Lehet, hogy a világnak is szüksége van a rosszra, hogy a jó valahogy definiálni tudja önmagát, de a kémregények szerzőinek egészen biztosan szüksége van a rosszra. Ki ellen harcoljunk, ki ellen kémkedjünk, és kinek az ügynökeit tegyük ártalmatlanná? 1989 után úgy látszott, hogy új ellenséget kell keresni, Moszkva már nincs a gonoszok között. Egy ideig érződött is a zavar, a kínaiak valahogy nem voltak elég karakteresek, nem voltak kellően személyesek, túl idegenek voltak, akárcsak az arabok, ezzel az erővel akár a marslakók ellen is lehetett volna harcolni. Aztán szerencsére jött Putyin, és újra színre léptek a KGB-sek. Vagyis most már FSZB-sek.

Ennek a helyzetnek haszonélvezője Robert Dugoni, akinek A nyolcadik nővér című regényét olvasom épp. Van benne minden, amit az ember nem szokott érteni, menekülés a Fekete-tengeren át Törökországba, ahol az orosz titkosszolgálat meglepően otthonosan viselkedik, de azért izgalom is akad. Meg vannak olyan jópofa amerikáner dolgok, az orosz ezredes azon gondolkodik, hogy vajon hány mérföldre lehet tőle az üldözött. Nahát, nahát, Putyin eltörölte a metrikus rendszert is? De ami a legmulatságosabb, az az, amikor az amerikai ügynök, aki 195 centi magas és afro-amerikai, úgy menekül a belbiztonságiak elől, hogy megpróbál elvegyülni a Bolsojból kiözönlő színházi közönségben.

Persze, hogy itt tartanak az amerikaiak, ha ilyen éles eszű ügynökeik vannak.  

Utólag persze nevetséges, de voltak fenntartásaim, vagy ez talán túl erős szó, voltak gyanakvásaim Valerij Gergijevvel kapcsolatosan. Csak annyi, amennyit a legtöbb emberből kivált, ha úgy kezdődik a hivatalos programismertetés, hogy „korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárdirigense”. Tényleg az, de az ember szereti azt képzelni, hogy a zene mégsem sztárokról meg foglalkoztatásokról szól, aki sokat foglalkozik, keveset fog. Vagy nem is tudom. Végül is mindegy, mit gondol az ember előre a koncertről, ahhoz képest, hogy érzi magát utána.

Köszönöm, jól.

Bővebben? Köszönöm, állati jól. És ebbe belefér még az is, hogy az Egy faun délutánja után még azt éreztem, hogy itt ez a nagy ember a maga nagy, orosz zenekarával, de eszembe nem jutna elcserélni ezt az élményt a Concerto Budapest néhány nappal korábbi előadásával. Mert aztán jött a nyüzüge fiatalember, Alexandre Kantorow Saint-Saëns g-moll zongoraversenyével, és szünet után jött a Tenkes kapitánya, és odacsapott.

Tíz perccel korábban már tudtam, hogy jó lesz a Petruska, mert a trombitás a szünetben végig fújta a magáét a színfalak mögött, gyakorolt, és finoman szólva is nagyon biztató módon. aztán még biztatóbb módon játszott, és mindenki más körülbelül ezen a színvonalon verte a tamtamot, meg minden más egyéb hangszert, már amit verni kell, és nem fújni meg húzni. Őrületes ricsaj volt, meg őrületes csöndek, a szokottnál talán egy kicsivel gyorsabb tempók, hiszen nem voltak táncosok, akikhez alkalmazkodni kellett volna, nyomta bele a székbe az embert a hangzavar, ami, mondani sem kell, minden, csak nem zavar, annyi, amennyi kell, az, aminek lennie kell. Az egész közepén meg ott áll Valerij Gergijev a ceruzányi karmesteri pálcával, és figyel ő is, irányít, viszi a darabot végig.

