Peter Mayle-lel töltöttem a víkendet, az Egy év Provence-ban című könyvvel. Ő kezdte talán el ezt a divatot angoloknál és amerikaiaknál, költözzünk vidékre, de ne a saját vidékünkre, hanem Provence-ba vagy Toscanába, együnk,  igyunk, élvezzük az életet és csodálkozzunk a helyieken. Mayle reklámszövegíró volt, ráadásul sikeres, de író akart lenni, az is lett. Megírt néhány szexuális felvilágosító-jellegű könyvet, aztán komolyabbá akart válni, és kitalálta, hogy Provance-ba költözik, valami csöndes, nyugis helyre, ahol igazán nekiláthat. A kézirat azonban egyre késett, kénytelen volt levelet írni az ügynökének, amelyben magyarázkodik, és elmeséli, milyen gondjai vannak az új házzal és a helyiekkel. Az ügynöke azt írta vissza, hogy ha ebből még ír kétszázötven oldalt, ő talál rá kiadót. 

Megírta. Ez lett az Egy év Provence-ban, és 1989-ben jelent meg. Nálunk 2003-ban hozta ki a rosszsorsú Ulpius, most meg a Partvonal. A siker milliós példányszámokat jelentett, no meg egy halom embert, aki Mayle útmutatása nyomán Provence-ba költözött, vagy oda akart költözni, de rájött, hogy ez nem mindenkinek annyira egyszerű. Ma az ember rácsodálkozik a régi világra, az eurótlanságra, a kordnadrágos francia parasztokra, a mobiltelefon nélküliségre, derűre és borúra. 

Ami Mayle-t illeti, írt még néhány hasonló könyvet, beszámolót vagy regényt (az egyikből lett a Bor, mámor, Provence című film), és a siker annyira tartósnak bizonyult, hogy már elviselhetetlenné vált. Egy reggel, amikor Mayle egy paparazzót talált a háza előtti bokorban, döntött: Amerikába költözött. Provence-ban már nem lehetett megmaradni. 

A szíve pár év múlva azért visszahúzta. Provence-ban is halt meg, amennyire tudni lehet, boldog élet végén, tavaly januárban. 

Nem is tudom: az a giccsfilm, ami megoldást, boldogságot, derűt ajánl a megoldhatatlan helyzetekre, függetlenül a társadalmi igazságtól és a szereplői jellemektől? Amelyik azt mondja, hogy a szeretet, legyen az barátság vagy szerelem, erősebb mindennél, még a halálnál is? Ha igen, akkor az Együtt megyünk szörnyű nagy giccs, de mit csináljon az ember, ha jól esik neki. Van egy hosszú történet, vagyis épp ez az, a történet annyira kanyarog, hogy inkább epizódokká válik, és egy kicsit rendezetlen a két óra eseményekkel való felszereltsége is, eleinte semmi, semmi, semmi, aztán meg száguldás, mert még ennek is bele kell férnie, meg annak is, hogy a végén nyugodtan menjünk aludni. 

Giccs, nem giccs, bedől neki a néző, boldogan. Van egy halom jó színész, aki jól is színészkedik, és ha nem is az élet szól a filmkockákból, szeretném azt hinni, hogy rendben van, nem ilyen a mi életünk, de a franciák talán tényleg így csinálják. Mondjuk, ha arab volnék, idegeskednék, hogy az az egyetlen arab szereplő enyhén féleszű, és négy sámlival a zsákjában járja a világot, ha afrikai volnék, még jobban idegeskednék, hogy nem is vagyok, legalábbis a film szerint. De még mindig jobb, mint kövérnek lenni. 

Mert ez egy politikailag korrekt film, nem ciki homoszexuálisnak lenni, partnereket váltogatni, idétlennek lenni, de a kövérség, az szégyen. Mindenki kímélve van, de szerepel egy dagadéknak nevezett bébiszitter (meghallotta, hihihi), az jól megkapja a magáét az alkotóktól. Jól viseli, legalábbis a színésznő, akit Tatiana Gousseffnek hívnak, mint annak idején a Sas utcát, (nem Tatiana, csak Guszev). Az is igaz, hogy mindez a világban is így van, aki dagadt, annak nem csak letagadhatatlan fogyatékossága van, de még mindenki úgy is néz rá, hogy na, erről te tehetsz, ha dohányzol, tüdőrákod lesz, ha iszol, májzsugorodásod, ha eszel, akkor te leszel a negatív hős.   

