A New York Times-ban időnként megkérdeznek ismert embereket, hogy ha öt percük volna arra, hogy megszerettessenek valakivel valamit, leginkább valami művészeti jelenséget, akkor mihez vagy kihez fordulnának. Mondjuk (ez volt a legutóbbi kérdés) öt perc alatt kellene megmutatni valakinek, hogy ki is Maria Callas. Nyilván itt nem is az a kérdés, hogy kihez lehetne fordulni, Maria Callashoz, de melyik felvételéhez. A válaszadók szakemberek, pályatársak, a Callasról szóló színdarabok rendezői, Fanny Ardant, aki filmen is játszotta őt, meg Riccardo Muti, szóval igazán jó társaság.

Az ember persze egyből arra gondol, hogy ő mihez kezdene, és tudom is a választ, a La mamma morta kezdetű áriát mutatnám meg az André Chénier-ből. Már csináltam is, tudom, hogy abszolút hat, minden szempontból megdöbbentő, a fegyelme és a feszültsége egyaránt, és a vége, ahogy azt mondja, io son l’amore, én vagyok a szerelem.

De hát nem rólam van szó. Általában sokkal változatosabb az ízlés, van, aki a legkézenfekvőbb megoldást választja, Tosca imáját, van, aki valami igazán különlegeset, az olasz nyelven énekelt Kundryt. Van, akinek akkor jó Callas, amikor sorsfordító, úgy értem, szerepsors-fordító, Rosina A sevillai borbélyból, ami után az emberek megértették, hogy nem egyszerűen a kis áldozatról van szó, hanem vipera is tud lenni a kislány. Van, akinek az igazi Callas egy olyan felvételen jelenik meg, amit ő maga nem engedett megjelenni életében, a Sámson és Delila Csókáriájában. És van, aki a La mamma mortát választotta.

Nézegetem, hallgatom és újrahallgatom a felvételeket, és az a legcsodálatosabb, hogy mindenkinek igaza van. Nem muszáj Callast szeretni, meg lehet nyavalyogni, hogy túl éles a hangja, túl drámai a felfogása, hogy néha alacsonyan intonál, de ez mind teljesen mellékes. Mindig Callas. Callas forever.

Lehet, hogy a világ, amelyben élünk, könyvellenes. Nem kifejezetten, nem szándékosan, de olvasni, vagyis könyvet olvasni egy kicsit mintha régimódi dolog lenne. Kinek van rá ideje, mondják, de azt gondolják, kinek van hozzá kedve. Van egy csomó valós, vagy valósnak érzett információ, lassan már az interneten olvasható cikkeket sem olvassa el az ember, csak a két összefoglaló sort, vagy csak a címet. Ezekhez képest a regény mégis kétszáz fölötti oldalt jelent, az izgalmak mellett esetleg átvészelendő lapokat, amikor nemigen történik semmi.

Lehet, hogy a világ könyvellenes, de semmiképpen nem íróellenes. Ez az egész ugyanis Paula Hawkinsról jutott az eszembe, a nőről, aki megírta A lány a vonatont, aztán megírta A víz mélyént, és megírta nemrég a Lassan izzó tűzt.

Ez az életműve, vagy legalábbis az a három regény, amit a saját neve alatt jelentetett meg. Mindez gyakorlatilag a megjelenéssel egy időben olvasható magyarul. Az expressz ajánlott fordításnak vannak hátrányai, időnként azt érzi az ember, hogy az anglicizmusok szótárát olvassa, sajnos valamit valamiért. Nem sok a három könyv, de rendben van, ráadásul bölcsen van rendben. A lány a vonaton a filmváltozattal együtt akkora siker lett, hogy ha Paula Hawkins nem akar, akkor valószínűleg nem is kell másik könyvet írnia, de ő akart, aztán akart még egyet, ez jobb is lett, mint a második, fordulatos is, meg főleg olyan figurák szerepelnek benne, akiknél nem mindegy, hogy élnek-e vagy halnak, gyilkosok vagy áldozatok. Többet nyilván nem illik elárulni róla, talán csak a környezetet, amiről nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik, London (erről tudtam), de az a része, ahol lakóhajón élnek az emberek. Ajándékba még megkapjuk dőlt betűvel azt a regényt is, amit az egyik szereplő írt.

