Emlékszem, mikor még feltűnt, szőke csaj a lemezborítókon, kilencvenes évek. Majd letűnik. De nem tűnt le, vagy talán csak átmenetileg. Mindenütt ott volt, ott van, most épp a magyarul különösen vicces nevű Leocadia Begbicket énekli Aix-en-Provence-ban. Tíz éve is a Met közvetítésben énekelt, Salomét, pucéron, idén is ott volt. Felöltözve. Csúnyán és fájdalmasan haldoklott a Kármelitákban. Nem tetszik olyan nagyon a hangja, nem tetszik a színészete, de mégsem lehet szabadulni tőle. Norman Lebrecht egyszer azt mondta, hogy ő a világon a legbutább énekes, de ezt valahogy nem tudom elhinni. Mert a butaság nem tud vicces lenni. Vagy igen? Azt mondja, hogy Floridában, ahol lakik, ő a legfiatalabb a városban. Tekintve, hogy 1960-ban született, ez nem rossz poén. Azt is mondja, hogy nem hajlandó végignézni Az istenek alkonyát, mert öt órát nem bír ki ülve. Ez se nagy butaság. Aztán mégis végignézte, és azt mondta, öt órán át sírt, de szívesen kezdené elölről. Ez se butaság. Azt mondja, egyszer eljutott a Trisztán és Izolda feléig, amikor rájött, mi a baja a művel. Izolda soha nem fogja be a száját. 

Nyilván nem meglepő, hogy a közeljövőben el fogja énekelni a szerepet. 

Mit is visz magával az ember, ha Velence környékén ázik, és zenét is akar a füleibe. Lehetne Vivaldi, lehetne a Traviata, aminek a La Fenicében volt a premierje. De elegendőek az egyszerűbb megoldások, Gioconda és Otello. Az Otello, persze, tévedés, hiába velencei a mór, csak a színdarab első felvonása játszódik Velencében, a többi Cipruson. Az első felvonást viszont Verdi nem zenésítette meg, szóval legközelebb irány Ciprus. 

Addig viszont itt ez a lemez, azon kevés CD-k közé tartozik, amit kétszer vettem meg, nem szeretetből, hanem mert valaki ellopta az első albumot, nem szép tőle, de nem is tudom, ki volt. 

Nem szeretetből, és, amennyire látom, nem csak én vagyok vele így, többé-kevésbé kudarcnak szokták ítélni a második Solti-Otellót. Ő maga biztosan annak ítélte, az volt a vágya, hogy az épp akkor megjelent kritikai kiadás alapján mindent úgy csináljon, ahogy azt Verdi megírta. Sajnálatos módon nem jó partnert választott hozzá magának: Luciano Pavarottit. Pavarotti már túl nagy ember volt, nehéz volt őt instruálni, még akkor is, ha ez az Otello-sorozat (mert koncertek felvételeiből készült el a végső változat) Solti búcsúturnéja volt a Chicago Symphonyval. Lehet erről jókat olvasni most a Gramophone oldalán, a lemez producere, Michael Haas meséli el a rémtörténeteket, hogy végül sztártenor és karmester éppen csak köszönt egymásnak, és a nyara azzal telt, hogy küldte az újabb és újabb változatokat Salzburgba és Pesaróba, amit Solti jóváhagyott, azt Pavarotti újravágatta, és ez ment, ment, amíg azt nem mondta a Decca, hogy Pavarotti hozza a több pénzt, az ő szava az utolsó. 

A hallgató ebből annyit érzékel, hogy tulajdonképpen mindenki rossz, Kiri Te Kanawa nagyon kimódoltnak és üresnek hat, Leo Nucci túlságosan is intrikus, pont a nagybetűs gonoszt nem hallani benne. Pavarotti meglepően jól bírja, ha nem túl mély a szólam, de egyébként Soltinak sincs igaza, a nagy kórusok is olyanok, mintha a zenét röntgenkészülékkel hallgatnánk, minden ott van, csak a kifejezés meg az indulat, a tűz, a hús, a vér hiányzik. 

