Köztudomású, hogy ha Wagner operai vagy lelkünkön viselt túlhatalma ellen akarunk lázadni, akkor a Carmen a legfőbb szövetséges. Ami Wagnerben nincs meg, azt tudta Bizet, izgalmas és valóságba ágyazott történet, könnyedség, slágerdallamok, de mégis operai feldolgozás és arzenál. Napfény és boldogság vagy legalább emberi boldogtalanság, szerelem, ezen az oldalon, azon meg északfok, hűv, vihar, lovagló, páncélos nők, szexuális erőszak, vérfertő.

Tegnap az Attilát nézve a Margitszigeten arra gondoltam: de miért nem Verdi? Egy évben születtek, az olasz – német operaellentétnek hagyományai voltak, vannak, és Verdiben is megvan minden, ami Bizet-ben vonzó. Mi van, ha maga Verdi is így gondolta? Mi van, ha az Attila, aminek a szövegkönyvére egyáltalán nem mondható, hogy színpadért kiáltott volna, azért (is) érdekes, mert afféle harci cselekmény, provokáció, jönnek a barbárok északról, de itt vagyunk mi, és Róma nem hagyja magát. Nem lehet, hogy Attila csak azért imádkozik Wotanhoz, hogy fityiszt mutasson Wagnernek és az ő loncsos, vastagbokájú isteneinek? Eleve: nem Wagnernek kellett volna megzenésítenie Attila kalandjait? 

Kicsit azért gyanús volt, hogy nem jön ki a matek, de sajnos nagyon nem jön ki. A Rajna kincse ősbemutatója 1869-ben volt, az Attiláé 1846-ban. Magától és magáért wotanozik (wotanózik) Isten ostora.

Nem is az az érdekes, hogy ez a mise létezik, mert miért is ne létezne. A zeneszerzők időnként miséket írnak, nagy zeneszerzők nagy miséket, bár Mozart ebben is kivételes. Míg a legközvetlenebbül közeli kollégákat nézve Haydn is, Beethoven is megadta a miseszövegnek a maga módját, tudták, hogy fontos, mit komponálnak, Mozart néha bámulatosan érzéketlen a latin szavakkal, mondatokkal. Mintha tényleg ez is csak valami feladat volna, amit meg kell oldani. Nyilván akkor is Mozart, amit komponál, de az egésznek épp a lelke nincs sehol. Akkor érezni ezt a legjobban, amikor váratlanul meglesz, amikor a Vesperae solennes de cofessoréban eljutunk a Laudate Dominum áriáig. Ámbár lehet, hogy az is egy kicsit pogány módra szép, nem a szöveg miatt, hanem a szöveg ellenére, vagy legalábbis a szövegtől függetlenül.

És van a két nagy kivétel. Az egyik a Requiem, de ott is folyton belepiszkál a megrendülésbe a tudat, hogy ez az utolsó Mozart-mű, befejezetlen, és hogy ezt talán ő maga is a saját halálára írta. És van egy másik nagy, egyházi zene, a c-moll mise. Az a különös, voltaképpen ezt is akartam elmondani, hogy mindkét mű befejezetlen. A Requiemnél ez érthető, de, amennyire tudom, a c-moll misénél a kérdésre egyáltalán nincs megoldás, mármint arra a kérdésre, hogy miért is nem fejezte be Mozart a darabot. Ő maga találta ki, hogy meg akarja komponálni, nem volt semmi kényszerítés, megbízás, kötelesség, hálából írta, hogy megismerte és feleségül vehette Constanzét. Ennek megfelelően a szoprán szólói fontosak és kidolgozottak, hiszen Constanzénak írta őket, bár hogy pontosan melyiket, az is kérdés, mert két szoprán kell az előadáshoz. (A gyakorlatban sokszor szoprán és mezzo énekel, hiszen föl kell menni a mennyekbe és le a pincébe. Akármelyik szólamot is szánta Constanzénak Mozart, nem bánt vele kesztyűs kézzel.)
Ő találta ki, hogy misét akar írni, aztán nem lett kész vele, a bemutatón nem a teljes miseszöveget énekelték, vagyis ezt sem lehet pontosan tudni, lehet, hogy énekelték, de akkor korábbi Mozart-misékből lehettek a kiegészítések, ő pedig utóbb sem fejezte be a misét. Nyilván van erre egy halom racionális magyarázat, ahogy a Requiem esetében is, hogy meghalt, ez csak elegendő ok. Itt talán nem volt rá ideje, de ez sincs egészen rendben. Láthatóan itt Mozart megtalált valamit, hogy mégis hogyan nyúljon az egyházi szövegekhez, méghozzá úgy találta meg, hogy közben elindított egy logikus folyamatot, a barokk zene klasszicizálását. Olyan fantasztikus, barokk szempontból szabályos, és mégis klasszikus dallamvezetésű fúgákat írt ebben a misében, hogy azt hinné az ember, ettől kezdve le sem tér az útról, ha nem is ontja a miséket, de ír még néhányat. Ehelyett már ezt az utat sem járta végig. Mintha belefutott volna egy tiltó táblába: ezt ne, fiam, mert az életeddel játszol. Amikor újra megpróbálta, tényleg az életével fizetett.