Ha nem lett volna A lány a vonaton, ez első könyvnek is jó volna.  

Végre! Végre megint közvetítése lesz este a Metropolitanből, hiányzott, legalább annyira, mint a saját Operaházunk, lehet, hogy jobban is, nem méricskélem. Csak az a furcsa, hogy közben az egész világ megváltozott, nem itt, de New Yorkban, és ehhez képest úgy tesznek, mintha semmi nem változott volna: a Borisz Godunov lesz az esti program. Ki vagyok vele békülve, de a logikus az lett volna, ha a megváltozott Metropolitant látjuk, Terence Blanchard operáját, Fire Shut Up In My Bones címmel, az első afro-amerikai komponista által írt operát a Metben. James Robinson és Camille A. Brown rendezésében – kettejük közül Brown az első afro-amerikai rendező, aki a Met nagyszínpadán rendez.

Az ember óhatatlanul kombinál, hogy miért is nem ezzel indítják a közvetítések évadát. Ez az új világ, a Borisz Godunov meg annyira a régi világ, hogy már közvetítették is. Ráadásul akkor is René Pape volt a címszereplő. Lehet, hogy egyszerű, mondjuk jogdíj-okai vannak, Terence Blanchardnek fizetni kellene, Muszorgszkij már köztulajdon. Lehet, hogy ránk vannak tekintettel, ők már ott tartanak, mi még csak itt, akkor is sutyorgunk, ha a Vörös téri muzsikok között afrikaiakat korbácsolnak.

A legjobb az egészben, hogy ezen egyáltalán nem kell gondolkodni. Csak örülni, hogy este jön Borisz a Metből.

Öt és félmillióan nézték meg a Bongo cha-cha-chát július óta, az elég szép érdeklődés, tekintve, hogy Caterina Valente az ötvenes években énekelte először a dalt. Nem az eredetit nézik, hanem a Goodboys feldolgozását, de azon is Valente énekli, csak dögösítették egy kicsit. Mindenesetre elmereng az ember a régi szép időkön, meg hogy ma már az új számok is régiek. Vagy csak azon, hogy mi van Caterina Valentével.

Ez a legörömtelibb töprengenivaló: megvan. Luganóban él, januárban múlt kilencven. Akárhogyan nézzük, elképesztő pályát futott, onnét, hogy ötévesen Párizsban fölléptették közönség előtt, addig, hogy 2003-ban visszavonult. De a visszavonulás ma már nem olyan egyszerű, a Bongo cha-cha-cha megszólalt a Pókemberben, aztán most júliusban Tiktokon kezdett terjedni, aztán klip is lett, szerintem ugrabugrálnak rá a gyerekek, és igazuk van.

Ha valaki végigszalad a YouTube-on, azért elámul, hogy kikkel is énekelt Valente, Dean Martin, Bing Crosby, Louis Armstrong. Ella Fitzgeralddal scattel. Eleanor Powell mellett szteppel is, és egyáltalán nem ég le. És hozzá az egész nyelvi kavalkád: az olasz nevű, francia anyanyelvű Caterina Valente legnagyobb slágere az amerikai Cole Porter angol nyelvű dala, az I Love Paris. Németül. Ganz Paris träumt von der Liebe.

Hogy lehetett őt elfelejteni? Mindegy, lényeg, hogy még időben az eszünkbe jutott.

Átmenetileg felfüggesztettem Szőllősy Klára könyvének olvasását, de csak azért, mert hülye ötletnek tűnt az egyik országban járva egy másik országról olvasni. A másik ország Görögország, a szigeteken tett hajóútról jelent meg Szőllősy Klára könyve 1967-ben. Hogy mikori az út, az nem derül ki, akkoriban azért évek teltek el a kézirat elkészülte és a nyomtatott változat között.