Vajon ez a Mariinszkij Színházban, ahonnét a zenekar jött, mindennapos gyakorlat és színvonal? Biztos azt is meg lehet szokni.

Ez tényleg érdekelne, bár a válasz egyszerűnek tűnik. Mi van a lemezen? Helyesen használjuk vajon azt a kifejezést, hogy hangrögzítés, vagy ami a lemezen van, annak is megvan a maga élete, változik, szépül, csúnyul, fárad, erősödik?

Tudom, hogy mi a hivatalos válasz. A lemez örök, legalábbis emberi léptékkel mérve örök, mi változunk. Biztos? Nem tudok jobb példát, mint a magam viszonyát bizonyos énekesekhez. Emma Kirkbyhez, például, aki szerelem volt, voltaképpen nem is első hallásra, de első látásra. Ismertem a hangját a rádióból, de olyan lemezekről, amelyeken Judith Nelson is énekelt, és azt hittem, hogy az a a hang, ami annyira tetszik, az övé. Aztán Angliában, a lemezboltokban megláttam a képét a borítókon, és rájöttem, hogy ő az, ez a piros hajú nő, akinek a hangja megfogott. Nem is tudtam ellenőrizni, hogy igazam van, úgy értem, Angliában nem, de bevásároltam a lemezeiből, annyira biztos voltam a dologban.

És tényleg. Nincs itthoni csalódás és a fej falba verése, tényleg az ő hangja tetszik. Purcell-dalok, Haydn-misék, olasz dolgok, amorózus és pasztorális dialógusok. Agyonhallgatott lemezek, velük kezdődött a nap, ők voltak a közepén, ők a végén.

Most miért nem?

Akkoriban el se tudtam képzelni, hogy Emma Kirkbyt valaha élőben is meghallgathatom majd, ugyan ki hívná meg, miért hívná meg, csak hogy én örüljek. Aztán jött, túl a csúcson, de ő volt, aztán már nagyon túl a csúcson, nem is nagyon volt ő, ez az élet rendje, a hangok elfáradnak, az angol muzsikusokat lovaggá meg dámává ütik (már ha az utóbbiakat is ütik). Hanem a régi felvételeknek, ha igaz, régieknek kellene maradniuk. Ez a lényeg, hogy megmarad.

Akkor miért nem hallgatom ezeket a lemezeket mostanában? Miért van az, hogy ami akkor lenyűgöző természetességnek hatott, az most megjátszott ártatlankodás, ami angyalhang volt, az most éles? Nem hálátlanságból mondom, hiszen a műveket továbbra is szeretem, és azt, hogy mondjuk Henry Lawes neve mond valamit (ideírom az évszámait: 1596 – 1662), azt Emma Kirkbynek köszönhetem. Vagyis ha változtam is, nem annyit. Akkor nem lehet, hogy mégis a lemez változott?  

Tátott szájjal, teljes elképedéssel néztem a tévében Gazdag Tibort, amint a Hegedűs a háztetőnből énekli a Ha én gazdag lennéket. Ilyesmit szabad? Így? Teszi-veszi magát, mintha a csibész farkast alakítaná a Na, megállj csak! című rajzfilmsorozatból, és még olyan magabiztos is, mint aki tudja, hogy most aztán odatette. És hang? Az nem szokott kelleni hozzá? Mert most nincs.

Elmúlik, szerencsére elmúlik, bár a jelek szerint valamilyen formában megmarad, mert, ha jól látom, ez a G. Dénes György századik születésnapjára (vagyis születésének századik évfordulójára) tartott koncert részlete volt, és akkor 2015-ben kellett lennie, de valamilyen formában megmarad hüledeztetőnek. A koncertnek ez már a legvége, csak Németh Juci énekli még el, hogy Haccáré-haccacáré, ez is mennyire jó dal, mennyire jó szöveg, mint szinte minden, amit G. Dénes György írt, vidám és könnyed, és megmarad az ember fejében. Aszfaltköltészet vagy mi, ha zenével hallja az ember, azt érzi, hogy vers, de aztán rájön, hogy nem, ez csak zenével vers, zene nélkül szürke. Elmélkedés helyett inkább elmondok egy anekdotát, nem nagyon kedves, de Zsütinek aligha árt.  

