Emlékszem, amikor először voltam Amszterdamban, és hallgattam, hogy beszélnek a helyiek, ezt a sok szóközepi ss hangot, röhögtünk, hogy ha úgy kezdenénk el beszélni, ahogy a helyiek, itt vagyunk Amssterdamban, a Rejkssmúzeumban, otthon kiröhögnének. Nem azért, hogy mennyire megjátsszuk a műveltet, hanem hogy mennyire műveletlenek vagyunk, még azt sem tudjuk, hogy az a hang ott sz. Meg emlékszem Albert Györgyi berobbanására a hazai köztudatba, amikor mindenki arról beszélt, hogy egy őrült nő az Oscar-díj gála közvetítésekor hogyan mondta a neveket, igazi, amerikai kiejtéssel, ott megy Sztívön Szpilbörg, az meg ott Arnold Szvorzenegör. Hát ez kikérjük magunknak, pontosan tudjuk, hogy az Arnold Svarcenegger. Mintha ez a kiejtés közelebb volna a stájerhez…

Azon gondolkodom, amikor időnként feltámad bennem a kiejtésnáci, és fejet csóválok, amikor a tévében azt mondják, Lájem Neeson, sőt, fejcsóválás mellé meg el is mondom az ostoba készüléknek, hogy ostoba gép, a Liam a William becézése, nem kell tovább bonyolítani, de mégis: hol vannak a helyes arányok? Mert tegnap megnéztem a Netflixen a Jurassic Park készítéséről szóló nagyon lendületes dokumentumfilmet, ahol teljes meglepetéssel azt hallottam, hogy az író Michael Crichtont, akit nagy meggyőződéssel mondtam volna Májkl Kricstonnak, Igaziból Krájtonnak kell mondani. Ha nincs kép, nem a Jurassic Parkról van szó, nem jövök rá, hogy kiről beszélnek. És ha más is Kricstonnak mondja, akkor javítsam ki? Vagy a válaszmondatba helyezzem el ügyesen a Krájton szót, hátha visszakérdez, hogy akkor így kell mondani? Rokontalan nyelvünk magányossága, mondanám, bár lehet, hogy ezt a Krájton-dolgot más nyelvcsaládokban sem tudják.

Az elmúlt hét nem különösebben eredeti tanulsága az volt számomra, hogy szabályozottabbá vált az életünk. Nemcsak arra vannak szabályok, hogy ki fényképezhet le kit (amit, természetesen, millióan és milliószor megszegnek), de szinte mindenre. Ha meg valamire nincs szabály, akkor rögtön van társadalmi igény a szabályozásra. Hol menjenek az elektromos rollerek? A járdán? Az úttesten? A bicikliúton? Mondja már meg valaki.

Nem is az a kérdés, hogy ez jó vagy sem, hanem hogy mit is jelent. A valaha Londonban élő humoristának, Mikes Györgynek volt egy eszméje a legendás japán és angol udvariasság kapcsán. Ámbár, ahogy a régebben itt randalírozó, női ruhába öltözött, fertelmesen részeg angol vendégeket láttam a bulinegyedben, lehet, hogy ezt az egész jelenséget elfújta a nyugati, nyers szél.  Mindenesetre George Mikes szerint azért ez a két nép, az angol és a japán a legudvariasabb, mert mindkettő szigetországban él. Mert tudják, hogy a hely nagyon is szűk és behatárolt, és ha életben akarnak maradni, vagy legalább jól akarják érezni magukat, akkor kénytelenek udvariasak lenni egymáshoz, betartani az írott és íratlan szabályokat, alárendelni a személyt a közösségnek.

Mondjuk, hogy igaz. Akkor nem arról van szó, hogy most már a Föld, vagy legalábbis a szárazföld vált egyetlen szigetté, ahol sokan vagyunk? Elég különbözőek ahhoz, hogy az íratlan szabályokban már ne lehessen megbízni, de a szabályokat le is lehet írni, kötelezővé lehet tenni, és akkor mindannyian jól érezhetjük magunkat. Vagy legalább egyformán rosszul. John Donne azt mondta, senki sem sziget. Igaza van. De mindannyian ugyanazon a szigeten élünk.

