Mégis kellene már valami Márait olvasni. Mert úgy nőttem fel, hogy Márai nevű író nem volt a magyar irodalomban, és akkor még azt hitte az ember, hogy biztos okkal nem beszélnek róla, talán nem annyira lényeges. Aztán rájön, hogy nem azért kussoltak róla, mert nem tetszett nekik, hanem mert élt, és mégis meg kellett volna magyarázni, hogy ha él, akkor miért nincs idehaza. Akárhogy is, az ember mindent nem tud bepótolni, főleg a gimnazista lelkületet nem tudja már visszaszerezni, ha egyszer nem gimnazista, így aztán hiába olvassa Márait, vagy legalábbis olvas tőle, még mindig sokkal több a könyv, amit nem olvasott. És marad valami idegenkedés is, megmagyarázni, hogy miért is nem máraista. Nálam a magyarázat az, hogy jó író, de kis lélek, és a kedvenc illusztrációm erre a Napló 1944-es bejegyzése, hogy korlátozzák a benzinhasználatot. Hogy a saját kocsimba, a saját pénzemért nem vehetek annyi benzint, amit akarok, hőzöng Márai, én meg azon hőzöngök, hogy Sándor bátyám jól körülnéztél te a világban? Biztos, hogy ez a legnagyobb probléma 1944-ben Budapesten, hogy nem vehetsz benzint?

Mindegy, Kassáról visszajövet levettem a Csutorát a polcról, és milyen jó, ahogy elkezdődik, Cave canem, ő is megírja a maga kutyás könyvét. Ő is, vagyis valakikre gondol, akik még, nyilván leginkább Thomas Mannra, a magyar irodalomban akkor még a kutyaversek fontosabbnak tűntek, Ádáz és Hattyú. De hát tartja akár Thomas Mann-nal is a lépést Márai, jó ez, jó, csak valahogy ő maga olyan ostobán bánik az állattal. Valószínűleg ez is új dolog, hogy állat és ember közti meg nem értésben az olvasó ösztönösen az állat pártjára áll, az ember a hibás, ha Csutora nevelhetetlen, az a neurotikus környezettől van, hülye Márai, hülye Márainé, de nem bírlak benneteket.

Nyilván azért, mert olyan valóságosak. De mi van, ha Márainak soha nem volt kutyája, se Csutora, se Jimmy King, se senki, az egészet csak úgy kitalálta, elképzelte, megírta. Akkor mégis zseniális elme, nem? Most ebben reménykedek.

Van egy mellékes hozadéka a szépséges Cezanne-kiállításnak a Szépművészetiben, a falról kiderül, hogy a festőt Cezanne-nak kell írni, nincs ékezet a második betű fölött. Azt nem tudom, hogy akkor ezentúl szözánnak is köll-e a nevet öjteni, Cezanne takes you down to his place near the river, ahogy Leonard Cohen mondaná.

De ez tényleg mellékszál, a kiállítás nagy és többször nézendő, többféleképpen élvezhető, aki akarja, csak a Cezanne-okat nézegetheti, de olyat is, mint a Kártyázók a Musée d’Orsay-ból, aki bírja, járhatja az utat Cezanne-tól Malevicsig, nézheti, hogy kikre és hogyan hatott. Négykézláb fog kijönni a kiállításról, de boldogan.

És lehet közben idétlenkedni is. Az ember arra a boldog középkorú úrra gondol, aki a fenti képen látható. Mennyire boldog volt, amikor megtudta, hogy a nagy Cezanne fogja lefesteni. Mennyire készségesen ült a széken, keresztbe tett, zsibbadó lábakkal, tudván, hogy a művészettörténet részévé válik, idegenek fogják száz és ezer év elmúltával nézni az arcát, és azon töprengeni, ki lehetett ő, mi az a finom, borús felhő az arcán… Az ám, az arca. Az pont nem érdekelte Cezanne-t, csak egy kéthónapos camembert sajtot festett oda.

Pech. Vagy szerencse, attól függ.

