Az talán köztudomású operai vagy opera körüli történet, hogy Monique Montagne, (itt mindig hozzá kell tenni, hogy Karajan nevelt lánya) megnézte a Bal lábam című filmet, és az a típusú mozizó volt, aki ott marad a stáblistára is. Most meg pláne ott maradt, mert egy tenor az Un’aura amorosát énekelte, a Cosí fan tuttéből Ferrando áriáját. És a hang gyönyörű, az előadás ihletett, csak a hangot nem ismeri, ki lehet? Kiderítette, és azt is kiderítette, hogy mindezt későn derítette ki, Réti József már 1973-ban meghalt. A bal lábamat meg 1989-ben mutatták be.

Egy kicsit hasonló dolog történt velem tegnap, amikor a Netflixen a Ripley hetedik részét néztem. A sunyi és tehetséges főhős palermói lépcsőházakban kóvályog, és közben megszólal a Dalla sua pace a Don Giovanniból. Réti hangja. Nem tudom, ki választotta és miért éppen ezt a felvételt, de megmelegszik tőle az ember szíve. Ha eddig nem tetszett volna a sorozat, akkor mostantól igen. De ha eddig nem tetszett volna, hogyan jutottam volna el a hetedik részig?

Régen vártam már annyira filmet, mint a 27-i bemutatót: Horizont. Kevin Costner új filmje. Vagyis az új film negyede, négy rész lesz belőle, és mindegyik hosszú, amit mindig csodálok. Majdnem mindig. De az biztos, hogy kell hozzá magabiztosság, elszántság, hit, hogy azt mondja magának az alkotó: érdekelni fogja az embereket. Filmes wagnerizmus.

Meg western is, a műfaj, amit újra és újra eltemetnek, de mindig kiderül, hogy túl korán, mindig jön egy utolsó utáni western, kalapos pasik, az oldalukon revolver. Egyszer már volt Kevin Costner a megmentő, a Farkasokkal táncoló idején, első filmrendezése volt, ahhoz képest igazán szépen teljesített.

Csak hát nem láttam. Mert nem bíztam Costnerben, és tudod, ki ül be három órát indiánozni. Mire módosíthattam volna az állásponton, már nem játszották a mozik, és tudod, ki néz meg egy mozifilmet, egy ennyire moziba való filmet a tévében.

Most meg itt a lehetőség, az Art+Cinemában mintegy a Horizont felvezetéseként 20-tól minden este western klasszikusok mennek, Volt egyszer egy vadnyugat, meg A Jó, a Rossz és a Csúf. És lesz a Farkasokkal táncoló is, 22-én. Csak nem nekem, mert akkor van a Siegfried a Müpában. A párbajban a pisztoly helyett megint a kard jut.

Az élet csupa lemondás.

Mint egy Zorán-dalban: Mario Lanza régi lemezeit hallgatom. Pontosabban csak egy lemezét, az is filmzene, For The First Time a film címe, és ez az utolsó Lanza-mozi, hat héttel a halála előtt mutatták be. A történetben egy nemzetközi tenorsztár hiába énekli bele magát a lányok szívébe a Come prima kezdetű dallal, mert aki őt izgatja, az a füle botját sem mozdítja. Nem csoda, mert szegény kislány süket, de annyit elárulhatok, hogy a dolgok a végén jóra fordulnak, és addig sokat énekelnek.

Lanza egyébként elénekli a Kacagj, bajazzót is, meg az Otello utolsó jelenetét, nem is rosszul. Ma és itt azonban érdekesebb, hogy a film mintha magyarokkal volna tele. Az egyik szereplőt, a tenor menedzserét Taborynak hívják, emellett azonban a stáblista jobb oldala az érdekesebb. A női sztár Zsa Zsa Gabor, vagyis Gábor Zsazsa, a süket lány Johanna von Koczian, akit a lemezborítón következetesen Kosziannak írnak, nyilván ez csak egy kísérlet volt, hogy körülbelül úgy ejtsék ki a nevét, ahogy ő szokta. Bizonyos szempontból fölösleges fáradozás volt, Johanna von Koczian nem futott be nagy karriert Amerikában, hiába volt ő „a német Audrey Hepburn”, otthon meg cz-vel is sikeres tudott lenni, és elég szép, hosszú életet is élt, idén februárban halt meg, 90 évesen. A teljes neve még ennél is magyarosabb, Kóczián-Miskolczy, de ő már Berlinben született, és fogalmam sincs, tudott-e valamicskét magyarul, legalább annyit, mint Jamie Lee Curtis.

