Aki kalapácsot vet

Aki kalapácsot vet

kalapacs.jpg

A sok csodálatos sport között mégis az egyik legcsodálatosabb a kalapácsvetés. Már a neve miatt is, hiszen a szer, amit az atléták dobálnak, a mai formájában egyáltalán nem hasonlít a kalapácshoz, hacsak nincs a világban nyeletlen, golyófejű kalapács, de miért volna. Meg a legtöbb atlétikai és klasszikus sportszám esetében tudni lehet, hogy mi az egésznek az alapja, többnyire katonai alapok, ki az erősebb, gyorsabb, ki lő jobban, ki dobja messzebb a gerelyt, akár ember, akár állat volna a már nem létező cél. De ki dobja messzebb a kalapácsot? Miért kellene messzire dobni a kalapácsot? Hogy ne kelljen az építkezésen olyan sokat mennie az inasnak? Majd a mester átdobja?

Ráadásul a kalapácsvetés akármennyire is klasszikusnak tűnik, semmilyen ókori alapja nincsen, dobtak dárdát és dobtak diszkoszt, de kalapácsot a görögök biztosan nem. Legalábbis nem versenyszerűen. A legenda szerint az első kalapácsvető a kelta Cú Chulainn volt, de ő sem kalapácsot dobott, hanem egy féltengelyt, úgy értem, egy eltört kocsitengelyt, amelyen még rajta volt a kerék. Újabb rejtély, hogyan lett ebből kalapács, és főleg, hogy miért.  

Ha jól látom, a kalapácsvetés lassan azzal a gonddal fog küzdeni, amivel a nyolcvanas évek végén a gerely: túl nagyokat dobnak a versenyzők, lassan áthajítják a pálya zöldjét, és veszélyeztetik a futókat vagy a nézőket. Amikor a gerelyhajítás világcsúcsa túllépte a 100 métert, megváltoztatták a szert, hogy ne repüljön akkorát. A kalapács azért még nem tart itt, de lehet, hogy egy szép napon nagyot repül a golyó, és akkor visszaállnak a hagyományos kalapácsra. Vagy a féltengelyre.

Misia

Misia

p5240174_2.JPG

Nem vagyok megszállott autogram-gyűjtő, de azért szeretem aláíratni a lemezeket. Nem a megnövelt érték miatt, hanem mert az aláíratás mintha pont a megfelelő távolságot jelölné ki a művész és a közönség között: kicsit több, mint a pódiumon nézni őt, de semmi személyes. Talán ennyi még ránk tartozik belőle.

Annyira azért autogramista vagyok, hogy valamelyest bosszantott, amikor tavaly májusban nem találtam sehol a Misia-lemezemet. Hiszen itt volt, még hallgattam is a koncertre készülve, ezzel lépett még az ezredforduló előtt a szélesebb nyilvánosság elé, már nemcsak egy furcsa frizurás nő volt, aki portugálul kesergett, hanem az emberek elkezdték tudni, mi is az a fado, mi benne a jó. Én itt körülbelül meg is álltam, túl sok a jó zene a világban, de eljön majd a fado ideje is, megnézni, mik is a szövegek, nem csak így bánkódni a szomszéd szobában.

Ha nincs most meg a lemez, az se baj, jön még Misia, aláíratom legközelebb.

Nem jön többet, meghalt.

Hatvankilenc éves volt, azt írják, évek óta küszködött a rákkal, ez egyáltalán nem látszott rajta, derűs volt, vidám, amennyire egy fado-énekesnek szabad vidámnak lenni, bár mindig hangsúlyozta, hogy ő azért nem azonos a fadóval, még ha ezt is gondolják róla, inkább volna a fado punkja, mint a fado királynője.

A lemezt persze megtaláltam egy héttel később.

Bölcs Salamon mondta vala

Bölcs Salamon mondta vala

gabythomas2.jpg

Van ilyen, hogy napok óta macerálja valami az embert, hogy is van ez? Aztán teljesen lényegtelen (mármint az ügy szempontjából lényegtelen) dolog adja meg a végső lökést. A macera most Sába királynője, hogy ez ki is volt? Salamon és Sába királynője, de hol afrikainak ábrázolják, hol fehérnek, Piero della Francesca például fehérnek, pedig sokak szerit az Énekeke énekében a Nigra sum sed formosa (Fekete vagyok, de szép) az őrá vonatkozik. De hogy ez szerelem volt Salamon és Sába királynője között? Vagy azt Händel jobban tudja, kölcsönös csodálat, egy ária és egy kettős, aztán átadják az ajándékokat, és mindenki megy a dolgára?