Lehet, hogy mégsem giccsfilm? 

Tudtam, hogy él Petula Clark, és reméltem, hogy még aktív is, néha föllép valami nosztalgia esten, de arra egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire aktív. Új szerepre készül a Mary Poppinsban, ő lesz a madaras néni. Hiszen még csak nyolcvanhét éves. Ebből az alkalomból interjút készített vele a Guardian, mesél benne néhány meglepő dolgot, például hogy Elvis valami hármas szexet tervezett vele és Karen Carpenterrel, és amikor a lányok menekülőre fogták, még utánaszólt: egyszer úgyis elkaplak. 

Azt mondja, nem kapta el, de ő is hallotta a pletykákat.

Nem tudom Petula Clarkot megindultság nélkül hallgatni, vagy anélkül, hogy a legjelentősebb hallgatójára ne gondoljak közben, Glenn Gouldra. Az év 1966, akkor jelent meg  a Who Am I című száma, siker volt, talán a slágerlisták legelejére nem került, de adta a rádió, és hallgatta a nagy rádiózó Gould is. Ment a kocsijával a havas kanadai vidéken, és tekergette az állomáskeresőt, mert valahol mindig ment a dal. Az ember nem tudja, mi volt az, ami megfogta benne, nyilván ez valami olyasmi, mint Swann szerelme, Gouldnak sem voltak illúziói, tudta, mi ez, el is mondja, hogy ő azért jobban el tudta volna játszani, mint a Petula Clark mögötti zenekar, és az egész nyilván nem független a hangszereléstől, hogy csembaló is szól, meg főleg a szövegtől: egyedül sétálok, és azon gondolkodom, ki vagyok. 

Gould akkor harmincnégy éves volt, sokaknak a leginspirálóbb zongorista, sokaknak csak egy fél- vagy tán egészen bolond magányos. Nem csoda, ha ő maga sem tudta, kicsoda. 

Egy nagy szobányi Barta Lajos szobrot lehet látni a Kiscelli Múzeumban, meg egy nagy zöld kályhát, így ha valaki idétlenül akar viccelődni, mondhatja, hogy neki a kályha tetszett a legjobban.Akárhogy is: Barta Lajos egyik művét sokkal többen ismerik, mint akik tudják ezt  magukról, ő faragta a Citadella háta mögött a kis kőlovacskákat, amelyeken magam is sokat lovagoltam, amikor még farmotoros autóbusszal szállítottak levegőzni. 

Nem is tudom, a lovacskák már a túlélési stratégiához tartoznak-e, vagy szívből jött alkotások, mert ezzel a kérdéssel foglalkozik ez az egy kiscelli terem. Van egy ember, akinek minden adott a túl nem éléshez. Zsidó is, homoszexuális is, és ha ez még nem volna elég, akkor kitalálja a legnagyobb rákosizmus alatt, hogy ő absztrakt szobrász. Amíg lehet, nem csinál ebből nagy hősködést, készít Rákosiról is büsztöt és elindul a Sztálin-szobor megalkotásának dicsőségéért is, de ha a maga kedvéért rajzol vagy önt vagy farag, akkor absztrakt. Csinálja, amíg lehet, aztán 66 évesen rájön, hogy már nem lehet, és akkor, vén fejjel Németországba emigrál. Ott jobban tűrik, talán szeretik is, Bonnban köztéri szobrot is rendelnek tőle, itt meg szépen (csúnyán) elfelejtettük, de most a Kiscelli Múzeum talán segít, hogy eszünkbe jusson a lovacskás ember. Talán ad néhány tippet a túléléshez is. 

