Nem mondhatnám, hogy különösképpen Hedda Gabler-őrült volnék, ha jól számolom, az utóbbi időben kétszer láttam a darabot, egyszer a kecskeméti Zsótér-rendezést, most meg a Katonában (nahát, a kecskeméti is Katona). De mintha mindkét előadás ugyanattól szenvedne: nincs főszereplőjük. Úgy értem, van, és megteszik, amit megkövetel a haza és Ibsen, mondják, játsszák, mégsem érthető az egész probléma. Van egy nő, aki nem bírja azt a pitiáner életet, amit kínál neki a világ, és hiszi, amit szinte mindannyian hiszünk, hogy van valami jobb, mélyebb, igazibb élet, nemcsak ez a felszínes, érzelemnélküli leélése az éveknek. De ez a hit annyira erős és annyira terméketlen, hogy rombol, gyilkolja a környezetet és végül gyilkolja a hívőt magát is, mintha (spoiler!) nem a reménytelenségbe pusztulna bele, hanem ez az egyetlen igazi tett, amit meg tud tenni. El tud követni.

Valamiért ezt nem látom a mostani színházi előadásokban. Kecskeméten Trokán Nóra szép volt és unatkozott, de nem volt meg benne a pusztító. Pesten Jordán Adél unatkozik és pusztít, de nincs meg benne az a vonzerő, a démon, aki magával rántja a gyengéket. Teljes reménytelenséggel néztem meg az 1976-os Madách Kamara-előadást, leginkább csak azért, hogy megnézzem, kik voltak Almási Éva partnerei. Lengyel György a rendező, meglehetősen fantáziátlan, de alapos munka, látszik, hogy végigelemezték a szerepeket, mikor kinek milyen arcot kell vágnia, milyen hangsúllyal kell megszólalnia. Régi idők színháza, Bálint András szinte dalra fakad, úgy beszél, Haumann eltakarja a szemét, úgy kacag, színházmúzeum. De Almási Éva mégis érthetővé teszi az egész jelenséget, valóságos a szerepben, pedig hát horgolt terítő van a derekára kötve. Akkor is.

Egyáltalán nem hiszem, hogy Almási Éva valaha is jobb színész lett volna, mint a mai Heddák, voltaképpen ezért is vagyok zavarban. Lehet, hogy lejárt Hedda Gabler ideje? A tegnapi színház egy tegnapelőtti darabot játszott, de a mai ezzel már tehetetlen? Vagy mindenről a skandináv krimik tehetnek? Hogy egy norvég nő megöli magát, abban nincs semmi különös, majd akkor szóljanak, ha egy norvég nő nem öli meg magát?  

Tudom, hogy figyelembe kellene venni az alkotók érzékenységét, szegények dolgoztak, és biztos a jó szándék vezette őket, de az új Koncz Zsuzsa-lemez egyszerűen borzalmas. Értem, vagy érteni vélem a célt, ezek a dalok jók, és rájuk fér egy ráncfelvarrás – de nem fér rájuk. Vagy nem ilyen plasztika, buta effektek, harsány és közhelyes hangszerelési megoldások, állandó ismételgetések, ötlettelenség. Végül is egy sikertelen plasztikai műtétbe bele is lehet halni, úgyhogy maradjunk ennyiben: a beteg él. És nem beteg. Vagy ha beteg, hát máshogy, így nem lehet segíteni rajta. Hogy megmaradnak-e ezek a dalok, csak akkor derül ki, ha elhagyja az árnyékvilágot az a generáció, amelyik ezt hallgatta gyerekkorában, de amelyik ezt hallgatta, annak ezek a fajsúlyos gitárszólók nem kellenek. Ez a „modern, mai hangszerelés” pont olyan, mint amikor a reklámban Niro jön trendi, mai külsővel, szűk nadrágban, szemüveggel. De az viccnek van szánva, ez meg komoly.

