Van egy mellékes kérdés, de az már régebb óta foglalkoztat. Vajon van-e a gitározásnak izomtömeg-növelő hatása? Néha elhűlve nézek menő gitárnyúzókat, hogy mekkora bicepsszel dolgoznak, és nem tudom eldönteni, hogy azért ilyen izmosak, mert tudják, hogy nézik majd a karjukat, vagy az izom a pengetés mellékhatása náluk. Tegnap Mauro Durantét nézve nem tudtam eldönteni, hogy vajon a csörgődobolástól ennyire daliás a karja, vagy a rövid ujjú ingben való játék ösztönözte arra, hogy a konditermek gyakori vendége legyen.

Nem ez volt az este fő tanulsága, hanem hogy egy szám alapján soha nem szabad elindulni. Nem nagyon régen a rádióban hallottam Justin Adamst és Mauro Durantét, és tényleg jófajta, fejlóbálós zenét játszottak, az egyik (Adams) nyúzta az elektromos gitárt, a másik meg csörgött hozzá és délolaszul kántált, az egészben volt valami valószínűtlen és mégis harmonikus egybecsengés, nem kell mindig Beethoven, de jó lesz egyszer kicsit rázkódni a Müpában.

Mások nem osztották az elképzelésemet, mert nem mondhatnám, hogy tűt nem lehetett elejteni a Fesztiválszínházban, ami nyilván nem tesz jót a hangulatnak, de nemcsak ez a baj. Tényleg meglepő, és végeredményét tekintve jó is a két ember találkozása, blues és keserves, Afrika és Gibson gitár, de egyikük sem őrületesen nagy hangszermester. Durante úgy énekel, mint mindenki a palermói piacon, kicsit jobban hegedül a mindenkinél, de nem sokkal. Adams klasszikus háttérzenész, akinek végre megadatott, hogy nem valaki mögött áll, vagy csak félig takarja el Mauro Durante, egyedül vagy másfeled magával azonban nem csillog eléggé. Aki nem szeret ritmikusan tapsolni, vagy ugrabugrálni a koncerten, annak ez nem volt nagy élmény. A tapsolók és ugrabugrálók nevében nem tudok nyilatkozni.

Láttam, hogy van új Vitray-film, nem róla, hanem általa, dokumentumportré, vagy hogy hívják a műfajt, Magda a címe. El is kezdtem nézni, valaki egy idősotthonban foglalkozik a lakókkal, szociálisan érzékeny valami, majd megnézem, ha szociálisan érzékeny hangulatba kerülök. Arra első bepillantásra nem jöttem rá, hogy Magda az Nádor Magda. Operaénekes.

Mindenkinek ajánlom, nemcsak annak, aki szociálisan érzékeny, de annak is, aki azt hiszi, őt különleges kedvvel és erővel rugdossa az élet. Majdnem biztos, hogy Nádor Magdát jobban megrugdosta, de hogy érezze is, mennyire fáj, folyton megcsillantotta előtte a reményt, hogy ezzel a hanggal, ilyen adottságokkal a világ várja. Nem mondom el a történetét, de szép, jó, felkavaró. És ez még régi ízléssel elkészített portré, énekelnek is benne, és az áriákat végig lehet hallgatni.

Én is találkoztam Nádor Magdával, először a színpadon. Akkor már túl volt a hangszálain képződött polip eltávolításán, nem volt a régi az éneklése, hallani lehetett, hogy nem zárnak a hangszálak tökéletesen. Miskolcon ő volt a Traviata. Hangszálak ide vagy oda, úgy énekelt, úgy játszott, úgy volt a színpadon, hogy visszamentem megnézni még egyszer. Aztán személyesen is találkoztunk. Békésen turkáltam a lemezboltban a CD-k között, amikor hallottam, hogy valaki mögöttem Nicolai operáját, A windsori víg nőket keresi. Nem volt meg. De a kereső Nádor Magda volt, így aztán nem bírtam ki, mondtam neki, hogy itt lakom, az épület másik oldalán, ha megvárja, lehozom neki az enyémet. Megvárta. Fluth-né szerepét tanulta, Dessauban lesz az előadás, ha gondolom…

Gondoltam. Dessau néhány dologról híres, ott született Mendelssohn filozófus nagypapája, és ott született Kurt Weill is, néhány évig ott működött a Bauhaus. A színház maga nagyon bonyolult eset, amikor felépítették, Dessau mellett volt a repülőgépgyár, és a nácik arra gondoltak, hogy a dolgozóknak szüksége lesz esti szórakozásra, így egy hatalmas épületet húztak föl, ami erősen emlékeztet az Erkel Színházra. A megnyitón ott volt Hitler és Göbbels is. A ma hetvenezres városnak így most 1200 férőhelyes színháza van, ez olyan, mintha Pesten harmincötezer embert kellene esténként becsábítani az Operába. Nem nagyon könnyű feladat.

