Az, hogy Kim Novak él, rendben van. Úgy értem, minden rendben van, ha az a hír, hogy valaki él, de Kim Novakra ugyan régen nem gondol az ember úgy, hogy „van az a színésznő”, legfeljebb úgy, hogy volt az a színésznő a Szédülésben, ősrégi Hitchcock-film… Nem csak színészetből áll a világ, visszavonult, remélem élvezi a nyugalmat és a világot.

De azért az mégis furcsa, hogy Olivia de Havilland is él. Ő volt az Elfújta a szélben Melanie, illetve az ember itt mindig bajban van az igeidőkkel, ha valaki egy filmklasszikusban szerepel, akkor nem lehet rá azt mondani, hogy „volt”, mert újra és újra van, ahogy Kabos Gyula is halhatatlan, mert újabb és újabb korosztályok nézik meg a Hyppolit, a lakájt. De mindezt figyelembe véve is megdöbbentő, hogy van egy főszereplő egy 1939-es filmben, akiről öreganyám öreganyjának az öreganyja is azt mondta, hogy neki ő a „legszimpatikusabb az egész történetben”, és egyszer csak rájön az ember, hogy ez a legszimpatikusabb még élők közt élő, július 1-jén volt 103 éves.

Vannak, akik szó szerint értik a halhatatlanságot. Egyszer össze fog jönni nekik.    

Tegnapelőtt olvastam a hírt, hogy Sirhan Sirhant, Robert Kennedy gyilkosát megkéselték a börtönben, és, aki figyelt, észrevehette, hogy a Volt egyszer egy Hollywood elején, amikor beülnek egy kocsiba, megszólal az autórádió, és éppen Sirhan Sirhan tárgyalásáról beszél a bemondó. Aztán meg azt olvasom, hogy a sztárok (egyik) fotósa, Orlando Suero 94 éves korában meghalt az öregek otthonában. Suero sok híres képet csinált, például azt, amelyiken Brigitte Bardot látható, csak nem lehet felismerni, mert Chaplinnek öltözött. De Orlando Suero készítette ezt a portrét is.

Sharon Tate.

Csinált még nagyon szép, lírai fényképeket, a leghíresebben Jackie Kennedy gyújtogatja a gyertyákat egy ünnepi vacsorához készülődve. Suero szerint ez volt a belépője a hírességek világába, amikor ez megjelent, attól fogva mindenki általa szeretett volna lefényképeződni, mert jót tett a szépségüknek. Ha mégis választani kellene a sok kép közül, nem a portréit szeretem a legjobban, hanem ezt a pillanatképet.

Sztárok, persze, hogy sztárok. Ha nem lehet esetleg egyből felismerni, a két táncoló a hivatalos táncolásáról is híres. A nő Shirley McLaine, a férfi Rudolf Nurejev, és Malibun ropják. Önfeledtek, de azért annyira nem, hogy Nurejev levette volna a magas sarkú cipőjét, és még a végén alacsonynak látszódna Shirley McLaine mellett. Aki viszont jólelkűen lerúgta a bakancsát. Nem mondom, hogy nagy partiállat volnék, de azért ezt megnéztem volna.

Voltaképpen az arrogancia, vagy a gőg és kevélység mindig meglepi az embert. Van egy fazon, aki gyorsabban fut, nagyobbat ugrik, szebben énekel, mint a többiek. Rendben van, sőt, csodálatos. De miért kell ennek az fazonnak olyan szörnyű kellemetlenné is válnia a többiek számára?

Ez még a Miles Davis-film hozadéka, abban derül ki, hogy Archie Shepp Davis-élménye az, hogy odamegy hozzá, bemutatkozik, mondja, hogy szeretne együtt játszani vele és a zenekarral, mire Davis egyből elküldi a búsba. Nem személyre szólóan, nem tudja, kivel beszél, csak azért teszi, hogy neki rossz legyen. Ezt nem lehet kimagyarázni, hogy szegény Miles, sokat szenvedett a fehérek Amerikájától, hiszen Shepp sem fehér. Így talán nem is az az érdekes, hogy Davis ezt vajon miért csinálta, hanem hogy a többiek miért tűrték. Már azok, akik tűrték. Megérte? Elküld anyádba, de utána úgy zenél, úgy zenéltek együtt, mint az álom?

