Egy pillanatra azért megakad az ember, hogy vajon szabad-e ezt. Lezárhat egy nagy színészi pályát egy reklámfilm? Haumann Péterről van szó, aki a téli Unicum-hirdetésben újra látható, koccint a fiával, nevet, él. De hát miért ne volna szabad? Valamikor a kilencvenes évek legelején ez eldőlt, talán akkor, amikor Cserhalmi kosárra dobott valamelyik bank érdekében, hogy a reklámfilm is színészi feladat, nem is könnyű, nem is tudja mindenki csinálni, de nem a színész lelkét kérik érte cserébe, csak a szaktudását. Akitől nem kérik, vagy aki nem akarja, ne adja, de aki adja, nem teszi rosszul. Persze, furcsa, hogy most így ez lesz az utolsó szerep, és nem III. Richárd, vagy inkább Lear király, de ha magamból indulok ki, többször nézem a Három nővér-paródiát, mint ahányszor a Szókratész védőbeszédét. Ha nevetni szabad, akkor pityeregni is szabad egy reklámon, hogy a név után két évszám van, és a második az épp az idei. Az is elmúlik.

Irene Vallejo könyvét olvasom, magyarul és nemzetközileg Papirusz a címe, spanyolul kicsit bonyolultabb, az olvasás végtelensége, vagy valami hasonló, szóval igazi könyvbarátság, könyvtörténelem és  olvasásra buzdítás. Paradox módon azokat buzdítja, akik amúgy is olvasnak, sőt, épp az olvasásra buzdulnak, de hát ez már csak ilyen, ha kevesen vannak valami összejövetelen, a vezérszónok is csak azokat szidhatja, akik elmentek, mert a többiek úgysem hallják.

Amúgy is gyanúsan túl könnyű olvasni Vallejót, olyan varázslatosan sokszínű, úgy ugrál bekezdésről bekezdésre, mintha… hát igen, mintha az interneten szörfölnénk. Az előbb még az alexandriai könyvtárról olvastunk, most már a város alapítójáról, Nagy Sándorról, egy perc múlva az Iron Maidenről, mert a zenekarnak van egy Alexander The Great című száma, amit soha nem játszanak koncerten, de egyszer, állítólag, majd az utolsó fellépésükkor el fogják nyomni élőben ezt is. (Nem hiszem.)

A szörfözéshez (szörföléshez?) való hasonlóság sem a véletlen műve, Irene Vallejo szerint az internetet az alexandriai könyvtár mintájára hozták létre. Ezt se nagyon hiszem, végül is fogalmunk sincs, hogyan tartották ott és akkor rendben a tekercseket, de végeredményben ez is mellékes, még mindig érdemesebb könyvet írni az olvasás történelméről és fontosságáról, mint a Gutenberg galaxis végéről nyomtatni ki szövegeket.

Új Bob Dylan-könyv jelent meg, szerintem az első a Nobel-díj óta, ami önmagában is érdekes. Végül is már akkor sem tudta az ember, hogy hogyan is van ez, Dylan kapta a Nobel-díjat, vagy a Nobel-díj kapta Dylant, hogy a díjbizottság rájött-e arra, hogy ha tényleg a tisztán irodalmi értékek alapján adják ki a díjat, akkor senki nem tudja, ki kapott, mit és miért, egyszerűen szükségük volt egy közismert figurára. Akárhogy is volt, a díjnak hatással kell lennie Dylanre, kénytelen úgy tekinteni magára, mint Nobel-díjas költőre-íróra, és eléggé érdekel, hogy ez vajon meglátszik-e az új könyvön.

A címén biztosan, mert azt mondja, hogy A modern dal filozófiája, holott aligha várható el Dylantől valóságos filozófiai értekezés modern dalról, ha jól értem, nem is azt írt, hanem bevezetéseket vagy reflexiókat 66 dalhoz. Többnyire klasszikusokhoz, de vannak ritkább dolgok is, Elvistől például nem a Jailhouse Rockot választotta, hanem valami Honey Money címűt, én soha nem hallottam róla, de nem is vagyok nagy Elvis-szakértő.