Biztosan van rá valami nagyon egyszerű magyarázat, hogy miért pont Reykjavikban halt meg Harold Prince, útban hazafelé, mármint a svájci hazafeléből az amerikai hazafelé, de talán elég annyi, amennyit ez kifejez: nemzetközi jelentőségű színházi ember volt. Rendező, producer, pénzember. Ő maga azt mondta, hogy tényleg ért a pénzhez, hogy miből lehet meggazdagodni, de ez csak amolyan mellékes tehetsége, elsősorban a színházhoz ért. És lehet sorolni hozzá a példákat, musicaleket, amelyek közkinccsé váltak, pedig bármi lehetett volna, hiszen még a West Side Storyt is meg kellett menteni a bemutató előtt. Harold Prince-hez fűződik néhány rekordmennyiség, A hegedűs a háztetőn volt a maga idejében a leghosszabb ideig játszott Broadway musical, ma meg Az operaház fantomja pedig az aktuális rekorder, azt is ő rendezte New Yorkban. 

De akármilyen kicsi a világ, ez mind nem kellene, hogy érintsen bennünket, Harold Prince-nek azonban volt egy nagy passziója vagy talán vágya, az operarendezés. Passzió, van, aki szerint (ez a valaki egyébként a barátja és szerzője, Stephen Sondheim) ha rajta múlik, csak operákat rendezett volna, de ez egyáltalán nem  jelenti, hogy ebben a műfajban is sikeres lett volna. Becsületére legyen mondva: nem is hajtotta nagyon a dolgot, viszont mégis egy számunkra nagyon fontos Turandotot rendezett. Bécsben, 1983-ban. Lehet, hogy a világszellem szempontjából nem volt nagy áttörés, korrekt, gazdag előadás, hanem a  főszereplő! Marton Éva. Akik képben voltak, megbizonyosodhattak róla, hogy Marton rendületlenül fantasztikus. Sokaknak viszont ebből az előadásból, illetve a tévéközvetítésből derült ki, hogy a világ éppen legjobb Turandotja kicsoda. Hogy innét indult. Mi már tudjuk, hogy ide is érkezett, de közben azért vele is történt egy és más. 

Alan Walker egy egész könyvet írt Liszt haláláról, illetve Lina Schmalhausen emlékiratairól, ami épp olyan szörnyű, mint várható. A család által Liszttől eltiltott Schmalhausen a kertből leselkedett, hogy mi történik odabent: az orvosok kámforinjekciót adtak a mesternek, aki megfeszült az ágyban, és nem mozdult többé. 

Mindez Bayreuth-ban esett meg, 1886-ban, ezen a napon. Liszt feltehetően azonnal tudta, mi történik, amikor leesett a lábáról. Egy ideje már betegeskedett, erős megfázással bajlódott, de azért még úton volt, úton maradt, elment Párizsba, onnét Bayreuth-ba, onnét meglátogatta Munkácsyt, aztán vissza az ünnepi játékokra és a Trisztán bemutatójára. Bayreuth még nem az volt, ami ma, amikor tíz évre lehet csak előre jegyet rendelni, még félig üres volt a színház, szükség volt Liszt tekintélyére, hogy emelje az ünnep fényét, és ő nem vitatkozott, odament. Ott is van eltemetve, szerintem bizonyos értelemben méltó módon, hiszen egész életében ezt csinálta: emelte az általa nagyra tartott zeneszerzők fényét. A nagyra tartottak persze nem voltak feltétlenül nagy lelkek, Chopint idegesítette, Schumannék szélhámosnak és félőrültnek tartották, Verdi nemigen foglalkozott vele, Wagner legjobb pillanataiban talán annyit elismert, hogy előfutárnak megteszi, de hozzá képest a fasorban sincs. Mondanám, hogy jól is van így, a rendes fickókat vállon veregetik, és azt hiszik, csak azért rendesek, mert több nem telik tőlük, csak folyton eszembe jut az ágyban fekvő Liszt, aki azt ismételgeti: nem itt kellett volna történnie.  

Rolf Liebermann könyvében olvastam, hogy mennyire csodálja Kiri Te Kanawát, amikor még fél órával a függöny legördülte (gondolom, inkább összehúzása) után is látja, hogy a Don Giovannit követően az énekesnő reszket a felindultságtól. Tényleg? Kiri? Aki mégis arról híres, hogy van benne valami hidegség, távolságtartás, hűs elegancia, rezerváltság? Ennyit változott volna? Mert nekünk élőben csak ez jutott, a pálya végi Kiri. Meg előtte a Don Giovanni-film, ott tényleg szuper, bár az én figyelmemet mindig elvitte a Donna Elvira-ária alatt, hogy a fátylát össze-vissza cibálja a szél, amíg meg nem unja, és nem ránt egyet rajta. 

