Lehet, hogy ez olyan dolog, amit mindenki tudott, amikor még egyáltalán érdekes volt, nekem csak nemrég tűnt föl, hogy a valaha nagy magyar sláger, a Tölcsért csinálok a kezemből voltaképpen egy nagy angol sláger, az Ob-La-Di Ob-La-Da magyarított változata. Nem nagy dolog és nem is halálos vétek, mit is mondott Kocsis, amikor Vámos Miklós kérdezte tőle, hogy ismeri-e a Presser-számokat, például a Trombitás Frédit? Persze, bár nekem teljesen olyan, mint a Congratulation. Jé, tényleg, bár még soha nem tűnt föl.

Tölcsér és Ob-La-Di között azért érdekes a kapcsolat, mert a szövegben is megjelenik. Szenes Iván a költő, nem mondom, hogy tökéletes dalszöveg, de nagyon közel van hozzá, a bemondás szinte azonnal szállóige lett, és ma sem csinálhat úgy tölcsért valaki a kezéből, hogy ne ugorna be a dal. Ehhez képest az a kis zökkenés a második és harmadik sor között (lemezek közt böngészek én / csakis olyan, ami nincs divatban) igazán elhanyagolható.

Inkább az érdekelne, vajon Szenes Ivánnak feltűnt-e a két dal közötti hasonlóság. Mert a szöveg szerint igen: mindkét első sorban megjelenik a piac. Az Ob-La-Diban Desmond had a barrow in the marketplace, Zalatnay meg oda megy böngészni. Az utolsó sorban meg jön az önlebuktatás, otthon a Beatles legújabb nagylemeze már ismerős. Valójában meg épp fordítva, maga a dal ismerős, a Beatles legújabb nagylemezéről.

Tudtak ezek a régiek. Még lopni is. 

Ez volna Robert the Bruce, Skócia királya a 14. század elején. Ja, nem, ez William Wallace illetve Mel Gibson a Braveheart című filmből, amiben szerepelt Robert the Bruce is, íme. A színész neve Angus Macfadyen.

Az ember persze nem érti, hogy miért van valakinek, főleg egy királynak ilyen furcsa, kettős keresztneve, nem is úgy, mintha Károly Róbertnek hívnák, hanem mintha az volna a neve, hogy Károly, a Róbert, de a magyarázat viszonylag egyszerű. A család Normandiából költözött Skóciába, és eredetileg de Brus volt a nevük, csak az írás, főleg a helyesírás bizonytalansága tett angol névelőt a két név közé. Van ilyen, hogy mást ne mondjak, Shakespeare-től hat saját kezű aláírás maradt fönn, mind a hat eltér egymástól, de egyik sem az, amit ma használunk.

Robert the Bruce-ra visszatérve, mindig el szokás mondani, hogy a Braveheart történelmileg kicsit sem hiteles, semmi sem úgy történt, ahogy elmesélik benne, és az angol királyok nem Mel Gibsontól származnak. Van a film és van a történelem, ezzel a kérdéssel az utóbbi időben nálunk is foglalkoznak kicsit. De a Braveheart maga elég jó példa arra, hogy időnként a sikeres film felkelti az érdeklődést a történelem és a történelmi alakok iránt. Azelőtt soha nem hallottam Robert the Bruce nevét, a történelemoktatásnak is vannak határai, a tantervbe a skót királyok nem férnek bele. Ami azt illeti, a magyar királyok se mind, lenne fejvakarás, ha föl kellene őket hiánytalanul sorolnom. Viszont egy történelemhez hűtlen történelmi film végtelen lehetőséget ad a történészeknek arra, hogy helyesbítsenek, az nem is így volt, hanem amúgy, az nem ekkor történt, és nem úgy, és különben is, senki nem hordott szurkolói arcfestést és skót szoknyát a 14. században. És persze a film sem mindig tudja megközelíteni a valóság képtelenségeit. 1313-ban például Robert the Bruce emberei úgy foglalták el Roxburgh várát, hogy teheneknek álcázták magukat. Szerencséjük volt, mert a szarvasmarhák nem tarkák voltak, hanem feketék, de négykézláb, fekete köpenyekbe burkolózva közelítették meg a várfalakat. Hogy vajon bőgtek is közben, arról nem szólnak a krónikák, de hátha.

