Nem lebeszélő, nincs is nagyon kit lebeszélni a filmről, hatalmas teremben néztük összesen öten a Mágikus, merész, meseszép utazást. Az eredeti cím egyébként nem idézi a Beatlest és a Magical Mistery Tourt, Big, Bold, Beautiful Journey. B-vel nem sikerült alliterálni, nem Babits volt a fordító.

Szóval olyan, amilyen, de legalább megpróbáltak valahogy másképp sikerfilmet forgatni, ötlettel, mondanivalóval. Csak az ötlet önmagában kevés, a mondanivaló meg lapos, közhelyes, ostobácska – van ilyen. A férfi autót kölcsönöz, de valami furcsa körülmények között, nem is lehet tudni, hogy ez most kölcsönzés, vagy casting, az asztal mögött Kevin Kline, akit meg sem ismertem a pihés, ősz hajával. Az autó megvan, a főhős beül, elindul, hallgatja a magnót és énekel. De mit?

Nem vagyok benne biztos, hogy mindenki (mind az öten) felismerték: A Chorus Line. Ötven éve mutatták be a musicalt, akkora siker volt, hogy háttérbe szorította a Chicagót. Aztán megfonnyadt az idők során, míg a Chicago beérett, az A Chorus Line nem tudott átjönni Európába, Magyarországra végképp nem, akkor szerintem nem is tudtuk még, hogy mi az a casting, nagymenő színészeknek is próbát kell énekelni-táncolni? Nem attól nagymenők, hogy erre semmi szükségük nincsen?

Ötven éves az A Chorus Line, volt nagy ünnepi előadás, az összes főszereplő bepipiskedett a színpadra. Előtte volt persze nagy próba, nagyon vicces, ahogy megvastagodott, visszavonult táncosok tornagatyában emelgetik a lábukat, billegtetik a kalapjukat – már akinek van.

 https://www.tiktok.com/@nypl/video/7535871174568316173

Voltaképpen tetszik az új Capella Savaria lemez, már csak azért is, mert ránézésre olyan, mintha ennél fölöslegesebb dolgot kitalálni sem lehetne. Bach zenekari szvitek, de nem is az összes, hanem amennyi egy CD-re ráfér: a négyből három. Miért ne?

Miért igen? Mérhetetlen mennyiségű felvétel készült a művekből az elmúlt száz évben, korhűen és korhűtelenül, félig korhűen, és egészen elszálltan. Nem lehet mit kitalálni velük kapcsolatban. Egy halom zenekar többször is fölvette, és, mondjuk a St. Martin in the Fields úgy, hogy el sem hinné az ember, ugyanaz a zenekar játszik, ugyanazzal a karmesterrel.

Aztán az elmélet gyakorlattá válik, fölteszi az ember a lemezt, és az igazolja magát. Nem talál ki semmit, nincs új megvilágítás, soha nem hallott megoldás, mégis ismerős az egész. Mondjuk, hogy magunkra ismerünk. A kísérőszöveg, Szabó Balázs kifejezetten jó munkája, idézi Goethét, aki a D-dúr szvitet zongorázó Mendelssohnt hallván azt mondta: valósággal maga előtt látja a fényesen öltözött rokokó társaságot, amint egy széles lépcsősoron lépdel lefelé. Jó, hát Goethének sem lehetett könnyű, mindig mondani kellett valami bölcsességet. A borító tervezőjét is mintha ez fogta volna meg, csak sajnos nem talált rokokó jelenetet, így 19. századi táncosok illegetik magukat a képen. Az viszont jó, hogy zenekar és a kísérőfüzet írója sem egyeztetett, ami a lemezen van, az olyan, mintha váratlan földrengés rázta volna meg a széles lépcsősort, morajlik az üstdob, szanaszét szalad a fényes társaság. És utána az Air, szemérmesen, nehogy túlságosan kimutassuk az érzelmeket, szép ez a dallam, sőt, nagyon szép, de mennyivel izgalmasabb az, ami a kíséretben pönög.

Nem a legábrándosabb, nem a legszebb felvétel. De igaz.

Valószínűleg a petrezselyem iránti mélyről jövő, és most már változhatatlannak tetsző ellenszenvem az oka. Nem szeretem se a föld alatti, se a föld fölötti részét, és emlékszem, micsoda boldogságot jelentett, amikor Muriel, a nálunk lakó francia cseregyerek elkerekedett szemmel kérdezte: ti megeszitek a fehérrépát? Miért, ti nem? Mi a nyulaknak adjuk.

Éljenek a franciák.

