Ami azt illeti, jóval Pasquale előtt vagyunk, jövőre lesz a bemutató Salzburgban, a címszerepben Kálmán Péterrel, akinek mintha kettős élete volna. A magyar operavilágra gyakorolt hatása szinte elhanyagolható, volt Gianni Schicchi, és a Menzel rendezte Cosi fan tuttéban énekelte Don Alfonsót, de az egy meglehetősen elátkozott produkció volt. A Müpában Alberich, de az évente tíz nap. Talán tényleg nem fog a macska egyszerre kint és bent is egeret, a benti egerek helyett Cecilia Bartolival énekel, egyre többet és egyre nagyobb szerepeket. Ennek az együttműködésnek most új szintje a meghirdetett Donizetti-opera.
- Szerinted most hol vagy a pályádon? Új kalandok várnak, vagy ez a Don Pasqaule lesz a csúcs?
- Nem tudom. Van ez a Wagner-út, arrafelé nyitni, vagy jöhet még a Falstaff.
- Ez mitől függ?
- Nem tudom. Olyan szerepeket választok vagy azokat szeretem, amelyekhez öregnek kell lenni. Bartoli is azt kérdezte tőlem, amikor a Pasquale szóba került, hogy nem érzem-e, hogy fiatal vagyok, és nem rossz érzés nekem egy idősebb szerepet játszani? De nem. Egy csomó embernek az, hogy öregszik, az rossz. Én meg alig várom, hogy a szakállam egészen fehér legyen, ha volna hajam, azt is alig várnám, hogy fehér legyen. Szeretek öregedni, és ezek a szerepek olyanok, hogy nem lehet hozzá túl öreg az ember.
- Akkor, a kérdésnél maradva: azt érzed, most vagy a kapuban?
- Mindig azt vártam, hogy az egész meginduljon, és most, hogy 49 éves leszek, lassan megindul, de még mindig nem az van, hogy a legnagyobb színházakban, a Metropolitanben vagy a Scalában énekelnék. Amit ma a menő énekesek tudnak, azt én is tudom, ha nekem nincs is az a konform hangszínem. Talán tudok mást is, mert egy vígoperában nem feltétlenül a kliséket használom. De lehet, hogy a színházaknak meg épp ezek a klisék kellenek, Amikor a baritonszerepekben tipródtam, azokban se jó nem voltam, meg az is igaz, hogy túl sok jó bariton van.
- Túl sok jó bariton? Egyet mondjál.
- Nem feltétlenül híresek, de nagyon jó hangok, mind vernek engem. A buffó szerepkörben tudok valamit, ami versenyképes.
- Hogyan találtál erre az útra? Hogy konkrétabban kérdezzem: a te karriered mennyiben függ Cecilia Bartolitól?
- Nagyon.
- És ez hogy jött?
- Zürichben ismertük meg egymást, Oliver Widmer révén, aki egy ideig Polgár László veje volt, aztán Bartolinak lett a pasija.
- Widmer is énekes. Akkor miért nem ő töltötte be azt a szerepet, amit te, miért nem ő lett az énekesnő melletti mély hang?
- Bartoli mondta, hogy ezt nem lehet, nem játsszuk azt, amit Netrebko és a férje, Yusif Eyvazov.
- És téged választott?
- Igazából kisebb szerepekkel kezdődött, Rossini Otellójában, előtte meg a Handel Giulio Cesaréban voltam Curio. Az semmi. A legnagyobb dobás az Olasz nő Algírban volt, de az csak a pünkösdi fesztiválon volt, nyárra sztárt akartak, Ildar Abdrazakovot. Most, hogy a nyári előadásokra is fölkéretek, az azt jelenti, hogy a színháznak is tetszett az Olasz nő Algírban.
- Összetojtad magad?
- Összetojtam magam.
- És azóta is össze vagy tojva?
- Azóta is.
- Bár már énekelted a szerepet.
- Énekeltem, de Salzburg azért más.
- És akkor készülsz rá, trenírozod magad?
- Ja, nem. Az Olasz nő azért nehezebb, a Pasquale nem annyira nehéz, csak a szerep nagyon jó. Meg amit kitalálnak hozzá. De nem kell félni tőle.
- Azt mondtad, összetojtad magad.
- Nem úgy. Csak a gyönyörűségtől.