Hogy jót is mondjak: én nem tudtam, hogy Koncz Zsuzsa is lemezre énekelte a Te szeress legalábbot, és amiből a klip lett (ha klipnek lehet mondani azt, hogy gyere le a parkba, és illegessed magad), a Valaki kell, hogy szeressen még mindig a legjobban sikerült feldolgozás, de az mintha épp Koncz Zsuzsa ellenére lett volna jó, Jordán Adél énekel meglepően életteli módon. Ez viszont a klipre nem vonatkozik, mondok egy jó trükköt, hogy a filmen is úgy nézzen ki, mintha igazán énekelne: igazán énekeljen.

Békésen nyammogok a tea mellé adott baiocchi nevű süteményen, nem is süti ez igaziból, hanem az olasz pilótakeksz, két korong között egy kis mogyorókrém, amikor eszembe jut, hogy tényleg vannak ezek a süteménynevű emberek. Nem Dobos Józsefre gondolok, a dobostorta névadójára, hanem mintha volnának olyanok is, akiknek Dobostorta József a nevük. Például Katia Ricciarelli, akinek a neve egy sienai süteményt is jelent, mandulás keksz, mellé édes vin santót szokás inni. A süteményt állítólag a keresztes háborúból vitte haza egy Ricciardello della Gherardesca nevű páncélos vitéz, szerintem ez körülbelül olyan etimológia, mint Gávavencsellő nevében a folyóparti párbajozók, előbb Gáva lőtt, aztán Vencsel lőtt, gondolom, az utóbbi talált. Aztán ott van Settembrini úr A varázshegyből, akinek a neve szintén sütemény, fügelekvárral töltött tészta, aligha függetlenül attól, hogy a füge szeptemberben érik. Bár, ki tudja. Vezetéknévként mindenesetre gyanúsak, de amint találkozom egy Gesztenyepüré úrral, megnyugszom.

Azon gondolkodom Angela Lansbury kapcsán, hogy vajon létezik-e olyan, hogy ideális kor. Régebben ezen nem gondolkodott senki, létezik, ezért is egyidősek, mondjuk, Luca Signorelli feltámadásos freskóján, Orvietóban az életre kelők. Jézus 33 évig élt, legyen hát 33 az emberi csúcs. Aki nem éri meg azt a kort, sajnáljuk, nem való freskókra.

De itt van Angela Lansbury, mindenkinek ismerős, ha máshonnét nem, a Gyilkos sorokból. Közben meg olyan klasszikusokban is szerepelt, mint a Gázláng, nemcsak szerepelt, de Oscar-díjra is jelölték. 1952-ben aztán mégis otthagyta Hollywoodot, mintha feladta volna a reményt, hogy ott babér terem neki, nem kapott igazi főszerepeket igazi, nagy filmekben, mindig idősebb nőket kellett játszani, például ő volt Elvis mamája a Blue Hawaiiban, pedig ha valóban ő szülte volna Elvist, akkor már tízévesen anyává vált volna. Akkor hát színház, hol West End, hol Broadway, a legnagyobb szerepek, egy halom Sondheim-musical, ő volt Mrs Lovett a Sweeney Toddban, ő énekelte az A Little Night Musicban a legismertebb Sondheim-dalt, a Send In The Clowns-t, nem szívesen írom ide a magyar címét, mert az, hogy Bohócok, hé.  Tényleg.

A végén meg utolérte nem is a világhír, nem is a siker, hanem valami nagymamának járó közszeretet. Ő játszotta Mrs Potts-ot, a teáskannát A szépség és a szörnyetegben. Nem is az volt a lényeg, ahogy játszott, hiszen animációs film, csak hang, hanem ahogy énekelte, mert azért leesett egy Oscar. Mindent tudott, amit nem, azt megtanulta, lírai szoprán hangja volt, de azt mondták, a musicalhez dögös hang kell. Hát megtanult dögösnek lenni, rekeszteni. Ahogy A király beszédében mondja a király (nem az a király, hanem az apakirály): easy, when you know how.  