Olyan könyv, mit megbecsül az ember, mert tudja, hogy több nem lesz belőle. Nem fogják újranyomni, bár nem is alacsony a példányszám, 30.000. Furcsa világ, a „Kádár bosszúja” idők, amikor lehetett utazni, rokont látogatni, csak pénz nem volt hozzá, így aztán a görög szigetek mégis többé-kevésbé csak olvasmány maradt a magyaroknak. A Világjárók sorozat fénykora.

Tulajdonképpen csak erről akartam mesélni, hogy mennyire jó, ha az, aki mesél, nem is arról mesél, amit lát. Nyilván az is érdekes, még ha előfordulnak kötelező vagy kötelezőnek látszó kiszólások, hogy a svájci utastársak azt hiszik, Magyarországon nem is lehet élni, aztán meg már ígérik, hogy jönnek. Van ennél rémesebb is. A lényeg mégis Szőllősy Klára, akit persze, sokkal többen olvasunk, mint azt tudnánk, hiszen A Mester és Margarita, vagy a Varázshegy magyar változata is az ő munkája (meg a Timur és csapata is, de azt nem olvassák sokan). Szőllősyből pedig folyton előjön a fordító, a nyelvekkel bánó ember, és tényleg meglepő dolgokat mesél. Hogy mást ne mondjak, amikor a vályogról beszél, elmondja, hogy erre az építőanyagra az európai nyelvekben csak a magyarnak van külön szava. Ami nem a nyelvi gazdagságot jelzi, hanem a valós szegénységet, másutt a szalmával kevert agyag és homok annyira régen nem építőanyag már, hogy a szó is kikopott a szótárakból.

Ámbár lehet, hogy ez is változott azóta.  

Andrej Korobejnyikov tegnapi koncertje előtt jutott eszembe, hogy volt azért egy különleges időszak a magyar ifjúság történetében, amikor a zene mindent vitt. Lehet, hogy ma is így van, ketten találkoznak, és rögtön arról beszélnek, hogy ki mit szeret, vagy mit hallgat, de a hetvenes években egészen biztosan így kötöttük a barátságokat. Deep Purple-őrült nem lógott együtt azzal, akinek a Baccara volt a zenéje.

Milyen szép, egyszerű világ volt. Mutasd meg a lemezgyűjteményed, és megmondom, ha nem is azt, hogy ki vagy, de hogy lehet-e bármi közünk egymáshoz.  

Azt akartam mondani, hogy talán akkor ment félre az életem, de lehet, hogy akkor ment a helyére, mert máig sem szabadultam meg a rögzített zene ájult vagy félájult csodálatától. Akkor meg tényleg minden okom megvolt, hogy tetsszen ez az élet, mert nekem megvolt az Egy kiállítás képei. Mármint az Emerson Lake and Palmer változata. Igazából nem nekem volt meg, hanem a bátyámnak, aki viszont katonai szolgálatot teljesített, így gátlástalanul elcsórhattam és kölcsönözhettem a lemezeiből, belépőjegyem volt vele a jófejek világába.

A baj csak az volt, hogy maga a zene annyira nem tetszett. Nem azért, amiért ma nem tetszik, csak ebbe a szintetizátoros vinnyogásba bele lehet fáradni. Az ember elkezdte keresni az eredetit, miből lett az angol cserebogár, amit viszont itthon nem lehetett megkapni. Illetve az NDK Centrumban (atyaég, ez is milyen név) meg lehetett venni Eterna lemezen, Peter Rösel előadásában. Azt, persze, már senki nem kérte kölcsön, azzal már fölvágni sem lehetett, az embernek el kellett döntenie, melyik királyság tetszik neki jobban. A nagyoké vagy a láthatatlanoké.

Ahogy József Attila mondta: azóta írásaimból élek.

Kis kápolna az út mellett, amikor még friss a lendület, megáll mellette a jámbor utazó. Aztán néhány nap múlva már csak legyint, minden sarkon van ilyen, ez Itália. Berácsozták, de a kapu nyitható rajta, az oltár odabent romokban. Minden rosszra el vagyok készülve, ilyen helyeken végzik szükségüket a szemérmes csavargók… De ez Itália, a romos oltár is oltár, nincs bűz, csak kőtörmelék, meg egy olyan műanyag bödön, amilyen a boltok pénztárainál szokott lenni, nyalókát vagy rágót tartanak benne. Itt meg levelekkel van tele, nem bírok ellenállni, az egyiket elolvasom, drága Szent Kreszcencia, most alapítottam családot, kérlek, segíts továbbra is.