Igazából ez számomra az érdekes, hogy Bob Dylan melyik 66 dalt tartja fontosnak és modernnek, gondoltam is rá, hogy összegyűjtögetem mind a hatvanhatot, aztán kiderült, hogy erre semmi szükség, elvégezték helyettünk a munkát, a Spotify összegyűjtötte a számokat. Ahogy az várható is volt, Dylan elegáns ember, saját dalt nem válogatott, azzal foglalkozzon más, de természetes módon azokról beszél, amelyek közel állnak az ő stílusához, néha mintha ő maga is írhatta volna a szövegeket. Történetes dalok, többnyire Amerikából, mint Johnny Cashtől a Don’t Take Your Guns To Town, a fiúról, aki először megy a városba egyedül. Az anyja kéri, hogy ne vigye magával a pisztolyokat, de hát akkor nem veszik komolyan. Beül a kocsmába, megissza a whiskyjét, valaki kineveti, ő fegyvert rántana, de addigra már át is van lőve. Nincs legközelebb, így nincs tanulság se, csak az anya szavai: ne vidd magaddal a pisztolyokat.

Ez épp Johnny Cash, de lehet találni száz hasonlót Dylantől is, rejtélyesebbeket, befejezetlenebbeket, de lényegében ilyeneket. Ezért is meglepetés, hogy azért más jellegű dalok is bekerültek a fontos hatvanhatba, például Little Richardtól a Tutti Frutti. Nem kifejezetten szövegcentrikus alkotás, bár most, hogy alaposabban tanulmányoztam, megörültem neki, hogy a váppápálubá vappenbumnak van hivatalos, angol nyelvű leírása is:  Awop bop bo luma, lop bam boom. Vagy valami hasonló. Van persze másik kérdés is, hogy ki az a Rudi, akit emlegetnek, Tutti Frutti, oh Rudy.

Azt hiszem, ez egy kicsit bonyolultabb, mert nem mindig volt Rudi, előtte volt all rooty, ami állítólag az all right torzulata, még korábban valami good booty, jó csizma volt, de annak túl szexuális volt a töltete. (?) Dal van elég, megoldandó kérdés is van elég, egyszer még a Trombitás Frédiről is kiderül, hogy rosszban sántikált.

A kérdés A keresztapa című könyvben illetve a filmváltozat első részében válik égetővé, nem találja senki a Don kedvenc bérgyilkosát, aztán valamikor elküldik a családnak Brasi golyóálló mellényét, benne két hallal, ami azt jelenti, hogy Brasi aznap már a halakkal alszik. De hát mit tudják ők.

Szombaton a Metropolitan Traviata-közvetítésében felbukkant Luca Brasi, még a keresztnevét is megtartotta (elvégre Keresztapa-hős), csak a vezetékneve más, bár hasonló: Luca Salsi.

Salsi ma a vezető olasz bariton a nagyvilágban, tényleg jó is, bár talán nem annyira, hogy vezessen. Az utóbbi időben a külseje egy kissé elvadult, megterebélyesedett, az arca a barátságos déli zöldségesből némileg víziló bácsissá vált, de hát nincs ezzel semmi baj, olasz operákat nézve nem hátrány, ha nem a baritont tartjuk a legszimpatikusabbnak. Ezt tovább gondolva: vajon mi az oka annak, hogy a sablon az operák nagy hányadára alkalmazható? Mármint az a sablon, hogy tenor és szoprán szeretik egymást, de a bariton mindent tönkretesz. Vannak, persze, lényeges kivételek, de legalább hetvenöt százalékban ez stimmel a sokat játszott operáknál.

A dolog azért érdekes, mert a szoprán a leggyakoribb női hangfaj, de ennek férfi megfelelője nem a tenor, hanem a bariton. Lehetséges, hogy van egy ilyen elfogultság az olasz komponistákban: a nő természettől fogva jó, de a férfi természettől fogva rossz?