Hogy a nő nem százas, azt már a filmjéből is sejtettem, mert a zene benne dal, Schubert, a Téli utazás, de még abból sem valamelyik közkedvelt, a Hársfa vagy A kintornás, hanem rögtön az első, a Gute Nacht. Hogy a pasi nem százas, azt is sejtettem, mert ő meg rendes énekes-színész volta ellenére énekelte a Téli utazást. Csak egymásra kellett találniuk, és egymásra is talált Horváth Lili és Szemenyei János.

Ami a találkozásból lett, az A tizenkét óriás című film-színház-muzsika. Filmnek indul, szerelmes történetnek, a fiú és a lány találkozik, kölcsönös szimpátia esetén fölmennek a lányhoz, ahol megkezdődik a mese. A lány A tizenkét óriás című mesét olvassa, nem jöttem akkor még rá, de ez is a Dichterliebe, A költő szerelme című dalciklusból van. Ez a darab címe is, voltaképpen éppúgy elmondja a poént, ahogy a film címe: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre. A tizenkét óriás azért kell a költőnek, hogy ők vigyék a koporsót, és ők süllyesszék a Rajnába, mert nagy koporsónak nagy sír kell. De mi van a koporsóban? A költő szerelme és a fájdalma. Ugyanaz a két történet, de most nincs derűs végkicsengés.

Az a boldogító igazság, hogy attól még nagyon élvezetes az egész, lenyűgöz a kilencven perc összeszedettsége. Formailag elindul a film, és aztán vált, a vászon mögött Danubia Szimfonikus és Szemenyei, mert nem az eredeti Dichterliebe megy, hanem zenekari változat. Ha kell valami vitán felüli érdemet mondani, akkor ez az: végig azt hallja, látja az ember, hogy a 19. századi dalciklus nem valami távoli múlt távoli hangicsálása, hanem mai probléma, mai fazonokkal, mai nem klasszikus képzettségű énekhanggal. Amit veszítünk az énekszólam kidolgozatlanságával, azt megnyerjük a történettel, rólunk szól. Na jó, nem rólunk, de nem is nagy oldalszakállú, frakkos németekről, hanem olyanokról, akiket látunk az utcán. Keresik egymást, megtalálják, és ha elveszítik, az az ő bajuk. Amit énekelnek, az a mi örömünk.  

MÁV Szimfonikusok, Zeneakadémia, nagyon trükkös műsor, Mozart mellett Eötvös Péter és Dubrovay László. Azt gondolná az ember, hogy megfojtják a két kortársat, akik annyira kortársak, hogy ott is ülnek a nézőtéren, és meg is hajolnak a műveik után, hogy Mozart nemcsak Salierit vagy Beethovent nyomasztotta, de kétszázötven év elteltével is csak remeghet a komponisták térde a megtiszteléstől.

Lehet, hogy az ő térdük tényleg remegett, bár nem úgy néztek ki, de az alapélmény nem az, hogy Mozart mekkora zseni, hanem hogy a kortársak mekkora nagy kortársak. Ha volt ebben valami szándékosság, akkor gratulálok, de inkább azt hiszem, hogy Mozartot nem tudnak játszani. Zenekari szinten sem, karmesteri szinten sem.

Eleve nem értem, mi értelme a Varázsfuvola nyitánnyal kezdeni a műsort. Normális esetben érteném, legyen ez egy ilyen évad, varázsos és fuvolás, de mi értelme van rosszul eljátszani a nyitányt, és utána öt percen át rendezgetni a székeket, mert egészen máshogy kell ülni Eötvös Cello concerto grossójára.

Az, persze, már Eötvös művének lényege, elvben túl sok a műfaj a címben, tessék eldönteni, hogy cello concerto, vagy concerto grosso, hogy egy cselló áll szemben a zenekarral, vagy concerto grosso, hangszercsoportok különülnek el a mű során. Vagy ez, amit kapunk, van szólista is, Várdai István, és van hangszercsoport, mögötte ül a csellószólam, nyolc csellista, ha jól számoltam.