Cseng a telefon.

• Jó napot kívánok, G. Dénes Györgyöt keresem.
• Nem tudom adni, éppen fürdik.
• Fürdik?? Akkor tévedés!

Tegnap újra leadtak az M5-ön egy pécsi koncertet, a Domingo-versenyek győztesei énekeltek. Viccesek és tehetségesek, úgy értem, többnyire felváltva, de tényleg sokra vitték a pályán, Angel Blue már intézmény a Metropolitanben, nemcsak főszereplő, de közvetítést is vezetett már. És gyönyörű a hangja, és olyan éretten mégis fiatal orgánummal és indulattal énekelt, hogy csak bámult az ember. Vagy bámult volna, ha marad még bámulásra energiája, mert a koncert karmestere Eugene Kohn volt. Egy olyan negyvenöt körüli, jóképű férfi… De hogy volna negyvenöt, amikor Plácido Domingo állandó karmester-partnere, mikortól is? Az biztos, hogy ő vezényelte a Roman Heroes lemezt, ami 1990-ben jelent meg. Harmincegy éve, márpedig tizennégy évesen nem szoktak az emberek nagy operaénekeseket vezényelni. Az akkor markáns arcélű Domingo azóta csodálatos mikulás lett, Kohn meg, ezek szerint olyan ötvenéves karmester… De hogyan lehetne ötvenéves, amikor 1980-ban debütált a Metropolitanben? Jó, legyen, nagyon jól tartja magát, ez az ötvenöt éves férfi… De hogyan volna ötvenöt, amikor ő zongorázott Maria Callas híres, a Juilliard Schoolban tartott mesterkurzusain? Az meg 1971-ben volt, és akármennyire fiatal is volt a kísérő, mégsem lehetett hatéves.  

Nem tudom. Próbáltam utánanézni a születési idejének, de nincs fent az interneten. Ha titkolja, megértem, mert akármennyi éves, sokkal kevesebbnek néz ki. Az opera fiatalon tart. Őt legalábbis biztosan.

Nem akarok nagy szavakat szavalni, de ez a koncert olyan volt, de tényleg olyan, amilyenre az ember vágyik, ha elindul a téli estébe. Viszonylag váratlan helyről jött, a Concerto Budapesttől, és nem volt talán olyan könnyű felismerni, mert az első részben Eötvös Péter műveit játszották. Látta az ember az odaadást, meg tényleg a szerző vezényelt, úgyhogy feltehetően az szólt, aminek szólnia kellett, de összehasonlítási alapom nekem nem volt: most hallottam először A szirének énekét és az Alhambrát is.  Hogy Baráti Kristóf szépségesen hegedül, az azért így is egyértelmű volt.

Furcsa módon mind a négy elhangzó darabnak volt valami normális címe, már olyan, amiről nehéz eldönteni, hogy segít-e vagy árt, nem az történik-e, hogy amíg hallgatjuk a zenét, megpróbálunk képeket idézni föl. A második részben az Egy faun délutánja és az Ibéria szólt. De ezt legalább lehetett ismeri… - Épp ez a lényeg: nem lehetett ismerni. Nem tudom, nem félreérthető-e, de azt érezte az ember, hogy a Faunt az esetek többségében eltakarja előlünk a szépsége, hogy a nagy és pompázatos zenekarok a nagy és pompázatos karmesterekkel belefullasztják a művet a bukolikába és a reszketeg levegőégbe. Holott ez mégiscsak zenemű, van saját logikája, van tagolása, van olyan értelmezése, amelyben a két csengettyű nem pusztán szín, jelzés, hogy na, mindjárt vége, hanem mintha erről szólna a mű, hogy jutunk el idáig, csing, csing, csönd.