Ezt a lemezt vettem meg kétszer. Mi lett volna, ha még tetszik is?  

Sally Rooney, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, amikor elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Túlzok, persze, hogy túlzok. Sally Rooney már elmúlt huszonegy éves, most huszonnyolc, és a Nobel-díjat nem nyerte még el, csak épp a nagy, fehér reménység szerepét kell eljátszania, aki már a második regényével hódít, és mindenféle shortlisten meg longlisten rajta van, és még magyarra is lefordították a Normális embereket, ezt a másodikat. 

Nem szenvedés, de azért nem egészen világos, hogy mi a nagy felhajtás oka. A könyv amolyan féléletrajzi, valami ilyesmit élhetett át ő is, ahogy gimnáziumból egyetemre ment, és kiszabadult az egyik iskolai szerepből, beszabadulva a másik iskolai szerepbe: a csúnya, tésztatestű, furcsa lányból vékony, helyes, értelmes, tehetséges lány lett. Csak a fiú maradt ugyanaz mellette, aki viszont az iskolai sztárból elveszett legénnyé változott. Mindegy, nem is igazán volt mellette, éppen ettől érdekesek, mintha Rómeó és Júlia együtt maradhatott volna, és jönnek a hétköznapok, új csajok és új pasik, de az a bizonyos kötés mégis állandó marad. Napokig együtt, hónapokig mással. Az ember tudja előre, hogy ennek a történetnek nagyon jó vége nem lehet, de nem a nagyon jó a reménytelen, hanem a vége, ha folyton összevesznek és kibékülnek, akkor hiába próbálja meg a szerző kitenni a pontot egy jobb vagy rosszabb pillanatban, attól még nem lesz vége. Sem happy sem unhappy módon. Mondjuk erre Sally Rooney is rájött. 

Olvasható, és olyasmiről szól amiről van tudása a szerzőnek, a Trinity College Dublinban meg a kisvárosi élet, sör, cigi, buli. Tulajdonképpen rendben van, és az ember legfeljebb azon ámul, mekkora támogatással indul egy író a világban, ha angolul ír (tényleg: miért nem írül ír?), és van mögötte egy nagy kiadó. 

Semmi okom nem volt, hogy lemaradjak Carlo Bergonzi művészetéről, vagyis a koncertjeiről, de az ember nincs mindig észnél, nem szalad oda, ahová kellene. Az agg Bergonzit el lehetett volna érni, még a kétezres években is rendszeresen fellépett Zürichben, nem szerepben, de áriaesteken, az emberek ájuldoztak, hihetetlen, hogy túl a nyolcvanon még így tudjon énekelni. 

A kérdés az ő esetében éppen ez volt. Nyilván a hang fárad, lötyögni kezdenek a hangszálak, eleve lesz valami öreges csengése az orgánumnak, múlik az idő. Időmúlás és beszédhang szempontjából egyébként a Füst Milán lemez a kedvencem, benne van egy egész élettörténet, a költő szól, és egyre magasabb hangon szól és egyre szöszögősebben, mivel egyre kevesebb a foga. De a ma kilencvenöt éve született Bergonzinál maradva: van egy másik kérdés, amely minden nagy énekest és hangszerest érint: mikor elég érett egy szerepre, mikor jobb még halogatni, ha egyáltalán jó halogatni. Mert, persze, vannak példák, hogy egy idő előtt kiosztott és visszautasítani nem mert szerep elbánik a hanggal, akár egy életre is, de van, amikor addig húzza-halasztja a muzsikus, míg elkésik, elmúlik a megfelelő pillanat: így nem vette lemezre Isaac Stern a Bach szólószonátákat. 

Bergonzi híres esete az Otellóval volt, Verdi valószínűleg legsúlyosabb tenorszerepével. Bergonzit mindenki elsősorban Verdi-tenorként tartotta számon, de többé-kevésbé mindenki logikusnak tartotta, hogy az Otello kimarad a repertoárjából. A többé-kevésbébe csak épp ő nem számított bele, így aztán 2000 májusában, több mint tíz évvel a visszavonulása után, 75 évesen belevágott, hogy a Carnegie Hallban, koncertszerűen megmássza még ezt a csúcsot is. Eredeti magasságban, transzponálatlanul. 