A mű meredek, de szépséges, úgy értem, nem feltétlenül közönségbarát, de tartja ezt a formát. Az előadás egy kicsit lágyabb, mint a szerző vezényelte változat, nem úgy pengetnek, mint a lemezen, nem gyilkolják a hangszereket, nem csattog a húr a csellók testén – akinek ez hiányzik, várjon decemberig, Pécsett is Pesten is lesz előadás, Eötvös Péter vezényli majd a Pannon Filharmonikusokat.

Szünet után borzalom, Mozart nagy g-moll szimfóniája, ezzel a hegedűhangzással akkor is fájna, ha valami szédületes karmesteri koncepciót lehetne megtapasztalni, de Farkas Róbert eszmeiségéből csak annyit sikerült megértenem, hogy nem akarja túlérzelegni a két első tételt, ami érthető és valószínűleg helyes is. De amit kapunk, az szívelégtelen, kemény és sietős, azt érzem, amit ők: legyünk túl rajta.

Már csak azért is, mert Dubrovay 1. Faust szvitjét lehet élvezni. Zajos, ritmusos, sok benne a zenekari gesztus, az embernek az a csalóka érzete támad, hogy érti ezt a zenét, ami nyilván nem pont így van. De ha nem is érti (én például az alapul szolgáló Faust-balettot sem láttam), attól még szeretheti, így aztán Mozart tehet mindenről, írt volna rosszabb zenét, és mi boldogabban mentünk volna haza.

Werner Herzogot olvasom, Dereng a világ a címe első regényének, majd mesélek róla bővebben is, most inkább az az érdekes, akiről és amiről szól. Onoda Hiroóról, aki feltehetően a 2. világháború utolsó katonája volt, hacsak nem harcol még valaki a budai hegyekben. Onoda Lubang szigetén szolgált, és az utolsó parancs, amit kapott, az volt, hogy tartson ki. Lehet, hogy csak három év múlva, de biztosan érte jönnek, addig harcoljon, rejtőzzön a dzsungelben, próbáljon szabotázsakciókat végrehajtani.

Mivel újabb parancsot nem kapott, Onoda kitartott. Huszonkilenc éven át. Hiába keresték, mert rejtőzött, hiába szórtak le neki röplapokat, hogy jöjjön már elő, mert azt az ellenség ármányának tartotta. Bujkált, növényeken élt, néha elhajtott egy szarvasmarhát, háborúzott. Embereket is ölt, egyes források szerint ötven áldozata is volt a magányos háborújának, de ő az mondta: annyi azért nem. 1974-ben aztán találkozott egy Szuzuki nevű diákkal, akinek elmondta, hogy ha a felettese érte jön, és parancsba adja, akkor abbahagyja a harcot. Érte ment, parancsba adta, Onoda átadta a kardját a Fülöp-szigeti Marcos elnöknek, aki rögtön vissza is adta neki, amit elkövetett, meg van bocsátva, nem tudhatta, hogy nincs háború. Onoda hazatért, nem lelé honját a hazában, egy időre Brazíliába költözött, de végül mégis Tokióban halt meg, 2014-ben.

Klasszikus Herzog-történet a megszállottságról, azok vagyunk, akikké tesszük magunkat, vagy nem is vagyunk. Nekem valamiért folyton a színikritikusok jutnak eszembe róla, az igazi megszállottak, a kemény mag, akik tényleg minden este, és évente több, mint háromszázszor (igazán) mennek előadásra. Nyilván nem azért, mert elromlott otthon a fűtés, és már teljesen elszakadnak a színház eredeti funkciójától, nem szórakoznak, vagy csak viszonylag ritkán, nem onnét tanulják, hogyan is kell élni, vagy csak még ritkábban, érzik a falakat, hogy már harminc éve szidnak valaki tehetségtelen szörnyeteget, de a közönség mégis szereti őt, és holnap megint főszerepet játszik. Úgyhogy ők is öltöznek, mennek, harcolnak tovább.