A Biblia így írja, azt persze ott sem mondják, hogy hol van Sába, Jemen helyén vagy Etiópia helyén, az utóbbi nyilván az afrikai származást erősítené.

Ez volt egyébként a dolog szempontjából a lényegtelen lökés, a tegnapi 200 méteres síkfutás döntője, Gabby Thomas és Julien Alfred, és valahogy az is eszembe jutott róluk, hogy ma már valószínűleg nem lehetne megcsinálni azt, amit Händel Solomon-oratóriumában John Eliot Gardiner megtett, hogy a színfehér énekes gárdában Barbara Hendricks énekelte Sába királynőjét.

Pedig szépen énekli, abban nincs hiba.

Átböngésztem a Királyok könyvét, bőrszínről nem mond semmit, csak hogy soha annyi arany és fűszer nem ment az országba, amennyit Sába királynője vitt, de cserébe ő is kapott egy nagy halom ajándékot, az ember inkább gyanakszik valami kereskedelmi egyezségre, mint Salamon bölcsességének csodálatára. De a történetnek nincs feltétlenül itt vége, vannak keresztény és iszlám hagyományok is, ahogy közeledünk magunkhoz az időben, Sába királynője bőre megsötétül, de ami még furcsább, van egy olyan történet is, hogy át kellene mennie Salamon palotájának üvegpadlóján, megijed, ugrik egyet, föllebben a szoknyája, és kiderül, hogy szőrös a lába. Ebből Salamon, mai szemmel kissé elhamarkodottan, azt a következtetést vonja le, hogy Sába királynője dzsinn volna, és azon a véleményen van, hogy a nők lába ne legyen szőrös.

Nézem ezt a sok futólányt: minden salamoni kívánság így teljesüljön.

Önlebuktatás

Önlebuktatás

Lehet, hogy ez olyan dolog, amit mindenki tudott, amikor még egyáltalán érdekes volt, nekem csak nemrég tűnt föl, hogy a valaha nagy magyar sláger, a Tölcsért csinálok a kezemből voltaképpen egy nagy angol sláger, az Ob-La-Di Ob-La-Da magyarított változata. Nem nagy dolog és nem is halálos vétek, mit is mondott Kocsis, amikor Vámos Miklós kérdezte tőle, hogy ismeri-e a Presser-számokat, például a Trombitás Frédit? Persze, bár nekem teljesen olyan, mint a Congratulation. Jé, tényleg, bár még soha nem tűnt föl.

Tölcsér és Ob-La-Di között azért érdekes a kapcsolat, mert a szövegben is megjelenik. Szenes Iván a költő, nem mondom, hogy tökéletes dalszöveg, de nagyon közel van hozzá, a bemondás szinte azonnal szállóige lett, és ma sem csinálhat úgy tölcsért valaki a kezéből, hogy ne ugorna be a dal. Ehhez képest az a kis zökkenés a második és harmadik sor között (lemezek közt böngészek én / csakis olyan, ami nincs divatban) igazán elhanyagolható.

Inkább az érdekelne, vajon Szenes Ivánnak feltűnt-e a két dal közötti hasonlóság. Mert a szöveg szerint igen: mindkét első sorban megjelenik a piac. Az Ob-La-Diban Desmond had a barrow in the marketplace, Zalatnay meg oda megy böngészni. Az utolsó sorban meg jön az önlebuktatás, otthon a Beatles legújabb nagylemeze már ismerős. Valójában meg épp fordítva, maga a dal ismerős, a Beatles legújabb nagylemezéről.

Tudtak ezek a régiek. Még lopni is. 