Nem állítom, hogy mindig és tökéletesen meg voltam győződve a lottó tisztaságáról, legutóbb akkor bizonytalanodtam el, amikor egy szombaton, már zárás után, de húzás előtt azt láttam a Vas utca sarki lottózó kirakatában elhelyezett képernyőn, hogy a főnyeremény 5,2 milliárd forint. Nahát, én úgy emlékeztem, hogy 5 milliárd, hogy fog örülni a szerencsés nyertes. Aztán két óra múlva, miután kihúzták a számokat, az jelent meg a híradásokban, hogy öttalálatos nem volt, a következő heti nyeremény 5,2 milliárd forint. Ebből arra következtettem, hogy vagy időutazó vagyok, és lehet, hogy ezt a képességemet ügyesebben kellene hasznosítanom, vagy a lottózó munkatársai közül valaki előbb lapozott.

De most nem erről van szó, hanem egy tegnapi hírről: Nemcsak az olimpián szórakoznak jól a magyarok, telitalálat volt a lottón. A hír már csak azért is érdekes volt, mert félórával korábban olvastam, hogy nem volt telitalálat a lottón. Egy kattintás, és a változatlan cím alatt az áll, hogy nem volt telitalálat a lottón. Aha, ez úgynevezett ravasz megfogalmazás, nyilván a jokeren volt telitalálat. Még egy mondat: a jokeren sem volt telitalálat. Akkor mi a megoldás? A harmadik mondat: A Luxoron volt telitalálat.

Lehet, hogy kicsinyes vagyok, de a cikket, vagy mit készítő újságírót nem zavarja, hogy saját magát buktatja le: nem épp egy igazmondó juhász? Vagy ez olyan, mint a Négyszáz csapásban: minél nagyobbat hazudsz, annál inkább elhiszik? Ámbár úgy emlékszem, Antoine Doinelnél sem jött be az elv tökéletesen.   

A zenei versenyeken nem érdemes vitatkozni, mindenki tudja, hogy ez a szükséges rossz, nyilván nem lehet összemérni a művészi teljesítményeket (vagy legalábbis az eredmény nem megbízható), nyilván vannak olyan nagyjai a zenének, akik soha nem nyertek volna meg semmilyen versenyt, mert annyira egyéniek, annyira máshogy látják azt, ami a kottában van, hogy a fellépésüket csak különcségnek vagy provokációnak tartotta volna a zsűri. Ugyanakkor nagyon kevesen vannak, akik verseny nélkül is boldogultak az életben, akik megkapták volna a megérdemelt figyelmet, és nem is csak a figyelemről van szó, de a fejlődésről is, a jó előadásokból az előadó is tanul.

Az egész azért lett érdekes számomra, mert elkezdtem nézegetni az Operalia énekverseny győzteseit. A kiváltó ok egy 2012-es győztes, a mongol Amartuvshin Enkhbat volt. És nem is ezen a versenyen láttam meg, hanem a 2015-ös cardiffin. Hát ilyen hang még van? Nem erre szokták mondani, hogy persze, azelőtt még a hangokról szólt az opera, ma meg a rendezésről, de csak azért, mert nincsenek énekesek?

Vannak énekesek. Persze, jó volna színpadon is látni őt, bár sok illúzióm nincs, Enkhbat (vagy Amartuvshin?) nem néz ki nagy énekes színésznek. Olyan nagy szüksége nincs is rá, elég, ha egy hang elhagyja a száját, és mindenki hátrahőköl.