Nem hagy nyugodni Simsay Ildikó, a képei sem, a kiálltás sem a Vigadóban, nem tudom eldönteni, hogy túl sok vagy túl kevés, széteső életű-e vagy nagyon is logikus, befejezett vagy befejezetlen a történet. Így aztán arra gondoltam, miért is kellene egyedül keresnem a választ a kérdésekre, amikor van vagy lehet valaki, aki segít, a két képen is látható Lacika, Szily László újságíró, Simsay Ildikó fia. Mondja meg ő, ha tudja, mit látunk, miért látjuk.

• A kiállítás ötlete a papámtól (Szily Géza festőművész) származik, aki rájött és ráébresztett minket, már 25 éve annak, hogy anyám meghalt. Aztán arra is rájöttünk, hogy nyolcvanéves volna, és még ehhez jött a felismerés, hogy az életmű nagy része ott van az Eötvös utcai lakásban, az én szobámban, és ott passzívan létezik, miközben mindenkinek a családban az érthető elfogultságokkal együtt is az a meggyőződése, hogy ezek a művek jók, és másoknak is jelenthetnek valamit. Huszonöt év, az azt jelenti, hogy van egy generáció, amely biztosan nem ismeri őt.
• Egyébként neked el kellett magadban valaha is döntened, hogy apád festészetét szereted jobban, vagy anyádét?
• Szerintem ez olyan, mint annál a gyereknél, amelyik kétnyelvű környezetben nő föl. Vannak ilyen ismerőseim, és kérdezgettem őket, hogy ez okozott-e problémát a beszéd megtanulásakor, és kiderült, hogy soha, senkinél. Nekem sem. Talán segített, hogy annyira különbözőek voltak festőként. A papám nagyon higgadt, álmokból dolgozó, sokrétegűen, mívesen összetett, a mamám pedig elképesztő erejű, gyomron ragad, meg minden.
• Nekem az a furcsa, hogy nem lehet pontosan megmondani, milyen. Nem tudom, ez belülről hogy van, kívülről vannak a portrék, az ijesztő önarcképek, látomások, de vannak a korai csendéletek is. Szerinted melyik a valóságos arca?
• Én mindegyikben érzem az alapvető szenvedélyt, azokban is, amelyek tematikailag nem felkavaróak. Mert, ugye, van nyitott mellüregű boncolás, meg démonszerű lények, és vannak, amelyekben ilyesmi egyáltalán nincs jelen, de én ezekben is érzem az erőt. Nehéz szétszálazni, mert ott voltam, amikor ezek készültek, a mamám hangulatát folyamatosan éreztem, és ehhez képest másodlagos lehet az, hogy mi van a képen.
• Ezek szerint otthon dolgozott.
• Legtöbbször, bárhol laktunk, mind a két szülőm otthon festett, de volt egy időszak, amikor a papám egy közelben élő rokonnál kivett egy szobát, és ott dolgozott.
• Volt olyan, hogy egymás mellett álltak, és festettek?
• Ahova én születtem, az a József körút 67. szám alatti klasszikus L-gangos házban egy nyolcvan négyzetméter körüli klasszikus lakás, amelyben volt cselédszoba is. Nem voltak kicsik a szobák, de nem is műteremnyi méretűek. Volt egy nappali, meg egy festőszoba, ebben egymás mellett dolgozhattak. Igazi festőcsaládos élet volt, volt egy modell, aki később a barátjuk is lett. Sokszor csináltak róla aktmodellként vázlatokat, amiket ehhez-ahhoz később felhasználtak. Nekem három-öt éves korom óta rendszeres élményem volt, hogy megjelenik nálunk a mamám barátnője, aki levetkőzik.
• Minden fiúgyermek álma.
• Teljesen döbbenetes dolog volt. Aztán megszoktam, és mondták, amikor már hat-hétéves voltam, és szerettem rajzolni, hogy ha akarok, nyugodtan jöjjek. Egy rajzra emlékszem is, amit róla csináltam.
• Téged az, hogy most látható vagy a Vigadó falán, idegesít, vagy az nem is te vagy, csak egy kép? Ezek a képek, gondolom, nálatok voltak.