Sajnos alig emlékszem az előadásra, ez az utazásos operanézéskor gyakran megesik, annyi mindent tapasztal az ember, hogy estére már nincs a csúcson, de, ha jól emlékszem, klasszikus felfogásban ment a darab, Falstaff egy orosz énekes volt, Nádor Magda meg helytállt. Ahogy a filmből kiderül, akkoriban már nem az éneklés izgatta, inkább a hangképzés, és amit erről megtudott, hogy az hogyan adható tovább. De ezt jobb, ha ő meséli el, idemásolom a film nézhetőségét: https://www.youtube.com/watch?v=f39HL4HtqV0

Mintha az est tervezett karmestere nem ért volna rá, azért elküldte maga helyett az unokáját, ő is tud vezényelni. Vezényelni mindenki tud, ha a Philharmonia Orchestra játszik.

Tényleg vicces, mennyire fiatal Santtu-Matias Rouvali, illetve annyira azért nem fiatal, közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, de nagyon gyereknek látszik, az egész koncertnek ettől van valami karmesterverseny-hangulata, ifjak mondják meg a harcedzett véneknek, hogy hogyan is kell Beethovent játszani. De megmondják. Vagy nem is tudom, a III. Leonóra-nyitány pont olyan, amilyennek lennie kell, amilyen lenni szokott, ha már ez is baj, akkor tessék Beethovennél reklamálni. Bartók 1. hegedűversenye ennél már bonyodalmasabb dolog, maga Bartók is elvolt nélküle, amit szeretett benne, azt átemelte a Két arckép című művébe, amit valószínűleg nem tartott nagyon fontosnak, azt most azért hallgatjuk, mert mégiscsak Bartók, és annyira kevés 20. századi versenyművet tudnak játszani a hegedűsök. Mintha sikerült volna elkapni Bartók alkotói életében az utolsó pillanatot, amikor már tudja, hogyan kell csinálni, de még nem tudja, miért. Már zeneszerző, de még nem Bartók. Vagyis, ilyenkor, szép előadásban, Baráti Kristóffal lehet tudni, hogy igen, Bartók, benne van mindaz, amiből később a nagy művek keletkeznek, de mintha csak ettől volna érdekes, az hitelesíti, ami utána történt.

Utána Sibelius, akire még mindig úgy nézünk, meglepetten, hogy ja, ő is van. Ja, ő is jó. Játszhatják akármennyit a világban, nálunk egyelőre tartja magát a ritkaságok között, mintha még mindig azt gondolnánk, hogy Sibelius csak valami nemzetek fölötti zenei igazságosztás nyertese: minden országnak kell, hogy legyen nagy zeneszerzője, nekik Sibelius. Mikor lesz nekünk? Nem zeneszerzőnk, Sibeliusunk. Úgy értve: mikor lesz a miénk? 

Barbara Bonney mesélte egyszer, hogy Japánban léptek föl A rózsalovaggal, Carlos Kleiber vezényelt, vége volt az előadásnak, ott állt a másik két női főszereplővel az előadás után az utcán, és csak azt várták, hogy jöjjön egy autóbusz, és üsse el őket, mert készen vannak, mindannyian tudták, hogy ez volt szakmai életük csúcsa, ennél jobb már nem lesz, innét csak lefelé vezethet az út. Nem azt akarom mondani, hogy ugyanez a színvonal szólalt meg tegnap a Metropolitan előadása során, de mégis: ahogy vége volt a harmadik felvonásnak, ahogy újra meghallotta az ember azt a furcsa, hideg, valamilyen, rejtélyes okból tényleg ezüstösen csillogó, űrközeli hangokat a zenekarból… Biztos van rá magyarázat, fémhangszerek szólnak, celesta és harangjáték, fuvola, hárfa, ilyesmi. Szóval még egyszer megszólalt ez az ezüst hidegség, és végre megértettem, miről is beszélt annak idején Barbara Bonney.