A Bikás parkban jártam tegnap, az is elég érdekes hely, de most még érdekesebb volt, mert egy nagyobb csapat gyülekezett. Talán valami tüntetés, de mégsem, mert egy ember nagy lelkesedéssel és hamisan kezdett el énekelni a megafonba: Guantanamera, guajira guantanamera. Nem nagy lelkesedéssel, de csatlakoztak hozzá, én meg arra gondoltam, hogy mi is ez? Már úgy értem, tudom, Kuba, meg KISZ, de talán mégsem KISZ, hiszen akkor most nem énekelnék. Meg talán Plácido Domingo sem énekelte volna. De mégis mi ez?

Azt valaha még a rádióban hallottam (Horváth János beszélgetett Koncz Zsuzsával), hogy a cím, ez a guajira guantanamera azt jelenti, guantanamói parasztlány, de már ott is elakadtam, hogy ebből hogyan lett refrén. Voltaképpen most is el vagyok vele akadva, egy Joseíto Fernández nevű rádiós kísérte a híreket maga által rögtönzött dalocskákkal, és ez volt az egyik rögtönzése. Mondhatni: bevált. Ha így van, akkor lassan százéves lesz a dal. A refrének közé az idők során José Martí versét tették, ki tudja, miért. Yo soy un hombre sincero, a magyar változat költőibb, miszerint egyenes derékkal jöttem. De már ez sem egészen világos számomra, hogy ki írta a magyar szöveget, Timár György vagy Haraszti Miklós. Most meg itt éneklik a Bikás parkban, 2023-ban, egyenes derekú emberek a pálmák alól.

Ámbár mikor eljöttem, már azt énekelték, hogy Már minálunk, babám. Arról még kevesebbet tudok.

• Neked is tetszik a Harnoncourt vezényelte Négy évszak?
• Aha…
• Akkor te is hülye vagy.

Valahogy hiányoznak ma az ilyen párbeszédek. Tudom, akkor azért lehetett és kellett a művészetről késhegyig vitázni, mert a politikáról nem lehetett, ma meg lehet, hát senki nem hülyéz mást a zenei ízlés miatt. Nem sírok vissza semmit sem. De mégis hiányzik. Mert akkor lehetett hosszan magyarázni, hogy hát nem csinál semmit, csak szövegként értelmezi a kottát (mármint Harnoncourt), és ahogy beszéd közben sem állandó a tempód, úgy zenélés közben sem kell feltétlenül annak lennie, egy kis ingadozás belefér. De a Tél lassú tételének elrohanása… Lassú? Igazából az van odaírva, hogy Largo, az csak annyit mond, szélesen, márpedig attól, hogy valami széles, éppenséggel lehet gyors is. És azóta Gidon Kremer két kísérletet is tett, hogy megdöntse Harnoncourt világcsúcsát, azt az 1 perc 13 másodpercet. Igaz, nem sikerült neki.