Az első szám volt A szirének éneke, az ember a kezdéskor próbál még humornyik lenni, és azon eszeskedni, hogy nem tudom, milyen lehetett az igazi szirének igazi éneke, de biztosan nem Eötvös Péter írta. Egyébként is mennyire nagyratörő cím ez, mintha valaki deklarálná, hogy azt a művet tudja és akarja megírni, amelynek nem lehet ellenállni, oda kell kötözni a hallgatót az árbóchoz (újabb tréfálkodási lehetőség). Egy vagy két perc kell hozzá, amíg azonosítani tudom magam: nem vagyok Odüsszeusz. Csak valamelyik társ, aki nekifeküdve evez, fülében csordultig a viasszal.

Nem volt semmi különösebb baj tegnap a Pannon Filharmonikusok hangversenyével (Müpa), közben valahogy mégis egy régi koncertre gondoltam. Annyira régi volt, hogy nem is éltem, de hát ez szokott lenni a régi koncertek nagy előnye: mindenki csak emlékszik rájuk. Vagy arra emlékszik, ahogy mások emlékeznek. Milyen volt, mikor Heifetz először játszott New Yorkban, ott volt a világ összes nagy hegedűművésze, hogy meghallgassák a tizenéves kamaszt, aztán rohantak haza gyakorolni. Vagy amikor Horowitz mutatkozott be Amerikában, és Thomas Beechammel szó szerint értették a zongoraverseny kifejezést, egyre gyorsabban és gyorsabban játszott a szólista és a zenekar. Végül Horowitz nyert, ő lett előbb készen.

Ezekhez képest ez a koncert nem csak emlék, készült rádióközvetítés belőle, 1962 április 6-án zajlott. És úgy kezdődik, legalábbis a második része, hogy bejön Leonard Bernstein, és azt mondja: ne ijedjenek meg, Mr Gould itt van. Mármint hogy nem azt akarja bejelenteni, szólistaváltozás van. Mr. Gould itt van, és el fogja játszani Brahms d-moll zongoraversenyét, de elég különös élmény lesz. Ő maga karmesterként egyáltalán nem ért egyet a tempókkal, de azért nem megy haza.

És valóban, eljátszották a darabot, két lassú, vagy inkább nagyon lassú tétellel. A koncertről beszámoló legendás kritikus, Harold C Schonberg élete baklövését követte el, amikor azt írta, hogy talán Mr Gouldnak nem annyira jó a technikája, azért játszotta a darabot a gyakorlótempónál is lassabban. Pedig, ugye, Bernstein a bevezetőjében fölteszi magának a kérdést, és meg is válaszolja: miért is vezénylem akkor el a művet? Mert mindannyian tanulhatunk valamit ettől a rendkívüli művésztől, aki egyben gondolkodó előadó is.

Nagy lélek. Amúgy meg tényleg tanult az előadásból, amikor huszonkét év múlva lemezre vette a művet Krystian Zimermannal, mindösszesen ötven másodperccel lassabb volt a gouldos változatnál.  

Ahogy az ember szeretné egyszer hallani a saját anyanyelvét zeneként, mármint úgy, hogy nem érti a szavakat, csak a ritmust meg a szöveg dallamát élvezné, úgy jó néha idegen szemmel ránézni a furcsaságainkra. Csak ezt néha lehet is, az interneten is vannak mindenféle filmecskék arról, hogy milyenek is a magyarok. Emlékszem egy osztrák lányra, aki főleg azon hüledezett, hogy a magyarok mindenhez, de igazán mindenhez tejfölt esznek. Azóta néha én is elcsodálkozom, hogy ez a minden tényleg mennyi minden, káposzta, tészta, eper, szilvás gombóc. Mintha étkezésünk különlegessége már rég nem a paprika, hanem a tejföl volna. Egy amerikai lány meg azt mesélte, hogy nagyon szeretett itt lenni, minden nagyon csodálatos, egy dolgot nem tudott felfogni: télen nem szokás leülni a padokra. Ha leült, akkor nagy valószínűséggel rá is szóltak, hogy vigyázzon, mert meg- vagy felfázik. Mi lehet vajon olyan veszélyes a magyar télben, hogy novembertől áprilisig nem lehet megkockáztatni a padon ülést?

