Azt hiszem, Wunderlichnél sokalltam be. Pedig ő volt az új elem, új közreműködő, új dal, és még hegedült is. De énekelt is. Úgy énekelt, hogy színészhez képest… De mindenhez képest is szörnyűséges volt az az óbégatás, mintha valaki most akarná bebizonyítani a kocsmában, hogy ha operaénekes akart volna lenni, most milliók tapsolnának neki. Szóval Wunderlich József bőszen ordította, hogy Mi, muzsikus lelkek, és nem lehetett tudni, hogy most direkt jégre viszik, vagy miért nem szólt neki senki, hogy ez Zerkovitz, és nem a Kacagj, bajazzo.

Rémálom. Voltaképpen rémálom az egész este, nem kellene annak lennie, de hát végig az van, hogy a fene egye meg, én ezt tavaly már láttam. Nem...

Golo az Állatkert ezüsthátú hímje, negyvenvalahány éves gorilla, családfő, számos gyermek atyja, de hát nem is róla akarok beszélni. Nem is Thomas Mann történész fiáról, akit eredetileg Gottlieb Angelusnak hívtak, és, gondolom, gyermekkori nevét vitte tovább a komoly és szigorú felnőttkorba. Furcsa módon Maeterlinck Golaud-ját németül Golónak írják, nem jöttem rá, hogy miért, de most ő a gondolatmenet hőse.

Hogy milyen Golaud-nak lenni? Vacak. Ahhoz épp elég esze van, hogy rájöjjön, mennyire rossz szerepet írtak neki, hogy nem ő a darab és az opera hőse, hogy a neve nem is illik a címbe, nem lehetne Golaud és Mélisande az opera, csak az, hogy Pelléas és Mélisande. Az gyönyörűen hangzik, a másik meg...

Valamiért mindig azt érzem, hogy ki kell tartani Kenneth Branagh mellett. Mert ott volt az Othello, meg ott volt még egyéb Shakespeare, milyen egyszerű színész volt benne. Meg ott vannak a Poirot-k, amik nem nagyszerűek, de mintha nem rajta múlna. De hát akkor kin? Főszerepeli és rendezi is a mozikat, de kicsit vagy nagyon, mind félremennek. Ez a mostani, a Szeánsz Velencében nagyon. És akkor jöhetne egy hosszas-hosszas fölsorolás, hogy miért is, mert hiába színészközpontú a film, azért leginkább Branagh-központú, hogy teljesen értelmetlen volt áttenni a történetet Velencébe, mert akkor erőszakot kell...

A magyar Wikipedia azt írja a Pelléas és Mélisande kapcsán, hogy nem volt nagy egyetértés a szövegíró és a zeneszerző között, Maeterlinck kifejezett ellendrukkere volt a darabnak, de hát nincs ebben semmi csodálatos, a drámaírók sokszor nem örülnek, ha megzenésítik a műveiket. Victor Hugót emlegetik, és a Rigolettót, de említhetnék Molnár Ferencet is, aki nem járult hozzá, hogy Puccini megzenésítse a Liliomot – a magam részéről nem bocsátom meg neki.

Maeterlinck és Debussy kapcsolata azonban ennél bonyolultabb volt. Debussy évekkel a Pelléas előtt harcba szállt egy másik Maeterlinck-dráma, a Maleine hercegnő megzenésítéséért, de Maeterlinck végül nem neki adta el a jogokat, hanem az akkoriban operaszerzőként feltétlenül nagyobb hírű (Debussy addig...

Mondtam, hogy menjünk haza, sóhajtotta valaki az 5. felvonás előtti sötétségbe a Pelléas és Mélisande alatt, ami, persze, egyáltalán nem jogos sóhaj, akár a darab fontosságát, akár a magyarországi viszonylagos ismeretlenségét, akár az előadás színvonalát tekintjük. Vagyis, hogy nemcsak fontos, de szép is volt az este, és főleg úgy volt nemcsak szép, de fontos, hogy épp mi nem ismerjük a darabot. Épp mi, akiknek a Kékszakállú herceg vára a nemzeti büszkeségünk, ami jogos büszkeség, de tudni kell hozzá, hogy Balázs Béla Maeterlinckből, Bartók pedig Debussyből dolgozott. Néha valósággal zavarba ejtő a hasonlóság, a darab kezdetén, vagy amikor a hideg és sötét várat emlegetik. Jó volna tudni, Bartók vajon mennyire volt tisztában azzal, hogy a Pelléas kisebb testvérét vagy nagyobb gyermekét írja a Kékszakállúval.  ...

Kezembe akadt Kentner Lajos egy lemeze… - nem az a bizonyos, ami egy időben szinte minden magyar háztartásban megtalálható volt, a Für Elise, borítóján ábrándos nő zongorára könyökölve rózsát szagolgat. Ez egy kicsit izgalmasabb műsort tartalmazott, Mozart A-dúr zongoraversenyét, a kis A-dúr-t, K. 414, nem kimagasló a felvétel, de legalább eszembe jutott róla Kentner Lajos.

Valaha Gerald Moore könyvében olvastam, hogy mennyi örömmel kísérte Yehudi Menuhint, de aztán reménytelenné vált a helyzet, annyi zongorista lett a Menuhin-családban. Annyi? Én csak Hephzibah-ról hallottam, meg Jeremyről, az egyik, a nővére az ifjú Menuhint kísérte, a másik, a fia az időset. Ja, igen...

Évekkel ezelőtt kérdezte valaki, hogy ismerek-e egy híres szerb operaénekest. Valami Milka. Vagy Milka Valami. Hehe, mondtam egy kissé lekezelően, agyadra ment a sok csoki. Az nem Milka, hanem Zinka, Zinka Milanov. És nem szerb, hanem horvát.

El is felejtettem az egészet, amíg a napokban be nem futott Milka Stojanović halálhíre. Hogy tényleg volt, és nagy, nemzetközi sztár volt, leginkább a Metropolitan-beli fellépéseit szokták emlegetni, Gioconda, Boccanegra, Aida. Erős, teherbíró, meleg hang, nem mondom, hogy frissen hangzott volna már akkor is, vagy hogy ne lettek volna időnként intonációs problémák, de ott volt, sztár volt. Annyiban volt csak igazam a Milanov-emlegetéssel, hogy...