Nem mászta meg. A főpróbáról csodákat mesélnek, bár nem volt nyilvános, az előadás viszont az első perctől kezdve vesztett csata volt, már az Esultate sem jött ki jól az énekes torkán. Bergonzi két felvonáson át küszködött, a második szünetben bejelentették, hogy nem megy tovább. Jamaika a jamaikaiaké, Otello az otellóké.  

Valami szebb alkalomban reménykedtem, hogy majd mesélhetek róla, bár, hogy pontosan miben, azt nem tudom. Aaron Rosand márciusban múlt 92 éves, csak tanárként volt aktív, tíz éve a hangszerét is eladta, elég szép összegért, 10 millió dollárért. Mondjuk megvárhatta volna a 93. születésnapot, de az már nem jött el. 

Aaron Rosand, mondhatni titkos hegedűs volt, amit ő maga annyira utált, hogy néhány éve egy interjúban meg is nevezte a felelőst, aki miatt nem lett nagyobb híre a világban, szerinte Isaac Stern féltékenységből akadályozta az érvényesülését. Nem tudom. Az interjú megjelenése után előkerült egy levél, amelyben Stern Rosandról ír, abból nem ez derül ki, de hát minden lehetséges, Sternt sokan vádolták, hogy túlzott befolyásra tett szert, és csak a vele jó viszonyt ápolókat támogatta. Egyszer alkalmam volt megkérdezni erről Shlomo Mintzet, aki teljes ellenszenvességével szívta a szivarját, és közben azt mondta: ez egy nagyon rossz kérdés. Ettől azért nem lesz sokkal okosabb az ember. 

Mindenesetre Rosanddal is készültek felvételek, az ember csak ámul, hogy így játszik egy, nálunk többé-kevésbé ismeretlen hegedűművész, nagy, romantikus hévvel és biztos ízléssel, technikai értelemben tökéletesen, de a világ tényleg elég nagy, és a közönség befogadóképessége korlátozott, minden zseni nem fér bele a szívünkbe.  

Szergej Kuszevickijnek nem csak azért hálás az ember, mert - itt egészen hosszú felsorolás következhetne. Boston Symphony Orchestra, amit ő formált a világ egyik legjobb zenekarává. Aztán a művek, amelyeket ő rendelt meg, ma már klasszikusok, némelyik nélkül elég nehéz elképzelni az életet. Hogy valami konkrétumot is mondjak: a Concerto, bizonyos Bartók Bélától. De Kuszevickij fedezte föl, támogatta, nevelte Leonard Bernsteint. Annyira a szívén viselte a kis zseni sorsát, hogy le is ült vele egyszer egy komoly beszélgetésre. Lenuska, valamit ki kell találni. Valami nevet. Ezzel nem lehet, Bernstein az sehogy sem hangzik jól. Legyen inkább Leonard S. Burns. Az ifjú tanítvány majdnem mindenben hallgatott a mesterre, de tényleg. Sokáig a koncertek egyik megelőző szertartása volt, hogy a színpadra lépés előtt Bernstein megcsókolta a Kuszevickijtől kapott mandzsettagombjait, de ebben a kérdésben megmakacsolta magát. Nem változtat nevet. Vagy így, vagy sehogy. 

Az egész arról jutott az eszembe, hogy lassan a világ legjobb karmesterei között emlegetik Mirga Grazinyté-Tylát. Nyilván neki is megvolt a maga mestere, aki aggódva mondta neki: így nem lehet. Nem fog menni. Senki nem fog bálványozni egy olyan karmestert, aki nem csak nő, de még a nevét sem lehet kimondani. Leírni sem. Nekem sem sikerült, nem tudom, hol a klaviatúrán a kis taraj a z betű fölé. Ő meg nyilván a tehetségében bízott, elindult. 2015-ben meghívták Birminghambe vezényelni. Januárban visszahívták még egy koncertre, februárban meg fölkérték, hogy legyen a zeneigazgató. Ilyen is van. A nevével meg egyre kevesebbet bajlódnak az emberek, egyszerűen a
keresztnevén hívják. Ilyen is van. 