Nincs válasz és nincs tanulság. Nem vagyunk normálisak, de más sem az.

November végén meghalt Justo Gallego Martinez, befejezetlenül hagyva főművét, vagy, mondhatni, egyetlen művét, a katedrálist a Madrid közeli Mejorada del Campóban. A történet többé-kevésbé felfoghatatlan. Don Justo 1925-ben született, tizennyolc évesen lépett be a trappistákhoz, de el kellett hagynia a rendet, mert tuberkulózist kapott. Akkor megfogadta, hogy ha meggyógyul, templomot épít a Miasszonyunknak.

1961-ben kezdett hozzá az építkezéshez. Segítség nélkül, építészeti tanulmányok nélkül, tervrajz nélkül, engedélyek nélkül. Építőanyag nélkül. Csak abból épített, amit talált. Építkezéseken megmaradt téglákból, autógumikból, hulladékból. A templom mégis áll, még ha nincs is befejezve. Ma Mejorada del Campo büszkesége, ha valaki odautazik, leginkább ezért utazik. Hogy lássa: lehet. Csak csinálni kell.

Nem készült még el a templom, de ennek igazán van hagyománya Spanyolországban, a Sagrada Familia sincs még kész, és Justo katedrálisa épp a Gaudi utcában található. Az sem adatott meg Don Justónak, amit kért, hogy a templomba temessék el, de az igen, amit talán nem is kért: a templomban halt meg. Amikor az ember elcsodálkozik a középkori katedrálisokon, hogy azokat vajon hogyan csinálhatták, évszázadokon át, újratervezve, újrakezdve, eszébe sem jut, hogy nagyobb csodák és furcsább emberek is vannak köztünk.

Van egy Schubert-dal, Das Lied im Grünen a címe, vagyis amolyan romantikus, zöldövezeti dal, hogy minden jó az emberrel odakint történik, a szabadban, persze, elsősorban tavasszal. A Téli utazás már nem ennyire lelkes a szabad levegőt illetően. Attól még A zöldben (lehet ezt így fordítani?) igazi varázslat, pedig strófikus szerkezetű, ha nem Dietrich Fischer-Dieskau az előadói kaliber, éppenséggel fárasztó is lehet, mert jó sok versszakban dicséri a költő a vidék előnyeit. Például azt is mondja, hogy mennyire csodálatos volt ott írni-olvasni, először Horatiust és Platónt, majd Wielandot és Kantot. 

Kicsodát és Kantot? 

A német szakosoknak ez nyilván kézenfekvő, én leéltem néhány évtizedet anélkül, hogy utánanéztem volna Schubert és Friedrich Reil kedvenc szerzőjének. Most, hogy utánanéztem, sem tudok sokkal többet róla, csak döbbenten látom, micsoda életműve van, a címek sem férnek el egy képernyőoldalon. Született 1733-.ban, meghalt 1813-ban, magyarra még Kazinczy is fordította, de, ha jól látom, már lassan száz éve nem jelent meg tőle semmi nálunk, gondolom, ez már így is marad, nem lesz nagy magyar Wieland-reneszánsz. 

Azt sem tudom, hogy ez igazságtalanság vagy nem, mindenesetre úgy tűnik, aki hosszan maradó hírnévre vágyik, a zenészekkel legyen jóban. Schubert konzervál.