- Ezen azért sok fordulhat az életedben.
- Nem fog fordulni. Ugyanúgy nem történik semmi.
- Negatív irányba is fordulhat, hogy á, ez más túl sok neki.
- Szerintem nem.
- Nincs annak valami rossz üzenete, hogy Bartoli folyton ugyanazokkal dolgozik?
- De, rossz üzenete van. Szerintem sokszor ezért nem hívnak más produkciókba. Azt mondják, hogy aki Bartolival van, az bizonyos szempontból mégsem jó. Talán kicsi a hangja, mert Bartoli magához választ énekeseket.
- Neked nem kicsi a hangod.
- Nem. De attól ez egy más nemzetközi mezőny, van némi űr a nagyok és a Bartoli körüli énekesek között.
- Másfelől meg ott van Javier Camarena, aki Bartoli körül is föltűnt, vele énekeltek a Don Pasqualéban is, de ettől még ott van a Metropolitan-közvetítésekben is.
- Camarena egyrészt tenor, az nagyon sokat számít, az én szerepköröm soha nem lesz híres vagy jelentős. Másrészt volt neki egy nagy beugrása Zürichben, az Ory grófjában, ami egyik napról a másikra sztárrá tette.
- Akkor van egy Bartoli-csapat, amire azt mondják, hogy jó, ők énekeljenek csak vele?
- Én így érzem.
- Kell ehhez valami alázat? Elviselni, hogy minden előadás róla szól?
- Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy majd a Pasqualéban ki hajol meg utoljára. Nem probléma, de kíváncsi vagyok. Mert a címszereplő szokott, de ő a sztár, ráadásul előástak egy másik áriát is Norinának. Nem agyalok ezen, most jutott csak az eszembe.
- Ez az alázat, amire szükség van?
- Ehhez nem kell alázat. Az Olasz nőben is, amikor Musztafát énekeltem, alig vártam, hogy énekelhessek, és kiadjam magamból azt a rengeteg izét, ami bennem van.
- Rengeteg mit?
- Ezt a nyálat meg vért. Csak két előadás volt, de alig vártam már és minden másodpercét élveztem, mert valahogy a bőröm alól jött.
- Olyan ez, mint valami terápia? Az ember kiéli mindazt, amit az életben nem tud?
- Biztos vagyok benne. Egyébként is egyre őrültebb vagyok, ahogy öregszem, és ez segít a színpadon is. Már nem kell azon gondolkozni, hogy énekelsz, tud jönni az egész őrület. Őrület nélkül nem is jó valahogy.
- A közönség erre vevő? Vagy ezt éli át, hogy valaki itt helyettünk tombol? Azt nézik, hogy itt hal meg valaki, és ez jaj, de érdekes, vagy veled együtt meghalnak? Bár erre nyilván nem tudod a választ.
- Nyilván a műtől is függ. Most énekeltem az Ariodantéban, ez egy Handel-opera, és végig azt éreztem, hogy ez kibírhatatlan, pont az ellenkezője annak, amit szeretek vagy keresek. Négy és fél óra. És a közönség imádta, minden este óriási siker volt. Azt hittem, hogy az egész vállalhatatlan, és őrjöngtek a három felvonás után.
- Van közben tanulási folyamat is? Tanulsz, mondjuk Bartolitól, el lehet lesni, hogy ő hogyan csinálja?
- Az állóképességet biztosan meg lehet tanulni. Amilyen technikája van. Két előadás között még próbál egy koncertre, vagy akár vállal is egy fellépést a pihenőnapon. És minden próbán hanggal énekel. Én nem bírom a sok próbát, megöl. Mindig van a próbafolyamatban egy időszak, amikor egyre rosszabb leszek, mert megunom az egészet, és nem tudok annyit belevinni.Aztán a premierre vissza tudom hozni magam, ha minden jól megy.
- De mit lehet ez ellen tenni. Hergeled és pofozgatod magad, mint a súlyemelők, amikor mennek ki a pástra?
- Ha a színház felé megyek, akkor mindig összeszedem magam. Mert különben zajlik az élet, megyünk városnézni, meg ilyenek...
- De melyik ilyenkor az igazi élet?