Ócska a poén, tudom, de nehéz ellenállni neki, mert tényleg azt érzi az ember: egyre kevesebb ez a José Cura jelenség. Már ami a hangot illeti. Nem ugyanaz, mint ami indult, más a színe, más az ereje. Így aztán nem is akkora öröm a meglepetés, hogy ő énekli a Bajazzókban a Prológot, és nem a bariton, Kelemen Zoltán. Volt már rá példa a világtörténelemben, Mario del Monaco is énekelte az áriát, de ő aztán bőgette a motort. Cura nem bőgeti, de játszik, letérdel a színpadra ültetett gyerekkórushoz, könnyed és természetes, amivel némileg sokkolja a gyerekeket, mert ők mégiscsak fellépő művészek.

Ez egy más Bajazzók. Félig szcenírozott, vagy félig sem, a teljes díszlet két darab szék, de teljes az előadás, megrendezett by Harangi Márta, igazi dráma. Ijesztő is, amikor Cura nekitámad az egyik kóristának, mert az megpendíti, hogy a felesége esetleg megcsalja. Csak meg ne pofozza.

A módszer beválik, ami hangban kevesebb, az játékban több, de nem sok, és Cura viszi magával a legfontosabb partnert, a Neddát éneklő Pasztircsák Polinát. Lehet dekázni, hogy az énekes színházban most mennyi az énekes és mennyi a színház, de ami a végeredményt illeti, nekem nincs panaszom. A nő meghal, a madarak kirepülnek.

Amennyire vissza tudom követni, Beniamino Giglivel kezdődött. Ő lépett föl karrierje csúcsán (bár az ő karrierje végig csúcson volt), a lányával, Rinával. Aki Beniaminót akarja hallani, annak Rinát is kell. Nem volt nagy tragédia vagy képtelenség, de azért kényszer, amit a közönség nem szeret. Aztán folytatódott Caballéval és a férjével, Bernabé Martíval, és, természetesen ott van Anna Netrebko Yusif Eyvazovval. Most eljött a Müpába Sonya Yoncheva az öccsével, Marin Joncsevvel, aki nyilván nem azonos kategória, így az ember szinte kötelességének érzi, hogy fintorogjon. Mit ki nem kell bírnunk.

Közben meg tekinthetnénk ajándéknak is. Marin Joncsev egy szál magában csak egy Képáriára ragadtatta magát, nem volt szörnyű, nem volt jó sem. Nem is lesz soha igazán jó, hogy kegyetlen legyek: csak rá kell nézni. Ahogy áll a színpadon, már az is otthontalanságot sugall.

A lényeg az, hogy nem is ezért jött, nem ez volt a fontos, hanem hogy helyzetbe hozza a nővérét. Hogy ne legyen ez a gálakoncerti bénáskodás, kijön, bemegy, ária, ária, nyitány, kijön, bemegy. Annyira megutáltam már az évek során A végzet hatalma nyitányát, mert állandóan erre használják, időhúzásra, hogy meglegyen egy teljes koncert, pedig csak hét áriát hallottunk. Sonya Yoncheva most az első pillanattól jelezte, hogy színházat akar, helyzeteket, amelyekben énekelnek, és nem hangversenyt. Bejött, mint valami lilaruhás hölgy, kezében rózsaszállal, és amíg a Le villi nefelejcses áriáját énekelte (honnan is szerezhettek volna az alkalomra nefelejcset), a szirmokat tépkedte, szeret - nem szeret.  

Kicsit még gondolkodtam, hogy szeretem vagy nem szeretem, hamar elmúlt. Pompás dolgok jöttek, Bohémélet-blokk, aztán Tosca-blokk, a szünet két oldalára elosztva. Tosca imájánál már ordítanak a rajongók, de okkal. Szép, telt, gazdag hang, izgalmasan sötét lefelé, de nem szorul, fölfelé meg büszkén és diadallal nyílik. Tulajdonképpen nem jó öcsnek lenni, mert a lehetőség mellett ő az összehasonlítási alap, így is lehet énekelni. Meg úgy is. Úgy meg már nem is lehet, ahogy a Pillangókisasszony szólt, hogy erő van benne, és mégis törékeny, és az ária középrészében szinte prózának érződik, annyira halk és félénk és hétköznapi. Jön egy ember, elindul a dombon fölfelé, és engem keres, de én nem szólok, meg ne haljak örömömben. Aztán a kiterjesztett karú éneklés, már megint, mi meg tudjuk, hogy így csak a megcsalt szerelem tud énekelni.