Az a gyanúm, hogy inkább arról van szó, mindannyiunkban van valami alávetettségi vágy. Dienen, dienen, mondja Kundry, ahogy fölébred félhalálából a Parsifalban. Szolgálni, szolgálni. Vagy a Szent Kristóf-legenda jut az eszembe, amelyben az óriás keresi, hogy kinek lehetne a szolgája. Először elmegy a császárhoz, nála nagyobb földi hatalom nincs, de látja, hogy a császár fél az ördögtől. Akkor elmegy az ördöghöz, de látja, hogy az meg a kereszttől fél. Elakadván a keresésben, elkezdett embereket vinni át a nagy folyón, aztán, egy éjjel jön egy gyerek. Hát jó, éjszaka van, de belefér, nem nagy teher, elindulnak, de a gyerek egyre nehezebb lesz, majd belefulladnak a vízbe. Végül mégis partot érnek, és akkor mondja neki a kisfiú, hogy ne csodálkozz, amit vittél, az több volt, mint az egész világ.

Éppenséggel lehet, hogy van, volt, akinek Miles Davis volt több, mint az egész világ.

Van ez az Annie Leibovitz kép Miles Davisről – illetve több is van, de ez nálunk is ki volt állítva, amikor Leibovitz erre járt, és lehetett tőle kérdezni. Hogy miért így, miért ezek a fekete-fehér (barna-fehér) szélsőségek, ráadásul színes filmen, mire Leibovitz azt mondta, hogy Miles Davis valahogy sötét ember volt, úgy értve, hogy a személyiségében volt valami sötét vonás, azt kereste.  

Valahogy ezt akkor nagyon könnyű volt nekem elfogadni, mert soha nem volt nyitott könyv számomra Miles Davis művészete, hallgattam, hallgattam, és pont az nem tetszett, ami mindenkinek, ez a fojtott trombitahang, tompa sajgás, így aztán belekapaszkodtam mindenbe, ami engem igazol. Hát persze, hogy nem szeretem, mert annyira-annyira mégsem jó, nem igazi virtuóz, meg szélkakas, azt nézi, hogy mi megy a világban, és nem azt, hogy mit akar játszani. Alkalmazkodik, de persze mégsem, de akkor is: lép egyet a zenei divat felé, amikor elektromos hangszerekre vált, aztán jött ez a doo-bop sound, hát én ezt végképp nem bírom. Nyilván mert van a személyiségében valami sötétség. A keservvel dolgozik, ha kiszáll a Ferrariból.

Tudom, hogy nincs és nem is volt igazam, de most már jobban tudom, hogy megnéztem a Miles Davis filmet. Két óra, és tényleg két röpke óra, amennyi belefér egy életből a moziba. Mondanám, hogy utána az ember jobban érti az egész jelenséget, talán tényleg, de annyi tanulság mindenképpen és mindenkinek kínálkozik, hogy ha szép valaki, szexi, stílusos és kellemetlen, akkor rövidebb út vezet a sztársághoz.

Van ilyen is, ez a szerencsés tehetetlenkedés. Azt susogja füledbe az angyal, hogy menj már haza, mit vársz még ettől az előadástól, menthetetlen. Játék a kastélyban, a Városmajorban, és elég, ha annyit mondok, hogy Görög László játssza Turait? Hát abból mi jó sülhet ki? Alkati össze nem illőség, van ez a Poszeidón-fejű, kigömbölyödött színész, és úgy tesz, mintha egy bölcs és ravasz polgári drámaíró volna. Ekkora színművészet a világon nincs, Kabos Gyula sem alakított egzotikus hódítót. Görög László is küszködik, olyan ruhái vannak, amelyben a szerzőtárs Gállal úgy néznek ki, mint két elzüllött szociáldemokrata, azért próbálja, de nem megy. Ráadásul az előadás eredetileg rendes színházban zajlott, most viszont, ebben a fél-szabadtérben mindenki mikroportot kapott, ettől viszont a nyögdécselő, dudorászó, gondokkal terhelt színdarabíró leginkább olyan, mint Mazsola, amikor nem hagyják turkálni.

Tűnés haza.