- Nekem az igazi élet az mindig, amikor bemegyek a színházba. Akkor is, ha szeretem a családomat meg a gyerekeimet, az élet mindig a színházban van. Ami nyilván marhaság, mert a színház elmúlik, és akkor ott állsz...
- Az élet is elmúlik.
- Jó, az mindegy. De ha két hónapig nincs előadásom, az elég rossz érzés.
- Akkor amit az emberek irigyelnek egy operaénekesnél, az nem is jó? Hogy énekel egy évben kétszer öt előadást, és megvan a pénze?
- Igen, de azon a kétszer öt estén nem lehetsz beteg, mert akkor összeomlik minden. Az elég nagy nyomás.
- Nem félsz attól...
- De.
- Nem attól. A másiktól. Hogy ha több előadásod lenne, nem tudnád tartani a színvonalat?
- Négy produkció mindenképpen beleférne egy évbe.
- Nem strapálod magad eléggé az ügyben.
- De strapálom. Keresek másik európai ügynököt. Hogyan strapáljam még magam?
- Nem tudom. Készen állni mindenféle beugrásra.
- Most meg akarom tanulni a Falstaffot, hogy az meglegyen.
- Ne érts félre, nekem ez tetszik, de biztosan lehetne valahogy erőltetni a dolgot.
- Mindig vigyáztam arra, hogy ne nyúzzam Bartolit. Mert úgyis mindenki akar tőle valamit, folyton hívogatják, legyen körülötte valaki, akit ha meglát, tudja, hogy az nem akar tőle semmit, hanem elmegyünk sétálni vagy dumálunk a kutyáiról meg az anyjáról.
- Az teljesen elképzelhetetlen, hogy akkora sikered legyen a Pasqualéban, ami még Bartolit is zavarba hozza?
- Á, ő nem kicsinyes. Az Ariodantéban a másik csajnak legalább akkora sikere volt, mint neki, de nem zavarta.
- Akkor leginkább hálás vagy neki?
- Neki is, meg a két rendezőnek, Moshe Leisernek és Patrice Caurier-nak. Az egész színpadi létezésem velük kezdődött, az ő közös produkcióikkal.
- Úgy emlékszem, Kovalik Balázs is fontos segítség volt.
- Fontos volt, és sokat tanultam tőle, színpadi dolgokat, de akkor még rossz voltam. Ő is azt mondta, hogy olyan ronda vagy és olyan ronda a hangod, nem tudom, mit csináljak veled. Inkább az számít, ahogy öregszem. Beleöregedtem ebbe az egészbe. Régebben megőrültem volna, ha mezítláb kell színpadra lépni.
- De megtetted.
- A Carmenben, Zürichben. Azt mondtam előtte, hogy Masettót soha nem fogok énekelni, és nem lépek mezítláb a színpadra. Ehhez képest ez volt az első szerepem, Zuniga, mezítláb. Hú, de rossz voltam. Az emberek nem szokták azt mondani, hogy rosszak, ugye?
- Talán mert nem tudják. Meg ez valami színházi betegség is, nem lehet úgy kimenni a színpadra, hogy rossznak érzed magad.
- De, ki tudsz úgy menni. Csak keményen kell akkor dolgozni. Ez a melós része.
- És van az igazi, a Musztafa, Magnifico, Pasquale és Alberich?
- Alberich egészen más minőség, az komoly dolog. A többi az inkább játék.
- És hogy tudod a kettőt egyensúlyban tartani?
- Nem én mondom, hogy komoly az Alberich. Csak énekeltem már ezt azt, grófot meg ilyeneket, és akkor jött Alberich, és az azért felnőtt cucc.
- Ebből a szempontból a Don Pasquale sem játék. Nagyon súlyos, hogy egy öreg emberen túllép az idő, pedig még szeretne élni, szeretni.
- Meglátjuk. Biztos vagyok benne, hogy így is akarják majd csinálni. Nem mindenki szereti. Amikor Párizsban a Cenerentolában énekeltem, a karmester, Enrique Mazzola nagyon nem bírta, amit csinálok. Ha ránéztem, mutatta, hogy nézzek inkább a közönségre, és hogy legyen minden nagyon hepi. Ő akart lenni a főnök, és nem nagyon bírta, ha valakinek más elképzelései voltak.
- Akkor az opera is erről szól? Hogy kinél van a hatalom?
- Hát persze.