Talán az sem túl nagy ár.

Miközben az élet, amennyire meg tudom ítélni, arról szól, hogy egyre kevesebb az ismerősünk, vagy az olyan, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, egyre több lesz a virtuális barát, cimbora, vagy legalábbis ember, akinek a neve valamit mond. Egy héttel ezelőtt sejtelmem sem volt róla, hogy ki az a Bubics Zsigmond, aztán Kassán ott nézett rám a Kelet-Szlovákiai Múzeum felső szintjén: biskup, umelec, donátor. Magyar felirat nélkül is a biskup és a donátor kitalálható, az umelec művészt jelent. Reneszánsz ember a nem reneszánsz időből, hiszen még fénykép is készült róla, 1907-ben halt meg nyolcvanhat éves korában.

A pályafutása talán nem épp különleges, egyházi karrier, magyaróvári segédlelkészből lett kassai püspök, országgyűlési képviselő. Mindig is kapcsolatban állt az Esterházy családdal, és ha igazat mond a lexikon, akkor neki köszönhető, hogy az Esterházy-gyűjtemény Magyarországra került, vagyis amikor meghatottan állunk az Esterházy Madonna előtt, éppenséggel Bubics Zsigmondnak is köszönetet mondhatunk. Kassán, persze, nem ennek örülnek, hanem hogy a gyűjteményét a városnak adta; ha ők meghatottan állnak a Poussin-rajz előtt, akkor éppenséggel…

Nem is ez az igazán meglepő, hanem az umelec, vagyis hogy maga is festett, állítólag a Szépművészetiben is van tőle kép, gondolom, a raktárban. Kassán csendéletek és tájképek láthatók, nem mondom, hogy felfoghatatlan minőségben, de van egy ilyen finom kis hagyma-ábrázolat, nincs mit szégyellni rajta. Talán túl lelkes vagyok, mint olyan ember, aki nemhogy egy kockát, de egy négyzetet sem tud tisztességgel lerajzolni, de nekem imponál a püspök úr.   

Minden rosszra el voltam készülve, és majdnem minden rossz be is következett, amikor a Kocsis-emlékesten a Nemzeti Filharmonikuosk eljátszották Liszt Ünnepi indulóját Kocsis Zoltán átiratában. Az a fajta zenélés, amit az ember a széksorokból tényleg nem tud megérteni. Ha nem tetszik nekik, miért játsszák? Ha tetszik, miért játsszák így?

Mindegy. Igazából Berezovszkijra készültem, és az ő részéről voltam mindenféle rémségre elkészülve, játszott ő már elég érdekes dolgokat, még Kocsis vezényletével is, azóta pedig csak telt az idő, de a Rachmaninov d-moll zongoraverseny nem volt élvezhetetlen. Nyilván más lett belőle, mint ahogy a megemlékezett játszotta volna, más a tempó, de hát Kocsison kívül azt az őrületes rohanást senki nem vállalta, amit Rachmaninov maga játszott. Nem is ez volt számomra az érdekes, hanem hogy Borisz Berezovszkij mintha önmagával akarta volna bizonyítani Kocsis különlegességét. Hogy itt van, ötvenkét éves, nagy-nagy adottság, de egyáltalán nem hisz abban, amit csinál. Hogy mekkora csuda volt Kocsis, ahogy napról napra, rendületlenül ment, gyakorolt, próbált, játszott, és egy pillanatra sem fogalmazódott meg, talán még kérdésként sem, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Olyan kérdés, amit nem kell feltenni. Elég csak válaszolni rá.  

