni annak, hogy de most énekel, és olyan Tevjét, amilyet az ember szeretne, hangja is van, játszik is, él vele a zene és a szöveg. Ami engem illet: örülök. Több is, mint örülés, hálás vagyok, hogy Terfel senkit nem engedett csalódottan haza.

Hogy ne legyen túl sok név a képek sarkába írva, a de Pisisnél maradt Filippo, a festő, akinek a műveiből kiállítás van a milánói dómtól jobbra (ha az ember szemben áll vele), a 20. Századi Művészet Múzeumában. Képek és fényképek, de Pisis a hálóköntösében, a térdnadrágjában, kezén a nagy aranygyűrűivel és a papagájával, Cocóval. Nem is az az első számú élmény, hogy de jól fest, hanem hogy mennyire ugyanaz vezeti, mint a múzeumba lépő vagy városnéző turistákat. Kergeti a pillanatot, és hiába olasz, arra csodálkozik rá, amire mi szoktunk: a tengerre, a kagylókra, rákokra, a sárga homokra, a kék vízre. De Pisis tényleg úgy élte otthon is az életét, mintha vendégségben volna, hiába élt Velencében, azért gondolával járt, igaz, saját gondolával, két csónakos volt huszonnégy órás készültségben, hogy szállítani tudják a festőt. Párizsban a csodájára jártak, mert festőállvánnyal a hátán mászkált mindenhová, és ha valamit meglátott, rögtön nekilátott lefesteni, ahogy a maiak kapkodják elő a mobiltelefont vagy a fényképezőgépet. Testvéri lélek, örvendezik az ember, és ölelgetné a képeket vagy a képek alkotóját, bár lényeges különbség, hogy ő tudott festeni.  

Sok dolog hiányzik a Scala idei Toscájából, annak negyedik előadásából. Leginkább kézzel foghatóan a tenor, mert Francesco Meli lemondani kényszerült, a helyettesítő viszont meglehetősen izgul, kell neki egy bő felvonás, hogy megszokjon minket. Scarpiát Luca Salsi énekli, kinek elsőrangú tévéhangja van, de a Riccardo Chailly által vezényelt zenekar fontos pillanatokban egyszerűen elnyomja. És hát Anna Netrebko.Itt van, és még mindig ő Anna Netrebko, de valahogy nem tudja azt a látszatot kelteni, hogy nagy öröme volna abban a szerepben, amely a legtöbb örömmel szokta elönteni a világ jelentős énekesnőit. Ez talán Davide Livermore rendezésének legnagyobb gyengéje: nincsenek feltüzelve az énekesek, hogy fiúk-lányok, itt vagytok a világ közepén, mutassátok meg, hogy kik vagytok. Nem érzem az emberfeletti közelségét, nem csak abban az értelemben, hogy a Tosca szerepeit végigénekelni egyébként is emberfölötti közelségű dolog, hanem hogy ezek az óriás érzelmek, tébolyok, harcok mind olyan világból jönnek, ahová mi belépni nem vagyunk méltók. Örüljünk, hogy benézhetünk és behallgathatunk. 

Leszámítva az opera legvégét. Tosca fölszalad az Angyalvár korlátjához, Ó, Scarpia, előre, Isten elé, és ugrik. És repül. De nem zuhan, tényleg repül, maga az Angyalvár megy inkább össze alatta, ő száll az égbe, avanti a Dio. Szerintem ott nem fog találkozni Scarpiával, de az nem is baj. 

Végül is nem sikerült nagyon jól a Fábián Juliról szóló film, de legalább elkészült, leadták, mint valami közös tiltakozást a mulandóság ellen. Nem, nem a mulandóság. a halál ellen, Fábián Juli halála ellen, az ember nem is tehet mást, mint csatlakozik. Éljen. Éljen Fábián Juli.

A film azonban kapkod, túl sok a megszólaló, ahogy megyünk előre a filmben, egyre kevésbé lehet civil vagy félcivil tudással követni, hogy ki kicsoda, mit mond, miért. Nincsenek megállások, megnyugvások, végiggondolható gondolatok. Másfelől meg mintha tényleg ilyen lett volna Fábián Juli élete, rohanás a halál felé, és hiába minden, ő is tudja, hogy sietni kell, ahogy, mondjuk, tudta Schubert is. Csak hát az előadó ki van szolgáltatva a szerzőknek, és mintha nem születtek volna meg a Fábián Julira tervezett dalok, talán a Girly kivételével nincs olyan, amit a szélesebb közönség hozzá kötne, amiről mindenki tudná, hogy ez ő, ez az ő hangja, és énekesek jönnek, mennek, de soha, senki nem fogja olyan jól elénekelni ezt a dalt, mint ő.  