A jó ég tudja, miért nem sikerül elindulni. Még hátra a harmadik felvonás, mindjárt mondja Almádi, a kiöregedő hősszínész a neki írt darabban a bonyolult és hosszú, francia büntetésneveket. Annyira tudja mindenki, mi fog történni, hogy már a legelső név elhangzása előtt nevet a nézőtér, ezért jöttünk, meghallgatni a régi viccet, nevetni, szórakozni.

És beindul az előadás. Voltaképpen a Játék a kastélyban tényleg olyan népszerű és ismert, hogy nyugodtan lehetne csak egy felvonást játszani belőle, de értem, hogy ez mégis szokatlan volna, ha hasznos is. Mert mintha rendezőnek és dramaturgnak (a Mohácsi-testvérek) csak erről volna eredeti elképzelése. De erről van. Egyrészt azért, mert Turai elmerengéséből és az ifjú tehetség zeneszerzőhöz való viszonya bizonytalanságából azt lehet érezni, hogy igazából apáról és fiáról van szó, másrészt az apa és fia majdnem vérfertőző kapcsolatban is vannak, hiszen a színésznő úgy ül Turai ölébe, hogy azt kell neki mondani: ezt nem. Legalábbis most nem. Vagyis valaha igen, és az egész történet így már arról szól, hogy Turai maga a vén hősszerelmes. Almádyt alázza a neki írt szöveggel, de ilyenek ezek a színműírók, amit átélnek, azt a színésszel is átéltetik.

Közben, nem mellékesen azért arra is rájön az ember, hogy nagy dolog megmenteni egy kapcsolatot, szerelmet, házasságot egy színdarabbal, de sok értelme nincsen. Ezek nem illenek össze, a zeneszerző mást vesz feleségül, mint akinek képzeli a színésznőt, és egyszer rá fog erre jönni. És voltaképpen ők illenek össze, a vén Almády és az ifjú Annie, ők azok, akik így élik az életüket, egyszerre felszínesen és mélyen, színészmódra, felgyúlva, kihunyva, nagyobb sebességgel, máshogy, mint a normális emberek. Nézni kell őket, nem megérinteni.    

Elolvastam, és tulajdonképpen el is engedném, ha nem bosszantana. Kalapos Éva Veronika regényéről van szó, F mint a címe, úgy értem, ez a címe, hogy F mint, ami akár jó is lehetne. Vannak lehetetlen címek a magyar irodalomban, amelyeket nehéz említeni, ragozni, G. A. úr X-ben. Nem mintha sok köze volna F-nek G. A.-hoz. Elengedném, menj vissza a polcra, szevasz, de átverve érzem magam, mert nem teljes képtelenség. Nem is irodalom, mert az nincs meg benne, hogy a roncsolódott, korlátozott nyelvből új, teljes világot épít, hogy roncsoltnak tűnik a nyelv, pedig csak annak látszik, valójában újabb és akár gazdagabb is, mint amit használunk. De azért új szavak és formák nélkül is elég jól felidézi a világot, amit mutatni akar, az éjjel-nappali közértet, a mindennapi nyomasztást, kilátástalanságot, ide születtél, itt élned, halnod kell, de leginkább halnod.

Csak hát a regénynek története van, vagy kettős világa, egy dőlt betűs is jár az álló betűk mellé, és az annyira semmilyen, értelmetlen, nem létező, hogy abban tényleg minden betűért kár. És mivel ebbe a világba mászik bele aztán a történet, az egész könyv válik semmilyenné, értelmetlenné és nem létezővé. Tudom, hogy akinek kell, annak írni kell, de nem kell.

Egész nyáron kerülgetett egy könyv, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy kerülget, a Fecskék és fruskák. Hol egy könyvesbolt kirakatában láttam meg, és eszembe jutott, hogy a szomszéd fiú úgy ötven évvel ezelőtt milyen élvezettel olvasta, és mégsem kértem tőle kölcsön, aztán egy hét múlva egy kórház folyosóján olvasta egy gyerek. De váratlan módon és eredeti címmel (Swallows and Amazons) belekerült Makovecz Benjamin apjáról szóló könyvébe is (Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imrétől), azt hiszem, itt határoztam el, hogy pótolom a sok évtizedes mulasztást, nekiülök végre, elolvasom, a tíz magyarul is megjelent kötetből legalább az egyiket.  