Olyan országban, ahol az átlagnál sokkal több jóképű férfi található… Jó, kénytelen vagyok megállni, a szépség természetesen meglehetősen puha fogalom, és nagyon is elképzelhető, hogy az emberi szépségről alkotott nézeteinket leginkább a Földközi-tenger környéki képzőművészek befolyásolták. Ők pedig mégis azt festették és faragták, amit láttak, így aztán, ha az olasz férfiak között azt érezzük, hogy gyakoribb a szép, mint, teszem azt a poroszok között, akkor csak a régi mesterek áldozatai vagyunk. Ennek ellenére fogadjuk el munkahipotézisként, hogy Itáliában mégis gyakoribb a szép férfi, mint, mondjuk, Csehországban. Mert hogy azt akarom mondani, hogy egy olyan országban, ahol az átlagnál több a szép férfi, azt gondolná az ember, hogy az előadóművészeknél az a kiindulás, hogy jó rájuk nézni, nehezített a pálya, mert még szavalni és énekelni is kell hozzá.

Ehhez képest, ha megnézi az ember a régi olasz popsztárokat… Vagy konkrétan egyet, Nicola Di Barit… Én nagyon csodálom a jelenséget, mert arról szól, amiről a régi opera is: mindegy, hogy dagadt a tenor, fancsali a szoprán, ha van hangjuk. Mintha az operával lázadnának az átlagemberek, mi is tudunk szeretni, mi is bele tudunk halni az érzelembe, nem csak mindenféle hollywoodi sztárok.

Nicola Di Bari, miközben arról énekelt, hogy a szíve egy vándorcigány, még az átlagnál is furcsábban nézett ki, az olasz átlagnál meg még furcsábban, vézna, szemüveges, idétlen, még csak azt se lehet mondani, hogy ha énekelni kezdett, valami csodálatos metamorfózison esett át, és megszépült, vagy legalább magabiztosabb lett. Ugyanaz az elfogódott kis izé maradt. Még a neve, vagyis a művészneve sem rocksztár név, Nicola Di Bari az a szent, akit mi (gondolom, szlovák mintára) Mikulásnak hívunk, a nagy szakállú Szent Miklós. Aki egyébként soha nem járt Bariban, legalábbis életében nem, csak az ellopott ereklyéi fölé építettek ott egy bazilikát. Megnézném, hány popzenei csillag futna be bárhol a világon jelentős karriert Mikulás bácsi névvel. Vagy Nicola Di Bari külsővel. De hát ez Olaszország.

Nem az Avatarról lesz szó, hanem arról, hogy néhány éve szavaztak az olaszok, nyilván nem kötelezően és nem általános érvénnyel, hogy melyik a rájuk leginkább jellemző olasz sláger. A távolból azt mondtam volna, hogy biztosan a Lasciatemi cantare nyer, nem bonyolult dallam, és a világképe is elég problémátlan, hadd énekeljek gitárral a kezemben, hiszen igazi olasz vagyok.

Végül is: nem. És még csak nem is az Azzurro nyert (bár az előkelő második helyen végzett), hanem egy nála is régebbi Domenico Modugno-dal, a Volare. Igazából nem is ez a dal címe, hanem az, hogy Nel blu dipinto di blu, kicsit így rémálomszerű, hiszen így is kezdődik: azt álmodja a lírai én, hogy kékre festi a kezét és az arcát, aztán fölrepül az égbe. Mégis avatar?

De mi a közös a két dalban? Hát persze, a kék. Véletlen? Vagy az olasz kékmánia? Ez mindig rejtély számomra, most sem fogom megfejteni, hogy ha van egy ország, amelynek piros-fehér-zöld a zászlaja, akkor a sportban ők vajon miért kékek. Van ennek valami titkos jelentése? A trikolórt csak ránk erőltették, az egységes Olaszország nevében, de mi igazából kékek vagyunk? Kékben még egységesebbek, akkor tényleg nem számít, hogy a balszélső szicíliai, a jobbhátvéd meg dél-tiroli?