Azt a bajuszt soha nem tudtam megérteni.Hogy miért növesztette József Attila. Aztán rájöttem, hogy az elv ugyanaz, mint Freddie Mercurynál, József Attila is a szája, vagy talán a fogai furcsaságát akarta leplezni, csak neki nagyon nem állt jól. 

De ha már ott tartunk, hogy mit nem ért az ember, magát a képet sem tudtam mindig megnyugtatóan értelmezni, az Eszmélet utolsó darabjában. Hol áll a költő? Az unokahúgaimtól tudom, hogy most már ezt nem így kell mondani, hanem úgy, hogy: hol áll a lírai én, de  lényeg ugyanaz. Megmondja, hol áll: minden fülkefényben. De ezt hogy kell érteni? Ő van fent a vonaton, úgy van minden fülkefényben, vagy ő van kint a kertben, és rávetül az elhaladó vonat minden fülkefénye? Az első tűnik logikusnak, ez a kivilágított mindennapi társtalanság, már csak azért is, mert a vonatablak lehetőséget ad, hogy valaki álljon és könyököljön. A kertben bonyolult könyökölni, de esetleg könyökölhet a lakás ablakában is, és úgy nézheti a fényeket. Mert az utolsó két sorig Mr Lírai Én nincs fönt a vonaton, vasútnál lakik, és nézi az elhaladó szerelvényt. Lehet azt is tudni, hol: Korong utca, Herminamező, a város peremén. 

Most, hogy mondom, úgy tűnik, hogy mindkettő igaz, ő áll a földön, és nézi eliramló önmagát. Most, hogy mondom, csak most tűnik föl, hogy közben Petőfit idézi. Rövid életű, bajszosok. Örök éjben? Örök világosságban. 

Van egy Lukianosz-történet, a társaság kiköt Knidosznál, hogy megtekintse Praxitelész híres Aphrodité-szobrát. A szobor tényleg szép, de Lukianosz észreveszi, hogy van rajta egy fekete folt, egy kis hiba a márványon. Épp csodálni kezdi Praxitelészt, hogy milyen nagyszerűen el tudta rejteni ezt a kis hibát, amely Aphrodité ruhájára került, ám az ott mászkáló öregasszony elmeséli neki, hogy szó sincs szobrászi fortélyról. A márvány valaha hibátlan volt, és a belőle faragott istennő annyira szép, hogy egyszerre arra lettek figyelmesek: egy jó házból való, épp ezért meg nem nevezhető fiatalember egész nap ott lebzsel körülötte. Beszél a szoborhoz, kockát vet, ha jól jönnek ki a számok, akkor boldog, ha rosszul, akkor le van törve a következő kockavetésig, mintha az istennő szándékait olvasná ki a jelekből. Szerelmes lett Aphroditébe, vagy a róla készített szoborba. Aztán egy este a fiatalember elbújik, hagyja, hogy rázárják a templomot, és a sötétben visszaél a szobor védekezésre képtelen állapotával. Hogy technikailag mi történik, azt Lukianosz nem meséli, de el lehet képzelni. Reggelre kelve az ifjú eltűnik, kimegy a templomból, és többé senki nem látja, hogy a tengerbe vetette magát vagy egy szikláról  ugrott a mélységbe, azt nem tudni. Aphrodité szobra pedig a gyalázat emlékére viseli azóta is magán a fekete foltot. 

Lehet, hogy túl fogékony voltam, amikor először olvastam ezt a történetet, azért van minden, azért hiszem, hogy bele lehet szeretni szobrokba, regényekbe, városokba vagy szimfóniákba. Azért vagyok oda most is a pun lányért, akit áprilisban láttam először Palermóban. 

Halott lány, úgy értem, halott volt akkor is, amikor szobor készült róla. Nem is szobor, hanem egy szarkofág teteje. Alacsony homlok, szépen ívelt száj, ünnepi frizura, két kibontott hajfonattal. Talán a ruha is ünnepi, de az nem látszik rajta, inkább tűnik rövid ujjú pólónak. Közelinek tűnik, az ember föléje hajolhat, de zárt, érinthetetlen. Teljesen reménytelen eset. De nem remélni szabad. 