Nem mondom, hogy csalódás, de revelációt sem kiáltok. Igazi gyerekkönyv, ami vén fejjel legfeljebb olyan gondolatokra juttat, hogy milyen érdekes a nemzeti történelem ifjúsági regényekbeli továbbélése. Nálunk a legnépszerűbb könyvek arról szólnak, hogy védjük meg magunkat, illetve hogyan védenek meg hőseink a hódítóktól, náluk, angoloknál meg erről, hogy hajóval átkelünk egy lakatlan szigetre, letáborozunk, birtokba vesszük, elnevezzük, magunkénak nyilvánítjuk.

Közben azért megnéztem, mit kell tudni a szerzőről. Azt a mindenit!

Arthur Ransome Leedsben született, ott is járt egyetemre, de az első évfolyam után abbahagyta a tanulást, Londonba ment, hogy író legyen. Több-kevesebb sikerrel, mindenesetre sikerült egy olyan életrajzot összehoznia Oscar Wilde-ról, hogy Lord Douglas, Oscar Wilde nevezetes Boosey-ja, aki a jelek szerint keveset tanult híres szerelmese történetéből, beperelte érte. Ransome végül megnyerte a pert, és Boosey-t ugyan nem börtönözték be, de minden pénzét elveszítette. Nem sokkal később Ransome Oroszországba ment, még tartott a béke, amikor megjelentette orosz mesegyűjteményét, aztán jött a háború, és Ransome-ból, ha már úgyis ott volt, haditudósító lett. Aztán jött a forradalom, és Ransome-ból forradalmi tudósító lett, de annyira, hogy személyesen is ismerte Lenint, Trockijt, Radeket. Oroszországban talált rá második feleségére, Jevgenyija Selepinára, aki Trockij titkárnője volt.

Nyilván ettől nem függetlenül Ransome-ot megvádolták Londonban, hogy kettős ügynökként dolgozott, amit ő tagadott, és utólag a családja is tagadott. Hivatalosan tisztázták is a vádak alól, nem hivatalosan azért legalábbis érdekes, hogy annyit elismertek: Jevgenyija gyémántot csempészett ki a Szovjetunióból, amit eladtak Párizsban, és abból finanszírozták a Kominternt. Ransome tehát vagy nagyon rövidlátó férj volt, vagy talán mégis…

Ransome közvetített Észtország és az oroszok között, 1919-ben, aztán Tallinnban telepedett le, amíg rá nem jött, hogy ennek nem lesz jó vége. Hazaköltözött a feleségével Angliába, és a húszas évek végén elkezdte írni a Fecskék és fruskákat. A siker után nem volt már más dolga, mint írni és hajókázni. Mindkettőt megtette 1967-ben bekövetkezett haláláig.

Lehet, hogy nem irodalom, de élet.

Mindjárt (szeptember 5-én) jön a final cut, a végső vágás az Apokalipszis mostból. Rövidebb, mint a rendezői változat, hosszabb, mint ami régen ment a moziban, bár nem nagyon hiszem, hogy észreveszem majd a különbségeket. Nem is az a lényeg, hanem az újból moziban nézés, nem képernyő, nem lehet közben kimenni telefonálni. Lehet, hogy agresszív dolog a film minden rendező részéről, bejössz vagy kint maradsz, de nincs köztes megoldás.

Tegnap valamennyit láttam a filmből, és megint csak az a semmitmondó érzés: ez tényleg jó. Már eleve az, hogy egy film a The Enddel kezdődik. Nem a felirattal, hanem a Doors számával, de akkor is jó a kiindulási pont. Közben ég a napalm, és két Huey Cobra halad a levegőben. Ezt még a régi helikopteres kártyám miatt ismerem föl, mármint a Huey Cobrát, mert az egyik biztos pont volt. Ha az ember hívott, és a Cobra volt a kezében, biztosan ő vitt mindent, mert a Cobráknak volt a legnagyobb a végsebessége, 315 km/h.

Amennyire emlékszem, szinte mindent szeretek az Apokalipszisban (ez így elég furcsán hangzik), leszámítva az alapjelenetet, a mindenki által ismert részt, amikor A walkürök lovaglására lövik a vietnámiakat. Nem azért, mert aki A walkürt hallgatja, az nem lő embertársára, ennek az ellentétét már sikerült bebizonyítani, de valahogy mégis hamis az egész jelenet. Ha másért nem, hát a technikai kivitelezhetőség miatt: nem lehet olyan nagy teljesítményű erősítőt és hangfalakat fölvinni helikopterrel, hogy elnyomja a rotorok és a géppuskák zaját. Legalábbis remélem.   