Szerzők, írjatok – ha ez tanulság. Legyetek tehetségesek.

Őszinte megrökönyödéssel néztem tegnap az M5-ön az Anna Kareninát. Ez megy a Madách-ban? Úgy értem, egy többé-kevésbé musicalekre szakosodott színházban így énekelnek? Arról most nem beszélek, hogy így rendeznek, biztosan így volt olcsó, hogy valami óriási ruhákat ráncigálnak a szélben, ehhez is kell egy Szerednyey Béla, hogy nevét adja hozzá, mint akinek úgysincs vesztenivalója. De a Madách oszlopai (nem Vikidálra gondolok, ő nyilván rendességből léphet föl), mondjuk Laklóth Aladár így tud zenésen megszólalni, és nem szakad le a mennyezet?

A legkevesebb probléma a címszereplővel volt, Polyák Lilla egyszerűen lelopta a lemezről, hogy Nagy Anikó ezt hogyan csinálta annak idején (huszonöt éve). Nem nagyon intelligens megoldás, de végül is ő volt a darab címzettje, ihletője, oka, ha jobb nem jut az ember eszébe, ez is megoldás. Hanem a többiek. Hogy sikerült a darab kettős cselekményvonulatából valami olyasmit színre énekelni, hogy van egy szerencsétlen pár meg egy ellenszenves pár, hogy Levin boldogságkeresése végül is egy pocakos kalauznak a hamis tanácstalankodása legyen, miközben b. neje ostobáskodik körülötte.  

El vagyok keseredve, bár nem nekem kellene elkeseredve lennem, hanem Kocsák Tibornak, aki a saját műve primitivizálásában működik közre karmesterként. Ha neki ez jó… Nem, nekem akkor sem jó.  

Nem ez a legfontosabb, legjellemzőbb, legszebb Farkas István festmény fent, a Galériában, de valahogy kedves az embernek, hogy nem fenyegetik benne részeg költők, vagy a kezében szöges buzogányt tartó szirakúzai bolond, hogy volt idő, amikor neki is derűsebb volt a világ. Persze, Párizsban. Akkoriban, úgy látszik, a pipázás valami festő bolondéria volt, a magyar kubisták csoportképén is ketten pipáznak, vagy legalábbis pipa van a kezükben. Farkas István a jelek szerint az idők során végképp a cigarettára váltott, a későbbi fényképein csak cigarettával látható. Lehet, hogy már itt is, hiszen ott a két szál, talán úgy kérte kölcsön a pipát valakitől modellnek. A dohány, Scaferlati, a látszat ellenére se nem amerikai, se nem olasz, hanem igazi francia. Még ma is megvan a brand, de már a MacBaren alá tartozik, és a Maryland már megszűnt, illetve, ha jól sejtem, már eleve cigaretta volt, később a Gauloise sárga alfaja lett belőle. Scaferlatiból maradt a légiós regényekből ismerős Caporal és a Saint-Claude. Erre szokás azt mondani, hogy a művészet örök?

Telnek az évek, és ma már a klasszikusnak számító képzőművészek akusztikus környezete is megmutatható. De ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is kell azt mutatni. Párizsban nagy Degas-kiállítás van a Musée d'Orsay-ban, Degas az operában a címe. Mit lehet csinálni, ha Degas ott érezte otthon magát, és úgy érezte, hogy ebben a látszat-világban is meg lehet tapasztalni a való világot, vagy hogy a való világ nem kevésbé látszat, mint a látszat-világ. Esetleg fordítva? Akárhogy is van, a múzeum nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megmutassa, miféle énekeseket hallhatott Degas, így aztán mindenféle karcos, zörgős, kehécselő hangélményben lehet részünk: a párizsi Opera hajdani hősei csipognak vagy dörmögnek a régi felvételekről. Meg lehet tőle zavarodni. A néző nézni jött, nem hallani, de hiába szeretne a képekre koncentrálni, folyton szól valami rettenet a teremben, ami nyilván nem volna rettenet, ha azt akarnánk megtudni, hogy Pol Plançon hogyan énekelte Meyerbeert, de így, hangkulisszaként mégis megerőltető élmény.  

Hasonló történik a most megnyílt Farkas István kiállításon a Nemzeti Galériában. Már messziről hallani, hogy Josephine Baker épp arról vall: két szerelme van. Nem kell semmi rosszra gondolni, a két szerelme a hazája és Párizs. De ha az ember Farkas István társaságára vágyik, belebolondul abba, hogy közben valaki macskahangon nyivákolja el az érzelmi gazdagságát. 

És mi csak látogatók vagyunk, akik bármikor arrébb sétálhatnak. De szegény teremőrök!