• A kint lévő képek legnagyobb kisebbségi csoportját alkotják azok, amelyek nálunk voltak. A falakon lógott, mondjuk hat darab, többek között a portrék, a húgom meg az én portréim abban a helyiségben, ahol a papám alszik. A többit vidéki és budapesti múzeumokból és magángyűjteményekből szedte össze a papám.
• Az a vágy soha nem ért el, hogy hozzányúljál alkotólag-gyerekileg a festményekhez? Úgy értem, bajuszt rajzoljál saját magadnak, vagy ilyesmi.
• Nem, dehogy. Nagyon tiszteltem a képeket. Mi a húgommal úgy nőttünk föl, hogy csak festőket ismertünk. A nagyokat, az öregeket, akik a szüleim barátai voltak, meg az ő gyerekeiket, akikkel kb. egyidős voltam. Visszagondolva: a szüleimé volt az első generáció, amelyben már voltak festőnők. Nekem ez természetes volt, utólag jöttem rá, hogy előttük nemigen voltak festőnők.
• Anyád ezt a festőnőségét, hogy is mondjam, megszívta vagy nem?
• Nyilvánvalóan megszívta. Az erős tragikus vonal a művészetében ebből is ered. Mindig azt láttam, hogy az életét kettősségekben élte, és nagyon fontos volt neki az a mikrokörnyezet, amiben létezett, és ami sokszor óriási ellentétben állt a külvilággal. Neki az egyik legfontosabb dolog az életében a József körút 67. volt.
• Egy ilyen felirat kint is van a kiállításon.
• Nagyon ritkán írt magáról, de ezt egyszer szépen és részletesen kifejtette. A József körút 67. olyan volt, mint egy falu, ahol mindenki ismerte egymást, meghaltak, születtek, mindenki átjárt mindenkihez, sokféle ember lakott egymás mellett. Ehhez képest volt körülöttünk az egész nagyvárosi közeg. Volt a saját történelme a háznak, és volt az egész elnyomó rendszer, ami a mamámat rendkívül foglalkoztatta. Nagyon közéleti lény volt egészen kiskorától kezdve, nekem a kedvenc személyes tárgyam tőle egy angyalka alakú szappan. A József körút 67. a kezdetektől fogva az események epicentrumában volt, srégen szembe a Corvin közzel. Olyan lelkes volt, hogy a szappan hátába bevéste: 1956 október 24. FORRADALOM.
• Akkor volt ő tizennégy éves.
• Később a festőnőség foglalkoztatta, a festőnői közeggel körülötte, amihez jött egy családon belüli feszültségi lehetőség, ahogy kialakult az a felállás, hogy teljes mértékben ő intézte a háztartást. A kor átlagához képest csak ott lehetett látni a különbséget, hogy ez tudatos volt, megbeszélték a papámmal. Azért alakult így, mert mindketten száz százalékosan a festészetből éltek, nem volt más bevételük nagyon sokáig, és a papámnak jobban mentek a képei. A felszínen ez egy nagyon racionális döntés volt, hogy ki tudjuk fizetni a villanyszámlát és legyen mit enni.
• Lázadt ő ez ellen?
• Én arra emlékszem, hogy a papám elborultan fest, mi meg a mamámmal csináljuk a dolgokat. A mamám egyébként is az a típus volt, aki szeret a dolgokba belemenni, nemcsak elfogadni, vagy úgy utána olvasni, hanem mélyebben. Kedvencem volt a vallási vonal, mert mindig kereste a rendszerrel szembeni lehetőségeket.
• Akkor miatta jártál te is a piaristákhoz gimnáziumba.
• Kilencvenkilenc százalékban. A papám vele ment, de a mamám volt a fővezér, aki igazi alternatívákat keresett a szörnyűségekkel szemben. Arra azonnal rájött, hogy a papok a rendszer lekötelezettjei jelentős részben, így szinte azonnal elkezdett katolikus kisközösségekbe járni. Később ebből eredt az egyik kedvenc jelenetem kiskoromban, amikor bérmálkoztam, és a bérmálkozásnál van egy szokás, hogy a bérmálkozó gyerekek szüleinek képviseletében mond valaki beszédet a templomban. Ez egy ceremoniális dolog - de nem a mamámnál, aki elképesztő módon letolta a papokat és a hívőket, hogy az anyagi javak hajszolásával foglalkoznak, és nem az igazi értékeket keresik. Üvöltött a mikrofonba, a püspök egészen behúzódott a karosszékébe a hatalmas püspöksüveggel a fején. Harsogott a mamám, a többiek levegőt nem mertek venni, ő meg tizenkét percen keresztül csepülte a többieket, hogy hogy képzelik.