Szóval a fehérrépa az oka, de már előbb is gyanút fogtam. Picasso verseit akartam megismerni, de az ajánlás is olyan érdekes. Nem Picasso, hanem a kötet szerkesztője írja a fordító szerint, hogy „szívből köszönöm… a szerkesztőmnek, Mireille Paolininek, hogy neki köszönhetően megszülethetett a kötet…”

Most ő fogalmaz ilyen furcsán, vagy a fordító? És ha a fordító, melyik az, mert hárman vannak.

Mindegy, nézzük a verseket. Valószínűleg tényleg nézni kellene, mert szépek, de nyomtatva nehezebb jóban lenni velük. A fehérrépa miatt. Az 1935 november 8-án írt vers például azt írja, hogy „elkápráztatja a rossz lőrét jóféle petrezselyemgyökér- és hideg répavérrel”. Hát, ez a petrezselyemgyökérvér nem valami szép szó. Nem találtam meg az eredeti szöveget, csak valaki elmondja a verset a párizsi Picasso Múzeum oldalán, a mester a navet szót használja.

Franciául könnyebb verset írni, mint magyarul.

Amikor figyelmesebben kezdtem zenét hallgatni, azt mondták, öt nagy Mozart-opera van, Szöktetés, Figaro, Don Giovanni, Cosi fan tutte, Varázsfuvola. Aztán ehhez jött az idők során a Titus kegyelme, de mintha mégis öt nagy Mozart-opera maradt volna. Hová lett a Szöktetés? Nem tűnt el, de átalakult, a vitathatatlan darabok közül a problémásak közé került. Mert hogy a történet mégis olyan kellemetlen, hiába nagy lélek Szelim basa, azért elég erőszakos, nem beszélve Ozminról, aki nem nagy lélek, mégis erőszakos. Szóval előítéletes a cselekmény, ráadásul a gyakorlatban is problémás a színrevitel, ma már rendes operaház nem játszik, csak eredeti nyelven, de akkor kellene egy német színész, és a magyar operaénekeseket is meg kellene tanítani valami németszerű kiejtésre.

Persze ugyanez elmondható A varázsfuvoláról is, az mégis őrzi a helyét. Vannak ilyen darabok, minden zenei értékük ellenére kimennek a divatból. Együtt nőttünk föl, és ők valahogy elkeveredtek útközben. Tegnap eszembe jutott egy másik, a Parasztkantáta. Lehet, hogy a furulyázni tanuló gyermekeknek még el kell fújniuk a nyitó kettőst, de nem is emlékszem, hogy az elmúlt időkben koncerten játszották volna a darabot. Jó, a szövege ennek sem túl elmés, a magyar szöveg meg még kevésbé, te jó szántóvető, és viruló rózsatő. Az eredetiben a parasztok kitűnő földesurukat, bizonyos Dieskaut ünneplik, ezért is szórakoztató, amikor Dietrich Fischer-Dieskau a basszus szólam, ő saját magát köszöntheti, es lebe Dieskau und sein Haus, ellentétben az adószedővel, aki nyúzza a földművest.  Ez is milyen régi trükk, már Tinódi is az udvarbírát szerette a kulcsárok ellenében. Tény, hogy a Parasztkantáta nem épp a legégetőbb társadalmi problémákat dolgozza föl zenés változatban, de azért hiányzik. És, ahogy nézem, hiányozni is fog egy ideig

Augusztus elején jött a hír: meghalt Martin Klietmann. Aztán nem sokkal később az is, hogy meghalt Bártfai-Klietmann Éva.

Tegnapi hőseink, talán nem is várható el, hogy sokan emlékezzenek rájuk, de bizonyos emberek, a nyolcvanas évek lemezhallgatói persze nagyon tudják, kikről van szó. A nyolcvanas évek a világban a régizene-játszás boldog világa volt, már túl vagyunk a nagy úttörésen, nem kell senkit sem győzködni arról, hogy Bach és Handel nagy és még nagyobb műveinek előadását közelíteni kell a szerzők idejében elvárt hangzáshoz, régi hangszerek, kontratenor énekesek, gyermekszopránok, kisebb hangerő, kevesebb vibrato, ha egyáltalán, ritmikusabb formálás az ideális. A lemezcégeknek kialakult a maga csapata, vagy akár több csapata, és ehhez kapcsolódott a Hungaroton is. Capella Savaria, Nicholas McGegan vezényletével, Zádori Mária a szoprán, Martin Klietmann a tenor.  Énekes és tanár Grazból, inkább koncerténekes, mint operai fellépő, az akkor készült oratóriumfelvételek Evangélistája.

Egy ilyet hallgattam az ő emlékére, Händel Brockes-passióját, nagy örömömre ugrott a lemez a negyedik oldalon, ami arra utal, hogy nemcsak a megszépítő messzeség mondatja, hogy elég sokat hallgattam akkoriban, hanem a sérült mikrobarázdák is.