Még mindig maradtak magyar nevűek. A magyarnak látszó menedzsert a magyarnak látszó Kurt Kasznar játssza, de ő tényleg csak tiszteletbeli magyar, az anyja második férje adoptálta, így az ő nevét vette föl. A film rendezője pedig Rudolph Maté, olyan, mintha csak elfújta volna az ékezetet a szél, talán így is van. Rudolh Maté viszont Krakkóban született, Rudolf Mayerként, de nyilván nem véletlenül jött Pestre tanulni. Aztán világhíres operatőr lett, vele készült el a híres Szent Johanna némafilm, meg a francia Liliom, amelyben Muskátnét Madame Muscat-nak hívják. Amerikában aztán Maté lassan rendezővé vált, de igazi műremeket, azt hiszem, nem készített.

Más érdekes név nincs. Hacsak Mario Lanzáé nem az, mert őt meg eredetileg Alfredo Cocozzának hívták, de ezzel nem lehetett sokkolni az amerikai nézőket és hallgatókat, úgyhogy inkább az anyja nevét használta.

Egy idő után már nem is az az érdekes, hogy mitől ilyen rossz, hanem az, hogy mitől ennyire idegesítő. Az egész ember számomra nagyon kevéssé rokonszenves, remélem, mindig ezt is mondtam, de hát volt itt, és a Müpában sem játszott jól. És ott is úgy adta el magát, mint valami Apollóval társalkodó zongorahős, akinek a világ nem méltó a cipőfűzője megoldására. Hát aztán? Valamiből neki is élnie kell, él is, néha elcsodálkozik az ember a magabiztosságán, mikor arról beszél hogy a komponisták igazán hálásak lehetnek neki, amiért eljátssza a műveiket, mert nélküle az csak halott valami. Nem valami ismeretlen szerzőre gondol, hanem Beethovenre és Bachra. De ha ennyire ügyesen pozicionálja magát, ám tegye.

Mégse tegye. Ez annyira szörnyű, ahogy Bartók 3. zongoraversenyét játssza, ahogy előadja magát, és közben minden tempó biceg, minden hangsúly rossz helyen, zajos, de erőtlen, és látszik, hogy a hülyeségeivel félreviszi a karmestert, a máskor csak jelentéktelen, de jóravaló Alan Gilbertet is. Szóval kártékony ez a művészet, de hát nem nekem kártékony, én nem veszek jegyet rá, nem vásárolom a lemezeit. És hát Bartók Harmadikból el vagyunk látva, Ránki, Kocsis, Anda, Schiff, ne csak együk, igyunk iff. De itt semmi nincs arányban, a fogadtatás lelkes, és ráadást is kérnek, pedig mennyire jó volna, ha a megfelelő pillanatban valaki egy festékkel teli lufit Igor Levit fejéhez vágna. Az is klassz volt, amit te csináltál, de ez még annál is klasszabb.

Tényleg nem veszek jegyet rá, nehogy én legyek a lufis ember.

Kőbányai Centrum hétfő

minden héten mást ígérő,

húsz százalék kedvezmény –

olyan, mint egy nyeremény.

Nem mondhatnám, hogy a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozik a vers, mégis elég mélyre vésődött bennem, nyilván nem függetlenül attól, hogy Rák Kati mondta el annak idején… Mikor is lehetett? Talán 1980? Nem ma, és nem tegnap. Szóval Rák Kati mondta el, és egyszerre volt annyira béna, amilyen csak lehet az ember egy reklámversike szavalása közben, és annyira szép, amilyen csak egy szép színésznő lehet, és nem tudta az ember, hogy a szépség és a színésznőség közötti szakadék áthidalható lesz-e az idők során.

