Nem mondom, hogy altató gyanánt, inkább csak „ha már úgysem alszom” alapon kezdtem el hallgatni a Kontrasztokat, Bartók trióját hegedűre, klarinétra és zongorára, Szenthelyi Miklós, Berkes Kálmán és Kocsis Zoltán előadásában. Van az az éjszaka zenéje-szerű középső tétele, az majd elzsongít.

Nem zsongított. És a lemez forgott tovább, Bartók 1. rapszódia Perényivel, és aztán… Nahát. Az eszével tudja az ember, hogy mindig és mindent újra kell hallgatni, mert egyáltalán nem bízhat meg az emlékeiben és a régi önmagában, meg a lemez is változik az idők során, érik, mint a bor, sajt, egyéb élelmiszerek. De ezt nemcsak lemezként ismerem, hanem ott voltam a koncerten is. Majdnem pontosan negyvenegy évvel ezelőtt, 1981 szeptember 11-én volt a Zeneakadémián, Kocsis-Ránki, mellettük pedig Rácz Zoltán és Cser Gusztáv, a mű, kitalálhatóan a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre. Élő felvétel, persze, egy kis kényszerű trükközéssel, úgy emlékszem, kétszer is eljátszották a tételeket közönség előtt, és talán még ott maradtak a koncert után is, hogy ugyanabban a hangzó környezetben igazítsanak még, amit lehet – ebben már nem vagyok biztos. Úgy emlékszem, nagyon hamar, még abban az évben megjelent a lemez, és azóta is, ezt mondja az ember elsőként, ha a művet szeretné valakinek megmutatni. Ismerem, azt nem mondom, hogy épp eléggé, de sokszor hallgattam akkor is, azóta is, csak egy ideje már nem, egyszerűen nem jutott eszembe, annyi zene van a világban – bár ilyen nem sok.

Nem is a zenéről akarok mesélni, hanem tényleg magáról a felvételről, hogy ahogy indul, van azért egy kis teremzaj, nincs teljes csend, és akkor elkezd dörömbölni az üstdob, aztán megszólal a zongora, nem az őskáoszból érkezünk a rendbe, hanem az őscsöndből a zenébe, organikusan kezdődik a mű, van valami a kezdete előtt. És ugyanez a vége, zongora, a kisdobon még peceg valami, aztán egy pillanat, és a taps, ami épp úgy ütőhangszeres gesztusként hat, mint mindaz, ami előtte volt. Visszavette a világ az uralmat Bartók fölött, de tudja jól, hogy előtte jobb volt.

Nem akarok feltétlenül nagy huhogást rendezni, de az a benyomásom, hogy a Nemzeti Múzeum épp nincs a legjobb kezekben. Van például az a legendás és szépséges rotunda benne, a kerek terem, amolyan klasszicista álom, azelőtt ott vették elő legelőször az emberek (magyar emberek és turista emberek) a telefonjaikat és egyéb fényképezésre is alkalmas gépeiket, csitt-csatt egy a padlóra, egy a csillárra.

Hát ez most nem megy, mert a rotunda közepén egy korban, szépségben és formában hozzá nem illő szállodai pult áll, ott lehet jegyet vásárolni. No de hát jegyet azelőtt a bejárattól balra lehetett venni, azzal a pulttal mi lett? Megvan az is, most az az információs pult, ott mondják az ösztönösen oda térőknek, hogy nem, jegyet nem náluk kell venni, hanem amott.

Lehet, hogy van az egészben valami magasabb értelem, én nem jöttem rá, hogy mi az.

Nem mintha a rotundáért mentem volna, igazából a tarsolylemezes kiállítást szerettem volna megnézni, ami egy elegáns kis sötétkamrában tekinthető meg. Nemcsak a kamrát, de a sötétet is komolyan kell venni, talán védeni kell a tarsolylemezeket a fénytől, mindenesetre el lehet bukni kifelé-befelé a rámpán, szól a hangszóróból a sámánének, de aztán ott vannak maguk a lemezek.