Ma öt éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán.

Persze, pontosan emlékszem arra a bénult bambaságra, amit éreztem, hogy most mi lesz. Mi lesz az életművével, mi lesz a zenekarral, hogy fakul majd el az emléke, jönnek majd újak, de akárki megszülethet már, csak ő nem. Ugyanaz a bénultság, amit rajta láttam, amikor Ferencsik meghalt. Valami, ami biztosnak tűnt, még akkor is, amikor a betegség egyértelművé tette, hogy ez nem biztos és nem örök, ami valahogy stabillá tette a zenei világot, eltűnik. Aztán itt vagyunk, a zenekar is megvan, este évfordulós koncert lesz. A többi meg nyilván elkerülhetetlen, magamon is látom, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, így kell lenni, nem élhetünk a múltban. Azzal meg végképp nem szeretnék foglalkozni, hogy régebben minden jobb volt, az ember fogta magát, és elment egy Kocsis-koncertre. Minden koncertet sajnálok, amelyikre nem mentem el, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy mindegyikre emlékeznék, amelyikre elmentem.

Tegnap az asztalnál Pintér Béláról beszélgettünk, az új darabról, meg hogy most mintha elfordulna tőle a támogatói kar, az utóbbi időben egyre több az értetlenkedés és helytelenítés, már nincs szó arról, hogy ő a magyar Shakespeare. Mondtam, hogy ez nekem mennyire imponál, mert nyilván érzi, hogy mit szeretnének tőle látni és hallani, de nem megy abba az irányba, mindig váratlan, mindig a maga útján megy. Mint Kocsis, mondtam. Megtehette volna, hogy egész életében Bartókot zongorázik, vagy úgy játssza Debussyt, ahogy szokás, Rachmaninovhoz meg hozzá sem nyúl, és végképp nem kezd el vezényelni, mert nyilván sejtette, hogy soha nem fogja az újévi koncertet dirigálni Bécsben, de ment, amerre mennie kellett.

A mondat végére érve megnyugodtam. Nem kell félni az emlékké válástól. Zoltán örök.

Állok Kassán, a dómban, a főoltár előtt, elég közel lehet menni hozzá, mondjuk, hogy tisztes távolra, de hiába meresztem a szemem, nem látom, mi van rajta. A szobrokat még igen, Szűz Mária, és két Erzsébet, az övé és a miénk, mármint magyarországi Szent Erzsébet, de hogy körülöttük mi történik a táblaképeken, arról már halvány sejtelmem sincs.

Lehet, hogy a régi híveknek sokkal élesebb szeme volt, mint a maiaknak, vagy lehet, hogy azelőtt közelebb lehetett menni, bár alig hinném, hogy nagyon mászkálhattak volna azelőtt az oltár körül. Akkor mégis kinek készül az oltár?

A népszerű válasz az, hogy Istennek, hogy a készítők neki akartak tetszeni, aki mindent lát, és nem rövidlátóan pislog a nem is nagy távolságból. A kevésbé népszerű az volna, hogy a megrendelőnek, papok kérték, ők fizették, ők is látják pontosan és tisztán, mi van a képeken. Ebben megnyugodva eszembe jutott a jelenet Vajda Jánostól, az Egy honvéd naplójából, hallgatja a Kossuth-beszédet a Szervita téren, egy mukkot sem ért belőle, akkor még sem mikrofon, sem hangfal nem segített a beszélőnek és a hallgatónak. Mellette valaki a könnyeit törölgeti. Hát miért sír, bátyám, ilyen messziről nem is érti, mit beszél Kossuth. Érezni kell azt…

Talán nekünk is érezni kellene azt, mi van a képeken. Mi vagyunk az oltár szárnyai, de csak ha akarjuk.

