A látszat csal, Zerkovitz Béla nem volt arab, csak, a jelek szerint, szerette a napfényt. De hát Bartók Béláról is lehet találni olyan képet, amelyik negatívnak látszik, a haja fehér, a bőre fekete, lehet, hogy van valami összefüggés a zeneszerzői tehetség és a napimádat között.

Már benne is vagyunk a problémában, hogy vajon Bartók és Zerkovitz ugyanazzal foglalkozott-e, ugyanannak a dolognak, a komponálásnak különböző oldalával, vagy na ne már, én is belerúgtam már életem során egy labdába, de azért nem vagyok Lionel Messi kollégája. Illyés Gyula véleményét tudjuk a dologról, a Bartók című versben az áll, hogy „anyánk a halott, a búcsúzót ne Zerkovitz zengje”. 1955-ben ilyet írni persze ronda dolog volt, de utóbb Illyés át...

Kíváncsi vagyok, ha Leonard Bernstein élne, vajon rávernének-e valami zaklatási ügyet. Szinte biztos. Többet is. Mert hát ölelős volt, csókolós, érintős. Mint aki ebből szerzi az erejét, ahogy befelé ment, a pódium felé, gyakran végigsimította a zenészek vállát, és talán nem is biztatásból, nem is azért, hogy gyertek, egy csapat vagyunk, hanem mert neki volt szüksége rá. Sokan kifogásolták az ilyesmit, (ahogy azt is, hogy a Verdi Requiem alatt páros lábbal ugrik a levegőbe), izzad is, meg az emberek nem szokták meg ezt a közvetlenséget. Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok hegedűse mondta, hogy hát igen, ő ilyen volt, koncert után a gratuláló Grace Kellyt is keblére ölelte, és megpuszilta, pedig akkor már ő volt a monacói hercegnő...

Talán meséltem már, hogy gyerekkoromban vagy nem is annyira gyerekkoromban gyakran láttam Kadosa Pált, nem is akárhol, a lakásunkon, fogorvos édesanyám betege volt, ott üldögélt a nagyszobában, amikor megjöttem az iskolából, inkább korábban jött, hogy ne kelljen várni, aminek, persze, semmi értelme nem volt, mert így garantáltan várnia kellett. Anyukám nemrég érkezett meg Amerikából, hallotta Horowitz-ot zongorázni Dallasban, a koncert emlékére hozott magával egy lemezt, nem is bírta ki, megmutatta Kadosának, aki nemcsak zeneszerző és zongorista, de a nagy, ma már egyre felfoghatatlanabbul nagy magyar zongorista-generáció, Kocsis, Ránki, Schiff, Jandó mestere volt. Mit szól Horowitzhoz...

Valamiért szeretem a Karinthy Színházat. Persze leginkább csak távolról, mert ami ott zajlik, az csak nagy jóindulattal nevezhető művészetnek, de talán ez is jó benne. Nem művészet, de mégis színház, összeszedi a környék színházra vágyóit, és valamit ad nekik a pénzükért. Színház, de mégis nagyon privát, a falon Karinthy Mártonról készült fényképek, rövid képaláírásokkal, hogy Stockholm, őrségváltás, vagy az öreg hippi, láthatóan ezt még a képeken szereplő állította össze önmagáról. Mintha vendégségbe menne az ember, ahol a meghívók valami színdarabot is előadnak, nyilván nem fogják megváltani a világot. Ámbár belépőjegyet azért kérnek, ez kicsit rontja a pozíciójukat...

Olyan, mintha szándékosan rosszban akarnék lenni Kern Andrással, pedig épp ellenkező a helyzet. Ezért is volt, hogy a nagy szellemi és egyéb restségről árulkodó Müpa-koncert után, még az éjjel megkerestem az egyik hangoskönyvét, A három testőr Afrikábant, hogy azzal űzzem el a kellemetlen emlékeket, de nem sikerült. Nem teljesen. Először akkor kaptam a szívemhez, amikor azt mondta Vaszilics Fedor Emánuel Várna melletti rokonaira, hogy „Gucseffék”, kifelejtette a névből az n betűt, pedig hát tudjuk, amit tudunk, hogy ők Guncseffék, és hogy klasszikusokat csak pontosan. De hát nincs egy ilyen lemeznek szerkesztője...

Azt hiszem, Wunderlichnél sokalltam be. Pedig ő volt az új elem, új közreműködő, új dal, és még hegedült is. De énekelt is. Úgy énekelt, hogy színészhez képest… De mindenhez képest is szörnyűséges volt az az óbégatás, mintha valaki most akarná bebizonyítani a kocsmában, hogy ha operaénekes akart volna lenni, most milliók tapsolnának neki. Szóval Wunderlich József bőszen ordította, hogy Mi, muzsikus lelkek, és nem lehetett tudni, hogy most direkt jégre viszik, vagy miért nem szólt neki senki, hogy ez Zerkovitz, és nem a Kacagj, bajazzo.

Rémálom. Voltaképpen rémálom az egész este, nem kellene annak lennie, de hát végig az van, hogy a fene egye meg, én ezt tavaly már láttam. Nem...

Golo az Állatkert ezüsthátú hímje, negyvenvalahány éves gorilla, családfő, számos gyermek atyja, de hát nem is róla akarok beszélni. Nem is Thomas Mann történész fiáról, akit eredetileg Gottlieb Angelusnak hívtak, és, gondolom, gyermekkori nevét vitte tovább a komoly és szigorú felnőttkorba. Furcsa módon Maeterlinck Golaud-ját németül Golónak írják, nem jöttem rá, hogy miért, de most ő a gondolatmenet hőse.

Hogy milyen Golaud-nak lenni? Vacak. Ahhoz épp elég esze van, hogy rájöjjön, mennyire rossz szerepet írtak neki, hogy nem ő a darab és az opera hőse, hogy a neve nem is illik a címbe, nem lehetne Golaud és Mélisande az opera, csak az, hogy Pelléas és Mélisande. Az gyönyörűen hangzik, a másik meg...