Szépek. Többet nehéz megtudni róluk, nem csúfítják el a kiállítást feliratokkal, akit több is érdekel azon felül, hogy a tarsolylemez Páty-Malom-dűlőről került elő, vagy Kenézlő-Fazekaszugról, azelőtt két lehetőség adódik. Vagy benyúl tarsolyába, és előhúzza a mobiltelefonját, amellyel leolvassa a műtárgy feletti QR-kódot, vagy megszerzi a két kitett katalógus egyikét. Az utóbbi esetben viszont megint előtérbe kerül a sötétség problémája, erre viszont tud megoldást a vendégeket tájékoztató asszony: oda kell tartani a könyvet a tárgyakat megvilágító fényhez, és akkor ki lehet silabizálni, hogy mit is látunk.

Kifelé menet még meg lehet csodálni a cselből hátrafelé nyilazó, szarvasfejű girhes kentaur szobrát, amelynek meglepő módon az a címe, hogy Cantata profana. A művész aligha olvasta el kellő figyelemmel a Bartók-mű szövegét, mert akkor feltűnt volna neki, hogy a fiúk nem szörnyállattá válnak, hanem szarvassá, és nem ők nyilaznak, hanem őket nyilazzák.

Nem mondhatnám, hogy világéletemben nagy Emma Thompson-rajongó lettem volna, bírtam, ahogy az ember az angol színészeket bírja, akik mindent eljátszanak, és még csak nem is látszik rajtuk, hogy ez olyan nagy művészet volna. Bírtam a hányt-vetett fogsorát, mert ez annyira ritka ebben a szakmában, meg bírtam a filmeket, amelyekben játszott, de arra nem emlékszem, hogy valaha is azt mondtam volna, ezt meg kell nézni, mert Emma Thompson játszik benne.

Soha nem késő.

Ezt meg kell nézni, mert Emma Thompson játszik benne, és elképesztő, nemcsak ahogy játszik benne, bár az is. Nem is tudom eldönteni, amikor az ötvenedik másodpercben lehajol a szállodában a minibárhoz, és se nem nyög, se nem vág elgyötört arcot, csak valahogy kicsit furcsa szögben hajlik a dereka, hogy ez most játék, vagy saját isiásszal dolgozik.  

Egyébként azért van Emma Thompson szállodában, azért nyitogatja a minibár ajtaját, mert épp egy ifjút vár, aki, remélhetőleg szexuális örömökben fogja részesíteni pénz ellenében. Erről szól a Minden jót, Leo Grande című film, erről, meg ami várható, hogy az élet bonyolultabb, ha valakivel rendszeresen együtt hál az ember, akkor többnyire mélyebb kapcsolat is kialakul köztük. Az egész film olyan, mint egy alacsony díszletigényű, igen jól sikerült dráma Orlai István színházában, csak Emma Thompson is benne van. Talán majd látni is fogjuk magyar változatban.

Közben mindent tud az ember, hogy azért ez nem ilyen szép világ, meg hogy próbálnák meg ezt fordítva megírni, öreg szivar finom és mély és viharos érzelmi kapcsolatot alakít ki egy ifjú prostituálttal, ütnék a fejét mindenkinek, aki a film közelébe megy, de ez is jó a filmben, a világról szól, amelyben élünk, közvetlenül és közvetetten. Éljen Emma Thompson. Ja, és éljen a fiú is, Daryl McCormack.

Azon (is) gondolkodtam a városmajori Szentivánéji álom alatt, hogy vajon megoldódik-e a Takács Katalin-probléma. Lehet, hogy nem jókor mondom, mert épp most és épp ezért a darabért (másik előadásban és másik szerepben) kapott idén kritikusi díjat, lehet, hogy már megoldódott. Lehet, hogy nem is probléma. De, hogy kellően hülyén fogalmazzak: miért nem nagyobb színésznő Takács Katalin?