Cardiffban egyébként nem is ő nyert 2015-ben, hanem a belorusz Nadine Koutcher. De az Operalia versenyeket nézve az ember néha csak bámul, mennyien voltak, akik sokra vitték. Angel Blue, aki épp Pesten lett második. Pretty Yende, Lisette Oropesa, Lise Davidsen. Sonya Yoncheva. Az 1998-as versenyt Erwin Schrott nyerte, Joyce DiDonato és Ludovic Tezier osztoztak a második helyen. Csupa Metropolitan-sztár. Amartuvshin Enkhbat megosztva kapta az első díjat, és a másik első helyezett a kontratenor Anthony Roth Costanzo volt. Föl lehetne építeni rájuk egy vagy két első osztályú operaházat.

Akkor most jöjjön maga a hang.

A világ föl van háborodva Imane Helif miatt, valószínűleg joggal, mert „biológiailag” férfiként indul a nők mezőnyében ökölvívásban, ami, ha jól értem, a hormonszintjét jelenti, nem magukat a nemi szerveket. Nem először történik ilyesmi a modern olimpiák történetében, Rióban Caster Semenya volt nemileg gyanús, nekem korábban Jarmila Kratochvilova sem tetszett, de azt mondták, hogy a férfias mozgása és izomzata a nagy dózisban bevett B 12 vitamin következménye. Igaz, ő nem is lehetett olimpiai bajnok a bojkott miatt, de a világcsúcsához még Caster Semenya is csak egy másodperces közelségbe tudott jutni. Az 1936-os berlini olimpián magasugrásban negyedik lett Dora Ratjen, akiről két év múlva kiderült, hogy igazából Heinrich, mert a vasúton feltűnt a kalauznak, hogy egy női ruhába öltözött férfi utazik a vonaton. Az olimpiai bizottságoknak nem tűnt föl. És van még bőven hasonló eset, férfihormonnal kezelt NDK dobóatléták, akik ma férfiként élik, remélhetőleg boldogan az életüket.  

Az egész azért különös, mert a csalás, ha csalás, mindig egyirányú, férfiak versenyeznek a nők között, holott az ókori legenda fordított, nő indult futásban a férfiak között, de a nagy loholásban elhagyta a ruháját, és kiderült az igazság. Persze, ez csak egy a legendák közül, amelyek azt magyarázzák, miért is kellett Olümpiában meztelenül versenyezni. Az ember azt gondolja, hogy nem ez a legjobb megoldás, mindenféle zavaró libegések és lebegések történhetnek az izgalmas helyeken, alsógatyában vagy ágyékkötőben egyszerűbb lett volna. De hát (ez már egy másik legenda) egy Orszipposz nevű versenyző még a 15. olümpiai versenyen elhagyta az ágyékkötőjét, és akkor azt gondolták, hogy talán ez a legjobb, ha az apró ruhadarab sem hátráltatja az embert.

Nyilván néhány kéjelgésre hajlamos ember azt kérdi most, hogy vajon miért nem lépnek vissza az antik eszmékhez, miért nem pucéran versenyeznek az atléták. Szerencsére a sportszergyártók ebbe úgysem mennének bele.

Az ókor leghíresebb atlétája valószínűleg a krotóni Milón volt, én legalábbis hamarjában nem tudok másikat mondani, sokszoros olimpiai bajnok birkózó volt, amíg utol nem érte az atléták közös sorsa: jött egy fiatalabb, és legyőzte őt. Ami az egyéb közös sorsot illeti, nem érte be átlagmegoldással, ágyban, párnák közt, szétfeszített egy tölgyfatuskót, és beszorult a keze, így nem tudott védekezni az oroszlánok támadása ellen, és az állatok nagy emberhús lakomát csaptak belőle.

Nem is ez az érdekes, hanem Milón emelt terheléses edzésmódszere, jó erőben lévő ifjúként egy borjút vitt végig minden nap a stadionban. A borjú persze nőtt és növekedett, Milón meg mindennap végigvitte az állatot a hátán, amíg az el nem érte a maximális súlyát, akkor Milón leölte (a legenda szerint egyetlen ökölcsapással), megsütötte és megette.

Azon gondolkodom, hogy ha Milón más állatokra is átállt volna, mondjuk egy elefántborjúval kezd, amit nem könnyű egy stadionnyit elcipelni, de nem is lehetetlen, akkor az edzésidőszak végén 10 tonnát is meg tudott volna emelni? És meg sem kellett volna a végén enni az edzőtársat.