Azért örülök, hogy nem jött a busz.  

Tudom, hogy nem ez volt élete főműve, de annyira csodálatos James Coburn magyar hangjaként Bárány Frigyes, hogy mégis ez jutott először eszembe a halálhíréről. Az a jó, feszes és mély hang. Van vagy tizenkét mondata az egész A hét mesterlövészben, de neki ennyi is elég. Egyszer azt mondja: vesztettél, egyszer meg azt, hogy a lóra céloztam. Meg egy filmdöntő mondata is van: nekem senki nem adhat fegyvert a kezembe azzal, hogy fussak. Ezt sokszor elmondom, mert mint sorállományú lövészkatonának, egy éven át adtak fegyvert a kezembe azzal, hogy fussak. Szóval ez nekem valami férfiúsági kinyilatkoztatás, Bárány Frigyes hangján.

De ha nem ez volt élete főműve, akkor mi? A színházi szerepeket nem számítva valószínűleg Kacsuka hadnagy/százados/őrnagy az Aranyemberben. Rögtön az első filmszerepe, Darvas Ivánt helyettesítette, és valószínűleg jobb volt, mert képes volt nem szerettetni meg magát. Azt szokás mondani, hogy a színész addig él, amíg az utolsó néző, aki még látta színpadon. Tekintve, hogy Bárány Frigyes jó sokáig szolgált, még ez is lehet hetven-nyolcvan év. Majd akkor visszatérünk a kérdésre.  

Thomas Tallist két mű képviseli a zenei közgondolkodásban, az egyik a Jeremiás siralmai, de régen is hozta el a King’s Singers, a másikat meg a King’s Singers sem tudja elénekelni. Az a nagyobb sláger (biztos ez a jó kifejezés?) egyébként, Spem in alium a címe, negyvenszólamú motetta. Bocsánat, ha nyilvánvaló dolgot mondok: negyven szólam az nem azt jelenti, hogy negyventagú kórus énekel öt szólamban, hanem hogy a negyventagú kórus minden tagja mást énekel. Így ideális esetben negyvenen énekelnek, vagy a negyven többszöröse, volt valami BBC kórusfesztivál, ahol nyolcszázan voltak, lehet, hogy ijesztő végeredménnyel.

Tallisról annyira keveset tudni, hogy csak az egyértelmű a sírfeliratából: csendes, istenfélő ember volt, és viszonylag könnyű halált halt. De a születése például homályba vész, és azt sem lehet biztosan megmondani, miért írt negyvenszólamú kórusművet. Feltételezések vannak, hogy esetleg Mária királynő negyvenedik születésnapjára, vagy ha nem az övére, akkor Erzsébet negyvenedik születésnapjára. Esetleg nem is születésnapra, csak virtusból, mert akkoriban adták elő Angliában egy olasz komponista, Alessandro Striggio negyvenszólamú motettáját. A Spem in alium ebből a szempontból nem is rekorder, Biber Salzburgi miséje ötvenhárom szólamú, és biztosan vannak, lesznek komponisták, akik úgy érzik, lehet még feszíteni a húrt.

Lehet, de nem hiszem, hogy érdemes. A Tallis-művet élőben soha nem hallottam, lemezre gyakran fölveszik, de nem tudom elképzelni, hogy otthoni készüléken teljes lehet az élmény. Az eredeti elrendezés szerint valószínűleg patkó alakban ült a nyolc ötszólamú kórus, úgy énekelt, hát ez két hangszóróval aligha reprodukálható. Az én kettőmmel biztosan nem. Talán nem is kell. Talán elég annyi is, ha tudjuk: van egy ilyen mű. Negyvenen éneklik egyszerre és különbözőképpen, hogy „Soha másban nem reménykedtem, csak Benned, Izrael Istene”.