Az idő őt igazolta. Nem azért, mert egyre többen vették át Harnoncourt ötleteit és megoldásait, mert akkor az, ami 1977-ben provokációnak tűnt, mára értelmetlenné és üressé válna. De még most is, ma is csak ül az ember, és azt mondja, ilyen lassú tételt az Őszben azóta sem hallani, ezt a finoman részeg tompulást és varázslatos tántorgást csak ő tudta. Még egy kört mindenkinek.

Derűs délutánt töltöttem el A tündérkirálynővel, vagyis a Fairy Queennel, Purcell művével, és közben eszembe jutott, hogy vajon miért van épp ebből a Purcell-műből olyan sok felvétel. Még nekem is van négy. De a rejtély nem megfejthetetlen, mégis a két legnagyobb angol géniusz randevúzik itt, A tündérkirálynő a Szentivánéji álom feldolgozása, még ha Purcell mintha nagyon vigyázott volna arra, hogy itt még véletlenül se zenésítsen meg egy sort sem Shakespeare-től, csak emelje a történet fényét dalokkal, táncokkal, kórusokkal. Ráadásul azon a lemezen, amelyet hallgattam, egy harmadik géniusz is csatlakozott a kettőhöz, Benjamin Britten vezényelt, nagyon szépen, tisztán, bár mai füllel hallgatva kicsit sem korhűen.

Régi történet, de nem is ez a legkorábbi Fairy Queen felvétel, az ötvenes években is készült egy lemez szintén komponista vezényelt, Bruno Maderna, és Cathy Berberian énekelt rajta, neki ez volt a legelső lemeze.

Azt hiszem, ő eléggé elfelejtődött az évek során, pedig nagyon klassz énekesnő volt, a régi zene mellett egészen újat is énekelt, hiszen Luciano Berio volt a férje, egyébként is foglalkoztatta a zenei pillanat, amelyben élt, volt egy olyan lemeze is, amelyen Beatles-dalokat énekelt vonósnégyes kísérettel. Komponált is, a Stripsody a legismertebb műve, képregények hanghatásaiból készült dal, booom - crash – bang, nagyon vicces darab. Járt Pesten is, csak akkor még én nem jártam koncertekre, de a rádióban hallottam később, igencsak röhögött a közönség, amikor a Ticket to Ride-ot énekelte, gyorsan, szaggatottan, fapofával. Utolsó, elmaradt fellépése is jellemző, épp az olasz tévébe készült, hogy Marilyn Monroe stílusában adja elő az Internacionálét, amikor jött a szívroham. Ötvenhét éves volt, még mindig több, mint Purcell, aki csak harminchat.  

Á, csak átveszem az anyagot. Leonardo-film a moziban, az Exhibition on Screen sorozatban, óriásiban lehet nézni a képeket, ez ma a korszerű klasszikus képzőművészeti élmény. Hiába mondjuk és tudjuk, hogy semmi nem fogható az igazihoz, a színek ezerszer változnak, mást vesz föl a gép, mást sugároz a vetítő, de akkor sincs más lehetőség. A Mona Lisát nem lehet nyugton megnézni, mert vagy áll valaki az ember előtt, vagy az ember áll valaki előtt. Az utolsó vacsorára elfogyott minden belépő augusztusra. Nem most, hanem még július elején.

Csak átveszem az anyagot. Valószínűleg mindegyiket láttam már, nem azért, mert annyi helyre utaztam, hanem mert a képek annyi helyre utaztak. A Hermelines hölgyet, amely valószínűleg a legviláglátottabb Leonardo-festmény, láttam Krakkóban, Pesten, Párizsban. De örömmel randizok vele újra.

Átveszem az anyagot. A film készítői se akartak mást, így is akkora a termés, hogy egy óra és negyven perc a film, pedig épp csak mondanak pár mondatot a képekről. Az elsőtől az utolsóig, a Verrocchio-képen lévő szőke angyaltól a Szent Annáig. És Vasari mondja, hogy jött a király, I. Ferenc, de Leonardo már nem kelt föl az ágyából, hanem kesergett, hogy elpocsékolta a tehetségét, nem festett eleget. A király átölelte a síró festőt, aki így a karjai között lehelte ki a lelkét.