Az utolsó mohikán most megjelent, teljes változatának utószavában említenek egy képet, amely Jane McCrea-t ábrázolja, akit éppen megskalpolnak a huronok. Hogy ez a történet lett volna Cooper fejében, mint modell a Munro-lányok és Magua kalandjaihoz. Első pillantásra lehetetlennek látszik, hiszen Az utolsó mohikán alcíme az, hogy Elbeszélés 1757-ből, Jane McCrea-t viszont húsz évvel később, 1777-ben ölték meg, egy másik háborúban, nem a hétévesben, hanem a függetlenségiben, de ez tényleg csak az első pillantás. Az utolsó mohikán megjelenésének éve 1826, a cselekmény csak játszódik 1757-ben, nem íródik.

Ami Jane McCrea-t illeti, a tragédia miatt a 18 században ő volt a leghíresebb amerikai nő. Azt persze, nem tudom, hogy a híre Európába is elért-e, én mindenesetre most hallottam róla először. A jövendőbelije várta őt az Edward-erődben (ez az erőd is szerepel Coopernél, onnét várják a William Henry-erődben rekedtek a felmentő sereget, de hasztalan). Indiánok kísérték volna őt, de nem jött, nem jött, aztán egyszer csak fölfedezték a skalpját az egyik indián övén (vagy a skalpfán, ez nem teljesen egyértelmű). Vörösbe játszó színű, hosszú-hosszú haja volt Jane McCrea-nek, nem lehetett összetéveszteni. Az indiánok a halálát nem tagadták, csak azt, hogy ők ölték volna meg. Szerintük rájuk támadtak, és egy eltévedt puskagolyó végzett a nővel, és ha már meghalt, kár lett volna otthagyni a skalpját. Ennél kicsit valószínűbbnek tűnik, hogy összevesztek a jutalmon, azon, hogy ki adja át a nőt a jegyesének, ki vegye át az ellenértéket, és végül ez vezetett Jane McCrea halálához. A közvetlen utókor, a propaganda aztán megcsúnyította a történetet és megszépítette a nőt, hogy igazolja a patriótákat: semmi jót nem várhatnak Angliától, hiszen nem védi meg az ártatlanságot és a szépséget a vademberektől.

Jane McCrea sírját többször is áthelyezték, illetve fölnyitották, kiderült, hogy két csontváz van a sírban, Jane McCrea mellett a társa, az idős Sarah McNeil is ott porladt, az Edward-erőd temetőjében. A két csontvázhoz azonban csak egy fej volt, egy olyan fej, amelyet nem skalpoltak meg. Jane McCrea koponyáját feltehetően ellopták, eladták egy gyűjtőnek még a 19. században. Az élők néha a holtaknál is különösebbek.

Csak annyira ismerem a Tankcsapdát, mint minden normális ember, leginkább azt az egy számot, a Mennyország Tourist címűt, elégedetlenkedés a világ felborult értékrendje miatt. De még ez a korlátozott ismeret is néha alapvető és élményszerű felfedezésekre vihet.

Tekertem épp fölfelé a dombon, lefelé meg jött egy autó, kicsit félreértettük egymás szándékait, ki merre akar menni tovább, így egy gondolattal hosszabban időztünk el egymás mellett. Épp csak annyival, hogy a lehúzott ablakok mellett hallani lehetett, mit hallgat a sofőr. Tudom, hogy olyan, mintha valami tanmese volna, de tényleg, tényleg, tényleg, épp ott tartott az ádáz hangú és elkeseredett énekes, hogy „meddig bírod feltekerni, a kocsiban a hangerőt, a kocsiban a hangerőt.” Maga az autó ugyan nem volt szörnyen felvágós, de azért belefért abba, hogy „mennyire állat”, egy elektromos kis BMW volt.

És akkor kénytelen voltam arra gondolni, hogy a művészet újra meg újra megtapasztalt hatástalanságának nem az az oka, hogy nem jut el oda, ahová kellene, mert lám, eljut, csak a célszemély egyszerűen nem veszi magára az üzenetet. Szórakozik és nem katarzál.