• Akkor neki a rendszerváltás...
• Valószínűleg élete legnagyobb élménye volt. Már a gyerekei születése mellett, vagy amiket szokás még mondani.
• Ezt valahogy lehet látni a képein? Máshogy festett 1989 után?
• Én csak annyit látok, hogy a nagyméretű rajzait mind a rendszerváltás után készítette. Persze, rajzolt előtte is, de komoly, súlyos műnek számító rajzokkal csak akkor jelentkezett. De nem azt jelentette neki a rendszerváltás, hogy akkor egyszerre valami olyan boldogság töltötte volna el, ami a művészetét is megváltoztatta volna, hiszen rögtön kiborult, hogy hogy lehetnek olyanok az Antallék, utána rögtön kiborult, hogy hogyan lehet erre azzal reagálni, hogy kiengedik a sufniból a kommunistákat, elfelejtve mindent. Nem volt hosszú periódus, ami átalakíthatta volna a művészetét, pikk-pakk zajlottak az események.
• Engem nagyon zavar a kiállítás sokszínűsége, hogy nem nagyon tudom követni, melyik is az ő művészete a sokféle kép között.
• Ez deklarált cél is volt, hogy a személyiségének a sokoldalúságát és sokszínűségét megmutassuk. Jelentős részben olyanoknak szólt a kiállítás, akik talán még nem is hallottak róla. Így is csak épp, hogy meg tud jelenni az ő kézműves, nem-festő oldala, rengeteg játékot, ruhát, babát, szoknyát, horgolt-kötött dolgokat csinált ismerősöknek.
• És ezek még megvannak?
• Egy pár dolog előkerült a megnyitóra. Ott volt a kiálltáson három játék, és még nyomára bukkantam öt-hat darabnak.
• A tacskók a tárlóban a tieid voltak?
• Azt nekem varrta, aztán a húgom tacskója volt, utána meg az én gyerekeimé. Úgy került a kiállításra, hogy kérdeztem a gyerekeimet, mi lett velük, és az épp Eindhovenben tanuló Borisz mondta, hogy az ágyában van, mert még húszévesen is azzal aludt.
• Anyád az a fajta volt, akinek folyton jár a keze, csinál valamit?
• Voltak egy gesztusból született dolgok, rávarrt két gombot egy rongydarabra, és abból lett valami, voltak, amikhez mindenféle részleteket csinált, babáknak külön horgolt hajat. Lehet, hogy ez már ráhúzás, hogy a kreatív energiáit az idő menedzselhetetlensége miatt korlátok közé szorította, ezért is burjánzott aztán olyan sokirányúan.
• Szerinted az ő élete tragikus volt, vagy csak a rövidsége miatt tűnik annak?  
• Az ember óhatatlanul is gondolkodik azon, hogy miért hal meg valaki korán, holott nem biztos, hogy van annak valami különösebb oka. Hatalmas, perzselő vágy volt benne minden iránt, és ezekből a vágyakból sok mindent nem tudott kiélni, vagy látnia kellett, hogy ezek nem megvalósíthatók. Nem csak művészi dolgokra gondolok, hanem például a szabadságvágyra. A szabadságot a mikroköreiben meg tudta tapasztalni. A nagyon mikro dolgokban olyanokat tapasztalt meg, mint akár egy New York-i művész, közben meg, ha eggyel kijjebb lépett, akkor majdnem azt élte meg, amit egy szibériai művész. De azért tudott létrehozni dolgokat, mert legalább a buborék megvolt, amiben alkotni tudott.
• Egyébként ő a képeket eladásra szánta? Vagy voltak külön eladandó és megőrzendő festményei?
• Szerintem, bár nem akarok a nevében beszélni, alapvetően, a kifejezett képcsarnoki műveket leszámítva, kiállításra és brutális hatásra törekedett. Zokogva menjenek ki az emberek az utcára, és másképp éljenek utána.