Fogalmam sincs, miért kell ezen annyira meghatódni. Hogy írásban adják be a kérvényt, mintha Szent Kreszcencia nem hallaná meg, ha csak úgy mondják neki? Egyszer pont akkor voltam Szent Antal sírjánál, amikor a Padova feljutott az első osztályba, hálából a szent megkapta a győztes meccs egyik labdáját. Micsoda ámulatba ejtő bizalom ez a láthatatlanok világában? Szent Antal kapja a labdát Szent Bonaventúrától, egy finom mozdulattal indítja Leó testvért, aki lő, de a labda a kapufáról kifelé pattan.

Ha már itt tartunk: ki az a Szent Kreszcencia? Mert én csak egy Kreszcencia nevű nőt ismerek a történelemből, Széchenyinét, aki annak idején Virulj! kiáltással a mai Szabadság téren elültette az első fát, de róla se tudom, kiről kapta a nevét. Az internet Szent Kreszcenciaként Höss Kreszcenciát ajánlja, aki egyébként ferences apátnő volt, csakhogy 1744-ben halt meg. A kápolna viszont 16. századi.

Még egy rejtély.

Nem mintha kutattam volna, hogy mi lehet a megoldás, de feltehetően az ölembe hullott, Szent Vid vagy Vitus dajkáját hívták Crescenziának. San Vito pedig különösen fontos szent Szicíliában, a sziget egyik védőszentje, errefelé született, Mazzarában, nem volt hajlandó megtagadni a hitét, amiért Diocletianus császár forró olajban főzette meg, pedig meggyógyította a vitustáncban szenvedő fiát. Hogy Kreszcenciával mi lett, sejtelmem sincs.

Istvántól is volna mit, de most Zsigmondra gondolok, a vadászíróra, mondanám, hogy gyermekkorom bálványára, de talán felnőttkoromnak is bálványa. Ha bálvány az, aki valahogy eszébe jut az embernek bizonyos pillanatokban. Például, amikor árust látok, aki viszi a nyakában a motyót, és mindig rengeteg a motyó, látszik, hogy nem arról van szó, ezt még eladom, és aztán nyugodtan hajtom álomra a fejem, utazok haza. Biztosan van, aki tudja, hogy is van ez, ránézésre azt mondanám, hogy ők csak megbízottak, van mögöttük egy alkalmazó, aki összevásárolja a törülközőket, sálakat, úszógumikat, aztán kiküldi az embereit a tengerpartra, adják el, amit csak lehet, az unatkozóknak.

Ilyenkor jut eszembe Széchenyi Zsigmond. Talán a Naharban van, hogy megrohanják a hajót a csecsebecse-árusok, és az utasok óriási alkudozásba kezdenek, a végén pedig összehasonlítják az árakat, ki volt szemfülesebb, ki tudta olcsóbban megvenni ugyanazt a korall karkötőt, vagy bármit. Széchenyi meg csak a fejét csóválja: azok, akik gondolkodás nélkül adnak ki százezreket egy új autóért, aranyóráért, vagy éppen azért az indiai útért, amin részt vesznek, most fél piaszter árengedményért küzdenek, és büszkék, hogy a nyomorult árus nem tudott kifogni rajtuk.

Mert ez megy a saját szintünkön is. Mennyi a törülköző? Tizenkét euró. Nehogymár. Nyolc. Tizenegy. A végén, persze, megállunk tíznél, idény végén talán nyolcnál, hogy a fene egyen meg bennünket. Rugdosni csak őket tudjuk. És ha tudjuk, meg is tesszük.