Nem hiszem, hogy valaha lehettem annyira ifjú és ártatlan, hogy nem tudtam volna, mi az a sztriptíz, de olyan ifjú biztosan voltam, hogy nem tudtam, mi az a Soho. Ennek megfelelően, amikor Szörényi Levente 1970-ben azt énekelte a Good-bye London című dalban, hogy „sztriptízbár a Sohóban, már nem álmodunk”, azt én úgy énekeltem, hogy „sztriptíz vár a kohóban”. Hogy miért kellett volna a kohóban pucér nőkről álmodni, arra így utólag nem tudnék válaszolni. Talán ez volt a munkáshatalom nyoma szellemi fejlődésemen. Hamar elmúlt ez az állapot, a testvérem kiröhögött és felvilágosított, így mire a tévében adták a Sztriptízbár a Sohóban című filmet, már meg sem próbáltam kérlelni a szülőket, bevonultam a paplan alá a hordozható Mini Vidivel, hátha nem bukok le. És nem is. Csak a filmben nem volt semmi olyan, legalábbis így emlékszem.

Csak azt akarom mondani, hogy meg vannak érintve a lelki húrok, ha a hatvanas évekről és a Sohóról van szó egy filmben, még akkor is, ha az Utolsó éjszaka a Sohóban című film elvben a mában játszódik. De a főhős leányka oda vágyik vissza, sőt, vissza is talál oda, és elég jól játszadozik a rendező Edgar Wright velünk, hogy ne tudjuk eldönteni, mi is az, amit látunk. Bűnügy vagy horror? Ha ugyan van olyan gyilkosság, amely nem horror. De ez benne a jó. Meg még egy csomó minden, Diana Riggs, aki valaha James Bondné volt, most az utolsó filmjében, Rita Tushingham, aki tényleg a hatvanas évekből jött, de nem maradt úgy. (Gondolkodnom kellett, melyik magyar filmben is játszott. A csalás gyönyöre című Gyarmathy Lívia rendezésben.) A mai sorozatsztárok, ahogy kézen fogva szalad a Vezércselből a sakkzseni A koronából Fülöp herceggel. A főhajtás más mozik előtt, benne van a Psycho és Polanskitól az Iszonyat , mindkettő a hatvanas évekből való. Ahogy az óriásplakáton a fürdőgatyás James Bond, Sean Connery. Plusz a zene, szigorúan Beatles és Rolling Stones nélkül, Cilla Black és Petula Clark.  

Rossz nem lehet, ugye? Nem is az.  

Nem hagy nyugodni Borsi-Balogh Máté, vagyis az általa énekelt Winterreise az Örkény stúdiójában. Mitől jó? Mert hogy jó, afelől nincsen kétségem. De nem kellene annak lennie, mert a Téli utazás mégis zenemű, Schubert, nem egy pillanat, hanem másfél óra, aminek a nagy részében énekelni kell, a kisebbik részében meg lenni, tenni-venni, lámpát kapcsolgatni, sört keresni a hűtőszekrényben. Lehet, hogy ihletett pillanatában valaki úgy tudja elfütyülni a Mozart g-moll szimfónia dallamát, hogy az másoknak is tetszik, de ez most nem egy pillanat, és arra normális ember nem vállalkozik, hogy közönség előtt fütyülje el a teljes művet, négy tételt. Amit Borsi-Balogh Máté tesz, az majdnem ennyire meredek.

Vagy nem. Mert közben arra gondolok, hogy az ősbemutató Schubertnál zajlott le. Ez is már halasztott előadás volt, az első alkalommal csak a barátok mentek el, Schubert elfelejtette, hogy vendégeket hívott, és elkószált valahová a városban. De amikor a vendégek is ott voltak és ő is, akkor szépen nekiült, és a zongora mellett elénekelte a darabot. Vagyis, azt hiszem, csak a felét, mert akkor még csak annyi volt készen.

Az már más kérdés, hogy a barátoknak egyáltalán nem tetszett a dalciklus, és csak a Hársfáról, az ötödik dalról mondták azt, hogy rendben van, a többi szerintük nem sikerült. De a lényeg, hogy mintha Schubert azt gondolta volna, nemcsak végletesen kimunkált hangú dalos hímpacsirták ajkán szólalhat meg a Téli utazás. Szenvedni mindenkinek szabad.