Igazából nem is tudom, hogy áthidalódott-e, Rák Kati nem lett óriási sztár se Magyarországon, se egyebütt, de most például megint szerepel egy reklámfilmben, ő alakítja a nagymamát, aki Szoboszlai Dominik passzából gólt szerez a futballpályán.

Akárhogyan is van, ez gyönyörű pályaív. Valaki végigkísérte az életünket (már ha jó évjáratban születtünk), és ma is velünk van, harminc másodperces filmekben jut neki öt másodperc, de akkor is ott van. Ahogy azt az Idő van című filmben énekelték: együtt öregszem apámmal, s Cserháti Zsuzsával. És ha velük nem lehet, akkor Rák Katival.

Olimpiák és labdarúgó világbajnokságok előtt mindig rám jön a szorongattatás: nézzem vagy ne nézzem? Egyfelől nézzem, mert valaminek mégis tagolnia kell az életünket. Nem a saját életemet, mert az tagolódik magától is, hanem a közöset, amelyben része vagyok nagy vagy még nagyobb közösségeknek, négyévente mindannyian észrevesszük, hogy nahát, megint eltelt négy év, és amikor kialszik a láng vagy a győztesek nyakába akasztják az aranyérmet, az ember arra gondol, mi lesz négy év múlva.

Az ellenérv az időpocsékolás, a selejtezők alatt be lehetne hozni valamit a francia operákban való elmaradásomon, a folytatásban végre elolvasnám Dosztojevszkijtől A kamaszt, amit még mindig nem, a harmadik helyért való küzdelem idején egy kicsit jobban elmélyülnék a Razumovszkij-vonósnégyesekben, és így tovább. Ráadásul mindig ott van a sportban ez az értelmetlenség, ő nyer, annak én miért örüljek, nem is tudok, nincs hatással az életem további folyására. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a verseny befejeztével el is felejtem, hogy mit láttam, nem tudom, ki lett az olimpiai bajnok.

Jó, nem nézem.

Megfosztom magam egy csomó társalgási témától, de ebbe is belejöttem az idők során, van az utcánkban egy ember, akivel minden évben hosszan meg tudjuk beszélni a Tour de France fejleményeit, és szerintem még nem jött rá, hogy soha egyetlen percet nem láttam még a nagy tekerésből.

Nem nézem.

De tegnap mégis néztem, pedig csak Európa-bajnokság volt atlétikai, magasugrás, Gianmarco Tamberi. Gólyalábú pálcikaember barna szem, fehér mosoly, kamaszlányok ábrándja. Azért egy kicsit rá is tesz erre, például azzal, hogy kabalából félig borotváltan versenyez, jobb arca sima, a bal szakállas. De hát amit versenyzésként előad! Koncentrál, szenved, átviszi, leveri, de olyan kiszámítottan, hogy az ember gyanakszik, Tamberi tulajdonképpen minden magasságot átvinne, csak a közönség kedvéért leveri néha-néha a lécet. Bevonja a nézőket a bajaiba, látványosan jelzi, hogy nem hagyják koncentrálni, mert közben a tízezres női futók folyton ott futkosnak közte és a léc között, ráadásul ott is olasz a győztes, érzi, hogy most nem figyelnek rá, gyorsan leveri kétszer a lécet.

Na ugye, most már izgultok. Harmadikra átszáll a 229 fölött. Akkor teljes csöndet kér, megáll a levegő, több tízezer ember van csöndben, az mégis valami, ő meg szépen átvitorlázik a 233 fölött. Kitör az ováció. Tamberi felpattan, aztán a lábához kap, sántikálva tesz meg néhány lépést, a nézők feljajdulnak, megsérült, másfél hónappal az olimpia előtt. De nem. Csak lehúzza cipőjét, és mint valami bűvész, rugókat vesz elő belőle. Nyilván oda volt készítve egy másik csuka, szóval tényleg tudta, hogy ezt a magasságot simán átviszi, míg az ellenfél elvérzik rajta. Aztán letépi a trikóját, olasz zászlót kerít a nyakába, lesmárol egy csinosabb lányt a nézőtéren, aki utána csak annyit tud kinyögni, hogy „grazie”. És ünnepelnek, kiabálnak, fotózkodnak, Tamberi fölszalad a dísztribünön ülő öltönyösökhöz, azokat is átöleli, aztán, hogy kerek legyen a nap, még átviszi a 237 centit is, bár már nincs tétje a dolognak. Pont olyan, mintha valami áriaestet tartana, mutatja, mennyire nehéz ez a szépséghez vezető út, aztán, amikor már megőrülnek az emberek a magas C-től, egy fél hanggal még följebb megy.