Örömtelen, de talán nem értelmetlen. Ebben reménykedtem, amikor látszott, hogy, mi ez a Talán igent mondok című film, egy teljesen elrontott vígjáték. Pedig elronthatatlannak látszott, Diane Keaton, Susan Sarandon, William H. Macy a főszerepekben. Plusz Richard Gere, ő egy kicsit nehezebb eset, ha viccesnek kell látszani, mert a pislogáson kívül nincs sok komikusi eszköze, de szerepelt ő már ilyesmiben, és mégis világsiker lett belőle, szóval rajta nem múlik. Nem rajta múlik. De akkor kin és min?

Ezért örömtelen, de talán nem értelmetlen, hátha rá lehet jönni, mi tesz egy filmet rosszá, és akkor talán kiderül, mi tesz egy filmet jóvá. Ha nem a szereplők, akkor maradnak a többiek. A forgatókönyvíró és a rendező, aki most sajnálatosan egybeesik, így amit látunk, az se nem forgatókönyv, se nem rendezés. Úgy értem, egyszerre sablonos és használhatatlan, a szülők keresztbeszeretik egymást, a gyerekek meg csak úgy szeretik, nagyon kell erőlködni a viszály érdekében. Még ez is elmehetne, de a poénok nem poénok, csak nézi az ember, hogy az egyik sírva a kukoricába szórja a drazsét a moziban. Ezen kellene nevetni? Ebben kellene annyi finom, felnőtt érzékenységnek megmutatkoznia, hogy valaki két sorral hátrébb rögtön beleszeret? A korosztályok sem stimmelnek Diane Keaton 78 éves, szuperül néz ki, de nem lehet az anyukája egy huszonéves lánynak. Van egy komikus csúcspont a film kétharmadánál, amikor a szülők összefutnak, akkor úgy két percig nevetgélnek a moziban, aztán a humor már kísérlet szinten sincs jelen, valaki monologizál a házasság szépségéről. Kérem vissza a mozijegy árát.  

Mielőtt minden veszne, már otthon megnéztem mi az a H. abban, hogy William H. Macy. A megoldás: Hal. Szóval van egy Oscar-jelölt amerikai színész, akinek két magyar állat is van a nevében.

Volt nekünk otthon, régen egy Louis Armstrong-lemezünk. Illetve az a csodálatos, hogy most is megvan, most is ugyanúgy szól, mint ötven éve, illetve még jobban, mert a régi, politúros szekrénykébe épített lemezjátszót azóta egy sztereóra cseréltem. A lemez meg csodák csodájára nem karcolódott össze, pedig elég sokat hallgattam. Louis and the Good Book volt a címe, mint sejthető, Armstrong gospelt énekelt és trombitált, persze átigazítva a saját hangszínére. A oldal második szám volt a Shadrack. El nem tudtam képzelni, mit jelenthet a szó, de mivel Armstrong olyan ritmusosan és visszatérően énekelte, arra gondoltam, hogy ez olyasmi, mint a rock ’n’ roll, mindent jelent és semmit, nincs olyan dal, amelyben ne lehetne alkalmazni, és ne lenne a helyén. Az világos, hogy a rock ’n’ roll végül nagyobb karriert futott be, de Shadrack se rossz. Főleg a kiegészítéssel, amit pontosan nem értettem, de körülbelül az volt, hogy Michel és a vén digó.

Az évek jöttek-mentek. Egy idő után rájöttem, hogy aligha mondta azt Armstrong, hogy vén digó, de el nem tudtam képzelni, hogy mi a valóságos szöveg. Mi több, nem is foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, hogy újra kezembe került a lemez, A oldal második szám. Valamit azóta javult az angol szövegértésem, így döbbenten hallgattam, hogy úgy kezdődik a dal, „There was three children from the land of Israel.” Ez egy bibliai történet, nem rock ’n’ roll. Shadrack még így sem jelentett semmit, Michel tévút, és a vén digó, na azt végre megértettem, Abednegó. Szóval Sidrák, Misák és Abednegó, akik nem voltak hajlandóak leborulni Nabukodonozor arany bálványa előtt. A jóindulatú emberek följelentették őket, jött a tüzes kemence, a dal szerint tizenegyszer melegebbre fűtve a szokásosnál, hogy a király emberei mind megégtek, de odabent Sidrák, Misák és Abednegó derűsen beszélgettek az angyallal.

Igyekszem minél kevésbé profetikus vagy bibliai lenni, de azért ez egy jó tanulság: a végén minden kiderül. Mindenki derül.  