Valaha azt hittem, hogy Wagnerhoz is ugyanaz az út vezet, mint Verdihez. Az ember először megismeri a részleteket, mondjuk meghallgatja, hogy Az asszony ingatag, aztán tudni akarja, hogy vajon miért is ingatag az asszony, így meghallgatja a teljes Rigolettót. Így aztán, amikor már nagyon zavart a teljes járatlanságom Wagner világában, szépen leslattyogtam az NDK Centrumba, megvásároltam Simon Estes lemezét, Wagner-operarészleteket énekelt rajta, aztán nosza, tárulj Walhalla kapuja, jöjjenek az új csodák.

Nem jöttek. Egyáltalán nem, egy fél lemezt sem tudtam végighallgatni, csak a jó ég tudja, mit énekelnek, kinek mi baja van, és miért gondolják, hogy a bajra a gyógyír az, hogy németül kántálnak.

Furcsa módon fordítva viszont nem ennyire értelmetlen a dolog. Ha az ember már ismeri (vagy mondjuk inkább azt, hogy hallotta már) a teljes operákat, akkor egy-egy részlet akkor is felidézi a teljes művet, ha Wagner nyilvánvalóan nem készült arra, hogy áriaesteket is lehet adni az operáiból, sokszor nincs pódiumi végük a jeleneteknek és áriáknak, egyszerűen abba kell hagyni az éneklést, hogy tapsolhassanak.

A Wagner Társaság 150. születésnapjára tegnap Schöck Atala és Michael Volle énekelt részleteket, külön-külön is, együtt is, nagyon élvezetesen. A fennmaradó időben Pinchas Steinberg vezényelte az Operaház zenekarát, még Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye is belefért a műsorba. Bár, ha így játsszák, akkor nem értem, hogy miért. De nem is az a lényeg, hogy két Hollandi-részlet vagy Wotan búcsúja felidézi-e a teljes operákat hanem hogy a Müpában vagyunk, a teljes operák is felidézik elmúlt és eljövendő júniusokat, a Wagner-fesztiválokat, hogy lesz még egyszer ünnep a világon, hiszen volt is. Meg épp van is.  

Domingo a Müpában, megint felülmúlt minden észszerű és észszerűtlen várakozást, az ember lelke lepkeként szálldos a feje fölött. És akkor otthon a Pillangókisasszony várja. Nem úgy, nem valami családi problémaként, csak közvetítés az Erkel Színházból, 2019-ből, Rost Andrea címszereplésével.

Meg kell szokni. De mi van, ha ezt az operajátékot már egyáltalán nem szeretném megszokni. Nem is azzal van a baj, elaggott rendezés, valaha nagyon szép volt, most még funkcionálgat, de a szereplők nem tudják eldönteni, hogy most a tévéfelvételnek játszanak, vagy az esti közönségnek. Velőrázás, színfalak hasogatása, durva sminkek, nagy parókák. És az egészről szépen leválik Rost Andrea, aki nem eged a színvonalból. Szerintem saját sminkessel dolgozik, mert amíg a többieknek pirosítóból nagy bazsarózsákat festenek az arcára, addig ő pompásan mutat, amíg a többieknek cicaszemeket húznak, hátha attól japánnak néznek ki, őt meg sem próbálják ázsiásítani, ő már akkor tudja, hogy ez nem megy, európai nő, fehér hálóruhában. A karmester alszik, ettől a zenekar is alszik, csak az ördög nem alszik. Meg a kérdés motoszkál, hogy Rost ide vagy oda, ennek mi az értelme? És ha már elkészült a felvétel, vajon miért nem dugják el archívumok legmélyére?