Mai füllel más az élmény, mondjuk, hogy egyenetlenebb, nem mindenki énekel olyan odaadással, biztonsággal és biztos ízléssel, mint Klietmann és Zádori, bár sokszor az is szórakoztató, hogy Bándi János a tenoráriákban megcsillantja későbbi Otellójának hangszínét. A kórus meg gyönyörű, de nem saját érdem, Stadtsingechor Halle.

Nagyjából ennyi a mondandó, hogy el is múlt, meg nem is múlt el, negyven éve készült a felvétel, volt egy koncert is a Zeneakadémián, a Brockes-passiót nem fedezték föl eléggé azóta sem, de hát örülünk, ha valamelyik Bachra el tudunk menni nagyhéten. De amikor Martin Klietmann nevét kimondom, először nem is a passió jut az eszembe, hanem a szólólemeze, Schütz, Fux, Bruhns. Mennyire büszke voltam, hogy nekem Johann Joseph Fux neve mond valamit, nemcsak azt, hogy valami osztrák komponista fazon parókában, hanem legalább egy művét el tudom kezdeni énekelni. Azt, hogy Paluita, sonat tuba.

Aztán rájöttem, nem magamra kell büszkének lennem, hanem Martin Klietmannra. És nem büszkének, csak hálásnak.

Van egy jelenet a Butch Cassidy és a Sundance Kid című filmben. Butch elviszi biciklivázon Ettát, aztán hazateker a lánnyal. Sundance kijön a házból, álmából fölébredve. Mi történik? Semmi. Lopom a nődet. Sundance álmosan megvakarja a hátát, aztán legyint. Vidd.

Milyen szépen berendezett világ. A nőnek, aki Katharine Ross, Paul Newman és Robert Redford között kell választania. Valahogy megoldja. És, persze, fontos a nő, de nem annyira, hogy a férfiak barátságát megronthassa.

Milyen szépen berendezett világ. 1978 nyarán a kertmoziban néztem A keselyű három napját, és arra gondoltam, hogy na, valahogy így kellene kinéznie az embernek. Nem lehet olyan bonyolult. Szemüvegem nekem is van, kék inget találunk, még egy halszálkás tweed zakóra volna szükségem, és minden megvan. (Huszonöt évvel később a Kémjátszma forgatásán már tudatosan használták ezt a ruházatot Redfordon, így néz ki egy rendes kém.) Még gimnazista sem voltam, egy kicsit korai lett volna a zakó, de ha majd eljön az ideje, szereplője, sőt főszereplője leszek egy tökéletesen berendezett világnak.

Az ismerős és tökéletes világ, és annak szereplői. Akik aztán szépen, lassan, vagy inkább csúnyán és gyorsan eltűnnek. Ami a filmet illeti, ismerek olyat, akinek Alain Delon volt az, akinek a halálával eltűnt az otthonosság. Tudom, hogy van, akinek Robert De Niro az, aki nélkül másik, barátságtalanabb bolygón élünk. És nyilván van, akinek Robert Redford vitte magával a világát. Ami engem illet, most azt mondanám: Woody Allen. De Woody Allen meg azt mondja az Annie Hallban, amikor az autogramvadászok felismerik, csak a nevére nem emlékeznek, és kérdezik, hogy hívják: Engem? Robert Redfordnak.

Az egész úgy kezdődött, hogy meghalt egy zenész, Tom Shipley, a Brewer and Shipley duó másik fele is. Nem voltak különösebben vagy extra módon sikeresek, trapézgatyás fiúk gitárral a nyakukban, de azért írtak egy nagy slágert. Nem azért lett sláger, mert annyira eredeti lett volna a muzsika, a szokásos két gitár fölött bégetés. Hanem a szöveg. One Toke Over The Line.

Nem mintha tudtam volna, hogy mit jelent, de mozgósítottam az amerikai kapcsolatokat, akik megegyeztek abban, hogy ez amolyan füvezős szleng, amikor az ember egy kicsit túl sokat szív, túlszívja magát, nagyon be van állva. A kifejezést még Amerikában sem ismerték általánosan 1970-ben, így a dal nagy sláger lehetett, sőt, még föl is dolgozták néhányan. Például van ez a változat, fehérbe öltözött, vidám és rendes, becsületes embereknek játszó rendes, becsületes duó adja elő. A végén a bemondó azt mondja, hogy lám, egy modern spirituálé születésének lehetünk a tanúi – nyilván megtévesztette őt a sor végén elhangzó „sweet Jesus”.

Régebben nagy nemzetközi sikere volt egy nyelviskola hirdetésének. Beszáll egy tipikus, nagyon kispolgári család a nagyon kispolgári kocsijába, az apukán kalap és szemüveg, hátsó ülésen a két gyerek, bekapcsolják az autórádiót, amiből a legvadabb és legtrágárabb rap szól, ők meg mosolyogva hallgatják, ujjukat felemelve élvezik: milyen csodálatos ez a szép, fiatal zene. Tanuljunk nyelveket.