Azelőtt ez biztosan nem volt, és nem tudom, hogy ez most már velünk marad, hogy a művészek, és pláne, hogy operaénekesek úgy érzik, meg kell nyilvánulniuk politikai témában is. Nekik sem volt érdekük, minek elveszíteni a közönség felét egy politikai nyilatkozat miatt, a közönség is azt gondolta, hogy a szavazás magánügy, és hogy Pavarotti lélekben bal- vagy jobboldali, igazán mellékes.

Ez is megváltozott. Az amerikai szoprán, Alessandra Marc nemrég úgy kezdte a bejegyzését a Facebookon, hogy „Ha elég hülye és naiv vagy ahhoz, hogy Kamalára szavazz…” És így is folytatja, mindenféle meglepő (számomra meglepő) vádakkal, hogy persze, Kamala Harris úgy tesz, mintha afroamerikai volna, pedig indiai és jamaikai származású. Van elég baja szegénynek. Mindkét szegénynek.

Na de ki ez az Alessandra Marc?

1993 februárjában volt egy elég különös Aida-előadás a Kongresszusi Központban. Két csodás nagyágyúval, Sherrill Milnes-szel és Jelena Obrazcovával, egy negyven felé közeledő, jó, masszív hangú bolgár tenorral, Kaludi Kaludovval, Kurt Rydl volt Ramfis, és Aidát énekelte Alessandra Marc. A beépített emberek szóltak előre, hogy nem mindennapos jelenség („mint háromszor a Szendrényi Kati”), és tényleg nem volt az. Előttevaló éjjel volt egy próba a Vörösmarty téren álló, azóta elbontott kultúrszékházban, és az ember azt érezte, hogy azért ez tényleg valami különös varázslat, a világ nagy énekesei összegyűlnek többé-kevésbé titokban Aidát énekelni a kihalt Budapesten, ki tudja, miért.

Őrületes nagy karrier nem lett belőle, leszámítva azokat, akik már akkor is őrületesen nagyok voltak, Kaludov is eltűnt néhány éven belül, Alessandra Marc néhány jó lemezen azért énekelt, de a világ inkább az illúziókeltő énekesek iránt érdeklődik, a kövéreket egyre nehezebben fogadja el. Aki utánanéz Alessandra Marc életrajzának, talán csodálkozik, hogy ő vádolja kamuzással Kamalát, nem is ez a neve, nem is Amerikában született, és ő is csak félig afro, de végül is ez tényleg teljesen mindegy.

Az opera, persze, váltógazdaság, a tegnapi sztárok helyett jönnek a holnapiak, és kevesen vannak, akik megmaradnak az emlékezetben. Ezzel nyugtatom magam, mert így az utóbbi időben tényleg nemigen jutott eszembe Benjamin Luxon, egyszer azért igen, amikor a Haydn-oratóriumot hallgattam, a Tóbiás hazatérését, amelyben Luxon volt Tobit, Tóbiás vak apja, jó, nagy, erős, szép hanggal. És, persze Luxon volt Falke doktor a Covent Garden-i Denevérben, Domingo vezényelt, és Kiri azt a szép, hosszú mondatot mondja benne magyarul, hogy „Hódmezővásárhelyi grófné vagyok, hogy van, kedves márki úr?”

A felejtés nemcsak az én hibám, Luxonnal eléggé kitolt az élet, amikor igazán kezdett beindulni a karrierje, megvolt a négy nagy operaházi bemutatkozása, váratlanul és hirtelen elkezdett romlani a hallása, egy nagy, londoni Falstaff-sorozat után visszavonult, még a kilencvenes években, és tette, amit a visszavonult énekesek szoktak, tanított, emlékezett. Tette, amit mindenki, meghalt a múlt héten, 87 éves korában.