Régen és messze

Régen és messze

braveheart.jpg

Ez volna Robert the Bruce, Skócia királya a 14. század elején. Ja, nem, ez William Wallace illetve Mel Gibson a Braveheart című filmből, amiben szerepelt Robert the Bruce is, íme. A színész neve Angus Macfadyen.

thebruce1.jpg

Az ember persze nem érti, hogy miért van valakinek, főleg egy királynak ilyen furcsa, kettős keresztneve, nem is úgy, mintha Károly Róbertnek hívnák, hanem mintha az volna a neve, hogy Károly, a Róbert, de a magyarázat viszonylag egyszerű. A család Normandiából költözött Skóciába, és eredetileg de Brus volt a nevük, csak az írás, főleg a helyesírás bizonytalansága tett angol névelőt a két név közé. Van ilyen, hogy mást ne mondjak, Shakespeare-től hat saját kezű aláírás maradt fönn, mind a hat eltér egymástól, de egyik sem az, amit ma használunk.

Robert the Bruce-ra visszatérve, mindig el szokás mondani, hogy a Braveheart történelmileg kicsit sem hiteles, semmi sem úgy történt, ahogy elmesélik benne, és az angol királyok nem Mel Gibsontól származnak. Van a film és van a történelem, ezzel a kérdéssel az utóbbi időben nálunk is foglalkoznak kicsit. De a Braveheart maga elég jó példa arra, hogy időnként a sikeres film felkelti az érdeklődést a történelem és a történelmi alakok iránt. Azelőtt soha nem hallottam Robert the Bruce nevét, a történelemoktatásnak is vannak határai, a tantervbe a skót királyok nem férnek bele. Ami azt illeti, a magyar királyok se mind, lenne fejvakarás, ha föl kellene őket hiánytalanul sorolnom. Viszont egy történelemhez hűtlen történelmi film végtelen lehetőséget ad a történészeknek arra, hogy helyesbítsenek, az nem is így volt, hanem amúgy, az nem ekkor történt, és nem úgy, és különben is, senki nem hordott szurkolói arcfestést és skót szoknyát a 14. században. És persze a film sem mindig tudja megközelíteni a valóság képtelenségeit. 1313-ban például Robert the Bruce emberei úgy foglalták el Roxburgh várát, hogy teheneknek álcázták magukat. Szerencséjük volt, mert a szarvasmarhák nem tarkák voltak, hanem feketék, de négykézláb, fekete köpenyekbe burkolózva közelítették meg a várfalakat. Hogy vajon bőgtek is közben, arról nem szólnak a krónikák, de hátha.

Négymilliárd csapás

Négymilliárd csapás

Nem állítom, hogy mindig és tökéletesen meg voltam győződve a lottó tisztaságáról, legutóbb akkor bizonytalanodtam el, amikor egy szombaton, már zárás után, de húzás előtt azt láttam a Vas utca sarki lottózó kirakatában elhelyezett képernyőn, hogy a főnyeremény 5,2 milliárd forint. Nahát, én úgy emlékeztem, hogy 5 milliárd, hogy fog örülni a szerencsés nyertes. Aztán két óra múlva, miután kihúzták a számokat, az jelent meg a híradásokban, hogy öttalálatos nem volt, a következő heti nyeremény 5,2 milliárd forint. Ebből arra következtettem, hogy vagy időutazó vagyok, és lehet, hogy ezt a képességemet ügyesebben kellene hasznosítanom, vagy a lottózó munkatársai közül valaki előbb lapozott.

De most nem erről van szó, hanem egy tegnapi hírről: Nemcsak az olimpián szórakoznak jól a magyarok, telitalálat volt a lottón. A hír már csak azért is érdekes volt, mert félórával korábban olvastam, hogy nem volt telitalálat a lottón. Egy kattintás, és a változatlan cím alatt az áll, hogy nem volt telitalálat a lottón. Aha, ez úgynevezett ravasz megfogalmazás, nyilván a jokeren volt telitalálat. Még egy mondat: a jokeren sem volt telitalálat. Akkor mi a megoldás? A harmadik mondat: A Luxoron volt telitalálat.

Lehet, hogy kicsinyes vagyok, de a cikket, vagy mit készítő újságírót nem zavarja, hogy saját magát buktatja le: nem épp egy igazmondó juhász? Vagy ez olyan, mint a Négyszáz csapásban: minél nagyobbat hazudsz, annál inkább elhiszik? Ámbár úgy emlékszem, Antoine Doinelnél sem jött be az elv tökéletesen.   