Tanuljunk nyelveket? Minek?

Teljes sikerrel játszották és vetítették a Müpában A Generálist, a leghíresebb Buster Keaton-filmet, ami alkotóját, ha nem is csődbe, de valami hasonlóba döntötte. Nyilván nemcsak ez, hanem a közeledő hangosfilm is, nem mindenkinek sikerült az átállás. Azért vannak jelentős kivételek, Chaplin vagy Greta Garbo, bár az utóbbi…

Nem is ez az érdekes, önmagában talán A Generális sem volna az, fent van az interneten, vicces is, izgalmas is, a végén győznek a jók… Ja, nem, éppen hogy a rosszak győznek, a déliek. Ez is érdekes feldolgozása a múltnak. A történelmet mindig a győztesek írják, kivétel az amerikai filmtörténet, amelyben a polgárháborúról szóló két legismertebb filmalkotás, A Generális és az Elfújta a szél alatt a néző a délieknek drukkol.

De még csak nem is ez az érdekes, nem emiatt kellett a Müpáig menni, hanem Szüts Apor zenéjéért, aki zenekari kíséretet komponált a műhöz. Méghozzá jót, illusztratívat és szórakoztatót, végig szinkronban is tudták tartani a képsorokkal, ha puska dörrent, akkor a dob is dörrent, vagy a megfelelő ütőhangszer. A végén óriási siker, az ember csak ámult: nem szokott kortárs zenei koncert végén ilyen nagy és zajos siker lenni, éljenzik a szerzőt és az előadókat. Igen, tudom, nemcsak őket, Buster Keatont is, de mégis: nem lehet, hogy valamit elhibáztak zeneszerző eleink?

Továbbra is Colette az olvasmányom, egyre jobb, de talán így is állították össze a kötetet annak idején, minidig van oka, hogy az egyik kisregény után belekezdjen az ember a másikba. Harmadikba, negyedikbe, és most az ötödikbe. A hotelszoba a címe, Colette vidékre megy benne, egy szállodában lakik, megismerkedik a szomszédjával. Hosszan ír a ruhájáról, a frizurájáról, hogy még hosszú a nő haja, de hátulról előre fésüli, és a homlokánál göndör fürtökbe rendezi. Egészében véve olyan a nő, mint Boldininak a Madame Salvatorról készített festménye, ami a Luxembourg palota gyűjteményében látható.

Nem tudom, ez akkoriban műveltségi villogás volt, vagy tényleges információ, azt a festményt minden művelt Colette-olvasó ismerte, de ha nem, akkor fölkerekedett és elment a Luxembourg palotába. Erre mondják, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Ma már nem probléma az egész, beírja az ember a keresőbe, ki is jön a kép, tényleg olyan a frizura, amilyennek Colette leírta, de, ha jól követem a dolgokat, a kép ma már nem is a Luxembourg palotában van.

De ki ez a Boldini? Megkockáztattam volna, hogy életemben nem hallottam a nevét, ma már ez sem probléma, beírjuk a keresőbe, Giovanni Boldini, a suhogó ecsetek mestere, laza, széles ecsetvonásokkal készített portrékat. Született Ferrarában, Firenzében vált festővé, de átköltözött Párizsba, ahol portréfestőként nagy hírre, és remélhetőleg nagy gazdagságra tett szert. Végül azért a holttestét hazavitték Ferrarába.

Nem is ez az érdekes, hanem hogy van egy Boldini-kép, amit szerintem mindenki ismer, ő festette a leghíresebb Verdi-képmást, a rá (Boldinira) jellemző laza és könnyed ecsetvonásokkal, csak hát pont olyan a kép, hogy az ember megelégszik a rajta szereplő ember azonosításával, és nem kérdezi, ki volt a festő. Nem is tudom, hogy ez most így igazságtalan, vagy így igazságos.

Ezt már gyerekként sem értettem, de annyira nem értettem, hogy meg is jegyeztem, sőt, mondhatom, hogy ez lett a kedvenc nyelvtani szabályom. A szavak végén az ú többnyire hosszú. Kivétel: és itt elkezdődik egy hosszú-hosszú felsorolás, apu, anyu, bábu, kapu, lapu, tatu, falu, gyalu, Pityu, Icu, Samu, hamu, mamu, kamu, és így tovább, a végtelenségig. Sokkal könnyebben jutnak eszembe rövid u-ra végződő szavak, mint amelyek megfelelnek a szabálynak. Talán így van ez a többi általánosan elfogadott szabállyal is. Az emberek hülyék és gonoszok. Kivétel: apu, anyu, Samu, Icu, Pityu. És így tovább.