Nem is az az igazi kérdés, hogy Tamberi van-e olyan jó, mint Pavarotti, hanem hogy nem lehet-e, hogy Pavarotti is csak annyira jó, mint Tamberi? Miközben az ember azt képzeli, hogy a halhatatlan lelkét ápolja, valójában egy sört kortyoló focidrukker?

Egyszer talán kiderül. Addig még több Pavarottit. Még több Tamberit.  

Tudja az ember, hogy mediterrán országokban később kezdődik az élet és tovább tart, persze a hőség miatt… Ámbár a hőség miatt éppenséggel kezdődhetne az élet előbb is, fölkelhetnének az olaszok hajnalok hajnalán, és fél négy és fél nyolc között élhetnék a világukat. Amint tudjuk, nem így tesznek, de azért, főleg régebben, mindig meglepett, hogy a Bajazzókban Canio a közönséget tizenegy, pontosabban 23 órára hívja, akkor kezdődik a tragikus végű előadás. Tizenegykor? De hát gyerekek is nézik az előadást. A magyar fordításban persze az van, hogy „ha hét lesz az óra”, meg pontosan hétre, nálunk tizenegykor már az utolsó ajtót is bezárják az utolsó művész után is.

Az egész csak azért jutott eszembe, mert a 23 óra most megint szerephez jutott, Európában egy időben tartották a parlamenti választásokat, és többnyire reggel hattól este hétig lehetett szavazni. Kivétel Olaszország, ahol csak 23 órakor zárták le az urnákat, unió ide vagy oda, nem leszünk bolondok sziesztaidőben kereszteket húzogatni mindenféle szavazólapokra. Így aztán este hét és tizenegy között Európában nem is történt semmi más, mint hogy vártak az olaszokra, mikor lesz már náluk is vége a választásoknak.

Az már másik kérdés és másik olasz sztereotípia, hogy az eredmények még másnap estére sem érkeztek meg, mert a szavazatok feldolgozásához beszerzett program nem indult el a régi számítógépeken.  

Valaki azon problémázott az interneten, hogy vajon miért változnak meg idővel a zeneművek címei. Mendelssohn 3. szimfóniája ami nálunk rendületlenül Skót szimfónia, angolul egy ideig Scotch Symphony volt, aztán valamikor a hatvanas évek végén átálltak arra, hogy Scottish Symphony. Nyilván nem függetlenül attól, hogy a scotch egyre inkább a whiskyt jelentette.

Ha változik is, érthető.

Mendelssohnnál maradva, de hazajőve, az is érthető, hogy az a bizonyos nyitány, amit mi Hebridák-nyitánynak hívunk, másutt, főleg angol nyelvterületen más címmel fut. Nem az érthető, hogy másutt más, hanem hogy nálunk miért inkább Hebridák, hiszen az eredeti címe az, hogy Fingal barlangja. De vannak tényleg értelemzavaró, és szépen meggyökeresedett címek, amelyek esetleg csak egy kicsit térnek el az eredetitől, mégis mást mondanak. Pavane pour une infante défunté. Magyarul azt mondjuk, hogy Pavane egy infánsnő halálára, de Ravel nem erre gondolt, hanem hogy Pavane egy halott infánsnőnek. Ha az infánsnő nem volna amúgy is régi korokat felidéző szó, éppenséggel lehetne egy kis zavar az emberben, vajon melyik infánsnő halálára írta Ravel a művet. És persze ott az örök példa, a Kék rapszódia, Rhapsody in Blue, ami egészen biztosan nem kék, a szerzői szándék aligha valami hanggal színezésre irányult, inkább a blues vagy a blue note-ok koncerttermi bevezetésére utal. Vagy bármire, de aligha a kékre. Persze, az még talán elvárható, hogy a magyar közönség Rhapsody in Blue-ként emlegesse a művet. De a Pavane-t aligha lehet észjátszás nélkül franciául mondogatni.  Fingal barlangját meg jobb elfeledni.