Lehetséges, hogy igazuk is van?

Sterk Barbara tárgyait lehet látni egy különleges múzeumban, a Prielle Kornélia utcának azon a részén, amelyen, ha jól néztem, még házszámok sincsenek. Mindenféle különleges dologról van szó, számítógépen át az internethez csatlakoztatható fűrészről, meg bekapcsoló gombbal ellátott kis falapátról, sokat lehet elmélkedni felőlük. Most nem fogok, a kiállítás be is zárt már.

De maga a múzeum! Műszaki Tanulmánytár!!! Mintha eleve a különleges tárgyak összegyűjtésére találták volna ki, roskadoznak a vitrinek távcsövektől, mikroszkópoktól, fényképezőgépektől. Mindentől. Bármitől, bár nyilván nem bármitől, de mintha mindent idehordtak volna, ami kicsit is érdekes lehet a múltból. Van MK 21 kazettás magnó, igaz, a kazettatartó fedele le van törve. Orion televízió ökörszarv antennával. Régi rádiók egymás hegyén-hátán. Korabeli hi-fi tornyok, mármint a hi-fi kora előtti kombinált szekrények, rádió és lemezjátszó van bennük összeépítve. Vagy van ez is, nyilván valamikor ez számított az analóg és digitális házasságának, asztal méretű rádió, amelynek lapján sakktábla van. Ha rossz a műsor, még mindig le lehet ütni a királynőt.

Soha nem hallottam, hogy ilyen hely van Budapesten, de talán a keménymaghoz tartozó múzeumjárók sem. Lehet, hogy most elrontottam a játékot, a titkos múzeumról nem is volna szabad beszélni. Vagy csak keveset.

A Kocsis-Hauser Alapítvány videójára bukkantam valamikor, azt sem tudom megmondani, hogy hol, de nyilván elérhető még. Takács-Nagy Gábort kérdezi Kocsis Rita az apjáról, és az a történet hangzik el, hogy Kocsis már betegen, élete utolsó évében Mozartot játszott Takács-Nagy Gábor vezényletével. Megállapodtak, hogy egy nehezebb résznél majd összenéznek, nehogy szétcsússzanak, de amikor odaértek, Takács-Nagy hiába nézett a zongoristára, csak azt látta, hogy valami furcsa, szépséges mosoly van az ajkán. A koncert után megkérdezte Kocsistól, hogy mi volt ez, miért mosolygott, mire Kocsis azt válaszolta, hogy: megláttam a túlsó partot. És nem féltem.

Egyáltalán nem jellemző Kocsisra ez a történet. Leginkább azért, mert nemigen beszélt ő transzcendens élményekről, szerintem azért nem, mert annyira mindennapos gyakorlat volt számára, hogy valahová máshová látogat, máshová tekint be, hogy talán nem is tudta, hogy erről beszélni is lehet. Vagy tudta, hogy nem lehet beszélni, legfeljebb zenélni róla. Meg a halállal, a betegségeivel kapcsolatban is mindig annyi bátorságot, lelki erőt mutatott, hogy igazából eszembe sem jutott: ő is félhet.

Nem megy ki a fejemből a történet. Ne is menjen.  

Ma van hat éve.

Valaha a musical azt jelentette, hogy van egy történetünk, amelynek bizonyos pontjain dalra fakadnak a szereplők. Új dalokra, amelyek arra a színpadi pillanatra érvényesek. Aztán az is musical lett, amikor a dalok köré írtak történetet, amikor már nem kellett az új számokat megszerettetni a közönséggel, hanem a slágereket már szerették amúgy is, de most történetbe csomagolva kaptak egy koncertet. Nem jelentett feltétlenül mindez minőségi különbséget, hogy ennek a típusnak a legsikeresebbjét mondjam: a Mamma mia! azért szellemi munkát is igényelt az alkotóktól, néha nagyon ötletesen illesztették bele az eredetileg mást jelentő dalokat a történetbe, például szakítós dalból lett esküvői románc. A Menopauza még egy lépés ezen az úton, a szerzők sem azonosak, a szövegek sem az eredetiek, a történet se kifejezetten történet, négy hormonálisan váltó vagy már váltott nő vásárolgat egy sokemeletes áruházban, és időnként énekelnek.