Mégis Francis Fukuyamának volt igaza, vége a történelemnek. Tudom, hogy maga a történelem cáfolta meg a saját végéről szóló könyvet, és megint háború van, megint évszámokat tanulunk és fognak tanulni unokáink, de a moziban egy nagyszabású és igazán jó film arról szól, hogy hogyan készült el egy kosárlabdacipő. Legközelebb a korpásodás elleni sampon feltalálása lesz a téma… - ja, az már volt, de akkor még viccnek szánták.

Egyébként tényleg jó a film, megint ez a Ben Affleck-meglepetés, hogy ért hozzá, tudja, hogyan kell képsorokat egymás mögé illeszteni, milyen zenét kell választani hozzá, kik legyenek a színészek. Ő maga meg a barátja, Matt Damon. És Viola Davis, aki viszonylag keveset van a vásznon, mégis mindenkit lemos. És megy tovább a film családias jellege, Viola Davis filmbéli férjét az életbeli férje alakítja. Ők a Jordan-házaspár. Van egy híres fiuk, akiről a tornacipőt elnevezték.

Lehet, persze, azt mondani, hogy ez is történelmi film, először fordult elő, hogy a sportszergyártó nemcsak ráírta a sportoló nevét a cipőre, de százalékot is adott a névhasználatért, ekkor kezdődött, hogy a sportolók, és főleg a fekete sportolók maguk is meggazdagodtak a többnyire fehérek uralta gyártásból. Michael Jordan adatait ki is írják a film vége felé: most is évi 400 millió dollárt keres a cipőn, pedig sok-sok éve visszavonult. El lehet képzelni, mit hoz a konyhára a szerződés a Nike-nak.

El kellene dönteni, hogy akkor most ki szerződött jobban. A cég, amely végeredményben megvett egy egész embert, vagy az egész ember, akit busásan fizet élete végéig és még azon is túl a cipőgyár. Vagy nem kell eldönteni, mind erre vágyunk, jöjjön egy számítógépgyár, és fizessen 400 milliót, lehet forint is, hogy ezen a gépen írja a blogját. A lelkiismereti részt majd én megoldom.

Tolom, tolom, lassan már két hete, de nemigen van hová tolni. Meghalt két kedves énekesem, akiknek feltehetően soha nem mondtam el, hogy kedves énekesek, pedig szerettem a hangjukat, a hivatalos lényüket, úgy értem, azt, amit láttam belőlük a színpad innenső oldalán.

Bár Szonda Évával találkoztam a színpad másik oldalán is, szegedi operabemutató után valamiért úgy fel voltam lelkesülve, hogy gratulálni akartam az egyik fellépőnek. És jött a színház egyik dívája, Szonda Éva, egy kicsit sem dívaszerűen, egy kosár pogácsával a kezében. Egy pillanatig mintha bizonytalankodott volna, aztán megkínált. Két pillanatig bizonytalankodtam, aztán elfogadtam, ő meg mondta, hogy nyugodtan, nem kötelezem el magam a művészete mellett.

Azért elköteleztem magam a személye mellett. Utána mondták, hogy ez legenda, Szonda Éva pogácsája. Ilyenek tartanak össze egy társulatot. Nem tudom, ki süt most pogácsát a szegedi bemutatókra.

Egri Sándort valami operabarát találkozón hallottam először, zongora mellett állt, megküldte alaposan, akkor döbbentem rá az egész Sztentór-jelenségre, a hang tényleg fegyver is lehet, ha ez az ember ráénekel valakire az biztos vigyázzban áll. Az Operaházban azért nem lett belőle fegyver, nem tudom, miért, kis szerepekre túl nagy volt, az ember azt várta, hogy mikor kap végre főszerepet, de azokban mintha nem érezte volna kényelmesen magát, a hang is nagyot szólt, de gyorsan fáradt, a gonoszság szépségeit nem mutatta meg vele. Talán nem volt elég gonosz.

Furcsa módon vele is találkoztam civilben, békésen siklottam a Balatonon, amikor egy ismerős figura óvakodott föl a jégre. A meglepetéstől mindketten elvigyorodtunk, valószínűleg én voltam jogosabban meglepve, az ember hajlamos azt hinni, hogy télen az operaénekesek vattába bugyolálják a torkukat, és várják az olvadást. Nem ez a típus volt.