Minden adottsága megvan hozzá, külső-belső, profil, nézés, hangszín, olyan, mintha egyenesen a Sirályból lépett volna ki, hogy bizonyítsa, vannak abszolút színésznők, alkatilag abszolútok, aki bejön, és azt mondja az ember, na, ez egy színésznő. Nemcsak színésznő, de főszereplő is. Ez az érzés már gyerekkoromban is világos volt, amikor először láttam a tévében a Néhány első szerelem története című Mamcserov-rendezésben. És aztán és azóta tévében, színházban, filmen, mindig ott van, mindig jó, mindig szép, akkor miért nem ő a bálványa a korosztályomnak? Vagy akár az idősebb és ifjabb korosztálynak, ha egyszer Ottlik Géza is belé volt pistulva (gézulva)? Azt se lehet mondani, hogy elkerülték volna a nagy szerepek, hogy ne lehetett volna eleget látni. Mi hiányzik?

Igazán nem tudom pontosan. Vagy az, hogy ő maga nem játssza el a szerep mellé a nagy színésznőt is, hogy nem úgy játszik, hogy na, ide nézzetek, pupákok, így kell ezt csinálni. Vagy tényleg van valami belső fék, józanság, hogy ez csak munka, játék, szórakoztatás, nem fogok meghalni azért, hogy mások azt mondhassák: ott voltam, láttam?

Túl intelligens ahhoz, hogy mennybe küldje magát? Ha ez a megoldás, akkor talán minden épp így jó, ahogy van.

Nem tudom, valahogy másról akartam beszélni a tegnapi Pa-dö-dő koncert kapcsán. Mert például előadták benne az Úttörő-medleyt, vagy Pioneer-egyveleget, és az is érdekes felfedezés volt számomra, hogy a Lent, hol a tölgyek őrzik a völgyet kezdetű, egyébként szép dal nem ott játszódik, ahol mindig hittem, Ságvári-ligeten, hanem Csillebércen. De hát benne is van a szövegben az úttörőváros, meg a hivatalos címe is az a Szabó Ferenc-dalnak, hogy Csillebérc, így ezen nem érdemes sokat eszmélkedni.  

Mellédumálás helyett inkább az élmény: majd szétverték (nem, nem verték) majd szétkiabálták, -énekelték, -ugrándozták a városmajori sátrat, és az egésznek a közepén ott állt Falusi Mariann és ott ült Lang Györgyi, ezer betegséggel sújtva, sztrók után. Szóval mégis lehet így csinálni, úgy élni, ahogy az ember énekel róla, lefogyva bár, de törve nem. Évek szállanak a nyári fák alatt.

Próbálják kitalálni az ember gondolatait, és mindig jó, amikor nem tudják. Amikor a YouTube fölajánl valami néznivalót, ami, az eddigiek alapján biztosan érdekelni fog, és az ember csak fanyarul, de büszkén elmosolyodik: nem ismersz te engem, mesterséges intelligencia, ha azt hiszed, hogy én most tényleg megnézem a Flipper Öcsi haláláról szóló Kadarkai-podcastot (-et?).

Aztán kiderül, hogy ismer, nemhogy ismer, de ő tudja jobban, mert mégis megnéztem, vagyis belekezdtem, de nem hagytam abba, és ottmaradtam a szégyenben, hogy azt hittem, ezt is értem, hogy valaki alól kifordul a világ, nagy sztár volt, aztán kisebb sztár, aztán még kisebb sztár, és mégis élnie kell. Lecsúszásom története – ha elfogadjuk, hogy a sztárság „fent”-et jelent, a sarki kocsma meg „lent”-et, pedig ez sem biztos. Meglehetősen megrázó volt a Flipper Öcsi-műsor, annyira, hogy rögtön meg is néztem utána a Ki a felelős Latinovits Zoltán haláláért? című epizódot.