Játékszín, Bereczki Zoltán rendezése, a tegnapi szereposztás ábécé-sorrendben Falusi Mariann, Hernádi Judit, Náray Erika és Tóth Enikő.

Lehetne rémes is, de nem az. Az igaz, hogy épp a sor legszélén ültem, így egy kicsit a harmadik nézőpontból néztem mindent, nemcsak a színpadot, de a közönséget is figyeltem, de épp ez volt benne az élmény, egy halom ember jól érzi magát. Remélhetőleg a színpadon is, de a nézőtéren biztosan. Kicsit csúnyán beszélnek, azt éneklik, hogy bisz-basz, meg valamiért a férfi nemi szervet is emlegetik, de nem annyit, hogy fájjon, vagy hogy ne érezné az ember a valóság illatosított jelenlétét (túlbonyolítottam). Arról énekelnek, ami van, hőhullámról meg szeretethiányról, gyengélkedő anyukáról és felnövő gyerekekről, akiknek a szereplők alkalomadtán majd gyengélkedő anyukái lesznek egy húsz év múlva játszódó előadásban. Nem mintha azt képzelném, hogy húsz év múlva ugyanezeket a dalokat fogják majd énekelni. Mindenesetre az sem egy hátrány, ha a közönség szereti a színházban ülést, ha ugyan ülnek, és nem pattannak föl, ha azt érzik, hogy ez a probléma ugyan nem lesz sem megoldva, sem feldolgozva, de jobban érinti a nézőt, mint az, hogy el szabad-e temetni a harcban elesett testvért, aki fegyverrel támadt szülővárosára.  Mindent a maga helyén és idejében. Ennek most itt van a helye és az ideje.  

A taps alatt valaki elbődült mellettem, és azt kiabálta, hogy: köszönjük. Férfi volt.

Ahogy mondani szokás: az Ulysses az a könyv, amit sokan kezdenek el, de kevesen fejeznek be. Csak tegnap két olyan emberrel beszéltem, akik így vannak vele, belelapoztak, de áh... Hozzájuk képest én egészen jó vagyok, mert bele se kezdtem. De azért nyomaszt. Mi baj lehet belőle? Negyvenéves volt Joyce, amikor kiadták a könyvet, csak bírja az ember a versenyt egy negyvenéves aggyal és tapasztalattal, majdnem másfélszer annyi idősen.  

Száz éve adták ki, és vannak, akik szerint még újabb száz évet kell várni arra, amíg megtanuljuk helyesen olvasni, értelmezni. Vagy legalább befejezni. És akkor nem is beszéltünk a fordítás problémájáról, pedig olyan könyvről van szó, aminek már a címét is fordításban mondjuk ki, miközben minden betű változatlan marad: amit mi ulisszesznek mondunk, az eredetileg juliszíz.

Az Ulysses olvasása vagy végigolvasása persze nem speciálisan magyar probléma, nemrég futottam bele az interneten egy fiatalember 12 (ha jól emlékszem) módszerébe, amely segít elolvasni a könyvet, de még a nagymenő oktatók is figyelmeztetik a könyvhöz közelítőket, hogy ne bonyolítsák a saját helyzetüket, ne úgy nyúljanak a könyvhöz, mint a remekműhöz, a 20. század meghatározó regényéhez, csak egyszerűen kezdjék el olvasni.