400csapa.jpg

Hangkeresők

Hangkeresők

A zenei versenyeken nem érdemes vitatkozni, mindenki tudja, hogy ez a szükséges rossz, nyilván nem lehet összemérni a művészi teljesítményeket (vagy legalábbis az eredmény nem megbízható), nyilván vannak olyan nagyjai a zenének, akik soha nem nyertek volna meg semmilyen versenyt, mert annyira egyéniek, annyira máshogy látják azt, ami a kottában van, hogy a fellépésüket csak különcségnek vagy provokációnak tartotta volna a zsűri. Ugyanakkor nagyon kevesen vannak, akik verseny nélkül is boldogultak az életben, akik megkapták volna a megérdemelt figyelmet, és nem is csak a figyelemről van szó, de a fejlődésről is, a jó előadásokból az előadó is tanul.

Az egész azért lett érdekes számomra, mert elkezdtem nézegetni az Operalia énekverseny győzteseit. A kiváltó ok egy 2012-es győztes, a mongol Amartuvshin Enkhbat volt. És nem is ezen a versenyen láttam meg, hanem a 2015-ös cardiffin. Hát ilyen hang még van? Nem erre szokták mondani, hogy persze, azelőtt még a hangokról szólt az opera, ma meg a rendezésről, de csak azért, mert nincsenek énekesek?

Vannak énekesek. Persze, jó volna színpadon is látni őt, bár sok illúzióm nincs, Enkhbat (vagy Amartuvshin?) nem néz ki nagy énekes színésznek. Olyan nagy szüksége nincs is rá, elég, ha egy hang elhagyja a száját, és mindenki hátrahőköl.

Cardiffban egyébként nem is ő nyert 2015-ben, hanem a belorusz Nadine Koutcher. De az Operalia versenyeket nézve az ember néha csak bámul, mennyien voltak, akik sokra vitték. Angel Blue, aki épp Pesten lett második. Pretty Yende, Lisette Oropesa, Lise Davidsen. Sonya Yoncheva. Az 1998-as versenyt Erwin Schrott nyerte, Joyce DiDonato és Ludovic Tezier osztoztak a második helyen. Csupa Metropolitan-sztár. Amartuvshin Enkhbat megosztva kapta az első díjat, és a másik első helyezett a kontratenor Anthony Roth Costanzo volt. Föl lehetne építeni rájuk egy vagy két első osztályú operaházat.

Akkor most jöjjön maga a hang.

Libegő csecsebecsék

Libegő csecsebecsék

A világ föl van háborodva Imane Helif miatt, valószínűleg joggal, mert „biológiailag” férfiként indul a nők mezőnyében ökölvívásban, ami, ha jól értem, a hormonszintjét jelenti, nem magukat a nemi szerveket. Nem először történik ilyesmi a modern olimpiák történetében, Rióban Caster Semenya volt nemileg gyanús, nekem korábban Jarmila Kratochvilova sem tetszett, de azt mondták, hogy a férfias mozgása és izomzata a nagy dózisban bevett B 12 vitamin következménye. Igaz, ő nem is lehetett olimpiai bajnok a bojkott miatt, de a világcsúcsához még Caster Semenya is csak egy másodperces közelségbe tudott jutni. Az 1936-os berlini olimpián magasugrásban negyedik lett Dora Ratjen, akiről két év múlva kiderült, hogy igazából Heinrich, mert a vasúton feltűnt a kalauznak, hogy egy női ruhába öltözött férfi utazik a vonaton. Az olimpiai bizottságoknak nem tűnt föl. És van még bőven hasonló eset, férfihormonnal kezelt NDK dobóatléták, akik ma férfiként élik, remélhetőleg boldogan az életüket.  

doraratjen.jpg

Az egész azért különös, mert a csalás, ha csalás, mindig egyirányú, férfiak versenyeznek a nők között, holott az ókori legenda fordított, nő indult futásban a férfiak között, de a nagy loholásban elhagyta a ruháját, és kiderült az igazság. Persze, ez csak egy a legendák közül, amelyek azt magyarázzák, miért is kellett Olümpiában meztelenül versenyezni. Az ember azt gondolja, hogy nem ez a legjobb megoldás, mindenféle zavaró libegések és lebegések történhetnek az izgalmas helyeken, alsógatyában vagy ágyékkötőben egyszerűbb lett volna. De hát (ez már egy másik legenda) egy Orszipposz nevű versenyző még a 15. olümpiai versenyen elhagyta az ágyékkötőjét, és akkor azt gondolták, hogy talán ez a legjobb, ha az apró ruhadarab sem hátráltatja az embert.