Néhány napja, a Pavarotti főszerepelte lemez  miatt észrevettem, hogy a Metropolitan felvételei között is van egy Otello Kiri Te Kanawával. A dátum meglepően korai, 1974 február, azt hittem, hogy az énekesnő akkor csak Mozartokat énekelt, de nem, ez tényleg Desdemona, Kiri debütálása a színházban, gyors beugrás az óriási hangú Jon Vickers mellé, és még rádióközvetítés, most mutasd meg. De meg is mutatja, finom és sérülékeny, és még Vickerst is kimozdítja ebből a de nagy hőstenor vagyok szerepből. Minden esetlegessége ellenére is gyönyörű felvétel, és igazolja Liebermannt is: tényleg óriási lelke van ennek az akkor harminc éves énekesnőnek. 

Elrejtette az idők során, és nem tudom, hogy ez a profizmus vagy ez a fásulás. Vagy egyszerűen életben kell maradni akkor is, ha háromnaponta megölik az embert. 

Wagner ékes példáját nyújtja annak a jellegzetes életútnak, melynek kezdetén egy szenvedélyes aktivistát, egy lelkes baloldali fiatalembert látunk, aki idővel csalódik a politikában, és középkorú férfiként elfordul attól. A korábbi elvbarátok, akik kitartanak eredeti meggyőződésükben, úgy érezhetik, az ilyen ember élete „jobbkanyart” vett, és ez valóban bekövetkezhet, s az illető konzervatív elveket tehet magáévá. A legtöbb esetben azonban erős rövidlátásról árulkodik, ha így tekintünk erre a jelenségre. Az ilyen emberek nagy része ugyanis nem egy másik táborba áll át, hanem magának a politikának fordít hátat. Már nem hisz abban, hogy a fontos emberi problémák megoldhatók a politika eszközeivel – más szemszögből nézi az életet, s gondolkodásában a politikai-társadalmi ügyek háttérbe szorulnak. Wagnerrel is ez történt. Nem hajtott végre „jobbra át”-ot, tehát nem lett konzervatív – életének egyetlen pillanatában sem vallott konzervatív nézeteket vagy elveket. Halála napjáig radikális kritikával illette a fennálló társadalmat, de bírálata sosem jobbról érkezett. Ezzel együtt keserűen csalódott mindennemű, eszményinek vélt változás lehetőségében. A kiábrándult baloldali kérlelhetetlen elkeseredése egészen más lélektani jelenség, mint a reakciósok zsémbelése – persze időskorban a tünetek igen hasonlók lehetnek. Az egyik a letűnt múlt, a másik a homályos jövő feletti keserű bánkódás. Ami közös bennük, az a jelen iránti megvetés, ám ami az egyik esetben a hagyományos értékekből indul ki, a másikban a jövő gyökeres megváltoztatásába vetett hit végső elvesztéséből adódik. 

Nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy észrevegyük, a fenti sorok azért olyan hatásosak és érzékletesek, mert elsősorban nem Wagnerről szólnak. Sokkal inkább Bryan Magee-ről, aki a magyarul a Wagner és világképe címet viselő könyvet írta. (A cím egyébként angolul sem nagyon más: Wagner and Philosophy, és mivel a szerző már az előszóban közli, hogy inkább Wagner világnézetéről akar beszélni, és nem pusztán a  filozófiáról, mondhatni a fordító csak elvégezte a műveletet.) 

Wagner csak egyetlen oldala annak a sokoldalú kristálynak, aki a múlt héten, 89 éves korában elhunyt Bryan Magee volt, és aki az angol nyelvű közönség számára inkább volt filozófus, filozófiatörténész, regényíró, önéletrajzok szerzője, riporter a BBC számára, ahol kora nagy gondolkodóival beszélgetett. Nem mellékesen parlamenti képviselő is, amíg bírta, nyilván ezért tudott olyan pontosan és világosan beszélni a politikából való kiábrándulásról. Mindez persze nagyon kevéssé érintené a magyar olvasót, ha nem jelent volna meg a Wagner-könyv öt éve nálunk is, így aztán gyorsan le is vonom a kézenfekvő tanulságot: a zene mindenkié. Vagy, ha ez túlzás: a zeneszerző mindenkié. De legalábbis az lehet.  