Az turisztikai közhely, hogy görög templomért nem kell feltétlenül Görögországba utazni, van belőlük bőven Szicíliában is. Például Segestában, a hegy tetején. Kanyarog a busz, és egyszercsak jön ez a döbbenet, az ember mindjárt készíti is magában az elméletet: ilyenek a görögök. Az isteneik olyanok, mint az emberek, csak nagyobbak, tetteikben és indulataikban hatásosabbak. Az istenek lakhelye meg olyan, mint az embereké, csak épp ezek vannak a legszebb helyen, a hegy tetején. Aztán, még Segestában rájön, hogy ugyan, dehogy, a templomnál sokkal jobb és szebb helyen van a színház. Ezen is érdemes volna agyalni, de nem most.

Most itt a templom, és nem tudom, hogyan is használták. Biztosan van erről információ, vagy legalább megbízható elmélet, de most csak megállhatunk az oszlopok előtt. Nem lehet bemenni, bár valaki beküldi a drónját, zizeg a berendezés odabent, a tuajdonosa talán többet ért ezekből a dolgokból. Én csak annyit, hogy nincs is bejárat. Vagy csak bejárat van. Be lehet, vagyis be lehetett hatolni az oszlopok közé, de nincs kijelölve az út, hogy innét tessék, a rövidebbik oldalról, valamiféle kapun át. Lehet bárhonnét.

Amit mások sem tudnak, az a tető. Vagyis a hiánya. Jelenleg több elmélet is van arra, miért nincs befedve a segestai templom. Az egyik gyakorlatiasabb, azt mondja, hogy egyszerűen elfogyott a pénz, így is elég derekas munka volt fölcipelni a köveket, egymásra emelni az oszlopszeleteket, rájuk tenni a timpanont, arra már nem maradt, hogy be is fedjék a téglatestet. A másik elmélet szerint soha nem is akarták befedni a templomot, a szertartások a szabad téren zajlottak, a szent helyet nem zárták el naptól, égtől, esőtől.

Tudom, ez nem ízlés kérdése, de nekem a második változat jobban tetszik. Mintha azt mondaná, hogy minden hely szent az ég alatt, nekünk, embereknek más dolgunk sincs, mint kiválasztani belőle egy darabot, oszlopokat emelni oda. Ahol faragva vannak a kövek, az az Istené.

Szervezik Szicília-szerte a Keresztapa-túrákat, aki befizet, azt elviszik a film helyszíneire. Nemcsak itt zajlik, és nemcsak ezzel a filmmel, mintha Krakkóban is schindlerlistáztak volna, Arezzóban biztos, hogy volt Az élet szép-kirándulási lehetőség. Ezzel is lehet mérni egy mozi tartósságát. Vajon van még Dolce vita-buszozás Rómában? Az ember mindenesetre nagyképűen legyint, neki nincs szüksége amerikai filmekre ahhoz, hogy értelme legyen a szicíliai utazásának, különben is, micsoda őrült ötlet filmhelyszínekre látogatni. Aztán csodálkozni, hogy hiszen Corleone nem is Corleonéban van, hanem Savocában.

A nap végén utazói önelégedettséggel beül egy finom kis étterembe, megeszi a tésztáját, de olyat, amilyet még életében soha nem evett, házi vajjal, de a vajhoz valahogyan olívaolajat is adagoltak, nincsen rá szó, nincsen rá fogalom. Még mi kellene?

Talán egy cannolo. Csövecske. Ropogós tészta, ricottával töltve, nem szabad egy egészet, de egy pici talán nem árt meg. Ott piszmogok vele, mert enni nehéz éttermi módra, a tészta kemény, a töltelék lágy.Kezemben a villa, ha rányomom, szanaszét megy a ricotta, ha nem nyomom, csak kapirgálhatom a csőből a tölteléket. A pincér megszán, és kedves mosollyal mondja, uram, a cannolót kézzel szokás enni, ez a szicíliai hagyomány.

Visszamosolygok, és arra gondolok, hogy akkor don Altobello a harmadik részben nem azért falta a mérgezett cannolót olyan bőszen a Teatro Massimo páholyában, mert egy falánk sertés, aki nem bírt várni, hanem mert ez a hagyomány, ő még látta Szicíliát.

Jaj.

A nagyeszű utazó helyett egyszerre a hülye turista, mozista, keresztapista ül az asztalnál. Nincs mit tenni, ez a közös múltunk, ezek az emlékeink, a filmek, amelyeket még csak nem is szerettünk.