Tényleg nem tudom a megoldást, de elismerem, hogy vannak ennél fontosabb kérdések is a világban.

Ulickaját olvasok, elbeszéléseket, nem is kezdek el lelkesedni értük, mert olyan, mintha azt mondanám, hallottam mostanában egy jó festőről, úgy hívják, Rembrandt. De van a kötetben egy érdekes tollhiba, ha ezt mondják tollhibának, gondolom, csak a magyar változatban van így: az egyik szereplő a gyermekét a Marcus Aurelianus elvei szerint nevelte. Nyilván Marcus Aureliusról van szó, már hogy az ő elvei szerinti nevelésről, bár ő mintha magát akarta volna nevelni, nem a leszármazottait. Akit egyébként nem is sikerült, Commodust nem a legnagyszerűbb római császárként őrzi az emlékezet.

De attól még volt Aurelianus nevű császár is, nem Marcus, hanem Lucius Domitius Aurelianus, és van is hozzá némi közünk, hiszen Pannóniában született, és a pannóniai légiók kiáltották ki császárrá 270-ben. Nem is kifejezett római fej az egyenes hajával, gondterhelt, bandzsa nézésével inkább valami nemzetközi futballistára emlékeztet. Aki Rómában jár, gyakran találkozik a nevével, mert állnak ma is az aurelianusi falak, az általa építtetett tégla-városhatár. Afféle ókori naivitás, azt képzelte, hogy a 16 km hosszú fal jelenti majd a város végső határait, eddig, és ne tovább, ami ezen kívül van, az a szó szoros értelmében már nem nevezhető Rómának.

Aurelianus amúgy csúnya véget ért, az írnoka, hogy elkerüljön valami büntetést, azt mondta néhány magas rangú tisztnek, hogy rajta vannak a kivégzendők listáján, a katonák meg nem sokat bajlódtak a hírek ellenőrzésével, inkább agyonütötték a császárt, abból baj nem lehet. Meg is bukott a birodalom. Igaz, csak kétszáz év múlva.  

Az történt, hogy bámészkodtam a vízparton, és megláttam egy apát, amint lelkesen játszott a kislányával. Beültek a vízbe, élvezték, hogy felborította őket a hullám, nevettek, bájosak voltak. Zsebemben a fényképezőgép, nem álltam ellen, leguggoltam, elkattintottam.

Nem kellett volna. A zord atya idegesen közelített, mit fényképezek. Megtaláltuk a közös nyelvet, mondtam, hogy semmit, tetszett, ahogy játszott a vízben a gyerekével, amúgy is ellenfény (Gegenlicht), csak a körvonalaik látszanak, de természetesen kitörlöm, ha kifogása van. Természetesen kifogása volt, én se ragaszkodtam annyira hozzájuk, elintéződött.

Nyilván neki volt igaza, lehet, hogy ránézésre egy perverz állatnak nézek ki, de egyébként is: az embernek joga van saját képmásához, a világ bizalmatlan, és állandóan bebizonyosodik, hogy ebben teljesen igaza van. Ami az egészben foglalkoztat, az a műfaj halála. Miközben mindenki zsebében ott a fényképezésre is használatos telefon, megszűnik a lehetőség, hogy az ember lefényképezze, ami tetszik neki. Amennyiben emberek tetszenek neki, mert egyelőre az állatok és tájak ilyen jellegű jogait nem védi senki. De az utcai fotográfiának mégis óriásai éltek, Henri Cartier-Bresson, hogy mást ne mondjak, ment, meglátta, lefényképezte, ment tovább. Nem interjúvolta végig a Szajna partján táplálkozókat, hogy van-e kifogásuk, és ha sikerül a kép, akkor kérik-e a nevük feltüntetését.