Nem festett eleget? Egy óra negyven perc csak a rövid bemutatás, a legtöbb képet egy életen át lehetne nézegetni. Elpocsékolta a tehetségét? Elszúrta az idejét mindenféle vizes és orvosi tanulmányokra, a repülés kutatására? Szebb volna a Szent Jeromos, ha ki volna színezve? Létrejött volna a Szent Jeromos, ha Leonardo nem boncol éjszakánként?

Mindegy, vele most már úgysem lehet vitatkozni, és mivel nagy valószínűséggel Leonardo nem a király karjai közt lélegzett utoljára, talán nem is bánt meg semmit a halálos ágyán.

Akármilyen langy az érdeklődés az emberben a férfidivat iránt, a dolog rettentő szórakoztató. Az ember megtanulja, hogy soha, soha, de még véletlenül se legyen azonos színű és mintájú a nyakkendő és a díszzsebkendő, vagy hogy a férfidivat királya Gianni Agnelli, a FIAT egykori vezérigazgatója, aki valószínűleg még azt is megengedhette volna magának, hogy azonos színű nyakkendőt és díszzsebkendőt viseljen. De ha ezt nem is tette, gond nélkül hordott túrabakancsot az öltönyéhez, és kívül hordta az óráját, úgy értem, a mandzsettáján kívül, az ingére csatolta. Nyilván őt nem lehetett megvádolni azzal, hogy nagyon mutogatni akarná a vagyonát, annyira egyértelmű volt az anyagi helyzete. Agnelli volt a sprezzatura hercege (az előbb még király volt, ez így nem jó) a sprezzatura császára, a sprezzaturára viszont nincs, vagy nem jut eszembe megfelelő magyar szó, maradjunk abban, hogy hanyag elegancia.

De nem róla akartam beszélni, hanem arról, hogy a férfidivattal foglalkozó csatornákat követve előbb vagy utóbb beleütközik az ember az old money – new money problémába. Mindent lehet vásárolni, de múltat nehéz, éppen ezért az igazi elegancia ezzel próbálja megkülönböztetni magát az uborkafáról lepottyantaktól: nekem már régóta van pénzem. Már a nagyapám is vasalt nadrággal született. Vannak is különböző módszerek, hogy lehet úgy öltözködni, mint aki már régóta jól öltözködik, melyek azok a férfi illatok, amelyeket csak jó családból való úrifiúk használnak. Arra gondolok, mennyire jó, hogy ez a probléma nálunk egyelőre nem létezik. Megfelelő történelemmel ki lehet iktatni az old moneyt, az arisztokratákból kleptomániás, raccsoló gyagyák lettek a Mágnás Miska nyomán, és akinek ma pénze van, az nem lehet rendes ember. Mégis egyszerűbb így az élet, nem?  

Azon a híres, lassan tizenöt éves felvételen, amelyen Susan Boyle állítja el a Britain Got Talent zsűrijének a lélegzetét, van egy bevezető beszélgetés, miért jött ide kedves, énekelni, hát jó, de azt még árulja el, van-e példaképe. Elaine Paige.

Nem tudom, mindenki tudja-e ki Elaine Paige, ő volt az első Evita, az első Grisabella a Macskákban, és Florence a Sakkban. És, ami azt illeti, engem is behúzott a csőbe, mert tegnap, miután kitaláltam, hogy este megnézem a Sakkot a Magyar Színházban, egy kicsit hallgatni kezdtem az eredeti szereposztást. (Igazából ez nem is az eredeti szereposztás, hanem az eredeti előtti lemez szereposztása.) Nem kellett volna, mert többé-kevésbé tönkrevágta az estét. Mert hát este nem ő énekelt, lehet, hogy az se lett volna jó, végül is Paige már hetvenöt éves, hanem Sári Éva. Teljesen korrekt előadás vagy legalábbis az erőfeszítés szintjén teljesen rendben van, próbál olcsó lenni, anélkül, hogy olcsónak látszana, és van zenekar is, nem előre fölvett anyagra énekelnek, és nem csak szintetizátor a kíséret, de hát Sári Évát fölfalja, most nem is tudom, lehet, hogy nem a szerep, csak Elaine Paige. Egy helyes, csinos mellékszereplő csinál úgy, mint aki elbírja a főszerepet is, de hát a hangja se bírja, mert nincs igazi karaktere, és fent vékonyka lesz, a lénye se bírja, mert meg kellene bolondítani a körülötte lévő férfiakat, mindenki miatta lesz boldogtalan. Mármint a színpadon.