Amit viszont nem kellett volna. Nem mintha nagyon változott volna közben a felállás, Kadarkai jól kérdez, és igazán érdeklődik, a vendégei válaszolnak, ahogy tudnak, amire tudnak, meg arra is, amire nem tudnak, és ettől rájön az ember, hogy egy ilyen embernél már nem elég, ha meghív a riporter négy vagy öt embert beszélgetni. Nem tudom, hogy azért-e, mert túl régi a történet, vagy mert a rendszerváltás előtt volt, azért sűrű a megszurkált köd, de már túl sok a függőben maradt kérdés. Találkozott Latinovits az apjával valaha is, vagy nem? Kelecsényi László szerint igen, Frenreisz Károly szerint nem. Lehet, hogy ez ma már nem annyira lényeges kérdés. A halál körülményei azonban az. A többség úgy tudja, Latinovits a vonat előtt állt, de Cserhalmi György azt mondja, hogy „nekiment a vonatnak”. Egyébként én is így tudtam, és lehet, hogy ez valami félrevezetés, bár hogy ki kit vezet ezzel félre és miért, azt nem látom, nem értem. Közben meg látni és érteni kellene, ha ez a téma, tudni kellene, hogy ki tüntette el a tanúvallomásokat, ha eltüntette, hogy mi volt az eltűnt iratokban, hogy mi az igazság, ha ez tudható. Az is fontos, ha hárman háromfélét mondanak – csak a műsorhoz kevés. Akkor kutatni kell, akkor ez olyan téma, amit nem lehet karosszékből megoldani, mert túl nagy az anyag, és nem kell újra elmondani.

Vagy kell? Legalább újra el kell mondani a történetet, ha nem is lépünk vele előrébb? Nem tudom. De most így nem akarok belekezdeni a Karády Katalinos adásba.  

Eleinte kicsit nehéz volt elhinni, hogy a Városmajorban előadott, Budaörsön őshonos Szentivánéji álom előadás egy válogatás eredménye. Hogy tényleg ez a kiválasztott, legjobb öt vagy tíz, vagy nem is tudom mennyi, de hogy felelős emberek véleménye szerint ennél inkább csak rosszabbak vannak szerte az országban. Ennyire le van sántulva a magyar színház, furcsán beszélnek, mintha a Jogi esetekből lennének ők a példatörténet, az atya Demetriushoz adná a lányát, de a lány inkább Lysanderhez menne, mit szól ehhez Fluckné Papácsy Edit? Belátom, minden hátráltatja őket, repülők húznak el az égen, gerjed a mikrofon, egyáltalán: van mikrofon, fognak még harangozni és durrogtatni is. Mindegy, elmondják a szöveget Nádasdy Ádám fordításában, az is valami.

Vagy nem pont azt a szöveget mondják el, és az még több. Szóval jó kis este kerekedett belőle, a mesteremberek rendezői vagy alternatív színházat játszottak, Göndör Laci és társulata, de jó, hogy már itt tartunk, Pintér Béla parodizálható. Lilán beszéltek a piros fényekben, elröppent a három óra, és már megint ott tartottunk, hogy ”ha mi árnyak, nem tetszettünk…” Illetve nem ott, mert ez a Nádasdy-fordítás.

Az ember, persze, szeret okoskodni, korjelenséget látni abban is, ha száraz a perec (nem ettem, nem azért mondom), de most így elég érdekes, hogy miért ilyen felemás az előadás, miért vicces, amikor a színház magáról beszél, és miért kell átvészelni a szerelmi jeleneteket, Hermiát és Helénát, de akár Oberont és Titániát is. Miért van csak annak a pillanatnak erotikus töltése, amikor a szakállas Thisbe odahajol Pyramuszhoz? Véletlen, vagy felnőtt egy generáció, amely nem tud vagy nem akar bármit is mondani a szerelemről?

A szünet előtt, mikor Zuboly szamárként óriási péniszt villantott, előttem egy pár fölállt és kivonult, és nem tudom, hogy ez a kivonulás a pénisznek szólt, vagy a tűzijátéknak, le akartak érni kezdésre a Duna-partra.

Nem állítom, hogy nagyobb tragédia nem történhet az emberrel, mint hogy meg kell néznie a Szia, életem című vígjátékot, de minek?

Vagy ez a minek lenne az örök kérdés ebben a filmben? Minek készítene el egy olyan filmet, amit már elkészítettek százszor és ezerszer, különböző színvonalakon, különböző országokban: idősödő morózusra gyereket bíznak, aztán kiderül, hogy… Ilyen volt a Kolja, a Három férfi és egy mózeskosár, annak remake-je, az Ötvös Csöpi-filmek nagy hányada, azoknak eredetije, a Piedone-filmek. Részletekben visszaköszön még a Kramer kontra Kramer, az első valamirevaló poén a Zene és szövegben már volt… lehet, hogy ez valami filmműveltségi vetélkedő? Ezért forgatnak le egy filmet?