Ha a film címe egy dal, akkor az ember el van rá készülve, hogy előbb vagy utóbb azt a dalt el fogják énekelni a moziban. És tényleg. Csak egyetlen kivétel jut most az eszembe, a Ha a férfi igazán szeret című alkotás, ami annyira szörnyű volt, hogy még az sem ártott volna, ha eléneklik benne a When A Man Loves A Woman kezdetű dalt.

Ennek megfelelő várakozással ültem be a moziba a Vigyél a holdra című filmre, a dalnak jönnie kell, bár valószínűleg a nézőtársak nagy része nem tudta, melyik dalnak. A Fly Me to the Moonnak. Aztán jött, meglepő módon nem a Frank Sinatra-változat, és sajnos csak két óra múlva, annyi poén nincs a filmben, pedig amúgy nem volna rossz, Scarlett Johansson és Channing Tatum, szerelem és holdraszállás, ennek megfelelően jó sok régi szám hangzik el.

Közben azért van idő azon gondolkodni, hogy vajon miért is volt a holdraszállás annyira fontos. Úgy értem, Gagarin az világos, nemcsak dicsőség, de határozott jelzés Amerikának: nem vagytok sérthetetlenek, ezek a rakéták bombát is tudnak vinni, és nemcsak fölfelé tudnak repülni, de nyugatra is. De visszafelé? Moszkva elérhető volt Nyugat-Németországból is, a küldetés rengeteg pénzbe került, és valószínűleg semmi igazi haszna nem volt, egy idő után föl is hagytak a holdkompozással, mert minek.

A film ettől még nézhető is, kihagyható is, egy kicsit azt érzi az ember, hogy valami régi dolgot lát, nem a dalok, kocsik, rövid ujjú pulóverek miatt, hanem mert a Rejtő-könyvek történetei ilyenek, feltűnik valami lendületes, szőke nő, és szétzilálja a férfiszíveket, de az övé sem marad sértetlen. Úgy kell mindenkinek. 

Lehet, hogy az egészet nem jól értem, leginkább azért, mert egyáltalán nem értem, de érezhető az olimpiai megnyitó után némi nemzetközi és erős hazai felháborodás, mondván, hogy Párizsban kigúnyolták az utolsó vacsorát. Pontosabban, nagybetűvel, Az utolsó vacsorát, Leonardo milánói freskóját, amikor szakállas, bizonytalan nemi identitású emberek álltak be a megfelelő pózokba. Azért azt talán fontos tisztázni, hogy nem az eseményhez fűztek bármilyen élőképes kommentárt a megnyitón, hanem az esemény egyik ábrázolásához. Ami azt illeti, nem először a történelem során, hogy egy híreset mutassak, Luis Bunuel filmjében, a Viridiánában is valami hasonló történt, amikor a csavargók és koldusok álltak be a freskón látható pózokba. Bunuel egyébként még a képbe utólag belevágott ajtót is megmentette, abból lett az üres fotel az előtérben.

Azért is vagyok bizonytalan, mert az elvi, belső álláspont természetesen az, hogy a más hitét tessék békén hagyni, nagyon helytelenítettem a Charlie Hebdo iszlámellenes karikatúráit is. Nyilván ettől még nem  helyeseltem a szerkesztőség lemészárlását, de valahogy ezt a határt érezni kellene, Mohamed, Jézus, Mózes, Buddha a félhold, a kereszt, a jin-jang olyan személyek és olyan jelek, amelyeket helyesebb békén hagyni, ellenkező esetben valakinek fájni fog. De akkor sem kellene összetéveszteni az eseményt és az esemény ábrázolását. Ezt már A da Vinci-kód című könyvnél sem értettem. Hogyan lehet az utolsó vacsorán jelenlévők személyéről azon az alapon vitatkozni, hogy ezerötszáz évvel később valaki milyen képet festett róla? Leonardo zseniális volt, nem kérdés, de nem volt szemtanú.

Nem ragozom tovább, hiszen pont azt akartam csak mondani, hogy az egész csupán egy kép. Fontos kép, az egyik legismertebb az európai művészettörténetben, de nem az esemény, csak az ábrázolása.