Ennek alighanem vége. Mi lett volna A milicista halálából, ha előzetesen Capának alá kellett volna íratni egy papírost, nincs ellene kifogása a milicistának, ha agyonlövetése esetén fölhasználják a testét, vagyis annak kétdimenziós változatát. Ámbár lehet, hogy ez rossz példa.

Ugyanez megfordítva is érvényes: minden sajtófotó gyanússá válik. Pár éve fődíjat nyert a World Press Photón egy kép, menekült apa adja át a gyermekét a kerítésbe vágott lyukon. Mondjuk a kép kicsit akkor is gyanús volt, túlságosan elmosódott, mintha szándékosan rontottak volna rajta, hogy pillanatfelvételszerűbb legyen. Utólag még gyanúsabb, hogy megbeszélték, te átadod, én lefényképezem, mert egy kép többet ér ezer szónál. Lassan eljutunk oda, hogy többet nem ér. Nulla – nulla.  

Olyan szerencsés voltam fiatalon, hogy édesapám gyakran járt külföldre, és mindig hozott ajándékot, így aztán sokszor észre se vettem, hogy nekem van az, amire mások vágynak. Piros címkés farmerdzsekim meg svájci bicskám. Még szerencsésebb voltam, amikor édes jó apám egy idő, és hosszas-hosszas kérlelés után hajlandó volt értelmes dolgok helyett lemezt is hozni. Föl kellett írni a pontos címet, aztán vagy azt hozta, vagy sem, de nagyot soha nem tévedett, mondjuk a Bach-zongoraversenyek helyett elhozta a Wohltemperiertes első kötetét, de azért Glenn Gould volt az is. Egyszer aztán elmesélte, hogy ha júniusban megjelenik Baselben, az Au Concert-ben, az eladók már üdvözlik. Emlékszik rám? Persze, maga az az ember, aki minden évben eljön, megvesz két szuper lemezt, és már rohan is el.

Én ugyan meglehetős szenvedélyes lemezvásárló voltam, de ilyen sikert, hogy emlékezzenek rám a külföldi lemezboltban, soha nem értem el. Egyszer kaptam eladói elismerést, amikor Paolo Conte CD-k után érdeklődtem, az eladó azt mondta, hogy hát, nem sok külföldi érdeklődik Paolo Conte iránt.  

Azért furcsa, mert Paolo Conte egy eszelősen nagy slágert is írt, az Azzurrót. Nálunk Aradszky László énekelte, Vándor Kálmán fordításában, és az ember elcsodálkozhatott az olasz nyelv tömörségén: egyetlen szóval ki tudták fejezni azt, hogy „mindig kék fenn az ég”. Amúgy a szöveg körülbelül ugyanaz, már hogy itt a nyár, de nem lehetünk együtt, igaz, az olasz fiú a háztetők fölött elhúzó repülőt hallja, a magyar fiúnak meg csak a gyorsvonat jutott. Conte eredetileg csupán a zenét írta, Adriano Celentano volt az énekes, de aztán a szerző is dalra fakadt, és milyen jól tette: Celentano unott géphangja helyett igazi kétségbeesés került a dalba.

Tavaly ünnepelték a dal születésének ötvenedik évfordulóját, ami, szerencsére nem azt jelenti, hogy mindez már történelem, Paolo Conte aktív, koncertezik, ma este épp Monte Carlóban. Azt már nem érem el.

Könnyen csúszik Zelei Bori első regénye, és van egy adag jó tulajdonsága. Témaérzékeny, vagy világérzékeny, vagy hogy is mondjam, szóval az azonos neműek szerelméről szól, anélkül, hogy nagy betűkkel kiírná magára: MOST AZ AZONOS NEMŰEK SZERELMÉRŐL SZÓLOK, ÉS NAGYON EMBERIEN. A szerelem, az szerelem, sötét verem, meg világos terem, mikor hogy. És jól is indul, az olvasó oda lát, ahová egyébként nem, huszonévesek 2005-ben, buliból buliba, nekem ezt nem sikerült megtanulnom, valahogy mindig rosszul

éreztem magam, ha zajban inni kellett. De most csendben olvasom, milyen, amikor mások zajban isznak. Meg táncolnak. Meg telefonálnak, hiszen ettől Csörög a könyv címe. Mondjuk annyit nem táncolnak és annyit nem is telefonálnak benne, de mindegy, egy kis rejtvényecskével több, hogy akkor miért is ez a cím.  