Vagy van valami más tanulság is? Hogy Tasnádi Bence tényleg egyetlen karaktert tud eljátszani, azt is csak idegesítően? A történetben egy lecsúszott író újra írni kezd, és megmutatják a művét. Egy ideig azt hiszem, azért, hogy tessék, ennyire nem jut semmi szegénynek az eszébe, pedig tíznapos határidőt (???) harcolt ki magának. Ehhez képest mindenki gratulál neki, hogy ez élete főműve, ennek is biztos van valami értelme, bár nem tudom, mi. Vagy az egész film egyetlen figyelmeztetés Thuróczy Szabolcsnak, ha nem szedi össze magát, akkor hátralévő életében már csak lejtőn suhanó, vén krampuszokat fog játszani?    

Emellett a kép mellett sétálok el majdnem mindennap a Dob utcában, és mindig úgy látom, hogy nem az van rajta, akit mondanak, egy öreg rabbi, hanem Adrien Brody, csak a művész szakállat festett neki.

Lehet, hogy hülyeség, de már nem tudok megszabadulni a gondolattól, és eszembe jut egy másik kép, amit heteken át nézegettem a Bécsi utcai bizományi kirakatában. Kopasz férfi volt rajta, és a felirat szerint Szvjatoszlav Richter volt a képen. A kopasz kicsit sem hasonlított Richterre, leszámítva azt, hogy kopasz volt. Hogy van ez? Azért ez nem annyira bonyolult kérdés, mint Holbein követeinek azonosítása, ami, ugye, egyszerre bonyolult és hálás feladat, mert ha egyszer kimondanak rájuk két nevet, senki sem fog protestálni, hogy de hát Monsieur de Dinteville nem is így nézett ki. Vagy ha igen, az már csak valami művészettörténészi belügy marad. Kíváncsi voltam az ál-Richter képnél, mikor megy már be valaki reklamálni, és egy nap csoda történt. A feliratot kicserélték arra, hogy Dinnyés Lajos portréja. Aztán néhány nap múltán a kép eltűnt a kirakatból, és azóta sem tudom: volt valaki, akinek úgy, hogy Szvjatoszlav Richter portréja, nem kellett, de Dinnyés Lajosként igen?

Hanyatt fekve, mit sem sejtve Csokonai-verseket hallgatok, amikor Szacsvay László épp odaér, hogy

Vityilló, nádból kötött gugyilló,

vityilló, vityilló,

Egyen meg a …

Nagyon hősiesen szavalja Szacsvay, igyekszik ezt a különös refrént mindig kicsit másképp mondani, nehogy elunja a hallgató a vityillózást, de akármennyire vitéz is a László, az utolsó szót soha nem értem.  Egyen meg a micsoda? Feji ló? Annak meg mi értelme van?

Nem akarok úgy tenni, mintha a gugyilló szó jelentésével tisztában lettem volna, de arra lehet következtetni hangalakból meg szövegkörnyezetből, ha a vityilló nádból kötött gugyilló, akkor nyilván ezek amolyan rokon viskók, ki is lehet mondani az alapigazságot, hogy minden vityilló gugyilló, ellenben nem minden gugyilló vityilló, csak a nádból kötött.

Mindenesetre beírtam a vers címét (Parasztdal) a keresőbe, de egy gugyilló sem jött ki, nemhogy a hiányzó utolsó szó. Levettem a polcról a Csokonai összest, és ott derült fény az igazságra, sőt több igazságra is. Egyrészt a Parasztdalnak két változata van, mert ami nyomtatásban megjelent először, abban még nincs benne a refrén, de az egyébként fennmaradt Csokonai keze írásával szóval hiteles a gugyillózás. Másrészt kiderült, mi az utolsó szó: fejilló. Egyen meg a fejilló.

A szó állítólag a fehér lóra, vagy a fehérlófiára utal, egyenek meg a lidércek, vityillócskám, amíg szépen mondom.

Valaki foglakozott már a Csokonai - Weöres Sándor rokonsággal? Bár, gondolom, a Psyché miatt biztosan.