Egy másik módszerrel kacérkodok. Trieszt Joyce városa, évekig élt itt, sőt vissza is tért ide, szobrába ütközik az ember, táblákba a falon, itt élt. Nyolc helyen, szóval nem volt egy könnyen gyökeret verő típus. Az utolsó lakhelyén a táblára az van írva, hogy itt írta az Ulysses 13. és 14. fejezetét. Mi lenne, ha csak ezt olvasnám el? Nem Joyce miatt, hanem Trieszt miatt. Száz oldal összesen, és az az első mondat, hogy „A nyári este már-már titokzatos ölelésébe vonta a világot.”  Ha belejövök, akkor végigolvasom, és legalább lesz valaki, aki befejezi az Ulyssest, pedig el se kezdte.

Triesztben kicsit úgy érzi magát az ember, mint Prágában. Nem állnak össze a dolgok. A város és a lakói. Ahogy Prágában azt érezni, hogy hiszen ez egy német város, csak csehül beszélnek (régi élmény, ma a belvárosban alig beszélnek csehül, a turisták elfoglalták), Trieszt mintha osztrák város volna, amelyben olaszul beszélnek.

Persze, a múlt, hogy tényleg a Monarchia része volt, több, mint ötszáz éven keresztül, ehhez képest inkább az a csoda, hogy igazi olasz identitása van, de közben minden egy kicsit mégis más, elcsúszott. Nem is az épületekre gondolok, bár azok is meglepően ismerősek vagy otthonosak, de másutt vannak a kulturális hangsúlyok. Trieszt könyves város. Nyilván minden város könyves város, mindenütt olvasnak, a magam részéről órákat tudok eltölteni Rómában is a Feltrinellinél, és Velencében van a világ legszebb könyvesboltja, egyik bejárata az utcára, a másik a csatornára nyílik, és lusta macskák fekszenek a régi köteteken. Mégis, mintha minden olasz város elsősorban a szemnek épült volna, de már Pompeji is, kell, hogy legyen kert, meg szoba, meg tűzhely, de el lehet ezeket úgy is rendezni, hogy ebből a három dologból műalkotás legyen.

Érzem, hogy finoman szólva is ingatag a talaj, amire a következtetést föl akarom építeni, de hátha ez világosabbá teszi: olyan kávéház, mint a trieszti San Marco másutt nincsen. Vagy én nem láttam. L alaprajzú a helyiség, az egyik szárán kávéház, a másikon könyvesbolt van. Az ember bent van egy fél órát, és úgy érzi, nyakig, szemig, homlokig merült el a kultúrában. Pedig csak egy cappuccinót ivott.

Ahogy Howard Williams a Berlioz Requiem végén fölemelte a partitúrát, mintha azt mondta volna, nem az előadást kell ünnepelni, hanem a művet, nyitott kapukat döngetett. Vagyis épp nem ő döngette, hanem korábban Berlioz, ehhez is kellett hozzászokni: gyomorba vág a zene. De nem érzelmileg, hanem, mondhatni, a szó szoros értelmében, az ember nem hallgatja a muzsikát, hanem együtt rezeg vele, a belső szervek is megmozdulnak, gyomor, tüdő, belek, szív. Berlioz.

Nem minta ez volna az egyetlen mondanivalója, addig örülj, amíg mozognak a belső szerveid, mert aztán már érted mondják a Requiemet, és az nem lesz ennyire nagyszabású, de ez is benne van. Aztán benne van sok egyéb is, voltaképpen egészen meglepő, mennyire halkan indul a darab, csak három kórus énekel egyszerre, aztán a Dies irae se az a nagy tombolás, amit a végítélettől elvárna az ember, hanem inkább ezt a régi, szinte középkori kórusvilágot hallani, amíg meg nem jön a Tuba mirum kezdetű rész. Akkor aztán tuba is, trombita is, harsona is, ami rezet találni a konyhában, azt mind megfújják. Amit nem fújnak, azt összecsapják, az utolsó civil gondolatom az volt, hogy vajon a berezel kifejezés nincs-e valahogy ezzel kapcsolatban, a haláltól és az ítélettől való félelmet akarta-e Berlioz megmutatni ezekkel a csillogó instrumentumokkal. Aztán már nem gondoltam semmit, csak rezonáltam még egy órán át.