Nyilván néhány kéjelgésre hajlamos ember azt kérdi most, hogy vajon miért nem lépnek vissza az antik eszmékhez, miért nem pucéran versenyeznek az atléták. Szerencsére a sportszergyártók ebbe úgysem mennének bele.

vazafutok1.jpg

Edzésterv

Edzésterv

milon1.jpg

Az ókor leghíresebb atlétája valószínűleg a krotóni Milón volt, én legalábbis hamarjában nem tudok másikat mondani, sokszoros olimpiai bajnok birkózó volt, amíg utol nem érte az atléták közös sorsa: jött egy fiatalabb, és legyőzte őt. Ami az egyéb közös sorsot illeti, nem érte be átlagmegoldással, ágyban, párnák közt, szétfeszített egy tölgyfatuskót, és beszorult a keze, így nem tudott védekezni az oroszlánok támadása ellen, és az állatok nagy emberhús lakomát csaptak belőle.

Nem is ez az érdekes, hanem Milón emelt terheléses edzésmódszere, jó erőben lévő ifjúként egy borjút vitt végig minden nap a stadionban. A borjú persze nőtt és növekedett, Milón meg mindennap végigvitte az állatot a hátán, amíg az el nem érte a maximális súlyát, akkor Milón leölte (a legenda szerint egyetlen ökölcsapással), megsütötte és megette.

Azon gondolkodom, hogy ha Milón más állatokra is átállt volna, mondjuk egy elefántborjúval kezd, amit nem könnyű egy stadionnyit elcipelni, de nem is lehetetlen, akkor az edzésidőszak végén 10 tonnát is meg tudott volna emelni? És meg sem kellett volna a végén enni az edzőtársat.

Aida politizál

Aida politizál

alessandramarc4.jpg

Azelőtt ez biztosan nem volt, és nem tudom, hogy ez most már velünk marad, hogy a művészek, és pláne, hogy operaénekesek úgy érzik, meg kell nyilvánulniuk politikai témában is. Nekik sem volt érdekük, minek elveszíteni a közönség felét egy politikai nyilatkozat miatt, a közönség is azt gondolta, hogy a szavazás magánügy, és hogy Pavarotti lélekben bal- vagy jobboldali, igazán mellékes.

Ez is megváltozott. Az amerikai szoprán, Alessandra Marc nemrég úgy kezdte a bejegyzését a Facebookon, hogy „Ha elég hülye és naiv vagy ahhoz, hogy Kamalára szavazz…” És így is folytatja, mindenféle meglepő (számomra meglepő) vádakkal, hogy persze, Kamala Harris úgy tesz, mintha afroamerikai volna, pedig indiai és jamaikai származású. Van elég baja szegénynek. Mindkét szegénynek.

Na de ki ez az Alessandra Marc?

1993 februárjában volt egy elég különös Aida-előadás a Kongresszusi Központban. Két csodás nagyágyúval, Sherrill Milnes-szel és Jelena Obrazcovával, egy negyven felé közeledő, jó, masszív hangú bolgár tenorral, Kaludi Kaludovval, Kurt Rydl volt Ramfis, és Aidát énekelte Alessandra Marc. A beépített emberek szóltak előre, hogy nem mindennapos jelenség („mint háromszor a Szendrényi Kati”), és tényleg nem volt az. Előttevaló éjjel volt egy próba a Vörösmarty téren álló, azóta elbontott kultúrszékházban, és az ember azt érezte, hogy azért ez tényleg valami különös varázslat, a világ nagy énekesei összegyűlnek többé-kevésbé titokban Aidát énekelni a kihalt Budapesten, ki tudja, miért.

Őrületes nagy karrier nem lett belőle, leszámítva azokat, akik már akkor is őrületesen nagyok voltak, Kaludov is eltűnt néhány éven belül, Alessandra Marc néhány jó lemezen azért énekelt, de a világ inkább az illúziókeltő énekesek iránt érdeklődik, a kövéreket egyre nehezebben fogadja el. Aki utánanéz Alessandra Marc életrajzának, talán csodálkozik, hogy ő vádolja kamuzással Kamalát, nem is ez a neve, nem is Amerikában született, és ő is csak félig afro, de végül is ez tényleg teljesen mindegy.

süti beállítások módosítása