Mást sem lát és tapasztal az ember a világban és maga körül, mint széthúzást, megosztottságot, őket és minket, és akkor eljött egy pillanat, egy rettenetes, nemzetegységesítő pillanat: Tompos Kátya betegségének és halálának híre. Nem látok, nem hallok, nem tapasztalok mást, mint döbbenetet, ijedséget, gyászt, és ezt nem mint megfigyelő mondom, hanem mint a dolgok részese, átélője, mint ijedt és gyászoló. Van olyan, hogy nemzeti egység, hiszen Tompos Kátya neve azoknak mond valamit, akik itt élnek, itt beszélnek és hallgatnak. Ők pislogtak, ők jajdultak föl, hogy ne, hiszen olyan fiatal. Olyan ártatlan. Ne csináld ezt, édes, jó Istenem.

Félek, hogy erről csak ostobaságokat tudok mondani, nem is mondok tovább semmit, csak ez legyen itt, a Sem emlék, sem varázslat. Rémes az eléje tett ragtime-zene, rettenetes, hogy 2016 az évszám, ha jól tudom, még minden szörnyűség előtte volt. Azért színésznő, hogy át tudja élni és életni az érzést, és nem azért, hogy egy vad hajnalon arra ébredjen, hogy minden összeomlott. Vagy legalább ne most, nem akkor, majd, majd, majd.  

Nagyon szép kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban, ráadásul történeti is, úgy értem, a Fővárosi Képtár történetét is meg lehet ismerni belőle. A Fővárosi Képtárt a 19. század végén hozták létre, eredetileg azzal a céllal, hogy nevének megfelelően fővárosi dolgokat gyűjtsenek össze benne, budapesti látképeket, főpolgármesterek portréit, de aztán szárnyakat kapott az ötlet, és mindent gyűjtöttek. Mármint művészetben mindent. Annyira jól sikerült a gyűjtés, hogy 1957-ben főként az itteni anyagból és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményéből hozták létre a Nemzeti Galériát. A Képtár megszűnt, de újraindult, most már a Budapesti Történeti Múzeum részeként gyűjtött mindent, ami szép, sőt, olyat is, ami nem szép, de valamiért fontos volt. A műtárgyakat a Kiscelli Múzeumban őrizték és állították ki, amíg lehetett, de most már évek óta nem lehet – vagyis létrejött egy titkos gyűjtemény, amit csak a múzeumi dolgozók láthattak.

Ennek lett most vége. Nem a teljes gyűjtemény költözött föl a Várba, és nem is maradnak ott véglegesen a kiválasztott tárgyak, de eltart egy ideig, amíg végigsétál az ember a termeken. Ráadásul, mint az a történetből sejthető, különféle koncepciók és koncepciótlanságok alapján gyűjtötték össze a kincseket, így aztán erőteljes kurátori jelenlétre van szükség ahhoz, hogy valahogy rendet vágjanak a rendetlenségben. A jelenlét és közreműködés meg is van, tulajdonképpen a rend is, néha az ember erőltetettnek érzi a kép- és képzettársításokat, de a legtöbben azért úgyis a művekért megyünk múzeumba, és nem a kurátorokért.

Ez például a legkisebb tárgy a kiállítottak között, egy kitűző, rajta egy akt, szabad szemmel még azt sem könnyű megmondani, hogy fiú vagy lány a meztelen.

Ez a másik még csak nem is a legnagyobb, de azért szeretjük: A Sztálin szobor egy darabja. szabad szemmel azt sem tudom megmondani, melyik darabja, lehet, hogy élnek emberek az országban, akik áldarabokat hegesztenek össze, és a Sztálin-szobor részeként értékesítik? Mindenesetre ez hiteles, és a maga módján csodálatos, hogy van ilyesmi: egy önmagában nem értékes fémdarabból kincs lesz, és nem azért, mert szobor lett belőle, hanem mert ledöntötték.