Valamiért az az érzésem, hogy musicalben pont úgy vagyunk, mint a fociban. Nagyon hasonló dolgot művel a Fradi és a Liverpool, és amíg nem egy pályán művelik, addig azt hihetnénk, hogy a kettő ugyanaz. Aztán jön az igazság pillanata.

Lotte Lenyát hallgattam valamelyik nap, és megint csak arra gondoltam, hogy a halhatatlanság felé vezető egyik lehetséges út a hangfelvétel. Nemcsak azért, mert lám, rég halott, és mégis itt énekel a szobámban, hanem mert ez egy igazán régi lemez, 1957-es megjelenés. Akkor már a dalok szövegének szerzője halott volt, de vagy lassan terjedtek a hírek, vagy a nyomdai átfutás volt hosszabb, mindenesetre Bertolt Brechtre még mint élőre hivatkoznak, aki still a stormy Berlin theatre figure.

Azt nem írják, hogy east vagy west Berlinben van a vihar. Egyébként ezt nekünk se nagyon tanították, illetve az volt a hivatalos, hogy Brecht azon ritka emberek közé tartozott, aki a keletet választotta a szabadság helyett, de annyi esze azért neki is volt, hogy svájci állampolgárként volt kelet-berlini színigazgató, és hogy a lakása a város nyugati részében legyen. Egyébként Brechttel is készült lemez, Bicska Maxi dalát énekli, de ő annyira halhatatlan, hogy enélkül is megvan.

Valószínűleg a pozitív visszhangok rontották el a dolgomat, a végén már nagyon sokat vártam a Barbie-filmtől, és nagyon sokat azért nem ad. Bár úgy indul, hogy de jó is lesz,  a gyerekek a 2001: Űrodüsszeiát idézve babáznak a hegyen, és aztán megjelenik a Barbie, és ők rájönnek, hogy nem muszáj csecsemőnek lennie a babának. Magyarul muszáj, a nyelv nem is tesz különbséget ma már, baba a játék és baba az igazi is. A jelenet szörnyű, ahogy indulatos kis szőke leánykák szétzúzzák a gyermekjátékokat, de aztán mégis egy másik film kezdődik. Nincs mondanivaló nélkül, de közben azt érzem, hogy ez nem nekem készült. Sőt, azt érzem, hogy azért ennél eggyel okosabb vagyok. Nem mondom, hogy végig megmarad ez az érzés, mert néha azt is látom, hogy nem értem pontosan a poénokat az amerikai legfelsőbb bíróság és a Barbie-babák közti kapcsolatokat illetően, de azért látom, értem, helyeslem, és mégsem hinném, hogy nekem készült volna a film.

Amíg le nem esik, hogy talán ez a dolog lényege. Ezt kapjuk a filmtől, ezt az érzést, hogy a Birkenstock-papucsainkban mégis igazibbak és eszesebbek vagyunk, mint az összes Barbie és Ken, pedig hát… Számos kapcsolatot találtak már a Barbenheimer-ügyben, a két egymásba karoló film, az Oppenheimer és a Barbie között, színek, zenék, férfiuralom és nőuralom, de van ez az agykapacitás-referencia is. Akár nálunk okosabb emberekről, akár nálunk egyszerűbb babákról van szó, mi rendületlenül hisszük, hogy nem ejtettek a fejünk lágyára.