Új rablói vannak a stúdióknak, bár, ami azt illeti, az új rablók is elég öreg legények. Ha ma valaki filmzenéről beszél, akkor Morricone vagy John  Williams a két legnagyobb, az előbbi 91, az utóbbi 87 éves. Lehet, hogy a filmzeneszerzésnek van valami áldásos hatása az egészségre. Habár az, akit mostanában hallgatok, nagy szorgalommal, csak 68 évet élt. Nino Rota Fellini-zenéjéből állítottak össze albumot a Scala zenekara számára, Riccardo Chailly vezényel. Kimarad néhány nagy-nagy sláger, legfeltűnőbben a Rómeó és Júlia és a Keresztapa zenéje, de a Fellini-zenék szimfonikusabbak talán, nem zenekaron is megszólaló slágerek. 

Így is zavarban vagyok a produkcióval, öt perc után újra és újra elunom az egészet, nem erre való, hogy csak üljek és szépüljön tőle a lelkem. Azt sem tudom, igazából mit is várnak el a hallgatótól, próbálja meg felidézni közben a híres jeleneteket, amely alatt ez vagy az a zene szól (meglepően rosszul megy), vagy értelmezze szimfonikus zeneként, amihez nem elég jó. Nem is kell annyira jónak lenni, nyilván fontosabb a téma a kidolgozásnál, annak kell rögzülnie, Amarcord, Dolce vita, 8 és fél. Rota persze tudja, hogyan kell ezt a témát szimfonikussá emelni-bontani, ő is Reiner Frigyes tanítvány, mint Ábrahám Pál volt, csak ő már későbbi gyerek, Amerikában járt Reinerhez. Mintha az egész lemez arról akarna szólni, hogy nem Puccini volt az utolsó olasz zeneszerző. Lehet. De ő is nehezen van el a színpad nélkül, Rota meg sehogy sem él mozgóképtelenül. 

Hamburgban egy parkot, pontosabban a park egy részét Ábrahám Pálról nevezték el. Már megint lekéstünk valamiről, mert, ha jól tudom, Ábrahám Pál utca Budapesten nincs. Némi vigasz, hogy Dunakeszin viszont van, de a fővárosban is kellene lennie. Nem itt született, hanem Zomborban, (bár ennek ellene mond, hogy Zombor nagy szülöttei között nincs fölsorolva, viszont Apatinnál igen, egyébként szerbül is). Nem itt, már úgy értem, nem is Pesten aratta a legnagyobb sikereit, hanem Bécsben és Berlinben, de ide is jöttek, azóta is előkerülnek az operettek, meg a saját maga által csúcsra járatott műfaj, a jazz-operett, a musical egyik lehetséges előzménye vagy változata. Nem kell magyarázni, miről van szó: Bál a Savoyban, Hawaii rózsája. Aztán Berlinből jönni kellett az ismert okok miatt, majd Bécsből is menni kellett, és operettszerzőnek lenni majdnem akkora bezártságot jelent, mintha az ember magyar költő volna. A német és magyar nyelvterületen kívül keveseket érint a műfaj. Ábrahám ugyan Reiner Frigyestől tanult zeneszerzést a Zeneakadémián, de Reinerből karmester lett, rettegett és zseniális, így megtalálta a helyét Amerikában. Ábrahám viszont egy évet korrepetítorkodott a Metropolitanben, aztán kitették, és egyre jobban vagy egyre gyakrabban elboruló elmével élte túl a világháborút. 1956-ban hozták vissza Európába, Németországban szállt le az elátkozottak járata, csupa odaát boldogulni nem tudó varázslatos tehetséggel. A történet szerint Ábrahám tiszteletére kivonult egy rezesbanda, és a legnagyobb slágereit játszották. Ő zavart arccal hallgatta a melódiákat, aztán annyit mondott: milyen szép zene. Ki írta?