Azt gondoltam, hogy úgy tíz éve láttam Anner Bylsmát először és, mint a héten kiderült, utoljára, de nem lehet, tíz éve már nem játszott, az utolsó koncertjét 2006-ban adta. A zeneakadémiai fellépés sem volt épp sikertörténet, legalábbis annak, aki nem tudta, mire figyeljen. Irtózatos meleg volt, Bylsma is egy bocsánatkérő mosollyal levetette a zakóját, és a széke háttámlájára tette. Szerintem az összes bélhúr önálló életet élt és hangosan tiltakozott a globális felmelegedés ellen, a csellista csuklójáról az izzadságcseppek a hangszer nyakán folytak végig, szörnyű hamisan hangzott minden.

Ha azokról van szó, akik nem tudták, mire figyeljenek, én is közéjük tartoztam, de akkor még nem ismertem Bylsma elvét: a jó csellózás nem azt jelenti, hogy mindent gyönyörűen lejátszik az ember, hanem hogy érti a zene lényegét. 

A nem értéshez még csellózni sem kell. 

Ha csalódás volt, csak azért, mert Anner Bylsma neve valahogy egybecsendült a régi zenei mozgalommal, a többi privát hősével, Harnoncourttal, Brüggennel, a Kuijken-testvérekkel. Rádiós nevek, ott mondta be a műsorvezető, Bylsmáról tényleg azt sem tudtam, hogy férfi-e vagy nő, pedig amúgy korán kopaszodó, mint annyian a csellisták közül, ki tudja, miért. Hőskor volt, hősökkel, és a hősök elesnek, szerencsére ő már a hőskor után. Már ha ez szerencse.   

Régen tetszett ennyire egy rossz előadás, és akkor nem is tudom, hogy vajon tényleg rossz-e, ha annyira tetszett, vagy legalább annyira hatásos. Az AlkalMáté idei előadása Czukor Balázsról szól. Ha valaki nem tudná, miről beszélek, két szóban: Máté Gábor színészosztálya megállapodott abban, hogy évente feldolgozzák egymást, sorsolás útján mindig más kerül sorra a színpadon. Most már sorsolni sem kell, csak Jordán Adél maradt jövőre, és letelt a tizennégy év. Van, aki már rég nem vesz részt a közös játékban, vagy mert nem érezte már eleve jól magát a többiekkel, vagy úgy érezte, kinőtte ezt az egészet. A többieknek marad ez az évenkénti érettségi vagyis diplomai találkozó, emlékek és körülnézés, hol vagyok, ki vagyok, mire jutottam. 

Ahogy elvárható: már döcög. Megnőttek, férjhez mentek vagy elváltak, gyereket nevelnek, sztárok lettek, vagy még most is azon agyalnak, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de már nem egy osztály, csak egy csapat színész. Mondhatni, keresnek egy szerzőt, de az ők maguk, keresnek egy témát, de már nincsenek annyira közel egymáshoz, hogy könnyen tudjanak vesékbe látni, a mostani hős ráadásul dalokat ír, amelyeket elő akar adni, pedig nem biztos, hogy kellene. De hát kell, nem is kérdés, az legyen, amit ő akar, ami ő, ha már nem ismerik egymást eléggé. Attól még vannak vicces pillanatok, röhögtető paródiák, szép, szép, sőt, nagyon szép (mit óvatoskodok: megrendítő) pillanat, hogy miért színész a színész. 

Valaha azt hittem, hogy ezt a végtelenségig csinálhatják, ha lement az első kör, jöhet a következő, előttünk halnak, ha ők halnak meg előbb, évente lesz közös programunk, ismerősökké válnak, de reménytelen. Épp fordítva, egymás számára is ismeretlenek lesznek, akik valaha együtt kezdték. Az idő ellen nem tehetsz semmit. Nem őrületesen nagy tanulság, de legalább igaz.