Nem ez a baj, hanem hogy ezen a betekintésen túl már nem látok semmit. A történet nem történet, aztán, hogy mégis legyen valami, oda van csapva egy másik történet, aminek igazán nincs se súlya, se különösebb értelme, az utolsó lapokon úgy tesz az író, mintha az igazi probléma az volna, hogy miért is olyan furcsa az Andris nevű szereplő, aki addig igazi mellékszereplő volt, ha furcsa, hát furcsa, kit érdekel. Azért, hogy legyen egy látszatmegoldás, igazán kár vele ennyit vesződni.

Lassan, de biztosan ereszt le a ... nem akarok lufit mondani, mert annál jobb az egész, de leereszt a strandlabda. Nem volt rossz játszani vele, de nem olimpiai sportág.

Otthon ez nem tűnik föl, de Dante-év van, halálának hétszázadik évfordulója, és ebből, amennyire tudnak, ügyet csinálnak az olaszok. Az üdülőhelyen, ahol vagyok, például a kirakatokkal próbálkoznak, nem sok sikerrel, nincs különösebb értelme, két doboz spagetti mellé odatenni az Isteni színjátékot. Viszont jégkrémben van Pokol, Purgatórium és Paradicsom, illetve egyszerre csak egy, elosztották a limitált kiadást háromszor két hónapra, és már a Paradicsomnál járunk. Ha valakit érdekel, fehér csokis, rózsaszín csokis, belül pedig pisztáciás.

Arra mindenképpen jó, hogy eszembe juttatta a kedvenc soraimat a Paradicsomból, mondom is: „Ne higgye Márton gazda s Berta asszony, hogy mert ezt lopni, azt áldozni látta, azért az Úrnak végzésébe hasson: az fölkelhet, ez elbukhatik – hátha.” Ez a „hátha” mindig gyanús volt, mert túlságosan is rímnek való, a „látta” hívja, viszont a mondat végére nem illik, olyan, mintha nemcsak a fölkelésben, de az elbukásban is bízna Dante. Utána is néztem, és persze Dante nem pongyola (nem mintha Babits az szokott volna lenni), a hátha csak nekünk van ott, magyaroknak, nekünk van reménnyel tele a mondat. Fölkelhetünk.  

Egy barátommal együtt gondolkodtunk, vagyis távgondolkodtunk a feladás szépségéről és csúfságáról. Az ember tudja, hogy nem illik föladni, hogy küzdeni kell, meg az ember célja a küzdés maga, meg minden hasonlót, de ha tényleg nincs semmi remény, akkor nem elegánsabb dolog ezt belátni? Vagy ez is a csodával kapcsolatos? Hogyan jöhetne el a csoda, ha nincs hová? Ahogy a vicc poénja mondja: Kohn, legalább a lottószelvényt vedd meg? A remény tényleg erény? Vagy csak ostobaság, makacsság? 

Nem feltétlenül életszinten kérdezem, csak amolyan sport nívón. Ami az egyik sportágban természetes, ha leütik az ember huszárját, akkor feladja a partit, nem rabolja a másik idejét, az a másikban szégyen. Nézem a pályán megbotló futókat, fölkelnek, és lekocogják a távot, teljesítenek azért is, hogy utolsók legyenek. Más meg leteszi a lapátot, ha nem lehetek a dobogón, akkor ez az egész nem érdekel.

Tényleg nem tudom, kinek van igaza, az észnek vagy a szívnek. Pedig érdekelne.